Pest Megyi Hírlap, 1977. november (21. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-10 / 264. szám

KIÁLLÍTÁSOK RÁCKEVÉN ÉS TÖKÖN VIT-vetélkedő Bemutatkoznak a budai járás művészei I A budai járás képzőmövé szelnek kiállítása november 30- ig látható a toki művelődés házuan. Sziirrealisztikus képálmok Marosi Ilona festményei Ráckevén, az Ady Endre gim­názium aulájában láthatók. Ezek a képi álmodozások szűr- realisztikus eszközökkel köze­lítik meg a belső látványt. A vöröslő hegyek, az asszonyként hajló fák, a denevérszámyú éjszaka fejezik ki az ember időtlen hangulatát. Festői mód­szere közérthető, képein érett plaszticitás látható. Marosi Ilonát lendület, becsvágy élte­ti, hogy a festészet eszközeivel teremtsen. Közönsége is meg­érezte műveiben az akarat és a tehetség találkozását. Ven­dégkönyvének bejegyzői kö­zött e képek hívének vallja magát Moldován Stefánia ér­demes művész, Kelemen Kris­tóf szobrász és Jakab Károly festőművész, Himódi Éva köl­tő, Kovács József László, a zsámbéki tanítóképző tanára és sok-sok ráckevei diák. E méltató hangvétel egyúttal jo­gos várakozás, annak hangoz­tatása, hogy ilyen társadalmi figyelem közepette még inkább kötelező eszményeinek kibon­takoztatása, ízlésének palléro­zása. A ráckevei Ady Galéria újabb adománnyal gazdago­dott, a jó adottságú tököli ama­tőr festő, Dómján József nyúj­totta át Zebegényi viadukt cí­mű alkotását. Portré az iskolának Nagyon fontos missziót tel­jesít Domonkos Béla érdi szob­rászművész azzal, hogy a rác­kevei járásban minden ember számára vizuális örömet je­lentő szobrokat készített Tak­sony fejedelemről, Munkácsy Mihályról, Németh Lászlóról. Méltó az a gondosság, hogy Kiskunlacházán már az ő al­kotásával avatták a Gárdonyi Géza iskolát Domonkos Béla Gárdonyi-portréja a maga esztétikai összetettségében nemcsak a nagy író külalakját idézi, hanem belső magatartá­sát, Egri csillagokat teremtő energiáit, a diákok százait ezreit olvasásra, önismeretre ösztönözve. A pedáns kivitel a tekintet melegségében éri el tetőpontját. A ráckevei járás országos példát mutat azzal, hogy új tanintézményeiben műalkotást is avat. Ez történt a dömsödi óvodában, ez valósult meg a dunaharaszti gimnáziumban, a kiskunlacházi általános isko­lákban, Tökölön, sőt a most épülő szigetszentmiklósi új tanintézmény számára Szabó Iván kiváló művész már elké­szítette Erdei Ferenc portréját. Közelítjük azt az időpontot, amikor Pest megye valameny- nyi iskolája rendelkezik majd egy-egy műalkotással. Minden készen áll a nagyszabású terv megvalósításához, van igé­nyünk erre, s biztosított a gaz­dasági alap is. Kiskunlacházán például a Petőfi Tsz ajándé­kozta meg a Gárdonyi-szobor­ral az iskolát, s megyénkben sok képzőművész él, akik örömmel várják a társadalmi megrendelést. Síkban és plasztikában A Pest megyei Művelődési Központ, az érdi, a budaörsi, a pilisvörösvári, valamint a toki művelődési ház közösen hirde­tett pályázatot a budai járás képzőművészeinek a Nagy Ok­tóber tiszteletére. Különösen a szobrászi anyag erős. Bokody Lajos remek Csokonai-, Petőfi- portréja tiszteletet parancsol, s kitűnő kezdeményezésnek számít Eőry Emil sorozata. A Magány-ban maga a tér válik plasztikává, az emberi forma nem anyagban, hanem a tér­ben testesül. Bajnok Béla az előzményekre figyel. Kubikos emléke és a pilisvörösvári bá­nyászsztrájkról készült emlék­műterve komoly lehetőségeket tartalmáz. Malgot István ex­presszív dinamikája képze­letgazdag alakzatokat ered­ményez, kár, hogy gondolatait Domonkos Béla bronzszobra Gárdonyi Gézáról nem időálló anyagba tömöríti. A festők közül Chemez Ár­pád pompás Szekér-sorozata határozza meg azt a szakmai, emberi mértéket, melyhez a többieknek — elsősorban Kiss Mihálynak, Sándor Lászióné­nak szükséges felzárkóznia. A grafika ezúttal mérsékel­tebb színvonalú. Pápai Gábor nevét említhetjük meg s még valamit, azt, hogy Szepes Gyu­la festményei, Kéri Mihály rajzai hiányoztak. Az azonban örvendetes, hogy a toki kiállítás után a budai járás képzőművészei Budaör­sön, Érden és a fővárosban is bemutatkoznak. Losonci Miklós Köszöntünk VIT, köszöntünk Havanna! — e címmel hívja vetélkedésre a vállalkozó kedvű fiatalokat a KISZ Köz­ponti Bizottsága, a SZOT, a HNF Országos Tanácsa, az Ál­lami Ifjúsági Bizottság, a Hon­védelmi, a Kulturális, az Ok­tatási Minisztérium és a Ma­gyar Televízió. A versenyben részt vehet min­den magyar fiatal, aki jelentkezé­sét a kiadott nevezési lapon 1978. január 31-ig a járási, városi, kerü­leti KISZ-bizottságokhoz eljuttatja. A vetélkedőre a mai Magyaror­szág, a nemzetközi helyzet idő­szerű kérdései, a nemzetközi ifjú­sági és diákmozgalom, a világifjú­sági találkozók története, Kuba élete, az egyetemes kultúra és a sport témakörökben kell felké­szülni. A fiatalok nemcsak szel­lemi, hanem gyakorlati és ügyes­ségi feladatokat is teljesítenek. A döntő mérkőzések a televízió né­zőinek nyilvánossága előtt zajla­nak le. A vetélkedőben öt fős csapatok indulnak. Kiválasztásukra házi­versenyeken nyílik lehetőség. A további erőpróbákon változatlan összetételben szerepelnek. Csapa­tot bármely tartós közösség házi­versenyek nélkül is indíthat. A rendező szervek számítanak az ifjúsági és szocialista brigádok, az iskolai osztályok, az ifjúsági klubok, a fegyveres testületek kö­zösségeinek nevezéseire. A ver­senyzők a jelentkezés határidejéig alaposan felkészülhetnek a KISZ- bizottságokon megtalálható útmu­tató irodalomjegyzéke alapján, va­lamint az ifjúsági sajtóban, külö­nösen a Világ Ifjúságában rend­szeresen megjelenő VTT-témá*ú cikkekből. A televíziós elődöntők­be, illetve döntőbe jutók értékes ajándékokat nyei-hetnek. A legjobbak az Express If­júsági és Diák Utazási Iroda szervezésében társasutazáson vesznek részt, s eljuthatnak a XI. Világifjúsági és Diáktalál­kozó helyszínére is. Marosi Ilona: Toki présházak (A Magyar Nemzeti Galéria tulajdona) A h Kérem, ne rójanak meg érte, hogy én, az épület, egy rövid időre lefoglalom idejü­ket. Mesélni szeretnék önök­nek, mint az öreg emberek, akik sok örömet és viszontag­ságot megértek már. s éppen ezért kikívánkozik belőlük a szó. Egy kérdéssel kezdeném: nem tudom, felismertek-e azon a sárgásbarnára színe- ződött fényképen, amelyet a születésemkor, 1926 májusá­ban készítettek. Magányosan állok, közel s távolban semmi. Se fa, se ház, se utca. Mintha csak egy lakatlan szigetre építettek volna. Hogyan is kerültem én ép­pen ide, Dunakeszire? Gon­dolom, tudják, hogy az első magyar vasútvonal Budapest és Vác között épült. Közben egyetlen megállóhely volt: Dunakeszi. Azért vásárolta meg a MÁV nem sokkal a századforduló után a hetven­hét holdnyi közlegelőt, hogy javítóműhelyt építsen a vo­natoknak. Hozzá lakásokat a vasutasoknak és kultúrházat is, hogy legyen hol szórakoz­niuk. így születésemet a vas­útnak köszönhetem, amely azóta is nagy gonddal gyám­kodik felettem. Akkor még úgy hívtak: Magyarság Dal és önképző Egyesület. Otthont adtam a magyar szónak, dal­nak. táncnak, muzsikának. Még egy éves sem voltam, de máris alaposan próbára tettek. Szerencsére jó vastag falakkal ruháztak fel s erős volt tetőszerkezetem is, így íz mesélni aztán könnyűszerrel elvisel­tem a száztagú szimfonikus zenekar harsogását, a hatvan­tagú dalárda érces zengését vagy éppen a fúvószenekar trombitáit. Emlékszem, a nagy zenekar első karmestere Vajda Imre művezető volt. A fúvósokat Vozók Lajos diri­gálta Aztán a színjátszók! Le­hettek vagy ötvenen. Két ve­zetőjük is volt: Vadkerti End­re bérelszámoló és Kurucz Frigyes villanyszerelő. A da­losokat Müller Károly vezé­nyelte. És volt könyvtáram is, igaz, kezdetben csak né­hány száz kötettel, de azoknak alig volt pihenőjük a könyv­tár polcain. Az volt a legszebb, hogy falaim közé mindig a vasuta­sok, a főműhelyben dolgozó munkásemberek jártak. Amit csináltak, mindig szívvel tet­ték s a legjobb tudásuk sze­rint. Ezt nem az elfogultság mondatja velem, sárguló pa- pírú dokumentumok bizonyít­ják. Azt például, hogy 1933- ban kéthetes lengyelországi vendégszereplésen vett részt a dalárda és a fúvószenekar. A megérdemelt külföldi siker megduplázta a dalosok szá­mát, akiket akkor már Rajter Lajos, a magyar rádió vezető karnagya dirigált. Az ő veze­tésével 1940-ben Győrött, az országos dalversenyen elő­adott kórusművekkel, köztük több munkásdallal, a legna­gyobb akkori kitüntetést, a Király-díjat nyerték el. Azután közbeszólt a há­ború. Lehullottak cserepeim, golyók, lövedékek szaggatták kezd falaimat. De a legnagyobb vihar után is egyszer mindig kisüt a nap. Újra jöttek az emberek. Igaz, egyelőre még csak a munka zaja remegtette falaimat. De már a felszaba­dulás első ünnepén ismét hallhattam kedvenc fúvósai­mat. Színpadomra léptek a játékos kedvű fiatalok. Itt készültek a falujárásra, csasz- tuskákat énekeltek, meg azt, hogy megismerni a kanászt. És zakatoltak meg rég elfe­lejtett táncokat elevenítettek fel. Aztán a dalosok! A Bun- kócska járta, meg a Sződd a selymet elvtárs ... Annyi víg- ságot még sohasem hallottam, mint azokban az években. És gyűltek falaimon az okleve­lek. A férfikar 1949-ben a Ze­neakadémián Lukin László karnagy vezényletével első di­jat nyert a munkáskórusok nemzetközi találkozóján. Ezt még sok újabb elismerés kö­vette. 1957-ben új nevet kaptam. A nagy proletár költő, József Attila lett a névadóm. Már nem láttam ki többé az or- szágútra: régi és új házak öleltek körül. Nem bántam, hi­szen a falaimon belül is min­den megváltozott. Könyvtá­ram polcai könyvek ezrei alatt roskadoztak. Bélyeggyűj­tők, méhészek, galambászok, horgászok ütöttek tanyát fa­laim között. Jöttek a nyugdí­jasok, a régi filmek kedvelői, a képzőművészet szerelmesei. Azoknak a felnőtteknek, akik többet akartak megtudni a világ dolgairól, szintén én lettem a második otthonuk. Egyszercsak azon vettem ész­re magam, mintha összébbhú­zódtak volna a falaim. Pedig ma is ott állnak, ahol régen. Más történt. Annyi lett itt az ember, hogy már nem tudtam befogadni mindazokat, akik jöttek volna. Akkor leszedték fölűlem a cserepeket, új eme­letet helyeztek rám. Most már kilátok az országúira. De az is lehet, hogy a házak nőttek magasabbra nálam az ország­út túloldalán. Kicsinosítottak, nagyobb lettem, még több embernek nyújthatok pine- nést, felüdülést, falaim kö­zött. Már nemcsak a vasuta­sok művelődési központja va­gyok. Tíz új gazdám is van, olyan gyárak és üzemek, ame­lyekről két évtizeddel ezelőtt álmodni sem mertem. Minden megváltozott kö­rülöttem. A régi, kicsiny vaa- utasfaluból város lett. Csak egy valami a régi: az a sze­retet, ahogyan az itt élő mun­kásemberek gondoskodnak ró­lam. Egy év alatt már több mint százezren nyitják ki ka­pumat. Hogy miért jutott mindez éppen most az eszembe? Hol­nap ünnepség lesz ••falaim kö­zött. Engem ünnepelnek. A díszes meghívó szerint ötvene­dik születésnapom. Erőben, egészségben, sőt egészen megfiatalodva megértem ezt a napot. Majd ötmilliót köl­töttek megfiatalításomra. So­kan adták össze ezt a pénzt Ez azt bizonyítja, hogy sok a jó barátom. Örülök neki. De leginkább annak a félmillió­nak, amit a város munkásat adtak össze, kommunista szombatjaik keresetéből. Nem leszek hálátlan érte. Otthont adok nekik, még legalább öt­ven évig. A falam erős, mint a munkásember karja. Prukner Pál Az elítélt Wojciech Pszoniak és Irena Karel, Az elítélt című lengyel film főszereplői HETI FILMJEGYZET Euthanasia — azaz a gyógyíthatatlan betegek köny- nyű, szenvedésmentes halálá­nak siettetése megfelelő gyógyszerekkel. Az orvosi műszó akár mottója is lehet­ne ennek az új lengyel film­nek, melyet Andrzej Trzos Rastawiecki írt és rendezett. Ezek szerint tehát orvosi film­ről van szó? Nem, bár a téma maga erősen orvosetikai t s, hiszen az euthanasia máig egyik legvitatottabb kérdése a gyógyítás etikájának. Sokan azt tartják: tulajdonképpen humánus dolog az amúgy is halálra ítélt beteg átsegítése a néha (például a rák eseté­ben) embertelen szenvedése­ken, hiszen ezzel a beteg em­beri méltóságát is jobban megőrzik, mintha hagyják, hogy rettenetes kínok között, ember voltából a betegség által kivetkőztetve múljon el. Mások viszont mindenfajta segítést lényegében gyilkos­ságnak tekintenek, hiszen egyfajta erőszakos beavatko­zás — gyógyszer, esetleg túl­adagolt narkotikum — tudato­san oltja ki a beteg életét. Rastewiecki ezt a nagyon fogas erkölcsi kérdést állítja filmje középpontjába. Adva van két fivér. Az egyik ököl­vívóedző, látszólag maga. „az erő és egészség, ám egy orvo­si vizsgálat megállapítja róla, hogy gyógyíthatatlan rákja van. öccse — mi úgy monda­nánk — ORI-szervező, aki vé­letlenül megtudja, hogy báty­ja gyógyíthatalan beteg, s amikor az is rájön betegsége jellegére és halálos adagot vesz be a fájdalomcsillapító gyógyszerből, az öcs hagyja, hogy bátyja meghaljon, bár még esetleg közömbösíteni le­hetne a gyógyszer hatását. A kérdés ezáltal már jogivá válik, hiszen a lengyel törvé­nyek értelmében Ryszard, az öcs segítségnyújtás elmulasz­tásában elmarasztalható. A bíróság ilyen értelemben von­ja felelősségire, s el is ítéli: másfél évi felfüggesztett bör­tönt kap. Szóval nem orvosi, hanem „bírósági” film Az elítélt? Az sem. Az író-rendező ugyanis már a film elején közli: a fik­tív, kitalált „bűn”-ről jogá­szok értekeztek, szabályosan lebonyolítottak egy büntető­jogi eljárásos a film végered­ményben ezt a processzust követi, mutatja be. No már mosit, ha ez így van — s a film nem hagy kétséget afelől, hogy így született — akkor Rastawieckinek több célja is lehetett. Egy: olyan proble­matikus erkölcsi tézisről akart beszélni, amelynek megítélé­sében élesen eltérő vélemé­nyek tapasztalhatók a társa­dalomban. Kettő: meg kívánta kérdőjelezni a lengyel joggya­korlat egy tételét, amely adott esetben nem a konkrét szituációhoz igazodva hoz ítéletet, hanem a törvény be­tűjét tartja szem előtt. Há­rom: arra akart rámutatni, hogy a hivatásos jogászok ál­tal hozott szabályos végzés is bizonytalanságot tükröz, hi­szen is-is, sem-sem, a maga felfüggesztett ítéletével. A filmből mind a három szán.-, dék kiolvasható, külön-külön és együtt is. Csak azt nem nagyon tudjuk meg, hogy a film alkotójának mi a mű­vészi véleménye erről az ügyről. Magyarán: a fikció megmarad fikciónak, a kita­lálás kitalációnak, de nem lesz belőle igazán izgalmas műal­kotás. Valamiféle szenvtelen- ség vonul végig a filmen, pe­dig nem ez volt a rendező célja. Ö fel akart rázni ben­nünket, állást akart velünk foglaltatni. Csakhogy, ha a rendező nem nagtion foglal állást, akkor a nézőtől sem lehet elvárni ezt. A kis hableány Japán rajzfilm Andersen meséje nyomán — ez érdekes csemegének ígérkezik már ön­magában is. Ám a film nem csupán kuriózum, hanem igazi művészi alkotás. Készítői sa­játos módon ráéreztek az An- dersen-mese szomorú bájára, s a szerelméért a megsemmi­sülést is vállaló sellőlány, Mária története sajátos egy­beolvasztását adja az európai és a távol-keleti mesekincs több szép motívumának. Ha jobban odafigyelünk, észre kell vennük, hogy nem is annyira gyerekeknek szóló film ez — legalábbis nem a szokásos mesefilm, hanem an­nál sokkal meggondolkozta- tóbb, sokkal felnőttebb” al­kotás. Bár hát a mesék ere­detileg sem csak a gyerme­keknek szólnak... A tűzön nincs átkelés Éppen tíz éve, 1967-ben ké­szítette ezt a filmet Gleb Panfilov szovjet rendező, s hamarosan világhírt szerzett vele. A magyar közönség két évvel később láthatta, s az akkori lelkes kritikai fogad­tatás, majd az azóta többszö­ri felújítás a nézők figyelmét is ráirányította erre a nagyon szép filmre. Mitől maradandó művészi tett Panfilov filmje? Elsősor­ban talán attól, hogy vállal­kozott valami újra. Az Októ­ber utáni polgárháború ideié­ről úgy beszélt, ahogyan addig nem nagyon szólott senki (ta­lán A negyvenegyedik című film volt hasonlóan merész, egyéni nézőpontú). A debütáló Panfilov abból indult ki, hogy a forradalmárok nem saiát jószántukból voltak kemény harcosok, hanem mert nem le­hettek másmilvenek. Pedig bennük is ott élt a vágy n szeretetve, a megértésre, a szépségre. Csak hát amikor élethalálharcról volt szó, az érzelmeknek háttérbe kellett szorulniuk. A Lenin által is megemlített sajátos forradal­márkonfliktusnak művészi formába öntése Panfilov film­je. A zseniális rajztehetségű, csúnyácska kis szanitéclány története arról beszél, hogy a legvadabb harcok, a legeldur- vultabb körülmények között is kivirágozhat a gyöngédség, a szépség, a tehetség, a szeretet és a szerelem, s ezek az ér­zelmek éppúgy sajátjai a for­radalmároknak. mint a helyt­állás. a bátorság, az elvhűség, az ellenség gyűlölete. Ám Panfilovban nem valamiféle lágy. érzelgős humanizmus munkál, amikor erről beszél. Líráia férfias, ha kell. érdes, néhol szemérmes, majdhogy­nem szégyellős, de tud ke­mény és következetes is lenni, mert megmutatja: az ellen­ség végül is ellenség, és nem bújhat ki a bődéből. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom