Pest Megyi Hírlap, 1978. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-16 / 40. szám

1078. FEBRUAR 16., CSÜTÖRTÖK Kevesebb a betöltetlen állás A pedagógusok pályázati rendszerének Pest megyei tapasztalatai Újságcikkek, riportok örök­zöld témája évek óta: emelke­dik a képesítés nélküli peda­gógusok száma, ugyanakkor a diplomával rendelkező kezdők közül sokan nem a pedagógus­hivatást választják, más mun­kakörben helyezkednek el. Szorító gond ez, az alsó- és középfokú oktatási intézmé­nyek munkaerő-gazdálkodásá­nak tervszerűségét is károsan befolyásolja. Időszerű a módosítás A Minisztertanács 1976-ban határozatot hozott a felsőfokú tanintézetek nappali tagozatán végzett pályakezdő szakembe­rek pályázat útján történő el­helyezkedésére, az Oktatási Minisztérium pedig megfele­lően szabályozta a fiatal dip­lomások munkába lépésének feltételeit. A cél az volt, hogy mérséklődjenek a területi aránytalanságok, a nehéz kö­rülmények közt, a távoli tele­püléseken működő iskolákba is jusson elegendő szakember. A minisztérium a végzős hallga­tók számát figyelembe véve, létszámkeretet adott a me­gyéknek, amit a művelődési osztályok osztottak szét az is­kolák közt, a munkáltatók csak ezután hirdették meg az állásokat. A pályázati rendszer három ciklusból állt Az első két ciklusban a végzős hallga­tók pályázhattak, s csak a harmadik periódusban nyílt lehetőség a már tanító pedagó­gusoknak az állásváltoztatásra. A mindennapi gyakorlat már a kezdeti időszakban megmu­tatta a pályázati rendszer buk­tatóit, fonákságait, ezért az il­letékesek a közelmúltban mó­dosították az eredeti rendele­tet Két pályázati ciklust ve­zettek be: az elsőben a gya­korló pedagógusok pályázhat­nak, a másodikban pedig a pá­lyakezdők. Javuló aranyok A pedagógus-szakszervezet Pest megyei bizottságának tegnapi ülésén tájékoztató jel­leggel öszegezték az irányított elhelyezkedés eddigi megyei tapasztalatait, tehát a három ciklusos pályázati rendszer te­remtette helyzetet. Az 1977/ 78-as tanévre az első szakasz­ban 337, a másodikban 241 állást hirdettek meg pályakez­dőknek a megyében. A harma­dik szakaszban a már munka- viszonyban levő, tanító peda­gógusok részére 474-et kínál­tak fel. Meg kell jegyezni, hogy a meghirdetett állások száma az előző tanévhez vi­szonyítva hatszázzal csökkent. Ennek oka figyelemreméltó: az iskolák nem üres állások számbavételével hirdették meg a pályázatot. (Utaltunk rá, a minisztérium adta meg a me­gyei létszámkeretet!) Ugyan­akkor az utóbbi években csök­kent az állást változtató pe­dagógusok száma is. A meghirdetett pályázattal tavaly 448 állást töltöttek be, a pályakezdők száma 245 volt. A képesítés nélküliek 416 ál­lást foglaltak el. Kevesebb lett a működő pedagógusok pályá­zat nélküli elhelyezkedésének aránya is: tavaly 225 ilyen esetet tartottak nyilván. A be­töltetlen álások száma is csök­kenő tendenciát mutat: tavaly­előtt még 113 volt, egy évvel később csak 94. A munkaerő­gazdálkodást nehezítette, hogy a munkaviszonyban levő pe­dagógusok csak a harmadik ciklusban pályázhattak, így az üres állások többségét képesí­tés nélküli nevelőkkel tudták csak betölteni az iskolaigazga­tók. A gondokat növelte, hogy a pályakezdők az első két cik­lusban meghirdetett helyeket nem minden esetben foglalták el, meggondolták magukat, jobbat találtak. A visszalépés­ről nem tájékoztatták az isko­lát, így sokszor csak augusz­tusban, szeptemberben derült ki, hogy a várt pedagógus nem érkezik meg Olyan eset is elő­fordult, hogy fiktív hirdettek állást, olyat, amit konkrét sze­mélynek szántak, ez a tény pe­dig a pályakezdőket érintette kellemetlenül. Két ciklusos rendszer A Pest megyei szakemberek szerint a háromciklusos pályá­zati rendszer a buktatók, fo­nákságok ellenére javította a munkaerő-gazdálkodást, a mó­dosított kétciklusos szisztémá­tól még nagyobb eredménye­ket várnak. Üj vonása a mó­dosításnak a személyre szóló pályázat, általa a fiktív pályá­zati kiírás megszüntethető. K. Gy. M. Országos néprajzi és nyelvészeti gyűjtőpályázat A néprajzkedvelő diákokat,, pedagógusokat és más vidéki értelmiségieket, lakosokat is bevonja a gyűjtő, kutató mun­kába a Néprajzi Múzeum és az MTA Nyelvtudományi In­tézete: a megyei tanácsokkal és múzeumi szervekkel együtt országos néprajzi és nyelvé­szeti gyűjtőpályázatot hirde­tett. Közös felhívásukban ar­ra ösztönzik az érdeklődőket, hogy pályaművekben ismer­tessék önálló gyűjtéseik ered- ményét*4cják le többek között: a falusi építkezés hagyomá­nyait, a lakóházak, gazdasági épületek elhelyezkedését, jel­legzetességeit, építési techniká­ját, a lakások berendezését. A Magyarországon élő nemzetisé­gek népköltészetét, szokásait, művészetét bemutató írások­kal, valamint személy-, állat-, növénynevek gyűjtésével is pályázhatnak az amatőr gyűj­tők. A dolgozatokon, kitöltött kérdőíveken kívül beküldhe­tők a paraszti életet, munka- folyamatokat, szokásokat (es­küvőt, temetést, farsangolást) ábrázoló fotók, rajzok is. HETI FILMJEGYZET Magyarok Fóbri Zoltán új filmjében is­mét az emberről mesél. Egész eddigi életművében ezt tette. Szenvedő, felmagasztosuló, megalázott, megnyomorított, megtiport, elembertelenített, elembertelenedett, hőssé emelkedett, árulóvá züllött, saját sorsába gabalyodott, a történelem sodrásában aláme­rült vagy felszínre vergődött, cselédszobában kínlódó, mun­katáborban pusztuló, az édes grundért verekedő, a jelennel a jövőért küzdő, a politikai­tudati fejlődésért osztályos társaival is megharcoló, az er­kölcsi normákhoz élete árán is igazodni akaró emberekről, férfiakról, nőkről, gyerekek­ről, szerelmesekről, katonák­ról, mesteremberekről, nagy- polgárokról, kommunistákról, tanárokról, patikusokról, téesz-elnökökről mesélt ne­künk, s e mesékből nemcsak a mesék hőseinek portréi raj­zolódtak ki, hanem a mesélőé is. Fábri az elkötelezett hu­manizmus művésze, filmjeit ez a szép, nemes, tiszta embe­rt hit és magatartás hatja át, szóljanak bár a Pál utcai fiúkról vagy a munkaszolgá­lat' poklában kínlódókról, az ötvenes évek magyar falujá­nak szerelmespárjáról, vagy a harmincas évek magyar nagy- polgárságáról. Vagy — mint új filmjében — arról a tíz magyarról (négy házaspár és két facér férfi), akiket nyírségi falujukból, ne­hezen, de öntudattal viselt csendes nyomorúságukból a második világháború kellős közepén a náci Németország­ba visznek (önkéntes jelent­kezés alapján, igen jó fizetsé­gért) mezőgazdasági munkás­nak. Fóbri szívesen nyúl anya­gért az irodalomhoz. Legjobb filmjei kiemelkedő regények­ből, novellákból születtek. Kosztolányi, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc, Örkény István, Urbán Ernő, Déry Tibor — a névsor nem teljes, de igen rangos. Ragaszkodása a ma­gas színvonalú irodalmi mű­vekhez, mint filmjei alap­Jelenet a Magyarok című filmből. (Balról jobbra: Muszte Anna, Solti Bertalan, Koncz Gábor, Raksányi Gellert, Ambrus András.) anyagához nagyonis érthető: ezekben az írókban ugyanazo­kat a művészi erényeket fe­dezhetjük fél, mint Fábriban magában, s azok a müvek, melyekből filmet készített, ugyanazokat az emberi, mo­rális, vagy lélektani kérdése­ket vetik fel, melyek őt izgat~ ják. Fábri mindig csak olyan irodalmi művek filmre való átköltésére vállalkozott, me­lyek messzemenően meg­egyeztek saját művészi-alkotói elveivel, koncepciójával, sa­ját legbensőbb mondanivalói­val. A most bemutatott film, a Magyarok, ismét csak egy irodalmi mű alapján született. Balázs József 1975-ben megjelent kisregénye a fiatal írónak tulajdonkép­pen az első olyan könyve volt, melyre oz írót felfedezés örömével reagált a kritika. A Magyarok a maga rendkívül tömör, szűkszavú, csak a leg­lényegesebbre szorítkozó stí­lusával, de e szűkszavúság mögött a magyar paraszti életforma, világlátás, önmeg­értés, világról alkotott kép, s a mindezeket átformáló ta­pasztalatok hallatlan távlatát megnyitó gazdagságával igen alkalmasnak látszott a meg­filmesítésre. A képi megvaló­sítás, a színészi játék (Fábri rendezői művészetének nagy és erős alappillérei) mindan­nak a kifejezésére, kibontásá­ra megfelelőnek kínálkozott, amire Balázs csak félmonda­tokkal, esetleg a sorok közti gondolattársításokkal utalt. Ám ez csupán a külső, mond­hatni technikai rétege a könyvnek, s a belőle készült filmnek is. Mert a lényeg annak a megszenvedett fejlődésnek, tudatosodásnak, tapasztalat- szerzésnek a finoman árnyalt rajza, mely a film eleji, csak a saját világukba, nyomorúsá­gukba, elmaradottságukba be­lesüppedt parasztokból a film végére — természetesen a maguk tudati szintjén — a tágabb, nagyobb léptékű vi­lág eseményeit, rettenetéit, embertelenségeit, kínzásait és kínlódásait felfogó, megértő, sőt, átélő embereket formál. Fábri ezúttal is tévedhetet- lenül pontos és alapos szituá­ció- és karakterelemzést nyújt, s lenyűgöző az az apró­lékos gond, mellyel ezeknek a figuráknak a környezetét, e környezet képi megvalósítá­sát megszervezi. Színészveze­tése ismét a remek alakítások egész sorát eredményezi, Koncz Gábor őserejű Fábián Andrásától, Papp Éva pa­rasztmadonna szépségű Fá- biánnéjátót a fiatal O. Szabó István tüdőbeteg Kondor Ab- risáig, Bihary József népme­séi öregapójáig. A film né­hány képsora — a lengyel menekültek megérkezése, Áb- ris álamelbeszélése, a tenger­parti és a párizsi kirándulás, a bevonuló férfiak részeg Szózat-éneklése — rendezői- leg, színészileg, operatőrileg egyaránt remeklés (Illés György fényképezése valóban alkotótársi szintű). Szép, tisz­ta, nemes film, igazi Fábri- mű. Takács István Nyitás a Várszínházban r Bajcsy-ZsilinszkyEndre Hernádi Gyula történelmi látomása Újfajta élmények fölkínálását ígé­ri már maga a környezet, a hely­szín is, amely a Népszínház e héten megnyílt budai központjában, a Vár­színházban fogad. Az ódon, boltíves falak modern megoldásokkal ölel­keznek harmonikusan össze, s a nagy színházterem meredeken föl- magasló vörös plüss széksorai félig- meddig arénára emlékeztetnek. Mint ahogyan a színpadot is hiába keres­nénk a megszokott értelemben, mert nincs előfüggöny, nincsenek rejtett, rafinált rivaldafények, s az úgyne­vezett dobozszínház más hagyomá­nyos kellékei. Helyettük nyílt játék­térre látni zavartalanul a tribün­nézőtérről, s a reflektorok — mond­hatnánk — szemérmetlen takarat- lansággal, nyíltsággal jelzik: itt já­ték következik. S a játék, amellyel a Várszínház bemutatkozott, hangvételében, stílu­sában, felfogásában valóban ide illő. Más, mint amit nálunk — különféle beidegződések folytán — a színház­látogatók nagy része megszokott. „Látomás”, így jelzi a színlap is — pontosabban történelmi látomásnak — a darabot, de nem csupán ezért másféle ez az előadás, Hernádi Gyula színpadi munkája, amelyhez szinte egyenértékű társsá kell válnia a ren­dezőnek, ezúttal Szigeti Károlynak. Az ok a mű eredendően sajátos exp­resszív formanyelvében, képi megol­dásaiban rejlik, amelyet csakis vala­mi fimszerű láttatással lehet igazán érzékelhetővé tenni. Ám beszéljünk először a monda­nivalóról, amit közvetíteni kíván a szerző. A darab címében újkori tör­ténelmünk egyik kiemelkedő szemé­lyiségének, Bajcsy-Zsilinszky Endré­nek nevét viseli. Róla szól hát ez a történelmi látomás. Szólhat is, hiszen életútja önmagában egyetlen fölfelé ívelő nagy drámai folyamat, s jel­lemfejlődésének katarzisa — mint mondani szokás — drámáért kiált. Ezt a kiáltást jól hallotta meg Her­nádi, mégsem tapadt rá az önként adódó témára. Nem történelmi ké­peskönyvet lapoztat velünk, sőt még csak azt sem vállalta-akarta, hogy túlságosan egyénítse drámája cím­adó hősét. Ügy mutatja be Bajcsy- Zsilinszkyt, hogy nem annyira a konkrét személlyel, hanem az általa képviselt magatartással szembesü­lünk. Azzal a szükségszerűen fölis­mert magasabb rendű igazsággal, amelyhez hatalmas távolságból — eljutott. A „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” hamis illúzió- jú, úri-vigadós kegyetlen világából (a darab elején) a halált vállaló fér­fiassággal fölmondott, fölgörgő sza­vak humanizmusáig (a darab végén) : „Ez a harc lesz a végső, csak össze­fogni hát!”... Igaz ez? Azt énekelte, ezt mond- ta-e annak idején? Ki tudja? De nem is fontos. Nem ez a lényeg, mint ahogyan az sem, hogy járt-e Hitlernél vagy az újvidéki tömeg­gyilkosságok , színhelyén. Egyébként valóban nem járt, s ezért a tavalyi pécsi eredeti bemutató idején a da­rabnak ezeket a momentumait töb­ben a szerző szemére vetették, sőt a meg nem történt események beleszö- vése miatt, már-már megkérdőjelez­ték gondolati igazságait is. Nincs ér­telme újjáéleszteni a vitát, de a várbeli bemutató kapcsán mégis csak megjegyzendő, hogy ez esetben különösen helyénvaló a József Attila-i (elkoptatottnak tűnő) inte­lem: „Az igazat mondd, ne csak a valódit”, önkéntelenül is asszociáló- dik ehhez az a vele rokon vita, ér­tetlenség, amely