Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
Tóth-Máthé Miklós: Váratlan kitüntetés P. Hanak ötvenhárom éves bank- tisztviselőnek egy napon ajánlott levelet kézbesített a postás. A levélben arról értesítette az illetékes hivatal, hogy abban az évben ő nyerte el „A legjobb járókelő” kitüntető címet, a vele járó plakettet és ötezer forint jutalmat. Még aznap délután egy újságíró is felkereste. — örül? — Ez volt az első kérdés, amit nekiszegezett, de P. Hanák nem tudta mit válaszoljon. Minden olyan furcsának, hihetetlennek tűnt. Még soha semmiféle kitüntetést nem kapott és most egész váratlanul... Ezeket a gondolatait aztán eldadogta az újságírónak, aki barátságosan megnyugtatta, hogy a cím teljesen jogos és csak azért tűnhet különösnek, mert most adták ki először. — Nézze — magyarázza —, ez egy nagyon demokratikus, a nép széles rétegeit érintő kitüntetés, amire úgyszólván mindenki igényt tarthat, hiszen valamennyien járókelők is vagyunk. Büszke lehet rá, hogy ön kapta meg először. A másnapi újságban, aztán megjelent P. Hanákról a riport, mellette néhány kép, amiken a járását örökítették meg. Ezt a menést aztán felvette a tévé is „A legjobb járókelő — járás közben” címmel sugározták egy délutáni adásban és P. Hanák egyszeriben az érdeklődés középpontjába került. Kis ünnepség keretében adták át a díjat, ahol P. Hanák, felesége és fia büszke tekintetétől cirógatva el- fogódottan hallgatta az előadó szavait. — Meghatottan nyújtom át ezt a kitüntetést — mondta az előadó —, és nemcsak azért, mert először teszem, de méginkább azért, mert arra érdemesnek adhatom át. Hivatalunk dolgozói sok nő és férfi menését tanulFrankfurti utcarészlet Kiss Attila tusrajza Banos János: Ne védjen A szélben libegő galambok — társaim a bóbitás virradatban — dúcot álmodtatnak velem eresznyi életem csöndjeibe Boros bagós pálinkás hangomat köszörülné már a jólét... Ne védjen törvény énekelni istent hatalmat emlékművet Országhegyi Károly: Zeg-zixgok Zeg-zugos utca szalad le a dombról, macskakövek között mosóié csörgedez, kifeszített spárgán hószinű lepedők, hypózott galambok szárnyai verdesnek. mányozták, de általános vélemény szerint a legegyénibb, a legtermészetesebb járása P. Hanáknak van. Hiszen ki ne tudná azt, hogy egy ember járása szervesen összefügg a személyiségével, és ha tüzetesen megvizsgáljuk P. Hanák menését, akkor a napnál világosabban kiderül... Még sokáig beszélt az előadó, de P. Hanákban olyan feszültség tágította az ereket, hogy nem tudta pontosan követni a szavait. Csak szótörmelékek jutottak el a tudatáig, úgymint „személyiség”, „egyéniség”, „más, mint a többi” és egyre inkább valami csodálatos, addig teljesen ismeretlen érzés kezdett úrrá lenni rajta. Esze ágában sem volt addig azt hinni, hogy ő személyiség, egyéniség, sőt más, mint a többi. Ügy gondolta, hogy ő is pontosan olyan, mint Molnár, Szabó meg Nagy, akik tisztességesen elvégzik a munkát, fölnevelik a gyerekeket, nyugdíjba mennek, aztán, ha eljön az idő, meghalnak, olyan észrevétlenül szinte, ahogy éltek. Az oklevelet berámáztatta, kiakasztotta otthon a falra és vasárnap estére meghívta a barátait, Molnárt, Szabót, meg Nagyot, hogy együtt ünnepeljék meg a kitüntetést. — Beszélj öregem, hogy csináltad? — faggatta Molnár. — Mi annak a titka, hogy te lettél a legjobb? P. Hanák igyekezett szerényen, de magabiztosan viselkedni, rejtélyesen mosolygott, majd próbálta elmagyarázni, hogy nem lappang semmi titok a dolog mögött, tulajdonképpen maga sem érti, miért neki ítélték ezt a díjat. — Ha nem akarod elárulni — mondta kicsit ingerülten Szabó —, ez a te dolgod, de ne akard velünk elhitetni, hogy csak úgy eszébe jutottál az illetékeseknek. Ilyen nincs! Kitüntetést nem osztogatnak semmiért, nyilván valami olyat tudsz, amit más nem, és biztosan már régen felkészültél erre. Ha úgy tetszik, gyakoroltál! P. Hanák úgy érezte kelepcébe került. Ha továbbra is ragaszkodik a véletlenhez, akkor ezek előtt devalválja a , kitüntetés értékét. Márpedig ezf semmiképpen sem akarta. De talán igaza is lehet Szabónak és ő valóban készült rá. , — Igen, gyakoroltam — jelentette ki megfontolt szünet után. — Hiszen csak nagyon sok edzés, hozhatja meg a kívánt sikert, akár a sportolóknál. Látjátok, tulajdonképpen ezért nem vettem kocsit, sem, mert az csak akadályozott volna a munkámban. A legjobb járókelő büszke rangját, csak a talpaival érheti el az ember. A barátok közül csak Nagynak volt kocsija, ő bűntudattal hallgatott, a másik kettő élénken helyeselt, majd következtek a kérdések az edzés módszerét illetően. ■ — A járás — magyarázta P. Hanák egyre nekihevültebben —, nem azonos a menéssel, ahogy egy járókelő sem gyalogos. Nem tudom, érzitek-e a két szó közötti különbséget? Járókelő! Súlytalan, szinte légiesen finom, míg a gyalogos ennek éppen az ellenkezője. Aki el akarja érni ezt a szintet, amit én, annak semmi körülmények között nem szabad gyalogolni, csak könnyedén, finoman járókelni, körülbelül így! Felállt a székről, lassan körbesétált a szobában, óvatosan kerülgetve a bútorokat, aztán újra visszaereszkedett a helyére. — Észrevettetek, valami különöset? — Nem, semmit. — Na látjátok, ebben rejlik az én titkom. Látszatra pontosan úgy megyek, mint te, vagy te, de az avatott szem mégis érzékeli a különbséget. Ugyanis, ha jobban odafigyeltetek volna, akkor az is szembeötlő, hogy én mindig pontosan egyformákat lépek, és ezt, hol a jobb, hol meg a bal lábammal teszem. Értitek már? Ettől kezdve már tudatosan figyelte a járását és igyekezett minél szebbeket lépni. Se nagyokat, se kicsiket, csak olyan közepeseket, de ezt kihúzott derékkal, fölemelt fővel tette. Ennek következtében pillantása többnyire az emberek feje fölött pásztázott, és így sokszor elkerülhetetlenül nekidöccent néhány egészen szürke, kitüntetésre teljesen méltatlan járókelőnek. — Maga csámpás — hördült fel az egyik, míg a szatyrából kigurult karalábék után kapkodott —, nem tud vigyázni? Ha eddig nem tanult meg járni, majd én megtanítom! P. Hanák megrökönyödve igyekezett tudomást sem venni a megjegyzésről, de ez nem sikerült. Ökölbe szorította a kezét és iegszívesebben kupán verte volna azt a senkit, aki rá, a legjobbra, a legnagyobbra, a kitüntetettre, ilyen pofátlan célzást, mert tenni, de érezte ezzel nem oldana meg semmit. Inkább gyorsan továbblódult és felszállt egy trolibuszra. Méghogy csámpás — dühöngött, ahogy markolta a kapaszkodót —, micsoda piszok rágalom! Tudom, hogy az a szemét Molnár terjeszti és Nagy meg Szabó kontráznak hozzá. Pingvinek! Képtelenek megbocsátani a sikeremet és csak a bukásomat várják. Márpedig csakazértis megmutatom ! És elkezdte több órás esti sétáit, mindig pontosan a lábára ügyelve, hogy ne lépjen se kicsit, se nagyot, a közök megegyezzenek, de valahogy egyre merevebbre, mesterkéltebbre sikerült az egész. Csámpás, csámpás — dobolt állandóan az agyában és 6 verejtékben úszó arccal, csikorgó foggal igyekezett természetesen járni, ahogy valamikor régen. De minden igyekezete hiábavalónak bizonyult és csak csámborgott, totyogott, az is megtörtént, hogy a falnak kellett támaszkodnia, amíg a végén már valóságos esztétikai undor fogta el a saját menésétől. — Ne gyötörd magad — kérlelte a felesége —, ördög vigye el az egészet, gondolj a családodra. Bár sohase kaptad volna meg azt a díjat, most élhetnénk nyugodtan, úgy, ahogy azelőtt. P. Hanák is érezte ezt, de nem bírt belenyugodni a kudarcba. Pedig már egyre nehezebben ment neki a járás, a lábai szinte különváltak a testétől, önálló életet éltek és semmiképpen sem akarták azt tenni, amit ő akart. Aztán eljött a perc, amikor nem tudott megindulni. Mankóvá merevedett lábakkal állt a szoba közepén, mint akit odaszögeztek és nem tudott még egy centit sem arrébb mozdulni. Iszonyúan megrémült. Most mi lesz? Egész hátralévő életében itt fog állni, mint egy fölöslegessé vált bútordarab, mint egy nehezen kikerülhető lom?! Nem, ez lehetettén! Kell lenni valami megoldásnak! Valaminek, ami kiszakítja innen és újra az emberek fölé emeli! Esetleg, ha ... ha megtanulna repülni! Csakugyan — derült az arca —, miért ne próbálhatnám meg? Az lenne csak igazán méltó egy P. Ha- nákhoz! Szállni a pingvinlétű molnárok, szabók, nagyok fölött és csak bámulnák, hogyan csinálom! Az lenne az igazi világszenzáció! Mindenki megismerné a nevem! Hiszen járni egészen piti dolog, de repülni...! És P. Hanák ötvenhárom éves banktisztviselő lassan széttárta a kezét és furcsa, lebegő mozdulatokkal próbált elrugaszkodni a földről. Hunyadi István: Leszámoltam az ,, R ossz angyalom vagy, ravasz és kártékony ellenségem. Észre- véüenül lapulsz meg a politúrozott asztallapon, de látom, hogy ott vagy. Kihajítlak, de te visz- szafordulsz az ablakpárkányról, grimaszt vágsz, szamárfület mutatsz. — Ugorj ki! — csúfolódol. — Mit ér az életed egy ici-pici szenvedély- morzsika nélkül? Vegetálás az ilyen. Szétpattanó képek az „éjjel-nap- pal-mozi” vásznán, ahol te vagy a főrendező. Barátomnak hittelek sokáig. Közösek voltak káprázataink, elrugaszkodásunk a fogható valóságtól. közös szobánk gomolygó füstpáráiban. Holott csak kínozni, fárasztani tudtál. Rátelepedtél a mellemre, nyálkahártyáimra, elszédítettél féktelen önzéseddel, kínpadra vontál, életemre törtél. Együttlétünket csalárdul megnyújtottad. A tudattalan alvás idejére váltunk csak szét, mert nem tudtalak kitapogatni, utánad nyújtani a kezem. Hangoztattad, hogy az agyamat végletekig kifacsaró munkám siny- Iené meg, ha szakítanánk. Elhasznált rongy, kiszopott borosfiaskó lennék, ha cserbenhagynál. Okos könyvekben, asszonyok mágikus megérzéseiben csalódhatok, tebenned soha! Követelőző zsarnokom lettél végül, kivénült, rigolyás házattársam. Rámerőszakoltad magad, tudtad, hogy Portré Heiling György műanyagmetszete Bánhidi Lajos: Téli meditáció Havas felhőket szél terelte. Köddel behintve porhanyó réteget vont. Reggelre kelve egyre sűrűbben hullt a hő. Fehérre festett korhadt tölgyet. Csillagos pelyheket kavart. Ezüstfenyőket, dombot, völgyet vastag lepellel betakart. Szépsége ellen nem ítélek. (Ahogy a mérleg súlyt kimér.) Magam kérdeztem: Mondd: a lélek... Miért nem lehet hófehér? Boor András: Újévi hajnal Tegnapi bánat régi nóta Beletaposva sárba hóba Alszik a hajnal leng a pára Kuporgó házak számlapjára Elhagyott varjú szól a télben Katona-cinke fut merészen Tavalyi bánat régi móka Beletaposva sárba hóba angyallal" védtelen vagyok, engedelmes szolgád. Féltékeny lettél kicsapongásaimra, ha szabadulni akartam tőled, lopott órákra csupán. Fenyegettél, hogy szakításunk káros, megcsappan életkedvem, fölbomlik a bennem levő rend, szervezetem egyensúlya. Nem szabsz semmiféle feltételt az olcsó és ártalmatlan gyönyörűségem mindennapi juttatásáért. Nem nyújtasz be ellenszámlát és nem húzol belőlem hasznot. Később rájöttem, hogy megcsalsz, visszaélsz gyöngeségemmel. Erőszakos is vagy. Szívós ragaszkodásod, pusztítóbb a rákkeltő csíráknál is. Rád ripakodtam: — Menj tőlem, hamis barát. Pusztulj a közelemből és boldogíts másokat! Semmi szükségem a társaságodra ! Dőltél-borultál a nevetéstől, nyerítettél és hahotáztál. Könnyeid csordultak ki féktelen jókedvedben. — Meglátod hamarosan, kiskoma, hogy melyikünk az erősebb. A képembe vágták ugyanezt jó néhányszor, mióta szövetkeztem az emberiséggel. Döngették a mellüket, később levitézlettek. Rájöttek, hogy elha- markodták a szakítást. Tizenkét napja száműztelek otthonomból, elvetemült angyal, a színedet sem akarom látni. Kiadósakat sétálok zöld övezetben. Mélyeket slukkolok az oxigénből. Utána farkasétvággyal eszen Rágom a gumit, nyelem a szénsavas italt. Valamelyest az íze is rád emlékeztet. Szabad vagyok és erős, mint egy súlyemelő atléta. Makacsul bíztál vereségemben mégis. Napokig nem mutatkoztál, de egyszer csak ott termettéi, karnyújtásnyira, bekukkantottál az ablakon. — Mi lesz, hékás? Ugye ráz értem a hideg. Kapkodsz utánam és szitkozódsz, átkozod a gyöngesége- det. Handabandázol, locsogsz fölöslegesen. Visszakönyörgöd magadat hozzám. Fölkapom a papírvágót, hogy az arcába lökjem. Megszeppen, nem feltételez rólam ekkora önállóságot. De nem tágít. Marad az ablaknyílásban, bekönyököl. — Vigyázz, oktalan fickó. Ma van a tizenkettedik nap. Ilyenkor buknak le a melldöngetők. Te is csak így jársz, hiába berzenkedel! Karomat nyújtogatom, hogy megüssem. De ez a mozdulatom sé végleges. Mintha kétfelé kacsintanék. Lezökken a fejem a mappára. Beto- kozódnék. fél évre akár, mint a rovar, de nem tudok. Hányhatnékom van az egésztől. Szidom az ostobákat, akik váltig hangoztatják, hogy hősök, legyőzték ezt vagy azt a szenvedélyüket. O tt van az asztalomon a karcsú szimfónia. Ki hozta, ki tette ide az orrom alá, fogalmam sincs. A szél, vagy a dzsinnek, mit tudom én! Simogatorp, masszírozom a szimfóniát, mint egy kidobott, de újra megkívánt szeretőt. Türelmesen vár, van rá ideje elég. Én pedig, kötnivaló bolond, megjátszanám a mesebeli Erősjánost. t
