Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-17 / 14. szám

1978. JANUÁR 17.. KEDD N papjainkban rendkívül megnőtt, jóformán társadal­mi méretű érdeklődés tapasztalható a világtörté­nelem és hazai történelmünk fejezetei iránt. Ta­núsítja ezt a különféle televíziós dokumentum- műsorok, történelmi színjátékok, s nem kevésbé a tudo­mányos alaposságú, népszerűsítő szándékú művek egész sorának keresettsége, nézőszáma, illetve a korábbiaknál lényegesen magasabb példányszáma. Bizonyára szerepet játszik ebben az is, hogy történészeink — a marxista tör­ténettudományi kutatások jegyében — számos kérdés­ben foglaltak el új álláspontot, illetve számos, részben vitatott problémát világítottak meg új megközelítésben. Hasznos szolgálatot tesznek azok a művek is, amelyek egy-egy témakör összefoglalására vállalkoznak. Mind­ezeknek az igényeknek kíván megfelelni a Gondolat Könyvkiadó több új kiadványa. Ezekben — melyeket mostani összeállításunkban ismertetünk — István király­ról, a Habsburg-dinasztiáról, Széchenyi és Kossuth vitá­járól, Károlyi Mihályról kap az olvasó átfogó képet. Széchenyi és Kossuth vitája Magyar História sorozat A HABSBURGOK. Szerette az igazságot Károlyi Mihály életéről Jó egy évtizede, az 1960-as évek derekén kezdte meg könyvkiadásunk Károlyi Mi­hály műveinek közrebocsátá­sát. Azóta napvilágot láttak válogatott írásai, néhány em­lékirata, s két kötetben meg­jelent felesége emlékezései a nagy államférfi és politikus életútjától (Együtt a forrada­lomban, Együtt az emigráció­ban címmel). Alig néhány hó­napja valósággal bestsellerként fogyott el Károlyi teljes ön­életrajzi memoárja (Hit, illú­ziók nélkül). Ilyen előzmények után je­lent meg most az a kö­tet, amely Szerette az igaz­ságot címmel Károlyi Mihály- ról szóló életleírást nyújt át. Vajon tud-e újat mondani az előzőekhez képest? A kérdést e kötet kapcsán nem helyes így föltenni, mert ennek a munkának nem ez a célja. A szerzők — Jemnitz János és Litván György — maguk is fölhívják előszavukban a fi­gyelmet arra, hogy „Károlyi alakja, szerepe csak az álta­la és a róla írt művek egy­mást kiegészítő együtteséből bontakozik ki teljesen, példája így szolgálhat majd eleven tanulságul”. Ami pedig e munka célját, jellegét illeti, arról ezt mondják: „...mun­kánk elbeszélni törekszik Ká­rolyi Mihály élettörténetével, levelezéseinek, vallomásainak, emlékezéseinek és más kora­beli dokumentumoknak bősé­ges felhasználásával." Értéke­lésként máris hozzátehetjük, hogy e törekvésüknek sikerrel és hasznosan felelnek meg. Részletes, tudományos mo­nográfia mindezekután is még várat magára Károlyiról, de ez a lényegében széles köz- használatra alkalmas kötet mégis alapos és pontos átte­kintést nyújt e nyolc évtizedet átívelő kivételes életútról. Nem mindennapi elhatározá­sok, fölismerések vezették en­nek az útnak vonalát. Az egy­kori főrendházi tag nagybirto­kosból — mint ő volt — csak a történelmi igazságok fölis­merésével és tiszta jellemmel lehetett a függetlenségi és de­mokratikus mozgalmak híve, az 1918—19-es forradalmak harcosa, antifasiszta emig­ráns, aki eljut a kommunisták­kal való közös harc vállalá­sáig. Szomorú játéka a sors­nak, hogy élete kétszer is tra­gikus fordulatba torkollott: a Tanácsköztársaság leverésekor, majd a felszabadulás utáni politikai torzulás vargabetű­jében, amikor ismét emistá­cióba kényszerült. Emlékét azonban méltán őrzi a mai Magyarország: hamvai a nem­zeti pantheonban pihennek, szobra az Országház mellett áll. Életművét. küzdelmeit, gondolatait pedig könyvek