vagy egy évtizede Somogyi József Hódmezővásárhelyen fölállított kitűnő Szántó-Kovács- szobra körül zajlott, mivel ott sem a konkrét személyt, hanem az általa képviselt eszmét, küzdelmet és szám­talan indítékát formázta alkotássá a művész. Vagyis a megformált sze­mély igazát. Kétségtelenül ismerni, megismerni és megszokni kell ezt a sajátos drá­mai formanyelvet, amely (mint már említettem) a filmhez áll közel, vagyis nemcsak szavakban és törté­nésben, hanem látványban, mozgás­ban, hang- és fényhatásokban, gyak­ran példázatokban és a valóságban nem létező helyzetekkel fejezi ki mondanivalóját. Ellentmondásnak tűnik, mégis: éppen az egzakt mon­danivaló, vagy pontosabban a mon­danivaló konkrétsága érdekében absztraliál. A Hernádi-filmek kö­zönsége (Jancsó rendezésében) álta­lában már ismeri ezeket a megoldá­sokat, amelyekkel itt is találkozni, így nem döbben meg rajta, hogy meggyilkolt hősök föltámadnak, új alakban kelnek életre (mert legyőz- hetetlenek), s hogy — mint itt is — az üldözötteket, az elnyomottakat mindvégig, valamennyi jelenetben, a változó időtől, tértől függetlenül, ugyanazok a színészek játsszák. S éppen két színésznő még akkor is, ha kettőjüknek egy személyt, nevezete­sen férfit, Achim L. Andrást kell megjeleníteniük. Mert nem a testi valót láttatják, hanem a gondolati­ságot, az eszmét, amelyet oly sokan mások (akár a nézők) képviselhet­nek, képviseltek is. Nem csodálkozunk (és ne csodál­kozzunk!) tehát azon sem, hogy a dráma címadó hősét, Bajcsy-Zsi­linszky Endrét négy színész eleveníti meg. Más 25, 47, 56 és 57—58 éves korában, vagyis életének azokon az állomásain, amelyeken maga is vál­tozott, más emberré vált. Mert ho­gyan is lehetne azonos a parasztve­zérrel leszámoló krakéler tiszti su- hanc, a nacionalista, antiszemita po­litikus, majd a német fasisztákkal, hazai híveikkel szembeforduló, a függetlenségi politikai harcot, ellen­állást vállaló, s végül a kommunis­tákkal együttműködésre kész hazafi, a nemzet mártírja? Életét a dráma ezek szerint bontja négy nagy sza­kaszra, hogy aztán a végső jelenet­ben alkalmat teremtsen e négy én­jének az egymással folytatott vitára. Az ilyen vita nyilván valóságfeletti, de valós kivetítése egy ember belső vívódásainak, amelynek során _ fok­ról fokra szakítania kellett előző ön­magával. Meg is fogalmazódik vala­hol a darabban, hogy a politiki idea­lizmustól a politikai realizmusig az ember korábbi énjének holttestein át vezet az út. Ezt érzékelteti a szer­ző a maga különös, sajátos eszközei­vel. Úgyszintén az előadás, a rendező is. így lesz elvitathatatlanul Bajcsy- Zsilinszky drámája, tiszteletadás az énjeit megtagadni tudó, a történel­mi-társadalmi haladást fölismerő, a mártíromságig igazságot kereső nagy személyiségnek. Ennél egyben széle­sebb körbe is mutatva: ennek a ma­gatartásnak a mindenkor adott le­hetőségét, példáját, parancsát állítja a fénykörébe. dául a döbbenetesen megoldott kép­ben Hitlernél), másutt gúnyban, hu­morban oldott. Az ehhez a stílushoz kevésbé szokott nézőt is mindinkább részesévé tudja tenni e különös „lá­tomásnak”. A teljes megvalósításhoz termé­szetesen nem lehetnek szokványosak o díszletek sem: Csányi Árpád „élőn” funkcionáltatta díszletelemeit és ugyanét dicsérik a korhű-kortalan jelmezek. Hasonlóan találó Selmeczl György jellemző, változatos hangku­lisszája, zenei szerkesztése. A szerzői utasítások a lényeges szituációkat meghatározzák a da­rabban. (Ami egyébként helyenként szövegében is némiképpen módosult, húzásokkal, betoldásokkal a meg­írása, illetve az első megjelenése óta.) A rendezői invenciónak azonban fo­kozott jelentősége van. Ügy kell együttgondolkodnia a szerzővel, hogy sajátos eszköztárához igazodva jelképekkel, sűrített értelmezésekkel indítsa el a közönség értelmi-érzelmi azonosulását. Gyakran egészen abszt­rakt módon. Gondoljunk például Bajcsy-Zsilinszy parlamenti boksz­mérkőzésére, ahol a ring kötele mel­lett szorong, dühöng és átkozódik az egész úri Magyarország. Vagy a pompás bohócjelenet ugyancsak a parlamentben. Ezekhez képest kissé talán túlságosan is kézenfekvő volt a Kállay-féle hintapolitika ábrázo­lása az urak hintáztatásával, de ez is nyomban óriási magaslatra nőtt, amikor Bajcsy-Zsilinszky azonos hintában emelkedett, lengett, porolt Kállay Miklós fölött. S az írói-ren­dezői együttgondolkodás kitűnő pontja a börtönjelenet, amely a maga valóságfelettiségében sem vá­lik elvonttá. A rendező Szigeti Károlyt mind­ezeknek az eszközöknek a mérték­tartó alkalmazása dicséri. Nem ra­gadta el mindenáron a láttatás ördö­ge, a különleges megoldások nem tették különcködővé. A mű eszmei mondanivalójának rendelte alá ötle­teit, illetve szigorúan szolgáltatta ve­lük. Ahol kellett, sokkolt (így pél­A színészi teljesítmények értéke­lésében az a meghatározó ez eset­ben, hogy miként tudják az együttes munkát (majdhogynem csapatmun­kát írtam) elősegíteni. Ennél a fajta színháznál ugyanis magának ^ az együttesnek van alapvető jelentősé­ge, annál inkább, hiszen szorosan vett értelemben nincs is főszereplő­je a darabnak. Még a címszereplő — Bajcsy-Zsilinszky Endre — sem egészen az, nemcsak azért, mert a szerző eleve négy színészre, osztotta alakját, hanem a műben betöltött funkciójánál fogva sem. Mindez te­hát újfajta megközelítést kíván a művésztől (amelyhez egyébként több­ségüknek jó iskola volt a Huszon­ötödik Színház), s természetesen így is módjuk nyílik egyéni képességeik kibontására. Közös érdemként első helyen ezért a sikeres együttes játé­kot regisztrálja örömmel a kritikus. Mindezen belül ez a megszokottól eltérő szerepfelfogás — a darab szembenálló pólusain egyaránt — hozott igen figyelemreméltó alakítá­sokat. Maga a négy Bajcsy-Zsilinsz- ky-figura is, Iglódi István, Jordán Tamás, Mihály Pál és Tolnai Miklós játékában határozott karakterrel képviselte az írói szándékot, a társa­dalmi, művészi célt. A korokon át­vonuló üldözöttek, elnyomottak jel­képes alakját Tordai Teri és Bajcsay Mária nagy finomságokra épülő, visszafojtott hangvétellel vitte vé­gig. S a másik oldalon Bősze György (Gömbös Gyula), Geréb Attila (Kál­lay Miklós), Somody Kálmán (Feke- tehalmy-Czeidner), Tardy Balázs (a százados) és mások játéka tette — gyakran csak egy-egy jól felfogott villanással — teljessé e sokszereplős, szépen megszerkesztett bemutatót. Lőkös Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom