Pest Megyi Hírlap, 1978. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
Dajkamese A kislányból csinos fiatalasz- szony lett, mióta nem találkoztunk. Most úgy beszélgetünk Klárival, ahogy felnőttek szoktak munkáról, lakásról, családi örömökről és gondokról. —* Hát a versmondás? — kérdezem, mert ismeretségünk egy irodalmi színpad munkája közben köttetett. — A próbákra, szereplésekre nincs időm, de, ha egyedül vagyok otthon, most is verseket mondok — közli Klári, majd pici szünet után (mennyi várakozás, öröm, félelem, büszkeség fér bele néhány másodpercnyi szünetbe) hozzáteszi: én már csak a gyermekeimnek szavalok majd. Hányszor próbáljuk indokolni az öntevékeny művészeti csoportok létjogosultságát... De a rengeteg érv között talán még egyszer sem hangzott el, hogy ezek a fiatalok anyák, apák lesznek, akiktől verseket, meséket várnak, kémek, követelnek a gyerekeik. Azonnal próbára teszem magam: milyen verset, mesét mondanék az autóbuszon (mert itt találkoztunk Klárival), ha netán a közelemben nyüzsgő kis pufók srácot — hogy lány, vagy fiú, azt nem tudom — meg akarnám hódítani. Ez a műfaj mindig kedves volt nekem; sőt, annak idején még kollokválnom is kellett gyermek- és ifjúsági irodalomból, most mégis csak valami régi-régi rigmus jut eszembe: Egér, egér, kisegér, / Van-e fogad hófehér? / Adjál nekem vasfogat, / Adok neked csontfogat! Leszállván a buszról, a házban több felnőttet is kapacitáltam: mondjanak gyermekverset. Csaknem mindenki tudott, s csaknem valamennyien a homályba tűnő gyermekkor mélyéről bányászták elő. Amennyire emlékszem, nem óvodában, nem iskolában tanulták. Az irodalomtörténészek megemlítik, hogy Puskinnak csodálatos képzelőerővel megáldott, nagy mese- és népdalkincscsel bíró dajkája volt. Vajon ismernénk-e ma a költő nevét, ha ez a tehetséges ember — ahogyan a pszichológusok mondják —ingerszegény környezetben nő fel? Természetesen nem ezen akarok meditálni. De arra már érdemes figyelnünk, hogy eltűntek, vagy legalábbis megfogyatkoztak a dajkák, a dajkaszívű anyák, azok az asszonyok, akik érzéseket és gondolatokat hintenek el és tartanak ébren a gyermekek lelkében. A rengeteg meséskönyv, a tévé-, a rádió-, a telefonmese, sajnos, nem pótolhatja őket. Személytelenek. A gyerek szeretne a mesélő ölébe ülni, s főleg — minduntalan megszakítva a történetet — visszakérdezni. A közelmúltban kitűnő kis barátom — miután rajtam kívül mindenkit eltávolított a szobából (ebből látszik, hogy fórumon nem lehet mesélni egymásnak) —arról érdeklődött, hogyan alszik el a függöny, nem haragszik-e a villanykörte, ha éjszaka felébresztjük, s nem lenne-e jobb, ha lefektetnénk a kabátot? Az utolsó kérdésre végre tudtam felelni — hála József Attilának. Péter barátom természetesen néni ismeri még az Altatót, de hát azt el sem tudja képzelni, hogy fogason alszik a kabát. Világos, hogy a négyéves Péter — mint ahogy a legtöbb gyerek — költő. Költői módon látja a világot. Majd elrontják az iskolában — szokták mondani. Nemcsak az iskolában — toldhatjuk meg. De mi lenne, ha nem rontanánk el őket? Többet, sokkal többet tarthatnánk meg fogékonyságukból. Nincs időnk? Nincs elég. A gyermekek gondozására, táplálására felkészülnek a fiatal anyák. És a mesére, a versre, a szellemi daj- kálásra ? P éter barátomnak — aki emeletes ágyában oly könnyen személyesítette meg a tárgyakat — egyetlen igazán hozzá illő verset, vagy mesét sem tudtam mondani. Csak később jutott eszembe Devecseri néhány sora, melyet ezúton küldök el: Apám — így szól a kis bálna — / hadd mehessek el a bálba / Nem mehetsz el, fiam, Péter, / Nem vagy még egy kilométer. GYARMATI BÉLA Pest megye vizsgálata Teleptiléspolitika és városiasodás Erdei Ferenc összegyűjtött műveinek legújabb kötetéről E lap hasábjain többször méltattuk Erdei Ferencnek azt a kiváló képességét, amellyel fel tudta tárni a társadalom mozgástörvényeit. E valóságfeltáró, tudósi munkájának sokoldalúsága mutatkozik meg összegyűjtött műveinek legújabb kötetében is, amelyet az Akadémiai Kiadó jelentetett meg Településpolitika, közigazgatás, urbanizáció címmel, s négy évtizedes munkáját fogja át. Maga vallja az Egy különös falukutatás története című írásában, hogy mi vitte érdeklődését a településpolitika irányába. Olyan „faluban” született, amely lényegében város, és olyan tanyán dolgozott, ifjúkorában, ami város tartozéka volt. S itt kezdődött az ő különös története a tanyakérdéssel. Ez volt a legnagyobb élménye, már zsenge fővel elkezdte vizsgálni: milyen az élet a tanyán, mi a tanya, és milyen célt szolgál? Részletesen boncolgatta, különösen a makói tanyarendszert, és a jövő fejlődésére nézve vakmerő következtetést vont le: a tanyán való kintlakás mindig kényszerűségből történt, tehát lehetővé kell tenni, hogy városba, községbe költözzenek a tanyaiak — írta. Ennek lehetőségét vizsgálta Királyhegyesen, majd az Adalékok Makó társadalomrajzához című munkájában, s végül A magyar város című művében, melyet 1941-ben írt Szigetszentmiklóson. (Itt említjük meg, hogy Erdei erősen kötődött Pest megyéhez, hiszen amikor családja elkényszerült Makóról, s Szigetszentmiklóson telepedett le, itt épített az Erdei-család — Erdei Ferenc tervei szerint — egy kis tanyaházat.) Hej Nagykőrös, híres város Említett munkájában csakúgy, mint már korábban megjelent három nevezetes művében — Magyar város, Magyar tanyák, Magyar falu —, és természetesen, a nagy vihart kavart Futóhomok című könyvében, amely éppen a régi Pest »nehogy a tíz évvel ezelőtt leírtak mennyire reálisak, és tegyük hozzá: általános érvényűek. A tanyák sorsa A kötet második részében a szerkesztők Erdeinek a tanyakérdésröl és a tanyapolitikáról írt tanulmányait gyűjtötték egybe. A makói tanyarendszertől kezdve — amely 1932-ben, Népünk és Nyelvünk című folyóiratban jelent meg — a Történelmi lecke a tanyákról című művéig, amelyet a Kortárs 1965- ben közölt, több mint három évtized telt el. Alapvető nézetei azonban ebben a kérdésben nem változtak, bár voltak téves megállapításai is, amelyeket később korrigált. Már első tanyajellegű írásában hangoztatta, hogy a tanyakérdés az egész társadalom átalakításával oldható meg, a politika az, amely segíthet a probléma végleges megoldásában. A Magyarság tudományban, 1936-ban megjelent tanulmányában még tovább ment, és az egész ország tanyaproblémáját vizsgálva, következtetéseit öt pontba foglalta össze. Hangsúlyozta: nem lehet elszigetelten vizsgálni a kérdést. Ezt 1949-ben, mint a Tanyai Tanács elnöke, egy nyilatkozatában megismételte, hozzátéve, hogy az ő felszabadulás előtti „mezővárositanyai elméletének” két alaptétele volt: az egyik az, hogy minden vidéknek legyen városa, a másik, hogy a tanyarendszer az az eszköz, amellyel a földművelő lakosság közvetlenül a városhoz kapcsolódhat. A népi demokráciánk eredményes fejlődése során viszont akkor Erdei úgy látta, hogy nem a falu és a város formai összekapcsolása hozza meg a falu és a parasztság felemelkedését, hanem a mindenféle elnyomás és kizsákmányolás megszüntetése. “ —- •; A Tanyavilág két évtizede. című. kéziratban maradt munkájában, értékeli a felszabadulás óta eltelt több mint negyedszázados fejlődést, és megállapítja, hogy már nemcsak a megoldás perspektívája tisztult ki, hanem a megvalósulás is feltartóztathatatlanul halad előre. A régi tanyai élet már a múlté, s a számkivetettség egy részében már megszűnt, más részében most van megszűnőben. E megállapításai a mai viszonyokra is teljes érvényűek. A szocialista közigazgatás gye vizsgálata alapján vont le korszakos tanulságokat a magyar társadalom fejlődéséről, hangsúlyozta a városiasodás jelentőségét. Alföldi városok — Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét — vizsgálata alapján állapította meg, hogy ez a várostípus kettős teljesítményt ért el, egyfelől városi légkörbe tudta emelni az egyébként falulakó, őstermelő népességét, másfelől feloldotta a város-falu kettősségét, a város és falu szembenállását. Ügy vélte, hogy erre feltétlenül alapozni lehet a további fejlődést. E problémakör később, a felszabadulás után is sokat foglalkoztatta, ezzel kapcsolatos elképzeléseit több munkájában, igya Hej, Nagykőrös, híres város című művében fejtette ki. Ez utóbbit 1968-ban írta, és benne remek jellemzését adta a mai alföldi városoknak, összegezte Nagykőrös múltját, jelenét és megrajzolta jövőjét. Hangsúlyozta: az elmúlt két évtizedben Nagykőrös kétségtelenül fejlődése kritikus korszakát élte át, de sikeresen átélte és jövője biztatóan kezd feltárulni, bár kétségtelenül sajátos formában. A mezőgazdaság kezd hasonlóvá válni az iparhoz, és mind szorosabban összekapcsolódik azokkal az iparágakkal, amelyek nyerstermékeit feldolgozták. Ez a folyamat határozottan előre halad. S amikor leírja ezt a folyamatot, felteszi a kérdést: lehet így városnak lenni? S megadja a választ: lehet. S vázolja a jövőt, oly szép és igaz szavakkal, hogy érdemes idézni: „Az alapokat századok rakták le, mos1 a modern technikával és a szocializmus adta társadalmi keretek között lehet ezl végtelenül továbbfejleszteni. Még a város külső arculatában is. Olyan szép és olyan vonzó lehet ez a város, hogy bármilyen más típusú várossal vetekedhet. Csak né* bány vonás ehhez: a főtér újjáteremtése, hogy újból láthatóan a város központi tere legyen, a lakónegyedek korszerűsí* tése, az öreg szőlők elbűvölő ligeteinek a kiformálása a kedvtelő munka és a pihenő foglalatosságok képére, a határban modern termőtelepek kiépítése a tanyai kinnlakás helyére, s új ipari , és forgalmi létesítmények a városnak éppen azon pontjain, ahova valók. Magával ragadó városépítő táylatok ezek, éppen úgy, mint maga a gazdasági építés .. A nagykőrösiek a megmondhatói, Izgalmas társasjáték \~y>t ■ IiV<‘V '■ 'V'Á :<;■} MUNKÁK ES MINDENNAPOK :: v ü . -v. • ’.V- /'■ Két fiatalembert faggatok mesterükről, milyennek ismerik? Eltart egy darabig, amikorra ki tudom csalogatni belőlük az őszinte véleményt. S amíg a nekigyűrkőzés tart, öreg nyomdász barátom, oktatóm jut eszembe, Sanyi bá’. Az én Sanyi bácsim egyáltalán nem volt tökéletes ember. Rettegett a főnökétől, nem is próbálta megvédeni tanítványait, ha igaztalanul bántották őket, s meghunyászkodott akkor is, ha szabályellenesen segédmunkásnak használtak bennünket. Valahogy mégis valamennyien szerettük, mert kiváló nyomdász volt, s tudtuk, gyarlóságai miatt állandóan marcangolja a lelkiismeret. Nem is bírta sokáig a két tűz között, visszakérte magát lapot tördelni. De azután is, amikor csak tehette, visszaszökött hozzánk beszélgetni, panaszkodni. A megszokás tette, vagy a szakma szereteíe, nem tudom: miközben folyt belőle a szó, végigtapogatta a munkánkat, s ha valami hibát talált benne, kijavította. Aki érti a szakmát Bölcsföldi János és Molnár György, a két másodéves autószerelő tanuló először arról próbál meggyőzni, hogy náluk, a MüM 204-es szakmunkás- képző intézetében, Szigetszentmiklóson, minden oktató és tanár a gyerekek kedvence. Nincsenek még olyan messze diákéveim, csoda-e, hogy nem hiszek nekik. Rájuk is ijesztek, mit szólnának osztálytársaik ehhez a stréberséghez? Végül is abban sikerül megegyeznünk, hogy azokat a mestereket szeretik, akik jól értik a szakmájukat. Senkit se kényszerítettek erre a pályára, ezért jelentkeztek ide, mert mindent meg akarnak tudni az autóról. — És Jónás Tibor? r — A mester igazán jó autószerelő — bizonygatják. — Ezt még az se tagadhatja, aki egyébként nem lelkesedik érte. És igazságos is. Ez pedig azért nagyon fontos, mert sokféle munka van ám az autón. Az alvázmosásért seníki se jelentkezne, motort szerelni mindenki szeret. Azért előfordul, hogy Tibi bácsi is begurul. Például, ha szemetet hagyunk a műhelyben, vagy olyasvalamit csinálunk rosszul, amit már egyszer megmutatott. Az egészséges arány A gyerekek pontos megfigyelők. Lám-lám, a másfél év tanulóidő nemcsak arra volt elég, hogy az oktató megismerje tanítványait, mint a saját tenyerét, azok is sok mindent tudnak róla. — Olyankor tud a legjobban elkeseredni — mondja szőke, torzon- borz barátom —, amikor elkezdünk javítani egy autót, s jön valamelyik főnök, hogy ez ráér, félre kell tenni, fontosabb egy másik, amit most hoztak. Mondogatja is Tibi bácsi: „Gyerekek, csak a fejetlenségtől mentsen meg benneteket az isten.” A másodéves autószerelő már félig kész szakember. A tanműhelyben nemcsak tanterv van, hanem termelési is. Az iskolának hasznos munkával többé-kevésbé el kell tartania magát. Különböző vállalatok Csepel és ZIL teherautóit javítják. Erről Götler Károly, az iskola műszaki igazgatóhelyettese világosított fel. Mégis, amikor egyik legjobb oktatójuk. Jónás Tibor érdemeit sorolja, többek közt arra hivatkozik, hogy egészséges arányt talált a termelés és az oktatás követelményei között. Ha éppen magyaráz a gyerekeknek. nem használ a rábeszélés, nem kezd bele más munkába. Ha viszont az iskola érdeke úgy kívánja, szívesen vállalja a túlmunkát is. Egyébként is mestere a szakmájának, szeretik a gyerekek, kitalálni sem lehetne jobb oktatót. Kényelmetlen kérdéssel kezdjük a beszélgetést a mesterrel, Jónás Tiborral. — Csalódott-e igazán nagyot pályája során? — Ha a gyerekekre gondol, nem. Húsz éve dolgozom az intézetben, s előtte a mesterséget is itt tanultam. Akármerre is járok az országban, mindenütt találkozom egykori tanítványaimmal, s higgye el, barátként köszöntenek. Egyikőjükkel éppen a napokban szaladtam össze az utcán. Alig ismertem rá, úgy meg- emberesedett, de aztán eszembe jutott, hogy sok bajunk volt egymással. Azt mondta: hej, mester, maga aztán kötélidegzetű ember volt. Azért nem ártott volna, ha néha lekever egy-egy pofont nekem. — Ha már a pofonoknál tartunk. Volt-e rá példa, hogy elhagyta a türelme? — Az első tíz évben még előfordult. De csak egy nyakleves, vagy egy fülhúzás erejéig. Azóta már jobban megtanultam az oktatás mesterségét is, azt hiszem, ahogy lassan ritkul a hajam, gyarapodik a tekintélyem. — Hogyan lehet tekintélyt szerezni az ipari tanulók között? — Elsősorban szakértelemmel. Amikor én inas voltam, sok volt a képzetlen, szakmájához keveset értő oktató. Nem is bírták közöttünk két- három hónapnál tovább. Három év alatt hét mestert nyűttünk el. Pedig — azt tapasztalom —, hogy a gyerekek még apró emberi gyarlóságainkat is megbocsájtják, ha megtanítjuk őket autót szerelni. Mert ezek a srácok egy dologban pont olyanok, mint mi: nagyon szeretik az autót. Oktatottból oktató Hogyan lett Jónás Tibor autószerelő szakmunkásból oktató, miért tért vissza régi iskolájába? Hiszen azt mondta, annak idején nem volt jó véleménnyel az intézet munkájáról. — Először a szomszédos Csepel Autóban dolgoztam, de nem volt ínyemre a monoton szalagmunka. Hívtak, s némi gondolkodás után vissza is jöttem, először szakmunkásnak. Néha helyettesítettem egyikmásik mestert, gyakran előfordult, hogy a gyerekek hozzám jöttek egy- egy szakmai kérdéssel. Én kértem, hogy oktató lehessek, de először fiatalnak tartott hozzá az akkori igazgató. Tizennyolc évvel ezelőtt aztán igent mondott. — S mi az, ami azóta is itt tartja? — Az autószerelés izgalmas foglalkozás. Olyan, mint egy társasjáték. Először a százezernyi alkatrész között meg kell találni a hibásat, s utána a lehető legegyszerűbben gyógyítani a bajt. Én soha se untam meg ezt a munkát, évről évre látom, hogy legtöbb tanítványom is ugyanezt érzi. S még valami: tavaly, s tavalyelőtt is országos versenyt nyert egy-egy tanulóm. Amikor az eredményt hirdetik, nemcsak a győztesnek, hanem mesterének is ki kell mennie a kivilágított színpadra. Nem vagyok már fiatal gyerek, ilyenkor mégis szorítja valami a torkomot. Hát ez az, ami miatt én már sohasem szakíthatok mesterségeimmel, az oktatással, s az autószereléssel. CSULAK ANDRÁS A népi önkormányzat és a szocialista közigazgatás megteremtése rendkívüli módon izgatták. Ismeretes, hogy Erdei a felszabadulás utáni első kormány belügyminisztere volt, s mint gyakorló politikus, jogi végzettségű ember, a közigazgatási kérdésekkel is sokat foglalkozott, és jelentős szerepe volt a népi közigazgatás megteremtésében, a közigazgatás újjáépítésében és reformjában. Ebben az időben, de a későbbiek során született írásai közül több a közigazgatás időszerű kérdéseivel foglalkozott. Különösen jelentős az a műve, amelyet a tanácsok önállóságával kapcsolatban dolgozott ki. Az építészetben és az urbanizációban is tudott újat mondani, sőt, cselekvőén szólt bele ebbe a vitába is. Vallotta, hogy korunk fő jellemvonása a városiasodás. Nem túlzott egyszerűsítéssel úgy is mondhatjuk, hogy míg korábbi korszakokban a városok és különféle vidéki települések kettőssége volt érvényben, korunkban városokban, és szervesen hozzájuk tartozó vidékükben szerveződik a társadalom. Ezt felismerte Erdei és a Város és vidéke című (sajnos, már posztumusz) művében megrajzolta a jövőbeni ideális városképet. Amikor a mostani kötet kapcsán összegezzük gondolatainkat. Erdeivel vallhatjuk: „... nem is a tudományágak tárgyi módszere a fontos, hanem a beleélés a parasztság és munkásság sorsába... Ez az alap.” Benne megvolt a készség mindkettő befogadására. Tudományosan, tényszerűen vizsgálta a valóságot, és együtt érzett a munkássággal és a parasztsággal. GÁLI SÁNDOR