Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 19. szám
Vathy Zsuzsa: Begányi Pódium Hangra, megjelenésre egyaránt elragadó ember. Muszorgszkij és Wagner, Borisz, igen, Borisz, Godunov az ő igazi szerepe! Így mondják, legalábbis. Mert az énekes Begányit ón, sajnos, nem ismerem, azaz, hogy személyesen nem. Az én Begányim, akiről beszélni akarok, tulajdonképpen nem is Begányi, hanem Borbély. Borbély Lajos. Csak gyanítom, hogy Borbély megtisztelő második neve és egykori énekes szenvedélye valamilyen módon összefügg egymással. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Borbély hangja — annak idején, mikor a Rózsavölgyi-bői, Kék-Balatonból hazafelé bandukolva átsziakította az éjszaka csöndjét — se szép, se szárnyaló nem volt, szenvedélyességét és átütő erejét azonban senki el nem vitatta volna. Így történt, hogy egy különösén zajos éjszaka után, valószínűleg, egy álmából fölvert egyén Borbélyt a nagy Begányihoz hasonlította. És Borbély Begányi lett, kétségkívül, most már örökre. Tíz éve ennek is! Tíz éve, hogy éjszakánként, a kollégiumban Begányi hangjára ébredtünk, és hogy hűséges kísérőjét, Virágh Lacikát, talán éppen ezeknek az éjszakai sétáknak következményeként beperelték gyerektartásért. Tíz év után itt ülök volt évfolyamtársaimmal egy cifra kocsmában, és bort iszunk. Mellettem Begányi és Virágh, szemben velünk Robiesek, Kinsi. És még vagy tízen. Iszom a zöldszilvánit, és olyan bátran hallgatok közöttük, mintha otthon lennék. Pedig ritkán talál-; kozom velük, néha, egy-egy ösz- szejövetelen, de buszon, villamoson, üzletben soha. Talán három éve is már, hogy egy orvosi rendelőben Fodor Mártával adtuk egymásnak a kilincset. Köszönni is síiig volt idő, de Márta odasúgta: a zománcgyárban dolgozom, ha edényre van szükséged, gyere. Egyszer, az aluljáróban, Bartos szólt utánam. Ugye, te pem építkezel? Nem. Gpndottam. Miért? .Nem kértél még csempét. Aztán jött egy telefon, hogy Fülöp a tervhivatalba került, és hogy Kínai visszapillantó tükröket tud szerezni. Sass téglát, Robiesek porcelánt. így hát, valami módon, tíz év után is összetartozunk. Azok is, akik látják egymást, azok is, akik nem. — Begányi, te hol ültél az előadóban? Iszik, zsebkendővel megtörli a homlokát. — Sehol. Nem jártam előadásra. Nem járt. Persze, hogy nem járt. Miért nem jutott eszembe? Begányi és a jegyzetelés! Kerek feje kártyaasztalok mellől rémük föl, sörösüvegek közül. A futballpálya, a kézilabdapálya, a kosárlabdapá1978. január 9-én meghalt Bukarestben, 71 éves korában Szemlér Ferenc, romániai magyar költő, műfordító, akinek munkásságát román Állami díjjal és a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetéssel is elismerték. Halálával pótolhatatlan veszteség érte az erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat. Korábban szerkesztőségünknek adott versével emlékezünk meg róla. Szemlér Ferenc: Almáskert mindenik almafában évek titka lakik tegnap este is láttam itt valakit amint az özön fűben cigánykereket s a lusta mezőn hengerbuckát vetett majd vissza a kert tiszta közepébe szökellt 5 a kötél mentén a lepedők között a szél elröpítette őt lya széléről, a teniszpálya lelátójáról. Fű és vörös salak, lábhoz tett sörösüveg, tökmag. Éneklés, ve- gyászinduló, mámoros vonulás. Begányi elém teszi a névjegyét. Borbély Lajos, főmérnök. Lakás, telefon. Munkahelyi telefon. Begányi főmérnök! Ezt sem tudtam. Miért nem tudom, ki lett közülük főmérnök? Bűntudatosan nézem, mintha ezzel akarnám jóvátenni tudatlanságomat. Feje teteje erősen kopaszodik, ritkás haja, mint a szépen gereblyézett föld. Tekintete szelíd, túlságosan engedékeny. Talán ilyen volt tíz évvel ezelőtt is. Talán nem. — Begányi — mondom. — Kiket szerettél legjobban az előadók közül? Sorolja a neveket. Szekeres Béla, Török Antal, Béres Pici. Arcok rémlenek föl, vagy föl se rémlenek. Mintha sose láttam volna őket. — Tudod, ezek csöndes, középszerű emberek voltak. De igen rendesek. Ha tehetem, most is meglátogatom őket. — Gorcsevre emlékszel? — Gorcsev. — Az a lófejű. Utolsó éves volt, mikor mi elsősök. Begányi kitölti az üvegből a bort, hitetlenkedve néz. — Gorcsev? Magam se tudom miért, izgatott leszek. Látom magam előtt Gorcsev szomorú lóarcát, amint magányosan baktat az egyetem márvány aulájában. — így hívta mindenki, Gorcsev. Egyszer az a hír járta, hogy Gorcsev három napja fekszik az ágyon, és nézi a plafont. Képzeld, három napig feküdt, és nem szólt senkihez! Begányi elvesz egyet az asztalon sorakozó üvegek közül, mind a kettőnknek tölt, és bandzsít is hozzá. — Miért olyan fontos ez? — Nem is tudom — mondom. — Talán azért, mert én nem volnék képes három napig szótlanul feküdni. Te képes volnál ? Begányi megfogja a karom, szemében köd és szomorúság. — Most a te nótádat! De én nem akarok énekelni, én Gorcsevről akarok beszélni. Bele akarok merülni Gorcsev fájdalmába. Abba a finom, fennkölt szomorúságba. A cigány már játssza is. Egye meg a fészkes feketefene. És mi boldogok vagyunk, ütjük az asztalt, és remegnek a falak, ahogy rábömbölünk. Még tart az éneklés, mikor kicsapódik az ajtó, és a nyikorgó lépcsőn ázott társaság jön be. Csurom víz a ruhájuk, friss esőszagot hoznak magukkal. Törzsvendégek lehetnek. A pincérek kapkodva tolják össze az asztalokat, a cigány azonnal hozzájuk pártol. Nincsenek többen, mint mi, mégis elfoglalják az egész termet. Összezsugorodunk, mintha félretoltak volna bennünket. A társaság nyomában, velük együtt, mégis tőlük leszakadva, két férfi érkezik. Az egyik ősz hajú, testes, a másik göndör hajú, vékony. Ez a vékony olyan furcsán simul a másikhoz. Az ősz hajú fogja a kezét, húzza maga után, befelé a másik terembe. A zenészeknek mélyen meghajolva köszönnek, a pincérlánynak is. A lány elfordul, nem köszön vissza. A két férfi leül a sötét, belső terembe, karjukat összefűzik. — Híres buzihely — mondom. Begányi feje fölemelkedik a borosüvegek közül. — Ez buzihely! — Az. — Ne mondj nekem ilyet! A törzshelyem tíz év óta. Igaz, mostanában ritkán járok ide, de még három-négy évvel ezelőtt is minden hónapban itt voltam. A belső terem felé intek. — Láttad őket? Begányi elnéz a borok fölött, homályos a tekintete. — Egyszer, a Gellért-fürdőben odajött hozzám egy krape«. mindent ígért, csak menjek föl hozzá. Azóta nem megyek a Gellértbe. Brüsszelben, egy éjszaka az utcán szólított meg valaki. Nem is szólított! — Begányi megrázkódik. — Akármit mondasz, ez nem olyan helyi — Jó — mondom. — Nem olyan hely. Az asztal túlsó oldalán, hangos, széles gesztusokkal Kínai, igazi nevén Horácsek Tamás beszél. — A pénz, apukám, csak a pénz érdekel, semmi más. A mani. Azt mondja tavaly az első nejem, nem próbálnánk meg együtt, Tamás? Itt a gyerek. Ne folytasd, anyukám! Engem a mani érdekel. A pénz nem boldogít, de megnyugtat. Tudod jól, ha pénzről van szó, nekem se anyám, se apám. Kínai mindig ugyanezt mondja. Akkora a szíve, hogy az egész alak csupa kéz, láb, szív, semmi más, és, hogy másnak tettesse magát, mindig a pénzről beszél. A pénz, a marii, a dohány. — Te! — Begányi hangja a Kínaié mellett egészen erőtlen. — Ugye, nem igaz, hogy buzihely? —! Megfogja a karom. — Itt ünnepel- ] t«m mind a két gyerekem kérész- J telőjét. Az összes barátom esküvő- • jét itt tartottuk. — Kezén számol. ] — Legalább öt esküvő, legalább tíz gyerek. Ha kiderül, bennem össze-,} törik valami. . J Kopaszodó homlokán veríték, bar- 7 na, pigmentes bőre furcsán fehér, összeszorul a torkom. — Hagyd már abba. Nem buzihely. Rosszul tudtam. — Akkor miért mondtad? — Tudom is én. Sokat ittam. A két férfi a belső teremben szótlanul ül, fogják egymás kezét. Pislákoló gyertya mellett ülnek. Szeretném róluk levenni a tekintetemet, de nem tudom. Esettek, ázot- tak, szomorúak. Begányi is őket nézi. Hallom a kapkodó lélegzésén, érzem mozdulatlan tekintetén. Hirtelen föláll, a szoros székeket lökdösi. Ki akar szabadulni a székek közül. Megfogom a karját, belekapaszkodom. Nem szabad kimenni«. Begányinak baromi ereje van. Ha Begányi iszik! Érzem, hogy engem is kiver a veríték. Úristen, mit akar? Mit akar Begányi csinálni ? De addigra már ott van Robiesek. Barátja háta mögé áll, megfogja a vállát és lenyomja. Észrevétlenül, mintha csak asztalhoz ültetné. Begányi feje félre csuklik, kabátja furcsán lóg. — Ugye, nem igaz? — kérdezi. Szeme véres, tekintete engem vádol. — Tudom, hogy nem igaz —motyogja. — Csak egy rossz vicc volt. Egy buta, rossz vicc. Egy rossz, buta yicc. Andorai Mária grafikája Károlyi Amy: Mögött A szavak mögött valaki áll leheli nyakmba láthatatlan púpos, jókedvű, egyenes, sír a szavak mögötti, szavakban Nincsből és van-ból elkeverve áramként bujkál az erekben púpos, jókedvű, egyenes, sír nem én írok, ő ír helyettem A szavak mögött valami zug susog kitartóan és szüntelen minthogyha fájás megszakad így döbbenek rá kis szünetben A szavak mögötti veremben ülök egyedül, ülünk ketten ülünk sokan pince-torokban a szavak mögötti szavakban Osztojkán Béla: Vándor Elmentem elmentem sok berket bejártam örök gyógyírt nagy sebemre sehol sem találtam Lett volna lett volna bérei hegyen asszony ki sebemre még több sebet szerelmet fakasszon Bérc asszony bérc asszony királykowtyú páva büszkeséged büszkesége tengerek határa Lázár Ervin: Éjjeli fuvar A sofőr, akire ezen az éjszakán rányitottam a taxiajtót, már nem túlságosan fiatal. Aszott proletárarcát mély, inkább függőleges ráncok barázdálják. Proletárráncok. Mintha a parányi árkok mélyére kimoshatatlan olajüledék ' rakódott volna. A szeme pillátlannak tűnik, az orr keskeny nyergén alig látható horpadás. A haja gyér, gondozatlan, látszik benne a nyilván koszos, töröttfogú fésű nyoma, a zsíros szálak négyes-ötös csoportokba rendeződve, hamuszürke sínekként húzódnak a fejebúbja felé. Arcán viseli életrajzát. A nyomorúságos, száradó ingekkel, gatyákkal föllobogózott bérházat, ahol született. A szutykos műhelyt, ahol gyerekkorában rozsdás drótok, olajtól csöpögő anyacsavarok, nittszegek, pléh- darabok között matatott. Az arc megőrzött még valamit a mester ütésre lendülő keze láttám félelemből, s a sunyi örömből is, amit az első kuncsaft becsapása okozott. Tág pórusú bőre a sárgás fénnyel homályló kültelki kocsmák párájából is őriz egy leheletnyit — nem többet, mint egy napokkal előbb fölkent kölni ellengő inkább csak az emlékezetben élő'illata. Egykedvűen várja, hogy megmondjam a címet. Elnyújtózom mellette az ülésen csendes káröröm bizsereg bennem Most majd morcán, ellenségesen néz rám. A visszafele útra gondol, amit üresjáratban kell megtennie. Húsz kilométer. A katonai repülőtérről visszafele nemigen akad utas. Persze, mondhatná azt is, nem visz ki, neki nem éri meg. De nem meri. A káröröm a fejbőrömet birizgálja. „Ki tudja, ki ez a pasi, aki éjszaka a katonai repülőtérre hajtat?” — erre gondol majd. Azért, amikor a szavak: „katonai repülőtér” kihullanak a számon, várok tőle egy kutató pillantást semmitmondó, kockás ingemre, szürke, gyűrött nadrágomra. De rám se néz. Indít. tj1 lmaradnak a belváros neon ut- cái, Egy híd karcsú íve. Gyárak, külvárosok. Már erdőben járunk, a fák törzse a reflektorfényben megannyi fehér villanás. — Visszafelé nem lesz utasa — mondom. Csak egy pillanatra néz rám, most látom először egyszerre mind a két szemét. Egykedvű, majdhogynem gúnyos. Most veszem észre — mintha az egyszerre látott két szem anód- és katódsugara lámpát villantott volna bennem —, hogy első látásra mennyire félreismertem, mennyire nem hatoltam arca külső rétege mögé Valami finomság bukik ki a ráncok közül, valami szóval ki nem fejezhető. Ha most előadásba kezdene a görög művészet arányosságáról, a kvantummechanikáról, vagy a zen-buddhizmus lényegéről, egy pillanatig sem csodálkoznék. Lopva a profiljára pillantok. Most nincs rajta semmi fény, semmi ellengő. Düh fog el — magam sem tudom, miért. Valamivel meg kellene bántanom dobol bennem. Meg kellene aláznom. Fensőbbségesen ül mellettem, mint egy lenyűgöző arányú görög szobor, mint maga a görnyesztő súlyú kvantummechanika, mint a mindent lecsupaszító zen-buddhizmus. És hazudni kezdek. — Micsoda ostobaság ez — mondom —, csak rohan, rohan alattunk az aszfalt. Hiába pörögnek a kerekek, hiába nyomja a gázt. Ide vagyunk ragasztva a földhöz... Értelmetlen rohanás! — Itt hatásvadász szünetet tartok. — Bezzeg, amikor mi elemeljük a gépet a kifutópályáról! Az orr az ég felé fúródik. Semmi közöm a repüléshez. A katonai repteret azért mondtam, mert oda pár száz méterre lakik a szeretőm. Véletlenül. Ugyanúgy lakhatna a vágóhíd mellett is. A sofőr meg se rezzen. — Akkor, amikor már a gép fel- emelkedett, értelmet nyer a néhány száz méteres földön rohanás — folytatom dühösen. — De így?! Mint egy rossz vers. Aszfalt, aszfalt, aszfalt. j\/i egint rámnéz. Mintha mosoly villanna az arcán. Ebben nem vagyok biztos. Inkább kopott ínyből kisárgálló fogak rémlenek. De lehet, hogy ez is csak érzékcsalódás. Előrehajol. Rátapos a gázra. Az öreg, rozoga Volga nekilendül, a sok vihart látott karosszéria berezeg. A sofőr egy aprój nyög, hátradől. s szép óvatosan elemeli a kocsit az útról A kerekek surrogása megszűnik. sóhajtva ellebegnek mellettünk az út menti fák koronái. Görcsösen kapaszkodom az ülésbe, és ámu'.va nézem a város felszikrázó, elektromos csillagait. Azóta itt keringünk a kivénbedt taxival a város fölött A sofőr nem néz rám. Szólni sem szól semmit.