lap­jai hagyományozzák az utó­korra. A teljesebb képhez segít hozzá ez a munka is, újabb források, kutatási eredmények fölhasználásával és hiteles, reális összefoglalással Első­sorban azoknak szól, akik egybefüggő ismeretet kívánnak szerezni e nagy életről. Ká­rolyi egyéniségéről. Ezt a tör­ténelmi művek alaposságával, de ugyanakkor olvasmányos, István király és műve Nagy király, nagy ember AZ ELMÚLT SZÁZADOK köztu­datában István király alakja első­sorban a szent uralkodó — hosszú szakállú — képében jelentkezett. Akinek a legenda szerint II. Szil­veszter pápa Anasztáz-Asrik püs­pökkel ilyen szavak kíséretében küldte a koronát: „Én csak apostoli vagyok, de ő Krisztus érdemeiből apostol, mert annyi népet térített meg Krisztusnak”. A másik István- klisé (az előbbinél nem kevésbé se­matikus és ugyancsak az utókor ké­szítette) a „realista”, a deheroizáló ábrázolás; itt az erős kezű, a kegyet­len uralkodót rajzolják meg, aki kö­zeli rokonait megvakítatta, meg- csonkíttatta és ólmot öntetett fü­lükbe. Györffy György most megjelent hatalmas életrajzi kötetében (István király és műve) igazabb képet akar adni „a magyar történelem legna­gyobb alakjáról” és a X—XI. száza­di társadalom alakulásáról. Ezt a tö­rekvését szinte szimbolizálja a Gon­dolat Kiadó borítólapja is, amelyen István király egyetlen korabeli — tehát hitelesnek tartható — ábrá­zolását közük a híres, 1030 körül ké­szült „koronázási palástról”. Nyírott szakállú, ötven év körüli férfit áb­rázol a kép — élénk, távolba néző szemekkel. Ezen a korabeli dokumentumon kívül Györffy Györgynek igen kevés egykorú hiteles följegyzés állott ren­delkezésére István személyével kap­csolatban. És ezt a kevés számú for­rásanyagot a szerző különös gonddal kezeli. BECSES DOKUMENTUMKÉNT említi például Thietmar merseburgi püspöknek a feljegyzéseit, aki egyéb­ként kora uralkodóit is a legszigo­rúbb mércével mérte. Géza fejede­lem feleségéről — István anyjá­ról — például ezt jegyezte fel: „A szép úrnő szerfölött ivott és a lovat vitézek módjára ülte meg, egy em­bert pedig haragjában felhevülve, meg is ölt. Ez a megfertőzött kéz jobban tenné, ha orsót forgatna, és dühét türelemmel fékezné.” De ez a szigorú szász főpap, ami­kor a Bátor Boleszlóhoz menekült. Gyuláról ir, így jellemzi Vajkot (Istvánt): „Midőn Gyula feleségét a fogságból nem válthatta ki ellensé­gétől, unokaöccsétől (Istvántól), mintegy ajándékképpen megkapta. Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet.” És István egyéniségére igen jellemző­ek azok a jelzők is, amiket az ud­varában okleveleket fogalmazó né­met császári írnokok tettek neve mellé: pius — jámbor, mitissimus — legjámborabb. Más uralkodókat ezek a „legyőzhetetlen”, a „legdi­csőbb” jelzőkkel hízelegték körül. Ha egykorú hiteles feljegyzések nélkül szűkölködött is a szerző — irodalom bőségesen állott rendelke­zésére. A 670 oldalas könyvben több mint 70 oldalt foglal el a szakiroda- lom és a források ismertetése. Ez a gazdag bibliográfia nemcsak a fel­használt és a vonatkozó szakiroda- lom számbavétele hanem alapos elemző és kritikai könyvészeti ta­nulmány is. (És itt említjük meg a kötet kitűnő, az olvasót pontosan és könnyen eligazító, tárgy- és név­mutatóját is.) A KOKRÓL és István királyról a hozzáférhető irodalom kétségkí­vül jó háttér volt Györffy kutatá­sainak, de az első királyunkról így kialakult kép (képek) nem kötötte meg kezét a források önálló feldol­gozásában. Mert amint bevezetőjé­ben (bátran mondhatjuk, történé­szi ars poeticájában) írja: „A jelen­ségek és formálóik eltűntek, el­enyésztek, de nem nyomtalanul. A jelenségek megváltozva beépültek a régi társadalmon felépülő újba: te­lepülések, gazdasági eliárások. tár­sadalmi viszonyok, politikai, egyhá­zi létesítmények, rítusok, kifejezés- formák. sőt, jelentős személyiségek is utóélettel rendelkeznek, és a ké­sőbbi viszonyok beható elemzése lehetővé teszi, hogy az új jelenségek között felleljünk archaikus vonáso­kat. Az olykor napjainkig fennma­radt kövületek segítségével megszó­laltathatók a kora középkori for­rások semmitmondó adalékai.” És ezzel a módszerrel vezeti vé­gig a szerző az olvasót az életrajzi művön, bemutatva az Istvánt fel­nevelő társadalmat, különös hang­súlyt adva azoknak a változásoknak, „melyek István művét dicsérik, ame­lyek az ő intézkedései nyomán ala­kultak ki”. AZ ELŐZMÉNYEKET ismertetve megelevenednek az olvasó előtt a honfoglalás mozzanatai, a kalando­zások. Az életformaváltás újszerű elemzése kapcsán pedig kitekintést ad a mű az akkori Európa nagy ré­szére. István elődeit ismertetve tág teret kap Géza külpolitikájának és belső rendjének leírása, az Istvánt ifjúkorában ért hatások és benyo­mások ismertetése. Talán az eddigi Szent István-képhez a legtöbb újat és meglepő következtetéseket a ki­rály férfikoráról, az államszervezés­ről szóló fejezet ad. (1030-ig.) Az Ist­ván ö”p,Tkorát és halálát ismertető rész után a szerző részletekbe me­nően leírja és elemzi a magyar tár­sadalom átalakulását István mun­kája nyomán. Nemcsak e zárófeje­zetnek, hanem az egész műnek is így foglalja össze Györffy a legfon­tosabb mondanivalóját: „István király a tulajdonviszonyok megváltoztatáséival és a változó sze­mélyi függés helyébe rendszeresí­tett állandó intézményekkel min­den síkon hozzájárult a jogara alá tartozó társadalom átformálódásá­hoz. Ez az átformálódás pedig azt jelentette, hogy az egész Kárpát­medence népei számára. először a történelemben, a személyi függés és rabság különféle formái helyébe a keresztény monarchia közvetlen szolgálata, vagy híveinek való alá­vetés lépett.” És ez més pontosabban érzékelteti, megmagyarázza a borí­tólapon Iáfható férfi távolba néző tekintetét. Mo,v tekintet — a törté­nelem eddigi tanúsága szerint —•, egy évezredet fogott áh Bóday Pál Kevés olyan kérdése van történelmünknek, amely olyan széles körben és oly hosszú idő után is foglalkoztatja az em­bereket, mint az a politikai el­lentét, amelyet Széchenyi és Kossuth vitájaként ismerünk. Róla sok vulgáris egyszerűsítés forog közszájon (a legelterjed­tebb, hogy egyikük előbb gaz­daggá, aztán szabaddá akarta tenni az országot, a másikuk pedig fordított sorrendben), ám ezek lefeljebb csak megkö­zelítik a lényeget, de torzan vagy sehogyan sem tükrözik a valóságot, még kevésbé az igazi okokat, indokokat. De hát mi is volt a valóság, melyek voltak az igazi okok, amelyek a reformkorban, az 1849-es évek kezdetén eszten­dőkig tartó vitát robbantottak ki? Erre keresi a feleletet a Ma­gyar História sorozat legújabb kötete, amely Széchenyi és Kossuth vitája címmel jelent meg Lackó Mihály tollából, számos képpel illusztrálva. A szerző mindenekelőtt hi­teles képet kíván formálni magáról a vitáról, melyhez — a már említett vulgarizáláson túlmenően is — annyi téves értelmezés tapad. Vannak, akik hajlamosak arra a meg­ítélésre, hogy az 1848—49-es polgári forradalom és szabad­ságharc tragikus elvesztése tu­lajdonképpen utólag nagyítot­ta föl ezt a vitát. Valóban ez szerepet játszhat,, de tudnunk kell — s ez a kötetből egyér­telműen kiderül —, hogy már a maga korában is valósággal drámai erejű volt. Helyesen állapítja meg Lackó, hogy ezt a politikai vitát nem egyszerű­en a 48—49-es események tet­ték drámaivá, mivel „csakis olyanfajta történelmi jelen­séget értelmezhet az utókor újra és újra, akár az eltorzí­tásig, amely erre valamikép­pen maga is hajlandóságot mu­tat.” Mindehhez hozzátéve: „Széchenyi és Kossuth re­formkori ellentétének drámai- sága, valamint az, ami belőle a mai embert is megragadja, úgy érezzük, egy tőből fakad”. E helyeselhető fölfogás mel­lett nagyon lényeges az a ki­indulópont, amely ezt a vitát nem szűkíti pusztán személyes, politikai vagy éppen lélektani magyarázatokra. Sokkal mé­lyebb társadalmi-eszmei prob­lémák húzódtak meg ugyanis mögötte. E tanulmánykötet ér­deme éppen abban rejlik, hogy ezt próbálja meg feltárni, s mnek érdekében visszanyúl az előzményekhez is, fölvázolja a reformkor világát, a két ál­lamférfi életútját, s bemutat­ja azt a társadalmi réteget, amely a reformkorban döntő­en játszott közre, a magyar nemességet. Megemlíti a szerző beveze­tőjében Teleki Lászlót, aki már annak idején tervezte, hogy drámát ír Széchenyiről és Kossuthról. Ez sajnos — éppen a történelem drámai fordulata miatt — soha sem készült el, pedig valójában — mint írja Lackó — a dráma eszközei tudnák igazán meg­világítani kettőjük eszmei pár­harcát. Történész szerzőnk ha drámai eszközöket nem is, de más irodalmi megoldást igen meg­nyerőén alkalmaz művében. Műfaji szokatlansággal él: képzeletbeli párbeszédeket és fiktív naplórészleteket iktat a hiteles leírásaiba. Nem válik azonban ezzel sem hiteltelenné, sőt még jobban megvilágítja témája szellemét, s hozzájárul a vita elemzéséhez. Nem foglal közvetlenül ál­lást a szerző művében, de ér­tékelőén csoportosítja az ese­mények leírását, a leveleket, újságcikkeket, vitairatokat és ezáltal válik érthetővé e tartós vita lényege. Amelyben a tar­tósságnak is hangsúlya van, hiszen időközben változtak a viszonyok, változott a közeg, mégis újból föléledt. Mert más­ként látták ugyanazt. Széche­nyi szerint Kossuth „a szívhez szól, ahelyett, hogy az észhez szólna", s a túlságos sietését kívánta fékezni. Pedig inkább arról volt szó, hogy Kossuth és hívei nem is annyira csu­pán gyorsabban akartak ha­ladni, mint Széchenyi jónak látta, hanem tovább is akar­tak menni. Mind a nemzeti önrendelkezésben, mind a vita egyik csúcsosodó kérdésében, a nemzeti-nemzetiségi problé­mában,. mind az adóügyekben és egyéb konkrét lépésekben. Ez a vita tulajdonképpen mindaddig tartott — és tarta­nia kellett — amíg a reformok mikéntjéről volt szó. Amikor azonban 1848. történései így tették föl a kérdést, hogy át­alakulás vagy anarchia, akkor — mint Lackó Mihály helye­sen állapítja meg kötete záró­szakaszában — Széchenyi is, Kossuth is az előbbi védelmé­ben csatlakozott a forradalom első kormányához. Magyar füleknek mindmáig és még bizonyára nagyon so­káig gyűlöletesen csengő szó: a Habsburgok. Kétségtelen azonban, hogy ugyancsak mindmáig csodálóik is vannak és sokféleképpen ítélik meg történelmi szerepüket. Nem a nyilvánvalóan irreális és ko­molytalan legitimista ábrán­dozásokra kell gondomuns, hanem arra, hogy sokfélekép­pen értékelik a különböző korszakokban képviselt politi­kájukat. Mindenesetre tény, hogy nem jelentéktelen hatást gya­korolt a Habsburg-ház Európa történetére mintegy hét évszá­zadon át. Talán ezzel is ma­gyarázható, hogy a külföldi könyvpiacokon sorra jelennek meg a róluk szóló munkák, s valósággal slágerszámba megy egyik-másik. A közérdeklődés a történészek figyelmével együtt feléjük fordul és reális megítélést vár a viszonylag immár megfelelő távolból. Hazánkban is két alkalommal — 1958-ban és 1964-ben ren­deztek nemzetközi konferen­ciát a Habsburg-birodalom problémáiról. Ennek anyagait ki is adták a részt vevő orszá­gokban, tárgykörök szerint csoportosítva. Nálunk a nem­zetiségi kérdést tárgyaló kötet jelent meg. Mind ez ideig vi­szont igazán korszerű, marxis­ta szemléletű munka még nem látott napvilágot. Ezért már magában véve jelentős vállal­kozás Gonda Imre és Nieder- hauser Emil most megjelent műve, amely az Európa-szerte nagy számú, hasonló témájú összefoglaló tanulmányok kö­zött is kiemelkedő helyet fog­lal el. A könyv elsőrendűen a nagyközönségnek szól, ezt azonban ne tekintsük érték­jelzőnek semmilyen formában. Ez a meghatározás inkább azt kívánja jelezni, hogy jegyze­tektől, utalásoktól meg nem szaggatott formában, élveze­tes, olvasmányos leírásban közük mondanivalójukat, de a legteljesebb tudományos vér- tezettségben, s mindenben hi­teles forrásanyagra építve. Csak helyeselhető az a meg­valósított szándék is, hogy nem a szó szoros értelmében vett családtörténetet mutat­nak be, sőt nem is a Habsbur­gok országainak a történetét, hanem a Habsburgokat, mint európai jelenséget ábrázolják. Ennek megfelelően adnak va­lamelyes eseménytörténeti át­tekintést is, szinte az európai történelem egészéről, a 15. századtól 1918-ig, a dualista monarchia széthullásáig. A Habsburgok Egy- európai jelenség A könnyebb tájékozódást igen bőséges névmutató, a Habsburg-ház genealógiai táb­lázata, több térkép és más egykorú kép, ábrázolás segíti. Maga a leírás pedig csaknem regényes fordulatokban bővel­kedik. (A történelem a legjobb regényíró — hát még, ha szak­avatott kezek vetik papírra eseményeit!) A történelmi meneten túl is gazdag a le­írás jellemző epizódokban, ki- sebb-nagyobb történetekben. Tények felsorakoztatásával, egy-egy találó megjegyzéssel kimondatlanul is eloszlatnak a szerzők még fellelhető illúzió­kat vagy hosszabb ideje meg­csontosodott tévhiteket. Olya­nokat például, amelyek a Habsburg-ház egyes tagjainak felvilágosodottabb nézeteiről szólnak (miközben abszolutis­ták voltak), vagy a ferenejó- zsefi úgynevezett békeidőket vonják rózsaszín lepelbe. Reá­lisan — és mindig a megfelelő kor körülményeit figyelembe véve — ábrázolják Európa ez egykor legelső és leghatalma­sabb családjai egyikének ural­mi rendszerét és azt a folya­matot, amelynek végül is a bukáshoz kellett Vezetnie. Érzelmek, indulatok nem táplálhatnak ilyen jellegű mű­vek szerzőit, történelemszem­léletük azonban természetsze­rűen a társadalmi haladás ol­daláról vizsgálja a Habsbur­gok évszázadokon át betöltött szerepét, mint jelenséget Európában. Ebből a szem­pontból egyértelműen kivi­láglik, miként kellett előbb- utóbb az adott formában megdőlnie a monarchiának és vele visszavonhatatlanul a Habsburgok uralmának. (Lőkös Zoltán kritikái) népszerű formában meg is kapják. Jóformán hiánytalan ismeretet szerezhetnek életé­nek minden lényeges tényéről, mégis valószínűleg sokan lesznek olyanok, akik majd éppen ennek hatására köze­lebbről meg akarnak majd is­merkedni Károlyi személyisé­gével. Az ő számukra kedv­csináló ez a munka, hogy ke­zükbe vegyék Károlyi Mihály színes, szenvedélyes önvallo­másait, személyes emlékezé­seit, cikkeit is. Számos dokumentumfotó, korabeli riportfölvétel élén­kíti Jemnitz—Litván munká­ját, s visz ezzel is közelebb művük nagy egyéniségének megismeréséhez. TÖRTÉNELMI LAPOZGATÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom