Pest Megyi Hírlap, 1977. december (21. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-18 / 297. szám
Annus József: Egy üveg lekvár j----------------------------------- kilenc körül jár erre I A postás I Csenget, fütyül, csat- --------------------------------------- togtatja a levélszekrények bádognyelvét. A kutyák csaholva rágják nyomában a kerítést. Nem dühösen ugatnak, inkább zajosan tisztelegnék. Postásnak, papnak, kéményseprőnek kijár ez, mint hadvezérnek a díszlövés. A délutáni postást észre sem veszik. 0 hangtalanul és sebesen oson végig a betonjárdán. Egy-egy kapu mégis nyikor- dul, fejek fordulnak utána, s kerekre tágult szemek figyelik, megköny- nyebbült sóhajok maradnak utána: _ — Továbbment! Nem hozzánk jött. Az öregasszony a kertben megáll a gereblyével. Motyog hozzá: — Várj csak! Maradj itt nyugodtan a szilvafa mellett. Kinézek. Mintha a postás jönne. Ugyan kihez? Elgyengül a lába, amikor az udvar közepéről a kapu felé pillant. Ott áll zöld biciklijével a délutánog kézbesítő. Vállával támaszkodik a fél- fához, sapkáját feltolta, fehér csík látszik a homloka fölött. Táska nincs nála. csak egy piros gumival összefogott, red vés mappa. Éppen azt nyi- togatja. Honnan sejtette ő, hogy a postás jön? Ilyenkor a kutyák sem jeleznek. Megérezte? Mintha bentról, az agya közepéből súgta .... Alvó együtt. Pedig mekkora volt a szerelem! Aztán az egyik erre, a másik arra. így a divat ez manapság. — A lányomat ón ismerem — rántja le magáról a viseltes kötényt, s bekocog a konyhába. Nem neheztel ő Vidánéra, de nem tudja tovább hallgatni. Nyugodtan tereferél, miközben ő minden hajszálát külön érzi az idegességtől.--------------------------------------------------- rendes, finom | A postamester | ember. Pontosan----------------------------------------------------elmagyarázza, mit kell tennie. Kezébe adja a kagylót, puha ujjaival félrehúzza a kendőjét, akár egy fülorvos. Odailleszti a kagylót Valamivel elmúlik négy óra, amikor felcsendül Irénke hangja. Előbb csak hallózik, aztán — nyilván ő is motyogott valamit izgalmában — csilingelve hullani kezdenek fülébe a szavak. Mintha csak mellette állna. — Csókolom, anyuka! Itt Irén beszél. Ne tessék haragudni, hogy fárasztottuk, de a levél nem ért volna oda... — Jajistenem, csak nincs valami bajotok, kislányom? — Ugyan, anyuka! Mi bajunk lenne? Papp Albert grafikája Berták László: Mese És akkor belépte! szemembe, köpenyben, ahogy ott feküdtél. Jöttél magas kőfal tövében, jöttél parton, jöttél hegyélen. Megszűnt az évszak, talán a Sirius csillagképében mozdult valami, talán a Fülöp-árok mélyén egy hajszálrepedés. Más időben, más viszonylatok valószínűtlen törvénye szerint vonult veled az univerzum bőröm alá, emlékeimbe. Vonal, pont, körré rendeződött, ■ív minden út ide vezetett, köldökzsinórral nyaka körül lógott fölöttünk a világ. És megszólalt a telefon, kényszerítve, hogy odanézzek árnyékára az arcodon, és megszólalt az asztal, ajtó, kávéspohár, könyv, szemüveg, süket, süket, süket, űr, zúgták porcikáim, az elemek. Hol voltál, hol nem voltál, voltál egyszer egy ... Jékely Zoltán: Körgallér roskadt vállra Álombéli találkozás Tamási Áronnal (Barongós szürkületben, omladékos ház végében, felszaggatott, gödrös helyen találtam; nekem háttal, magában ült: csak a felső teste látszott, se pad, se szók alatta. Kietlen környezete, elhagyatottsága szívenfo- gott... S hirtelen a feje fölül, a magasból lamentáló verses beszéd hallatszott, ilyenformán:) „AUj meg, ember, állj meg, csak egy percre állj meg! A ház vége nyirkos, ez a hideg gyilkos. • Állj meg, ember, állj meg, csak egy percre állj meg! Megfagy itt a lélek, ahol üldögélek. Szánj meg, ember, szánj meg, és tűzzel kínálj meg! De ne csak gyufával: kőből ütött lánggal, lángoló csóvával! Hadd jusson belőle szemre, szemfedőre, s úgy szálljak az égbe, mint a csillag, égve!” (Sírás környékezett. Mögéje léptem, s roskadt, előreesett vállára puha, prémes körgallért borítottam — nem tudom, honnan került a kezembe... Feje közelségétől, válla érintésétől olyan erős borzongás járt át, hogy mielőtt megszólalhattam volna, felriadtam. Történt 1970. májusában.) alakok is megszólaltak. Halottak is; élők is, és ami a legérdekesebb: mindig egyéniségükre jellemző mondókéval, vagy versszerűen tagolt mondatokban közöltek velem „valamit”. S ha vers nem is lett minden ilyen megnyilatkozásból, naplómba számos álominspirációt jegyeztem fel évtizedek során. Tamási Áron gyermek- és ifjúkorom egyik nagynabecsült és szeretett, legendákkal körülvett erdélyi íróhőse. Később, a 40-es évektől Kolozsvárott, majd Budapesten, egészen haláláig, csak erősödött a közös szülőföldélményből is táplálkozó barátság és tisztelet érzése. Az életből való korai kidőlése nekem is érthető megrendülést okozott, s annak a már-már árvaságérzetnek jelentkezésével járt, mely aztán, egy évvel később, apám halálával, természetesen az igazi, nagyon keserű árvaság gyászába öltöztetett... Tamási Áron halála fölötti fájdalmamnak, veszteségérzetemnek két versben próbáltam akkor kifejezést adni. Eltűnésbe a budai utcákról, a baráti körből, a muzsikás vacsorázóhelyek törzsasztala mellől, nem lehetett egyhamar beletörődni. Ezt a veszteségérzetet álmaimban való gyakori megjelenése kárpótolta — ha ugyan nem az ellenkezőjét érte el. Ä vers néhány sora a „mások hangján” szólaló álomversek közül való (1970. májusából). Ha nem is Tamási életbeli hangján, de archaikus tartalmú és tárgyú mivoltában mintha mégis ő szálait volna, s fejezte ki azt a környezetérzést és lelkiállapotot, melyet a zord helyen, hol. találtam, nyilván én tulajdonítottam neki, vagy fogtam rá álmomban, az álom jellemábrázoló és megjelenítő erejével. Félreértés tehát ne essék! Bármily fájdalmas is, csak szeretném magam abba a hitbe ringatni, hogy valóban az ő másvilági alakjával találKoztam, s az ő másvilági — s az életbelitől ezért különböző fátylas-panaszos hangját hal'ottam! Valószínűbb, hogy a lehetetlent nem ismerő, bennem is működő emberi álomgépezet produkciója volt. A szoba sötétjében, frissiben fir- kantott sorokat véletlenül találtam meg, évek múlva, egy nagy levélborítókon, s az el nem homályosuló kísérő-érzések felhasználásával, kiegészítettem. Alomban fogant, álomból ébrenlétbe átmentett versek, úgynevezett álomlátások, jelentések ősidők óta számomtarthatók. Mindenki álmodik. Költők is álmodnak, nem csak álmodoznak. Szerencsére nem egyformád, s nem ugyanazt. De még ha ugyanazt álmodnák is, más és más módon fejeznék ki, ahogy más és más módon írnak a valóságról is. Rám az álmaim már ifjúkoromban olyan erősen hatottak, hogy napokig foglalkoztam egy-egy furcsább, igé- zetesebb álmommal. Kivált olyanokkal, melyekben mindennapjaim, közvetlen élményeim nyomát sem találtam meg; amelyek mintha máshonnan, messzebbről, vagy inkább mélyebbről származtak volna, mint egyéni életem élmény- és ismeret- anyaga ... Később, amikor már írogattam, s fejemben verssorokat forgattam, egy-egy ilyen álom úgyszólván versben próbálta rögzíteni magát; néha csak foszlányokban, máskor olyan „épkézláb” sorokban, hogy csak papírra kellett őket vetni. Előfordult, hogy az álomban megjelent j i — Jaj, csak nem én pusztítottam el? A postamester Integet az üveg- kalitkából. A szájáról vegre leolvashatja: — Tegye le!---------------------------------------- jut eszébe az üveg | Ebéd után I baracklekvár. Futva----------------------------------------hozza a kamrából. Az asztal közepére állítja. Jó testes üveg, három és fél, de inkább négyliteres. Apa ebbe pörgette az akácmézet valamikor. — Ezt nektek szántam. Tudom, te nagyon szereted, kislányom. És te, Palcsikám? — Én is, hogyne, mama.., — Akkor jó. Vigyétek csak. Az üveg ráér, majd visszakerül, ha kifogyott — Igen, de... — Ö, engem ne féltsetek! Ameny- nyi nekem kell! De maradt is még. Vigyétek csak nyugodtan. — Igen, mama, de nincs semmi táskánk... meg egyébként is any- nyian vannak ilyenkor a buszon. . — Becsomagolom ebbe a papírba — nyúl a hokedlin gyűrődő újság felé. A veje szinte rákiált: — Ugyan már, ne tessék! Ne tessék félreérteni, mi nagyon örülünk neki, de most tényleg.. . írónké a férjéhez bújik. Zakója zsebében megigazítja a hófehér ken- dőcskét. Aztán szól. A hangja majdnem gúnyos: — Beláthatja anyuka, hogy Pálosi nem cipelhet végig a városon egy ilyen bödönt... Vidáné nem tágít — Aztán máért jöttek? — Miért? Az én gyerekeim, nem? Miért ne jöhetnének? Különben mosi azért jöttek, hogy meghívjanak a jövő hétre. Űj bútoruk van, meg akarják mutatni. Mind a ketten kö- hyörögtek, hogy feltétlen bemenjek------------------------------- a szomszédasszonyt. Ko| Kikerüli I cog befelé. A könnye--------------------------in át látja csillogni e le kváros üveget. Szeretné most 1 konyha kövéhez vágni. Aztán még:: beballag vele a kamrába. Már tenne vissza a polcra, amikor az egyik szögön megpillantja Irénke diákkor sporttáskáját. Eloldja a sárga zsinórt, A szatyor kitátja száját, s elnyeli a pufók üveget. Megemeli. így éppen alkalmas. A2 ajtó mellé állítja. Kéznél legyen. xvncsicti y uöóta uöciivi. Mintha üvegbura alatt állnának. Palcsi töri fel: — Jobb lenne talán, ha a mama behozná a jövő héten... — Ügy van! — helyesel Irénke. — Úgysem látta még az új bútort anyuka, legalább azt is megnézi. Lehet, hogy Palcsi ins- pekciós lesz, de mi azért majd elbeszélgetünk... — Igen..igen, kislányom. Elkíséri őket a megállóig. Vidánét csak reszeli az ördög, elébe lép, amint visszafelé jön. — Na, ugye, hogy nincs semmi baj ? Mondtam én, hogy ezek nem olyanok. Jó ember lehet ez a doktor is ... — Igen — mondja ő. — Nagyon jók és ténylocf r» í n/■»■a commí 'Kői volna valaki. Ámbár az is lehet, hogy följebb az utcában kiáltotta valaki, s ez a hang surrant be félig észrevétlen az ő tudatába. — Várj még, várj egy kicsit. Mihály! Ne mondd, ha valami szörnyűség, mert itt esek össze. Várj még! Megkapaszkodik a kilincsben. A kulcs ott van a zárban, babrálni sem kell vele, csak egyet fordítani rajta, most még ez is sok időbe telik. Végre átfordul a kulcs, kinyílik a kapu. Ö megáll, a széles kapunak támasztja a hátát, fölemeli a fejét. Néz a postásra izgatott mozdulatlansággal. Mint Eiki ütést vár. — Most már adhatod. — Meghívásos telefon ... a szaggatott vonalon írja alá, a napot, meg az órát én már ideírtam, itt a ceruza ... — darálja Mihálv n Kirilrli foteléről — Jó, jó, de azt mondd már, mit kell csinálni? — Fölmegy a postára, pontosan négy órára. Akkor hívják telefonon a városból. — Engem? Kicsoda? — Itt van, azt mondja, hogy... doktor Szekeres Pálné. — Jaj, az Irénkém! Istenem, ugyan mi lehet velük? Csak runes baj tán? Tudod, a vejem, aki doktor a kórházban, szokott ugrálni repülőről. Ernyővel. Ez a mániája. De én mindig mondom ... Vagy tán az Irénként? De hiszen azt mondod, ő akar telefonálni... Már megyek is, csak magamra kapok valami tisztessége- gesebb rongyot... — Ráér. Most mondom, hogy csak négy órára kell odaérni. Hamarább hiába megy — mondja a postás, de már löki is el magát az akácfa-husángtól, otthagyja őt ezzel a papírral és a gonddal. •---------------------------------— Vidáné már kérdez is. I Odaátról | Nem is látszik, hol ------------------------------------ áll, a hangja erőszakoskodik csak át a kerítésen: — Nincs tán valami baj, szomszédasszony? — Nem tudom, ugye, csak az van rajta, hogy az Irénkém beszélni akar velem. Majd négy órakor telefonoz, a postára, akkorra ott kell lennem ... Jaj, istenem, olyan ideges lettem. Én még soha nem telefonoztam ... — 0, nem olyan nagy valami! Én sokszor beszéltem rajta, amikor a vízügynél takarítottam. Ügy bántam vele, mint a postamester. Még át Is kapcsoltam, ha kellett... — Dehát nem is ez a baj, hanem az aggodalom, hogy mi bajuk lehet? A kis vejem ... De mindig mondom, hogy haggya a fenébe azt a repülést, meg az ugrálást... Bár most nem lehetett ilyesmi... Csak nem köztük valami ... De az nem lehet. A lányom meg tudja becsülni magát. A vejem úgy szereti, de úgy ... — Azt sose lehet tudni. Ott van az Etel lánya. Tán két hónapot éltek — Palcsi? — Itt ül mellettem a rekamién, Rejtvényezik. — Azt hittem már, hogy neki történt valami baja, vagy... — Ne mondjon már ilyet. Senkinek semmi baja, csak azért hívjuk anyut, mart most sikerült kialakítani a holnapi programot. Palcsinak nem kell helyettesítenie, valószínű, hogy ki tudunk szaladni. Most is ki- lencnegyvenkor indul az a busz? — Igen, persze. Vasárnap akkor jön. Kiss Editék mindig azzal szoktak jönni, látom őket olyankor... — Na, jó, akkor megyünk anyuka, addig is sokszor csókoljuk. Palcsi is ... Egy kattanás, aztán semmi. Ijedten néz a kagylóra, majd a zsinórra. Finálé
