Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
IM agazsn! 5S:::j5<:::::::::::::::::"":::':::::;::::":::^:::::?::í::5::::?íír;:í:T;:-:;:;t-:;:;:;:; SSSSSSÍKRBSSSSÍS 1978. JANUÁR 29., VASÁRNAP Tanyai galambok kalicfeája Furcsa. Szólásokban, közmondásokban gazdag nyelvünk csupán egyetlen képalkotáshoz használja a tanya fogalmát; tanyát üt, tanyát ver valaki. Persze, a rossz májak forgatta éles nyelvek úgy karcolták rá némelyekre a tanyasi, tanyáról gyütt jelzőt, mint varamikor marhakereskedők segédei a jószágra a billogot, nem nézve kiféle, miféle, darab-darab, tanyasi-tanyasi. S bár igaz, a bélyeg égette annak bőrét, akire ráütötték, az ország népességének harmada tanyáról gyütt; szülei éltek ott vagy maga is ott nevelkedett. Szélanyó sír Hideg vöröse festette arccal kászálódunk le a szekérről, s a zajra, zörgésre riadva, máris ott áll a ház ajtajának keretében a nagy fekete kendőbe temetkezett öregasszony. Süt a szeme, s érzem, szaporán kapkodja a levegőt. Kérdi: látta s folytatja, ügye, nincs semmi baja? Megnéztük a tanyát, özvegy Dobos Imréné legidősebb fiával, s a sógorral, aki a fuvart vállalta két szép lovával, szekérével, mert — mondták — oda most csak a ló meg a madár jut be. Bejutottunk, lelkünket kirázva. A mama ezt a vizitet kéri számon, s tőlem, friss szemű idegentől. Szép ugye? Szép. Sütött a nap? Sütött. Látta a nyolc jegenyét? Hetet. Hetet? Fia szól közbe: mondtam anyám, egyet kivágattam, nekidőlt volna a tetőnek. Ja igen — nyúl a homlokához —, elfeledtem. S mint aki még nem közölte, megismétli: én ott éltem hetvenkilenc esztendőt, özvegy Dobos Imréné két esztendeje szakadt el a vele összenőtt tanyától. Ahogy a város más tája, úgy Pótharaszt- puszta sem markolja, fogja már keményen azokat, akik kitartanak a tanyákban. Sőt, mint fészket rabló gyermek, zárt markát nyitva kínálja fel a röppenést annak, aki, mint a madárfióka, képes arra, hogy szárnyra kapjon. Dobos nénit tartotta volna e marok, fia emelte ki onnét, s hozta be ide a városba, a Petőfi utcai családi házba, a sebző igazságot forgatva érvként, mi lenne a mamával, ha gyengélkedne, valami baja esnék, s nem vehetők már rá izmai sem, hogy fűtsön, főzzön, havat takarítson, vizet hordjon. Nagykőrös minden száz lakosából tizennyolc ma is külterületen él, a hatvanas évek elején ez az arány huszonkettő volt. A tanyák fogynak, vagy azok, akik vállalják, viselik ennek az életformának a súlyát? Nehezén megválaszolható kérdés, hiszen özvegy Dobos Imréné maradt volna, csakhogy nem maradhatott, önérdekből nem, bár ezt belátni sohasem volt hajlandó. Azt mondja: odajött az én édes fiam tízszer is, nyüstölt, pakoljon, édesanyám. Mondtam, holnap, holnap már annak a napja lesz. Jött másnap. Nem pakol, anyám. Holnap fiam, holnap már igazán. Így ment ez. Azután egy- szercsak jött ő, de a menyem is, a két nagyunokám is, láttam, itten már nincs tovább, akkor ríni kezdtem, mondtam, én édes fiam, haljak meg én itt, ne kelljen mennem innen. ö meg azt felelte, megtartja az isten sokáig anyámat, de nem ebben a tanyában, mert itt magának fényesben, sötétben csak szélanyó sir, máshoz maga nem szólhat. Szedték össze a holmimat, mondtam, jaj, azt ne, az maradjon, hiszen apátoké volt, odabenn csak útban lenne, elfér itt, nem kér kenyeret. Hagyták. Ezt is, azt is, végül rámszólt a fiam, anyám, maga itt akar hagyni mindent. Ha már én nem maradhatok, maradjanak ezek úgy, ahogyan apátok látta, ahogyan ti láttátok, amikor itt éltetek. Nem kell nékem odabenn, ott nálatok semmi, csak egy dikó. Azért nem hallgattak rám. Mindenben nem. Volt, amit hoztak velem, s látja-é, azzal rendezték be a szobám?! Özvegy Dobos Imréné nyolcvanegy esztendős múlt, 1896-ban született Nagykőrösön, s életében összesen háromszor hagyta el a Várost. Hiányzott-e a nagyvilág? Azt feleli: megvolt ott künn minden, ami nagyon kelletett, apám jó gazdának számított, s ezért az uram, amikor megesküdtünk, örömmel jött hozzánk, odaköltözött, pedig ő benn lakott addig a városban. Tanulni akart az apámtól, tanult is, úgy értett a marhához, ahogyan kevesen. Állandó vásárlója volt egy nagyvágó, kijött oda hozzánk, ott vette meg a jószágot apámtól, később az uramtól, mert hogy amíg apám, anyám élt, közös konyhán voltunk, amit ők parancsoltak, azt kelletett tennie az uramnak is, nekem is. özvegy Dobos Imréné házigazda fia már messzire távolodott ettől az önfenntartó, a bővítést nem, vagy csak a legszükségesebb mértékig ismerő gazdálkodástól, s felfogástól. Amikor bevonult katonának a most ötvennégy éves férfi, odahagyta a tanyát véglegesen, már csak látogatóként érkezett ki egy- szer-egyszer. A hét testvérből egy sem maradt meg a kétszer is javított, szépített, bővített tanyaépületben, aminek hagyományos L- betűs alakzata egyre töpörödöt- tebbnek tűnt a mind magasabbra nyúló jegenyék mellett. Miért nem maradt ott egyetlen gyermek sem? Szikre szórt mag Nagykőrös lakossága — szakszerűen: lakónépessége — a hetvenes évek kezdetétől napjainkig 1348 fővel gyarapodott. Ugyanebben az időszakban a külterületen élők száma először csekély növekedést mutatott — 1970 ég 1974 között 87 fővel nőtt, szánté kizárólag a természetes szaporodás következtében —, majd lassú csökkenés kezdődött meg. Ma a külterületen élők száma százhatvanhéttel kevesebb, mint volt az évtized elején. Az apadás oka elhalálozás, elköltözés. Mégis, a 22 ezer hektáros határban változatlanul ötezer fölött maradt a külterületi lakosok tábora, akárcsak egy évtizeddel ezelőtt. Szó sincs tehát valamiféle pánikszerű menekülésről, a tanyák sorozatos fölhagyásáról, sőt, jó néhány külterületi lakott helyen — tanyabokrokban — jelentősen javultak az életkörülmények, egyrészt a tanács és más szervek, másrészt az ott. lakók erőfeszítései nyomán. Ami azt bizonyítja, hogy a tanya — még a nagyüzemi gazdálkodással szomszédságban is — sok tekintetben életképes máradt, mint lakóhely, bizonyos értelemben, mint gazdasági, gazdálkodási formáció is, viszont fokozatosan kopnak a hozzá kapcsolt életformák, körülmények, pontosabban, átalakulnak. Dobos Kálmán, özvegy Dobos Imréné hét gyermeke közül a hatodik, vasúti raktáros — felesége a konzervgyár könyvelője — három gyermek apja, a maga szemszögéből így látja ezt: Nem tehettünk mást, el kellett hoznunk anyámat, mert amit évekig csináltunk, néhány ' szomszédot megkértünk, nézzen be hozzá, most már nem ment. A szomszédok — de nehogy ilyesfajta városbéli szomszédságra gondoljon! — maguk is anyira megöregedtek, hogy gyá- molításra szorulnának, s csak egyikükkel lakik fiatalabb család. Azok viszont dolgozni járnak, van elég bajuk, nemhogy anyámra ránézze* nek legalább minden második napon. Egész egyszerűen annak a lehetősége szűnt meg, hogy anyám ott éljen, s bár neki nagyon fájt, a feleségemmel úgy határoztunk, behozzuk magunkhoz. Igaz, amíg odakint élt, hetente egyszer, kétszer rányitotta valaki az ajtót a családból, vitte az élelmet, s ő is jól tartotta magát, de most már kezdi elhagyni az ereje, nagyon fáj a lába, azaz gond lett volna az is, hogyan vesz vizet a kútból. Dobos Kálmán, ha akarná, sem tudná letagadni, megmaradt benne a föld szeretete. A szép családi házat körülfogó kertben a gonddal takart lugasszőlő, a minden kínálkozó helyre betelepített fák éppúgy árulkodnak erről, mint panaszkodása, mennyit szaladgál a vetőmagvak után esztendőről esztendőre. Ha ennyire beleitta magát sejtjeibe a föld szaga, miért hagyta ott, s már első lépésre a tanyát? Felelete hosz- szú és kacskaringós, mert meglehet, most első ízben kényszerül valamikori önmagával szembesülni, hiszen az ember ritkán fogalmaz meg érveket kristálytisztán a maga győzködésére. Válasza lényege ott van, hogy a katonaságnál látottak, tapasztaltak indították el benne az elégedetlenség lendkerekét, ami azután egyre gyorsabban pörgött, egészen addig, amíg kiragadta a megszokottból. Igaz, ott állt előtte idősebb testvéreinek példája is, ^kik szintén otthagyták a szülői házat, ugyan voltak, akik tanyáról tanyára mentek, mint például Ilus nővére, akinek a férje fuvarozott .bennünket. A hét gyermekből kettő él ma is tanyán, három itt benn a városban, kettő pedig a főváros lakója lett. A Dobos családnak összesen hat holdja volt, de tagosítások, tábládtások, cserék folytán végül addig jutottak, hogy e csekélyke földet négyfelé találták, azaz nem kínált tényleges gazdálkodási lehetőséget, úgy tűnt a gyermekek előtt — Dobos Kálmán szép hasonlata —, szikre szórt maggal terveznék a jövőt, ha a földbe kapaszkodnának. Elengedték tehát, egyik a másik javára mondott le — édesapjuk halála után — a maga járandóságáról. Neki a vasúti szolgálat nagyon váltakozó beosztással jár, s ezt nem tudta megoldani a tanyai jövés-menéssel — málházóként kezdte, tanfolyamokat végzett, úgy jutott fokról fokra előre —, városi otthon kellett. Lépcsőről lépcsőre igyekezve értek el — albérletből indulva — a saját családi házig, s mint mondja, áldja az eszét, hogy így történt, mert például nővére, Terézia pesti lakásában úgy érzi, a fején ül a mennyezet... Holott — ő is nevet rajta — annak a fővárosi lakásnak a belmagassága nagyobb, mint a most lezárt tanyaépületé! Képzelődik? Vagy a falakon túli tágasságot, a mozgás lehetőségét hiányolja? S nemcsak ő! Mert immár harmadszori, általa szervezett, a testvérek többségét odahívó találkozásunkkor azt is megtudom, hogy nem áll már sokáig zártan a tanya; bátyja nyugdíjba ment, a benti lakást átadják egyik gyermeküknek, s kiköltöznek a tanyára! A többiek beleegyeztek örömmel, mert mind- annyiukban feszült valami kimondhatatlan fájdalom, mii lesz így, lakó, gondozó nélkül az épülettel. Egy szalmaszál Léteznék valami titkos gyökér, ami nem engedi, visszahúzza a véglegesen távozni akarót a tanyákhoz vezető csapásokra? A városban ugyanis a Dobos családon kívül mások szintén megejtenek ilyesfajta választást, az idős szülő visszamegy a tanyára, s az addig áhítottként birtokolt lakás a gyerekeknek jut. Kényszer, annak lecsapódása, hogy a városban jelenleg 739 lakásigénylőt tartanak nyilván a tanácsnál? Bizonyára része van ennek is a döntésben, de talán annak szintén, hogy ma nincs hivatalos lélekha- rang-kongatás a tanyák fölött. A kedvemért szervezett családi találkozón Terézia, a fővárosban élő nőtestvér — aki már szintén nyugdíjas, a Pamutfonóipari Vállalat osztályvezetőjeként búcsúzott el munkatársaitól — csak legyintett öccse költözködési terve hallatán. Később, nehogy bárkit megbántson, négyszemközt, azt mondta: egy szalmaszál ez, nem több, annak a tanyának. Néhány év. Tibor elunja majd, jönnek a betegségek, amit most, jó egészségben föl sem vesz, az kínnak számít majd. Van igazság abban, amit mond. Hiszen a tanya új története aligha tölt meg majd vastag könyvet, esetleg néhány lapot csupán. Ha pesszimisták vagyunk. Ma ugyanis senkiben sincs hajlandóság Dobos Tibor és felesége nyomát követni, ki, Pótharaszt- pusMára, de később, addigra, amikorra ők elunják vagy nem bírják?! Hiszen amikor édesanyjukat behozták a tanyáról, Dobos Kálmán végigkérdezte valamennyi testvérét, nem kell, nem akartok kimenni, nem kívánjátok — a pesti két testvérnek szólt — nyaralónak, pihenőhelynek? Mind a hatan tiltakoztak! Dobos Tibor is, aki most — s ez nemcsak a kellemesen elköltött ebéd következménye — csillogó szemmel bizonykodik, más lesz az, ha az eget húzza takaróként a feje fölé, s nem mint eddig, a szomszéd ház szemet szúróan közeli tetejét. Romantika? Van józan meggondolás is a döntésben. Dobos Tibor, termelőszövetkezeti nyugdíjas feleségével együtt sem kap annyit havonta, hogy a megszokotthoz mérten ne kellene összébb húzniuk magukat. Ezt nem akarják. Mennek tehát a tanyára, s terveAnyám Nagy Balogh János olajfestménye zik, állatot tartanak, tápon persze, mert takarmánytermelésre nem vállalkoznak. Igaz, gyermekükkel kötött egyezségükben — aki helyükre költözik a lakásba —•, ott búvik a visszavonulás lehetősége, mivel a három szobából egy mindenkor rendelkezésünkre áll. Most úgy gondolják, igénybe veszik, ha nagyon kemény lesz néhány téli hét, vagy esetleg valamelyikük megbetegszik. Igenám, de ha akkor jön a betegség, amikor az ólban qtt si- valkodnak a hízók?! Persze, minden tervvel szembeszegezhető egy ellenterv, minden elképzelést könnyű belepólyálni a valóság nehéz szövetébe, s akkor megvalósít- hatatlannak látszik. Aki az akadályokkal bíbelődik, végül olyannyira elbátortalanodhat, hogy lépni sem mer, így Dobos Tibor bátran, kedvvel ragadja föl azt a szalmaszálat, mely a tanyának holnapot, nekik takaróként tág égboltot kínál. Igaz, két gyermekük kinevette őket elhatározásukról értesülve. Mit nevettek? Hiszen való, a város az város, csakhogy Nagykőrösön ma is a lakásoknak csupán egyhatoda kapcsolódik a vezetékes vízszolgáltatáshoz, még kisebb arányú a vezetékes gáz hasznosításának lehetősége, s a belterületi utaknak mindössze 35 százaléka kiépített! Ha innét nézzük, ha ezt is mérlegeljük, valóban annyira riasztó az a tanya? Itt mindig fehér Tartozom annak megváltásával, hogy a Dobos család előtt három helyen is elutasítottak olyanok, akik így vagy úgy, érintettek tanyaügyben. Az egyik család, ahol idős apjuk halálát két nap múltán fedezték csak fel a tanyaszomszédok, a magánügy érthető pajzsa mögé húzódott. A másik családnál, megtudva, nem vevő vagyok a tanyára — hirdették az eladását —, ajtót mutattak. A harmadik riportalany azzal érvelt, dehogy beszél ő, mert hiszen ha az újságból megtudják, ott áll a tanya elhagyottan, föltörik, kifosztják, cigányok költöznek bele... Így jutottam azután Dobosékig, akik nyílt szívvel fogadtak, mert — egyikük szava szerint — ők ezt szokták meg a tanyán. Ott ugyanis, az összezártságból következően, senki előtt nem titok semmi, s ezt a nyíltságot nemes örökségként akkor is megőrizték, amikor a tanyát régen odahagyták. Amiből természetszerűen következik a kérdés, vajon ad-e különleges személyiségjegyeket a tanyai életmód? Fogas kérdés, nem tudnak mit kezdeni vele, hiszen önmagukat kellene hozzá elemezniük, s ha valami, akkor ez a legnehezebb. Dobos Kálmán, hiszen vele találkoztam a legtöbbet, testvérei akkor láttak először, s meglehet, utoljára, megkísérli a válaszadást. Ügy véli, nem maga a tanya szabja meg az ember formáját, hanem az ott követett életmód, stílus, ha mai szóval élünk. Mert bizony akadtak, akadnak, olyan ismerőseik, aki tanyai mivoltukat mentségként fogják fel mindenfajta igénytelenségükre, sőt, mentségként arra is, hogy az együttélés elemi szabályai reájuk nem érvényesek. Özvegy Dobos Imréné, édesanyjuk az elemi iskola két osztályát járta ki mindössze, s mégis, úgy nevelte fel hét gyermekét, hogy a világ minden dolgát érzékeljék, nyitottak legyenek, ok nélkül ne zárkózzanak el senkitől, s még kevésbé forduljanak szembe bárkivel. Lehetetlen vállalkozásnak bizonyulna persze a hét család egész életútját fölmérni — testes szociográfiai kötetben esetleg lehetséges lenne —, az azonban bizonyos, egyikükön sem maradt meg a bélyeg, ha akadt, aki rájuk ütötte, hogy tanyasi. Sok ez, vagy kevés? Csak ők, s maguknak válaszolhatnak erre a kérdésre, .másnak nincs köze hozzá. Mégis, a világ egy különleges darabjáról úgy kaptak szárnyra sokfelé, hogy újra meg újra fölidéződik az elhagyott hely emlékezetükben, s némelyikükben olyannyira, hogy hiányzik az, ami ott volt. Mi volt ott? Pokol is téli hóviharban, Ő6zi sárban, de csodás tavaszi zsendülés, s bódító nyár. Mi volt ott? özvegy Dobos Imréné: ott a hó mindig fehér. Itt nem. Itt szürke. Korom van benne, piszok. Hallgat, de látom, úgy, mint aki valamire vár. Nem tévedtem. Ahogy kettesben maradunk, int, kövessem, s gyors, de apró léptekkel a kamrán át a ház udvarának hátsó részéhez vezet. Két vagy három tágas, házilag eszkabált, tyúkketrecek dróthálójával borított alkalmatosság áll a szélárnyékban. Bennük galambok. Látja? Látom, galambok. Onnét valók! A tanyáról? Onnét. Befogattam Kálmánnal őket, s idehoztuk. Ott ők keltettek, ők altattak. És itt? Etetem őket. Rabok szegények. Rámnéz úgy, hogy nyolcvanegy esztendő szép bölcsességét alig állja a tekintetem. Megfogja a kezem, úgy mondja: rabok még, de Tiborral megbeszél* tem, kiviszi őket tavasszal. Kiviszi, s újra repülni fognak, érti fiam, újra jussuk lesz az ég. Mészáros Ottó >