Pest Megyi Hírlap, 1977. december (21. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-04 / 285. szám
Ötvenévesek Szorongva olvasom az újságok gyászhíreit. Gyakori az ismerős, a kortárs, akivel valamikor a felszabadulás idején ismerkedtünk meg. Néhány hete megismertem egy ilyen ötvenévest, Finta Jánosnak hívják, most egy bányaüzemet igazgat, de a felszabadulás óta sok egyebet is csinált már. Afféle strapakáder, aki még bírja a munkát, ott szolgál hát, ahol éppen őrá van szükség. Keveset tudtam meg róla, ismerkedésünk is egyoldalú, ö a mozivásznon létezett, én a nézőtér egyik székén ültem. A Riasztólövésnek egyik főszereplője. Ez az ötvenéves qmber szorongató helyzetbe került. Nem is ő, hanem egyetemista lánya. Ezen a lányon szeretne most a törvényes határokon belül segíteni. Az eljáró rendőrtiszt közli: ő nem dönthet, csak a parancsnoka, Iksz ezredes. Az igazgató mondja, hogy ismeri Ikszet, többször találkoztak. Mire a rendőrtiszt maliciózusan jegyzi meg: — Igen, maguk ötvenévesek mindig találkoztak már valahol. A hangvétel bántó, de a megállapításban sok az igazság. Igen, akik ma ötvenévesek, meg hatvanévesek, valóban nagy többségben már találkoztak valahol. Lehet, hogy még nem azonos világnézettel, nem a párt tagjaként, de együtt élték át a háború gyötrelmeit, a felszabadulás mámoros perceit. Együtt láttak hozzá a romok eltakarításához, az élet újrakezdéséhez. És ugyancsak találkoztak a ma már természetesnek, mindennapinak tűnő körülményeink — nem ritkán emberáldozatot is követelő — megteremtésénél. Ok oldották meg az országépítés első szakaszainak társadalmi feladatait, s ha munkájuk itt-ott kanyarokba is kényszeredett, kezük nyomán akkor is a szocializmus épült. Az ötvenévesek világjelentőségű fordulat idején váltak felnőtté. Nemcsak kortársai, hanem nagyrészt aktív részesei is a forradalmi változásoknak. Ezernyi láthatatlan szál kapcsolja össze őket. A hajdani találkozások emléke nem múlik el. A felszabaduláskor csatasorba lépett ötvenesek' száma erősen fogy. Küszöbön a nemzedékváltás. A lelépőknek tisztelet jár. Többek között azért, mert valaha, valahol találkoztak, és úgy cselekedtek, hogy ma nyugodtan, örömmel és büszkeséggel tekinthessen vissza egy egész ország arra, amit ők elvégeztek. Benedek Miklós Szeretem a Dunakanyart... A közgazdász A 11-es műútról keskeny szolgalmi ösvényen jutottam a ház kiskapujához. A gondozott kertben dr. Pintér György és felesége épp fekete fóliát terítettek a földieper- ágyások fölé. Mint elmagyarázták, télire készítik a kertet. A rózsákat már betakarták, a gyümölcsfák tövébe hordták a lehullott leveleket. Már csak ez, a fóliaterítés maradt hátra. — Miért éppen itt, a Duna mentén vásároltak telket? — Sok fiatalkori emlékem fűződik e vidékhez — mondja a házigazda, aki egyébként közgazdász, a Zöldker vezérigazgató-helyettese. — Fiatalabb korunkban gyakran csónakkirándulásokra jártunk. A végcél mindig Szentendre volt. ősszel, tavasszal, de télen is rendszeresen túráztunk: ha kevés időnk volt, akkor csak a budai hegyekben, ha több, itt, a Pilisben. Most pedig ez a ház a családi összetartó kapocs. Két lányom már felnőtt, sőt, már unokáknak is örülhetünk. Itt szoktunk mindannyian összejönni. De felkeresnek volt népi kollégista társaim is. Bográcsban gulyást főzünk, vagy flekként sütünk és elbeszélgetünk. Azok a barátságok ott a kollégiumban egy életre kötődtek: Sajnos, sokan eltávoztak már közülünk, s lassan mind itt vagyunk a nyugdíjasévek küszöbén. Erre az időre gondolva vettem ezt a telket 15 éve... Aztán elkezdődött az építkezés. Sok mindent magam csináltam ... A felesége még hozzáteszi. — Most is mindig talál magának munkát, vagy betonoz, vagy épp homokozót épít az unokáknak... — Szégyellném is — vág közbe a férfi —, ha minden csip-csup munkához embert kellene fogadni. Lehet, hogy őseimtől kaptam ezt út- ravalónak. Talán ez sugalmazta a kertes ház iránti vágyamat. Sokszor elgondolkodom, mit is szólna a munkámhoz apám. Ilyenkor szeretném, ha még élne és megmondaná, jól csinálom-e? Amikor itt, a kertben dolgozom, akkor értem meg azt a szeretetet, amivel szüleim kezelték a kis kertünket. Na, de ezek az emlékek. Ami objektív, az a táj, a vidék szépsége. A kert végén kezdődik a hegy, emitt pedig a Duna. Jó a levegő, s megejtő környezet: minden együtt van itt. — Mi hiányzik ahhoz, hogy szebb legyen ez a környék? — Mindenekelőtt, hogy minél több ember lelje örömét benne, akár helyben lakó, akár kiránduló. Például a Papszigettől Leányfalu közepéig sétálóutat lehetne kialakítani, a vízparton pedig a csónakkal érkezőknek kikötőhelyet. Nem gondolok én itt nagy munkákra. A vízügy és a tanácsok közösen megoldhatnák. Még társadalmi munkásokra is számíthatnának. Aztán nagyon hiányoznak a szeméttárolók, s gondoskodni kellene a meglévők rendszeres kiürítéséről is. Így nem szennyezné a környezetet a gyakran mindent elöntő hulladéktömeg. Vagy még prózaibb dolgot mondok: szükség volna egy-két közvécére, főleg a kirándulóknak. A meglévők — például itt a közelben, a Határ csárdánál — olyanok, hogy jobb róluk nem is beszélni. Pedig sok idegen megfordul itt, s az illemhelyek állapota nem valami jó hírverés a Dunakanyarnak... Sokat járom az országot, munkámmal jár. Egy kis község, Nagykónyl nevét megjegyeztem. Az országút mellett itt több autóspihenőt láttam árnyas fákkal, padokkal, asztalokkal, szeméttárolókkal. Pedig nincs is annyi szép látnivaló, mint itt. — A közlekedésről milyenek a tapasztalatai? — Sajnos, nem a legjobbak. Az öreg csuklós buszok zaja, mint harci járműveké, veri fel a csendet. De ez lenne a kisebbik baj. Sokszor elromlanák, s a munkába sietők, bizony, emiatt nemegyszer késnek. Az is furcsa, hogy néha három busz jön egyszerre, néha meg a menetrendben feltüntetett időben egy sem érkezik. Talán jobban lehetne ezt is szervezni, gyakrabban ellenőrizni. — Most mint illetékestől, megkérdem, mi a véleménye a környék zöldség- és gyümölcsellátásáról? — Ismerem a panaszokat, valóban elkelne több üzlet a Dunakanyarban. A legnagyobb gondunk a helyiség, a terület hiánya. Ha megfelelő lehetőséget kínálnának, több zöldség- és gyümölcsboltot nyithatna a községekben a Zöldért. Ugyanúgy, mint Leányfalun, ahol jövőre már egy szép, új üzlet várja majd a vásárlókat. Kisházi Iván György Pataki Tibor grafikájú Cementpor és évek MUNKÁK ES MINDENNAPOK ( Felfelé lépkedünk a betonrampa meredek lépcsőfokain, s nyeljük a levegőben szálló cementport. A rámpa oldalánál hangtalanul siklanak a drótkötelek és csörlők vontatta vasúti tartálykocsik, felül elmés szerkezet tölti meg azokat cementtel. A másik oldalon viszont nyitott ajtajú vagonok várakoznak. Az ötvenkilós cementeszsákok hosszú futószalagon jutnak a rámpára. Ládi András, Németh György és Balogh Ferenc szürkére kopott gép segítségével irányítja azokat a vagonok belsejébe, ahol tompa puffanással fekszenek el, s tornyozódnak egymásra. .Elfogadták, elismerik — Ne csodálja, hogy ügyet sem vetnek ránk a munkások — mondja Nerpl Magdolna, a Cement- és Mészművek váci gyára csomagolóüzemének műszakvezetője. — Egymással sem igen beszélnek, mert nem jut rá idő, sem energia. Napjában 650—700 tonnát rakngk a vagonokba. Ahogy elnézi őket az ember. könnyednek tűnnek mozdulataik, de higgye el, sokszor a legnagyobb hidegben is kiveri a hátukat a verejték. Szeretettel figyeli az asszony a férfiak munkáját, ősz haját nézem; a cementpor és hosszú évek fáradságos, nehéz munkájának gondja festette fehérre a szálakat. Nerpl Magdolna erős alkatú, mint maga is mondja: gyakran tó'bbet bír. mint sok férfi. És hozzáteszi: másképpen ezek a kemény kötésű emberek aligha fogadnának el irányítójuknak, vezetőjüknek. — Szendehelyen élek a lányommal — szólal meg később. — Az induláskor, 1962-ben jöttem a gyárba. Az üzemet NDK-beli szakemberek szerelték, s nagy hasznomat vették, mert tudok németül. Akkor minden új volt és ismeretlen. Azóta dolgoztam már itt valamennyi poszton. Engem valahogyan vonz a nehéz munka, édesanyám is mondta: fiúnak kellett volna születnem. A cementtároló silók árnyékában megyünk tovább. Az asszony nyugodtan, megfontoltan beszél. Ügyel szavaira. Követjük a futószalag vonalát, amely most eltűnik az épület belsejében. Az emeleten hatalmas vasgyűrű forog á magasban. A gép mellett álló asszonyok szakavatott kézzel illesztik a tucatnyi vastölcsérhez a papírzsákokat. Ezerszer, százezerszer ismételtek a mozdulataik, mintha maguk is a roppant gépezet részei lennének. Ha a zsákba kerül az ötven kiló cement, automatikusan lehullik a futószalagra, amely továbbviszi. — Az idősebb munkások mindent megpróbálnak az üzemben — mondja ismét Nerpl Magdolna. — Hazudnék, ha azt állítanám, hogy szép a munkánk. Bokáig járunk a porban, légzőszerveinkben lerakódik a súlyos cementpor. Hacsak a szeretet és a megbecsülés érzetét nem nevezzük szépnek, összeková- csolódott a közösségünk. Tisztelik emberséget Nem könnyű Nerpl Magdolna feladata. Nőként és vezetőként kell elfogadtatnia magát olyan munkában, amely a férfiak erejét is próbára teszi. Neki sikerült, mert maga is beállt a cementeszsákokat ci- pelők közé, ha lemaradás volt, ha rá kellett hajtani... Tisztelik emberségéért. Ismeri munkatársait, tudja, kire, hol, milyen munkában számíthat. Tudja, kit nyomasztanak családi gondok, kit ért öröm, vagy bánat. ötvenéves, téli élettapasztalattal, emberismerettel. A pártba 1966ban vették fel, négy éve tagja a váci városi' pártbizottságnak. — Ilyenkor nagyon sok a dolgunk — jegyzi meg. — Ha vagonokat kapunk a vasúttól, mindenki annyit teljesít, amennyire képes. Ha elég a munkánk, jó a keresetünk. Szavait igazolandóan előveszi a kimutatásokat, amelyekben évekre visszamenőleg nyilván tartja, ki mennyit teljesített, mennyi volt a fizetése. Mindene a munkája Munkatársai szeretik és megbecsülik Nerpl Magdolnát. Gyuricza József, aki fiatal létére máris csoportvezető a csomagolóüzemben, így vélekedik: — Egymás között csak Magdi néninek szólítjuk. Tudjuk, ha jogos gondjainkkal felkeressük, biztosan segít. Megköveteli az emberektől, hogy úgy szeressék munkájukat, mint ő, ami nem kis dolog. Amíg vitatkozik, vagy néhanapján veszekszik, nincsen baj. Ha azonban jól ismert, megszokott hangján, csendesen kezdi a mondatot, hogy elvtársak, akkor tudjuk: valami gondja van az üzemnek. Lemaradtunk, plusz munka van, rá kell tenni egy lapáttal... Fordán Tibornak, a Cement- és Mészművek váci gyára pártbizottsága titkárának hasonló a véleménye: — Nerpl Magdolna megbízható, jó kommunista. Mindene a munkája, napi feladatai kitöltik az életét. Valamennyien szeretjük és tiszteljük őt. Az asszony egészen az irodaépületig kísér vissza, s közben az emberekről, munkatársairól beszél. Munkájukról és életükről. A három férfi a futószalag végén egyfolytában rakja a cementeszsákokat a vasúti kocsikba. Pillanatnyi szünet és megállás nélkül. Virág Ferenc In memóriám- Apáti Abkarovics- Apáti Abkarovics Béla 1 Szentendrén élt festőművész | halálának 20. évfordulójára a | héten emlékestet rendezett a | városban a Dalmát Baráti | Kör. A megemlékező beszédet | az alábbi sorok írója mon- I dotta. Hozzád készülök, a hegyi dalmát temetőbe, zsebemben egy maréknyi gyertyács- ka, meg egy skatulya gyufa — így kezdhetném írásomat, ha levelet írnék, írhatnék Neked, a végtelenbe. Így motoznak gondolataim agyam ösvényéin, amíg járom a várost. Rád emléke- Apáti Abkaro- zem. vies portréja Sza“A Duna-part- es nagyapam, az öreg színész, Szőke Lajos háza az ártérben, ahol mégis mertelek, egy Lajos-napi esten. Nagyapám kívánságára téged is meghívtunk, ő mutatott be, ked vés művész, festő, de nagyon szé pen hegedül is — Apáti Abkaro vies Béla — nyugállományú igaz gató-tanító. A Kertész utcához érve, egy- egy beszélgetésünk, pusmogásunk jut eszembe, ahogy a műtermedben derengő szürkületben megmegváltani akartuk a világot és Szentendrét. A Művész presszónál, Te és Nagybánya kerül gondolatom pástjára, hiszen te voltál, aki annyit mesélt, regélt a régi festőéletről, Ferenczyről, Thormáról, a Zazar partról és a felej ».hetet len Rózsa cukrászdáról, hol ti, festők, hitelbe kávézhattatok és képpel fizetett krémest és tortacsodákat szerezhettetek, Béla bá esi, most kivallom, hogy mindezt elplettyintettem 1961-ben a ven déglátó vállalat igazgatójának így lett az egykori Pávai cukrászda Művész presszó. A szomszédos Stéger házat nagyban renoválják, itt lesz a Barcsay múzeum. Gondoltad vol na-e 1951-ben, mikor Czóbelhez baktattunk, hogy valahogy az el ső szentendrei tárlatot kiügyes- kedjük —, hogy egy negyedszá zadnyira, álmaink — melyeket sokan hitetlenkedve hallgattak — bizonyságok lesznek, két művésztelepen kéttucatnyian lelünk otthonra, múzeuma lesz Szentendrén a Ferenczy családnak. Kovács Margit kerámiáinak, Czóbel Béla izzószínű vásznainak, Bar- csaynak, s megnyílik a Szentendrei Szalon is. Az Alkomány utcában, az egykori lakóházad ablakai alatt lépdelek, visszapillantok a Ferenczy Múzeumra, hol kiállításodat maga Czóbel Béla nyitotta meg — táncolt kezében a papír —, nézze, én ezt csak a maga kérésére és Apáti iránti nagyrabecsülésemért vállaltam, egyszer életem ben. Emlékkiállításod 1967-ben is itt volt, Frank Janó volt az emlékező, ő köszöntötte a vendégeket ... Az idén, halálod huszadik évfordulóján is szerettem volna, ha a múzeum emlékkiállítást rendez műveidből. Igenám, Béla bácsi, de nem szerepelsz a kiállítási tervben, sem az ez éviben, sem pedig a következő öt év tervezetében, ne kételkedj, megírták nekem hivatalos, pecsétes írásban, okvetlenkedő levelemre válaszul. Beléptem a temetőbe. Dalmatin Brat tagjai szorgoskodnak a sírok között. Itt nyugszol, a hegyen. Sírod ápolt, gondozott, soksok virág díszíti szép sírkövedet, melyet Sári asszony állíttatott és Gyulai Zoltán professzor avatott fel. Régi festőpajtásaid is itt nyugszanak. A dalmátok szeretnek, Béla, és szíves szeretettel fogadják, ha rólad mesélek és képeidet vetítem a technika csodálatos varázslatával, egy téged sohasem ismerő, nekem kedves hölgy felvételeit. Tudom, hogy nem változtat sorsodon, hogy emlékezem-e rád, vagy sem. Neked közömbös, de nekünk nem. Művészeted, képeid fénye, rajzaid rajzolt csodái, emberséged, tehetséged, tisztaságod jószándékúságod ma is, sugárzó, embertjavító fénye, hite bennünk él, tükröződön fel-fel- fénylik javunkra, örömünkre. Szánthó Imre
