Pest Megyi Hírlap, 1977. október (21. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-23 / 250. szám

ra, amikor az elvtársak nokhoz irányítottá^ Oir csakista níeg^állása ide; mesélt nékem az életéről, említett társai közül. Így M AGAZIN 1977. OKTOBER 23., VASÁRNAP •Testvérmegye földjén © lg az történetek — igaz életek Múlt, jelen és jövő találkozása Omszk történelmi nevezetességű te­re, a Lenin tér. Most éppen hatal­mas gépek, exkavátorok, betonke­verők állják el az egyik felét, nagy ütemben folyik a munka: aluljáró épül, mert a nagyváros túlnövi ön­magát. A Lenin-szobor és a forra­dalmi múzeum közötti park azonban mindig a csendes emlékezés helye. Öröklángj ánál újságíró-delegációnk Is virággal adózott az internaciona­listáknak, akik 1918—1919-ben a kol- csakista vérengzés áldozatául estek. A park egy helyén gránitba fara­gott hatalmas, markáns férfifej. Alatta verssorok, fiatal omszki köl- * tő, Vlagyimir Palcsikov sorai. Moszk­vai kísérőnk és tolmácsunk, Mihail Giga találó fordítást rögtönzött: Más földek, más vidékek nevel­tek benneteket, / De mi, szovjet Oroszország / emlékünkben megőr­zőnk titeket, / Mint anya a szeretett fiait. E vers Ligeti Károlynak és har­costársainak tiszteleg. A szobor mel­lett a földön márványlap. Arany­felirata jelzi, hogy alatta 13 magyar internacionalista nyugszik, akiket a fehérgárdisták gyilkoltak meg 1918- ban, a város megszállásakor. Egy esztendő múlva, 1919. június 2-án Ligeti és még másfél száz vörös magyar jutott hasonló sorsra. A legendás Végrendelet Ligeti Károly 1918-ban — Két nép hősei. így tartja őket számon mindenki nálunk — mond­ta Rimma Szergejeva Boriszova kol­léganőnk, az Omszkaja Pravda ro­vatvezetője, aki az egyik legjobb is­merője és propagálója az egykor itt harcolt magyar internacionalisták tevékenységének. Sétáltunk a parkban, virágok pi­ros mezejei között. Rimma Szerge­jeva csendesen beszélt: — Legendássá nőtt már Ligeti alakja. Szinte romantikusan él to­vább. Nekem is gyakran eszembe­jutnak gondolatai. Leginkább azok, amelyeket költői végrendeletében fogalmazott meg, nem sokkal a ki­végzése előtt. Mondják azt is, hogy a börtöne falára írta ... Idézzük a híressé vált verset, me­lyet Végrendeletem címmel írt, s az emlékkert különös hangsúlyt köl­csönöz neki: Nem adják a vörös szabadságot olcsón! Ara könny és mártírvérfolyam, Aki hullik, az legyen áldott, A gyávákon meg az ár átrohan.. • S a többi szakaszokban is hason­lóan buzdít a győzelemre, melyet biztosan meglátnak az életbenma- radók. A vers 1920. május 30-án ka­pott nyilvánosságot az omszki Vö­rös Újságban, ahol ezt fűzték hoz­zá: „A Végrendeletet, melyet ránk hagytál, megőrizzük és megvalósít­juk’'. Valóban csak egyetlen sorára cá­folt rá az idő. Melyben ez áll: „Én itt maradok bús, jeltelen sírban...” Nem jeltelen az emlékük, sőt, „je­le” ott van mindenütt a város éle­tében. Minden kisiskolás jól ismeri Ligeti Károly életútját, az egykori magyar hadifogolyét, aki 27 éve­sen vállalta a forradalmi gondolat harcos szolgálatát Magyar»- nyelvű hetilapot szerkesztett Forradalom címmel Omszkban, s amikor a fe­hérgárdisták megtámadták a vá­rost akkor az internacionalista ma­gyar csapatok parancsnokaként har­colt ellenük. Sebesülten esett fog­ságukba. de még a börtönben is föl­kelést szervezett. Csak a gyilkos terror fojtotta el a szavát. Az idők folyamán újabb és újabb részleteket sikerült föltárni életút- jából, de emellett Omszkban nagy gondossággal és fölkészültséggel kutatják napjainkban is az egykori harcok minden mozzanatát, s a vö­rös magyarokkal kapcsolatos emlé­keket, történeteket. Találkozás utódokkal Itt leltek második hazára, itt te­lepedtek le, alapítottak családot, többen is az internacionalisták kö­zül. Valamennyiükre mindig tisz­telettel tekintett a szovjet társada­lom, számon tartották őket Omszk­ban és megbecsüléssel vették körül. Sajnos, csak múlt időben írhatunk már róluk, mert a harcos idők utol­só tanúi is — mint Nagy Károly, Gorszki Vilmos, Schwimmer Sándor — az utóbbi években eltávoztak az élők közül. A negyedik generáció nő már föl utánuk. Ezért is volt igen megragadó az a találkozó, amelyet testvérlapunk szerkesztősége hívott össze egyko­ri vörös magyarok utódaival. Elsőként egy rendőr tiszt mutat­kozott be, az egyik kerület rendőr­parancsnoka, őrnagyi rangban: — Ferenc Karlovics Nagy, azaz Nagy Ferenc. Aztán a beszélgetés során megtud­tuk, hogy édesapját, Nagy Károlyt, az egykori parádi fűtőlegényt mind­járt az első világháború kitörése­kor behívták, alig húszévesen a frontra vitték. Két év múlva fog­ságba esett, s a murmanszki vasút­vonal építésén az orosz bolsevikok olyan nagy befolyással voltak rá, hogy maga is agitálni kezdett tár­sai között a forradalmi eszmék mel­lett. Ezért aztán, mint veszélyes ele­met, ide-oda helyezték, míg végül az omszki nagy fogolytáborba került. Itt szervezett illegális csoportok dol­goztak már akkor, akikkel azonnal kapcsolatba lépett. — Krutoj volt apám illegális neve, ami határozottat, keményet jelent — mondotta el Nagy Ferenc. — Való­ban ilyen ember volt egész életében. A fehérek később erősen vadásztak az elvtársak a partizá- Omszk kol- : idején.'-iSoköt Neveket például az egyik illegális csoport vezetője volt Kendra András. A fia apjához mél­tóan harcolt később a Nagy Honvé­dő Háborúban, s 1941-ben hősi ha­lált halt. Emlékszem még egy Fáb- ri nevű századosra. Amikor gyer­mekkoromban aztán Leningrádban lakott a család, akkor még ott is találkoztunk vele. ______Kard a sütödében Tö redékes emlékek, életdarab­kák, amelyeknek önmagukban talán nincs is túl nagy jelentőségük, még­is a maguk apró vonásaikkal segí­tenek a teljes kép megrajzolásához. Amelybe beletartozik, hogy a ma­gyarok itt, az egykori omszki tá­borból tömegesen léptek a Vörös Gárdába, bátran helytálltak akkor is, amikor 1918-ban Kolcsak túlere­je szállta meg a várost és uralma alatt tartotta 1919. június 22-ig. Hány ismert és ismeretlen név bukkan még vajon elő azokból a nehéz időkből? Melyekből a fiák már rejtélyes emlékeket is idéznek. Ilyen emlék kapcsolódik Somogyi József alakjához. A kolcsakista meg­szállás alatt illegális csoportot veze­tett, míg el nem fogták, s kivégez­ték Ligetiékkel. Szép szál férfi volt, bátor ember. Jól kiépítették a Gorszki Vilmos — néhány évvel halála előtt — unokájával. szervezetüket, még illegális nyel­vet is kidolgoztak. A borsó például töltényt jelentett. Nagyon nehéz dol­guk volt velük a kolcsakista kém- elhárítóknak, mert mindig túljártak az eszükön. A fogolytáborból az il­legális mozgalom tagjait koporsók­ban hozták ki, mintha meghaltak volna, s amikor kiértek a város­ból, átadták őkét a vörös partizá­noknak. Ilyesféle akcióhoz fűződik az a szép történet, amelyet Rimma Szer­gejeva beszélt el. A jelképpé ne­mesedett omszki kardé. Egy alka­lommal ugyanis Somogyi álöltözék­ben kozák tiszti egyenruhában járta a várost, de igazoltatáskor gyanút fogtak felőle, mire menekülni kény­szerült. Egy nagy pékműhelybe fu­tott, ahol hadifoglyok dolgoztak. Magyarok ugyan nem voltak köz­tük, de rögtön átlátták, miről van szó: leszedték az egyenruháját, a pékkemencébe dobták, s rá lisztes­kormos öltözéket adtak, még az ar­cát is bemázolták. Senki sem is­mert rá, így aztán egy időre mégis menekült. Az uniformis ugyan benn­égett a kemencében, de a kardot természetesen nem fogták a lán­gok. Sokfélét találgatnak azóta is a kardról. Ki tudja merre, hol van, érdemes volna fölkutatni, de bárhol rejtezik, azóta js az irlternacionalis- tá 'összetartozás izép jelképe.' Legenda mindez, vagy valóság? Talán mindkettő. Ez a legendás va­lóság egyébként nálunk, Magyaror­szágon is fölbukkant. Megemlítet­ték omszki barátaink, hogy a Nép- szabadságban Vadász Ferenc már 1962-ben írt róla. Az ő figyelmét egy budapesti lakos, Varga László, egykori omszki vörös magyar hívta föl erre. Szerinte azt a bizonyos kardot a kemence előtti gödör egy falrésébe rejtették el. Csakhogy az egykori sütöde a város régi negye­dében állt, azóta új lakótelepek ma­gasodnak a helyén... Ám így is mindenképpen — mint V. F. írta annak idején — „emlék a hősi múlt­ból, fegyverbarátság, testvériség, forradalmi hűség jelképe”. így tart­ják az omszkiak is, akik egyébként a pesti írást éppen Nagy Ferenc közvetítésével ismerik. Nagy Károly — élete utolsó esztendeiben — feleségével és unokáival A fehérgárdisták által meggyilkolt 13 magyar internacionalista sírköve az emlékparkban Az unoka magyar bélyegei Ami egyébként Nagy Károly to­vábbi életútját illeti, az éppúgy az eszme szolgálatában telt el, minta legnehezebb időkben. A kolcsakis- ták kiverése után is volt miért har­colni, a rendet kellett biztosítani. A rendfenntartók között — mint Nagy Ferenc elmondotta apja emlékeiből — igen aktív szerepet vállaltak a magyar huszárok. Itt szolgált Nagy Károly is, aztán hivatásának érezve ezt a munkát, a Cseka soraiba lé­pett, és küzdött az ellenforradal­márokkal, a szabotőrökkel szem­ben. Sokfelé járt ezután: Tambov- ban harcolt az Anatonov-banda el­len, Leningrádba küldték tiszti is­kolára, innen vlagyivosztoki szolgá­latra, 1925-ben a kijevi összetett ka­tonai iskola hallgatója lett, s ami­kor egészségi állapota miatt kellett leszerelnie, akkor pártmunkásként dolgozott Leningrádban egészen 1942- ig. Ekkor az üzemek evakuálásá­val ő is Omszkbá került, talán a sors sajátos játékaként vissza, egy­kori fiatalkori harcainak színhe­lyére, ahol aztán megtelepedett S megérhette azt is, hogy meglátta felszabadult szülőhazáját: 1960-ban járt itthon. S két hazát őrizve, sze­retve a szívében, halt meg 1965- ben. Fia, Nagy Ferenc valójában apja nyomdokaiba lépett, amikor a rend­őri hivatást választotta. Munkás­ember ő is, eredetileg gyári gé­pészként dolgozott, aztán küldték rendőrtiszti iskolába, főiskolára. Együtt élnek 81 éves édesanyjával, aki kalinyini orosz asszony. Ő is oroszt vett feleségül, s fiuknak nagyapjáról, a Károly nevet adták. Hovatovább, annyi idős, mint nagy­apja volt, mikor vörösgárdista lett. Most 22 esztendős, csiszoló szak­munkás, természetesen komszomo- lista és jövőre Magyarországra ké­szül. S ha valaki a hobbija iránt érdeklődik, azt mondja: magyar bélyegeket gyűjt... Az angoltanárnő emlékei Tudatos sorsvállalás Gorszki Vil­mos élete is. Ezen a szerkesztőségi összejövetelen lányával beszélget­tünk: Margarita Vlagyimirovna Gorszkival, az omszki mezőgazdasá­gi főiskola . angoltanárnőjével. Fia Az internacionalisták parkjának örök lángjánál. Szemben; Bugajenko omszki szobrászművész emlékíala van és fiú unokája. Négy nemzedék él már együtt. Nyolcvanéves édes­anyjuk ma is aktív párttag, s gyak­ran idézi föl hat éve elhunyt férje életének harcos eseményeit. Gorszki Vilmos indulása hasonló volt a többiekéhez: a hadifogoly- táborban vált bolsevikká, harcolt a vörösgárdában, sokfelé vetette az élet, míg — szintén a háború alatt, 1941-ben — visszatért Omszkba. Közigazgatási vezető, tanácselnök, pénzügyi szakember volt, s közben lelkes aktivistája a Szovjet—Magyar Baráti Társaságnak — Sohasem felejtette el apám a magyar nyelvet — emlékezett rá vissza Margit lánya. — Ha csak te­hette, magyar nyelvű könyveket ol­vasott. Szenvedélyesen kutatta föl az omszki internacionalistákra vo­natkozó dokumentumokat, fölkeres­te Ligeti Károly Vilniuszban letele­pedett özvegyét, leveleztek is egy­mással. Úgy hiszem, értékes anya­gokat gyűjtött össze az utókornak, a további tudományos kutatásnak. Nagyon örült annak, hogy a felsza­badult Magyarországra is ellátogat­hatott, küldöttség tagjaként A vidám koihozelnök S egy másik, hasonló életutat T. Szabiina, az Omszkaja Pravda me­zőgazdasági rovatvezetője idézett föl. Munkája ugyanis gyakran ve­zeti a kolhozokba, s ezek egyikének volt az elnöke Alekszander Sztepa- novics Schwimmer. Vagyis Schwim­mer Sándor egykori magyar inter­nacionalista. Alig négy éve halt meg. Az a fajta ember volt, — mint Szabiina kolléganőnk nagy lelkese­déssel beszélt róla —, akinek még ma is felderülő arccal idézik az alak­ját — Nagyon jókedélyű, népszerű, közvetlen férfinak ismertük. Olyas­félének, akiről könnyen kelnek szárnyra színes történetek. Volt is miért! Mert nemcsak a forradalom idején tűnt ki, hanem a termelés­ben is. Tudom, mert gyakran ír­tunk róla, a lapban, hogy általában öt-hat mázsával több termést taka­rítottak be hektáronként, mint má­sutt. Harminc évig volt kolhozel­nök. Megkapta a Szocialista Mun­ka Hőse kitüntetést... Aztán már nyugdíjban volt, amikor egyszer a kolhozba látogattam, s összetalál­koztam vele. Kiderült, hogy meg­kérték, segítsen egy kicsit, adjon tanácsot, mert akkor jobban boldo­gulnak. S ő örömmel járt vissza hosz- szú időn át, hogy segítsen... Igaz életekről hangzottak el igaz történetek a szerkesztőségi szoba meghitt légkörében. Igaz emberek­ről, akiknek hat évtizedes tetteit történelmivé fényesítette az idő. Alakjukat, egyéniségüket utódaik és kései harcostársak idézik sokak em­lékezetébe — s két nép őrzi meg szi­vében. Lőkös Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom