Pest Megyi Hírlap, 1977. október (21. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
/ Az ősz legbiztosabb jele a hegyen ezálktógáló ökörnyál, amely mint a legfinomabb selyem cérnaszál, ösz- szeköti a fák ágait, megakad a még mindig virágzó dáliák színes tányérjain, lobog, mint vékony, ezüst zászló. Ősz van és mégis nyarat játszik a hegyi világ, itt, Szentendre fölött, a Tyukovác-dűlőnek jelzett magasban. Csakhogy hamarabb köszönt ránk az est*, az alkonyatban füst száll föl, itt is, ott is égetik a lekaszált, lesarlózott szénát, a semmire sem jó gazt, az árvalányhaj selyemfüvét. , Éli a hegy népe a maga különös, szombat-vasárnapra korlátozott izgatott életét. Ha valaki megpihen, s könyvet vesz a kezébe, esetleg heverészik a napon, élvezve az őszi napsugarakat, a mindig dolgozó szomszéd hajladozó alakja nem sokáig hagy néki nyugtot. Mert itt valaki mindig dolgozik. Derítőt ás, vagy éppen csákányoz a sziklás talajba, most néhányunknak a cisz- temakészítés a legnagyobb erőpróba, hiszen gondoskodni kell a csapadék felfogásáról, összegyűjtéséről, mert egyelőre még nem jön idáig a víz. De hát ne legyünk telhetetlenek, ez most a jelszó, örüljünk, hogy van utunk. Üt a magasba. Amikor évekkel ezelőtt először bukdácsolt fölfelé a Moszkvics, bizony keresni kellett a vízmosásos út legenyhébb hepehupáit, hol nem roppan meg a rúgó, hol tud kapaszkodni a kerék. Egyesben lehetett csak följönni, erősen húzatva a motort, már aki nem volt vajszívű, mert néhányan, a kocsijukat jobban szeretők közül, bizony, lent hagyták a Trabantot, Zsigát, Wartburgot úgy félúton, ahol véget ért a tavaly őszszel megépített betonút. Ez már közelebb hozta hozzánk a reményt, hogy egyszer majd tovább építik, s akkor már nem-kell félni nekünk se vihartól, esőtől, fergetegtől. Mert akit odafönt kapott el zápor, bizony, nem tudott lejönni órákon át, s utána is csak istenkísértő merészséggel, mert az autó arra ment, amerre akart. De hát. hol vagyunk már ettől? Van utunk. Föl a hegyre. w Addig úgy építkeztek az emberek, áhogyan tudtak: fuvar csak akkor mehetett föl, ha száraz volt az út, de hát ki tudja fuvarrendeléskor, hogy három nap múlva járható marad-e még a kicsinyke horhosokkal szabdalt, hegynek vezető földút? Azért csak kinőttek a házak, a legtöbbje fából, életet teremtett az ember az elvadult tájon, mert itt a magasban addig csak a madár es a vau volt az ur. A madaras, most se félik még az embert, az autó előtt kényelmesen sétálnak a logiyok és a fácánok, alig-alig aa nak fölrepülni, a sárgarigók itt hintáznak a kórokon, a cimteK is merészen közeliinkbe jönnek. Fönt a magasban többször kóválygott már ragadozó is, réti sasnak sejtem, masok is annak mondják. A fácánokéul. jóbarátsagban elünk, egye., azt hiszik, hogy nekis telepítettük a földiepret, meg is csócsálták alaposan, a málnabokrokon meg karnyújtásnyira tőlünk, szemezgette az édes gyümölcsöt egy cinke. Ilyen ez a fönti világ, ahonnan olyan panoráma nyűik, mint kévés ebben a kis hazában. Hiszen idelátszik tiszta időben a Gellérthegy, az emlékművel, látni, jól kivehetően a Parlament kupoláját, tornyait, s azután a pesti magas házakat,, s végűi az előttünk kanyargó, n. S-kanyarokat leíró Dunát, Szentendre tetőit és tornyait. Szemközt, a túlsó oldalon Dunakeszi lakór tömbje látszik, Korány és Surány, a hajókkal sürgő vízi út, s ha fei- megyünk a telkek végén húzódó távvezeték alá, onnan még Vác tornyai is integetnek. Mindenki, aki idetelepült hétvégekre, ezért a kilátásért vállalta az úttalan utat, a boldogtalan följutást, a kocsit törő, tengelyt törő út- talanságot. Ám az idei tavaszon pillanat' alatt elterjedt: nyárra utunk lesz. Áldoz rá a tanács, de áldoznia kell a közösségnek is. A W Odahaza úgy élhet az ember a pesti vagy budai lakásában, hogy alig ismeri a szomszédait. Itt a ba- rátkozás teszi széppé a hét végeket, itt közösségi emberré válik még az is, aki nem akar. A szükség indítja meg a barátkozást, hiszen valahol el kell helyezni a szerszámokat, vagy éppen kölcsön kell kérni az első napokban csákányt, ásót, lapátot. S aztán, aki nem akar magára maradni, annak mindig szüksége van másokra: jó tanács nélkül percig sem lehet meg az ember, iti magára maradni valakinek, vég zetes lehet. Még azok is, akik semmi fortélyát sem ismerik a házépítésnek, s rábízzák magukat szakavatott mesterre, vagy éppen kontárra, még azok is ismerkednek és barátkoznak. Az én kutyám, a mi kedves Kócosunk, ez az odahaza fogát vicsorogtató puli is barátkozik a szomszédokkal, kelleti magát esc tért, símogatásért, jó szóért. ' Ha a kutya így, az ember se másképp! Kollektív élet a mienk, annyira az, hogy amikor a tavaszon egy építkező lezárta az addig szolgalmi útnak használt saját telekrészét, a föliháborodás pillanatok alatt ellene fordult, majd átcsapott egy másfajta megnyilvánulásba: összefogtak néhányan, lapátot, csákányt ragadva, hogy helyet csináljanak egy kis kerülő útnak, hogy aztán néhányszor ide-oda farolva fel lehessen jutni a lezárt út megkerülésével. Kellett az út, nagyon. A tanács magára vállalta a terhek nagyobbik részét, de vajon vál- lalja-e a közösség a sokkalta 1: sebbet? Az addig nem baráíkozók is összedugták a fejüket. - Különösen itt, fent a hegytetőn, hiszen az hamar kiderült, hozzánkig nem jön föl az út, az utolsó kétszáz méter nincs a tervben, véget ér az utolsó kanyarnál, éppen ott, ahonnan mc könnyen felfuthatna hozzánk. így aztán, okoskodtak az okosok, minket nem lehet kötelezni az úthoz- zájárulás megfizetésére, kimondatott hamarosan: fizessenek azok, akik előtt elmegy az út. De azután, mikor a két legvállalkozóbb sorra- járta a házakat, elmondva a tanácsi kívánságot, megmagyarázva, hr így is jól járunk, mert az út ami érdekünket is szolgálja, mindenki megenyhült. Hiszen mégis csak közelebb jön hozzánR az út, elmarad a mindenkori nyaktörő mutatvány, nem szenved a Moszkvics, s bármikor följöhetünk. Legfeljebb az utolsó 200 métert gyalog tesszük meg. Tavalyi ilyenkor még két kilométerre volt a Duna menti betonút, most feljön majdnem hozzánk, köszönet jár érte a szervezőknek, a tanácsnak, s mindenkinek, aki zsebébe nyúl, hogy kifizesse a hozzájárulást. Rég vártunk így csekket, mint ezt a reményfakasztót, hiszen ha ki-ki befizeti a maga összegét, egyformán, egyképpen vállalva a közösség iránti kötelességet, akkor júliusban megkezdődik az útépítés. És megkezdődött. De addig még sok mindent kellett kideríteni. Például azt, hogy kik az üres telkek tulajdonosai, hol vannak, milyen telefonszámon érhetők el, s aztán elég-e a magyarázat, a jó szó, a rábeszélés. De az út csábító közelsége hamar megnyitotta a szíveket, még inkább a pénztárcákat, volt, aki kölcsönkért, volt aki nyári utazási tervét dobta sutba, csak hogy le ne maradjon a többiek mögött. mt w S amikor megjelentek júliusban az építők, úgy fogadtuk őket, mint egy régvárt álom megvalósítóit. Egy esztendeje még csak reményünk se Amikor elköszöntem Rubos Istvántól, csak a másik ember munkája iránti tisztelete akadályozta meg abban, hogy kérje: tekintsük ezt a beszélgetést meg nem történtnek, ne írjak róla semmit. — Miket beszéltem én?! — kérdezte,szinte ijedten. — Ügy érzi, hogy dicsekedett? — Pontosan — felelte. Nélküle elképzelhetetlen Pedig erről szó sincs. Somogyvári László, a községi pártbizottság titkára így mutatta be Rubos Istvánt: gépszerelőként kezdte, fizikai munkásból lett szakoktató. Közben a járási népi ellenőrzési bizottság elnöke volt évekig. Visszajött. Most a szakoktatás vezetője itt, Örkényben. Örül annak, ha teremthet valarr-it és megmutathatja a tanítványainak. Elsősorban műszaki dolgok érdekük. Nincs olyan hét, hogy párszor oda ne állna a gép mellé. Több helyen tanít, pártnapokon előadásokat tart. Községi párt vb- tag. Három alapszervezetet patronál. A vízműtársulat elnöke. Híres az őszibarackja. Mindig, mindenben lehet rá számítani, sokszor mennek hozzá tanácsért. A községét nehezen lehetne elképzelni nélküle ... Személyi adatai arról árulkodnak, hogy Rubos Istvánt három dolog érdekli igazán. A politika, a gépek és a tanítás. A sorrend lényegtelen. Addig forgolódott az évek során, amíg rá nem lelt arra a helyre, arra a munkára, amelyben ez a három a legszerencsésebben ötvöződik. Hogy talált rá arra az útra, amelynek mai szakaszában ez bekövetkezett? Mi vitte előre? — Amikor először mentem be dolgozni a kőbányai szerszámgépgyárba, gumicsizmában, csak néztek: honnan jött, miféle szerzet ez? Nem akart csodabogár maradni, valami dolgozott benne. A körülményei is úgy alakultak, hogy mindig valami újat kellett tanulnia. Volt szerszámgéplakatos, azután a nagy átalakulás korszakában, amikor egyszerre négyezer traktorost képeztek az iskolák, akkor lett traktorszerelő, mellékesen még textilipari gépekkel is megismerkedett Örkényben. Szerette ezt a munkát, mert gépekkel foglalkozhatott. Nehéz döntések Azután őt is, mint annyi munkást, fölkapták a fényes szelek. Pártmunkás lett, először a járási pártbizottságon, azután a megye politikai munkatársa. Itt alaposan belekóstolt a politikába, s az ilyesmi soha nem múlik el nyomtalanul. Azután... — Ott voltam az MDP-nek azon a kongresszusán, ötvenegyben, amikor a párt elhatározta a „nagy ugrást”. amikor az ötéves tervet a többszörösére emelték fel. Én gyakorlati ember voltam, úgy láttam, ez nem megy, kértem a felmentésemet. Nem értették, igaz, nem is nagyon tudtam megmagyarázni. Visz- szamentem főgépésznek a gépállo. másra. Ettől kezdve bigámiában élt a gépekkel és a politikával — és házasságban egy asszonnyal, aki mindig, mindenben megértette. Megint az Örkényi szakiskolában - dolgozott már, amikor tíz évvel ezelőtt megnyílt előtte egy ismét újfajta tanulás lehetősége. Elvégezte a tanárképzőt, s a gépek és a politika mellé beleszeretett a tanításba. Mégsem sokáig csinálta. — Azt kérdezték, elvállainám-e a járási NEB elnökségét. Elvállaltam. Két évig csináltam, aztán visszajöttem ide, a szakoktatás vezetőjének. — Ügy érzi, kudarcot vallott? — Nem. A poszt egy évig betöltetlen maradt. Hívtak is vissza. Elégedettek voltak velem. — Nem szerette azt a munkát? — Nagyon szerettem azt a hivatást. Mindig elemem volt a küzdelem: feltárni a problémákat, amik az előrehaladást fékezik. Csak nosztalgiával tudok arról a két évről beszélni. Szerettem, de még inkább vonzódtam a pedagógiához. Nehéz volt a választás. Végül döntöttem, és azt hiszem, ez már végleges. A magamkorabeünek már legjobb beállni valami állandóra. Vörös diplomával Ezzel a döntéssel tért rá Rubos István arra az útra. amelyen haladva békés egyetértésben élhet három FALUSZÉLE DURKÓ GÁBOR RAJZA volt útra, most meg jön-jön minden nap közelebb hozzánk. Hanem bajban mutatkozik meg, ki milyen ember. Megmutatkozott itt is, ki érzi magáénak a hegyi világot. Ki vállal közösséget társaival, ezzel a hegynek futó hegyoldallal, ki akarja a jót, az utat, s ki lapul meg sunyin, vélt jógokra hivatkozva. Nem hittük, nem akartak hinni, hogy ilyen ember is akad manapság. Aztán jött a csalódás. A telefon-hírek után a valóság, hogy nem fizetett egy szülész-nőgyógyász, három kisiparos, de őket még talán rá lehetne beszélni, s hogy nem kíván részt vállalni a közösség gond- jából-öröméből az AY-os rendszámú gépkocsival közlekedő. Erre aztán felbolydult a hegytető népe, s joggal, hiszen akkor árulni el a közösség ügyét, amikor a megvalósulás stádiumába jutott, aláva- lóság! S azok árulták el elsősorban, akik a mellényzsebükből fizethettek volna. A közvetlen szomszédok előbb finom módszerrel próbálkoztak: érdeklődtek, hogy mikor fizeti be a maga részét, úgy téve, mintha csupán feledékenységből maradt volna ki a nem fizető szomszéd, s hozzátették: már így is késedelemben van. De a válasz egyenes volt és lesújtó: soha! öt nem lehet kötelezni, őt nem érdekli a közösség, nem érdeklik a tisztelt szomszédok sem, ha fizettek, az az ő bajük. És hozzátette: másban sem akar közösködni, csak arra vár, hogy majd idehozzák a többiek a villanyt, a maguk költségén, és akkor ő is ráköti a saját házát. Mert őt nem lehet kötelezni semmire, erre nincs rendelkezés. Az igaz, hogy ez a szomszéd a nem barátkozók közül való, viszont az is igaz, hogy ezentúl fagyos köszerelmével. Súlyos tapasztalatokra épült az a tudása, amelyet az elmúlt négy év alatt szerzett a marxizmus—leninizmus esti egyetem szakosító tagozatán. Vörös diplomát kapott. Közel maradt a masinákhoz: az iskolában növénytermesztő gépészeket képeznek. Még gépeket is csinálnak, oktatási célokra. Nem távolodott el a politikától sem. Az iskolában történelmet is tanít, részt vesz a község politikai irányításában, pártnapokon előad, politikai tárgyat tanít a marxizmus— leninizmus középiskolában. De hivatása a pedagógia is. S hogy ez mennyire a vérében van, azt beszélgetésünk alatt is többször bebizonyította. Nyugtalan, alkotó módon nyughatatlan ember. Tűzbe jön, amikor valamit el kell magyaráznia. Szemléletesen beszél, s ilyenkor nehezére esik ülve maradnia. Legszívesebben mindenre, mindenkit azonnal megtanítana. Az embernek kedve támad tanulni tőle. Hatos Erzsébet szönés fogadta. Mindaddig, amíg meg nem emberelte magát egy valaki a szomszédok közül, akinek csípős modora amúgyis közbeszéd tárgya volt már, s aki nem tett féket a nyelvére. Legközelebb, amikor szemtől-szemben találkozott nem fizető szomszédjával, közölte vele, hogy amit tett: galádság, s vegye tudomásul, az ilyen ember nem kívánatos a hegyen. De persze ettől sem olvadt fel jégszíve, attól se, hogy nő mondta szemébe az igazságot. A többi nem fizetővel mi nem találkoztunk, hogy az alsó szomszédok hogyan fogadják az ő embereiket, az az ő dolguk. Mi a magunk fekete bárányát kiközösítettük: akár rácsaphat a magasban zsákmányt kereső vadmadár, nem vesztegetünk rá szót soha többet. Ciszternát építünk a szomszéddal, nagy versengés közepette. Én voltam a szerencsésebb, nálam kevesebb a kő, mint nála, tőle viszont egyetlen hét végén 60 talicska követ hordtunk ki az út szélére. Egyelőre csak oda, mert azt várjuk, hogy mutassa meg magát "a földgyaluval lenyesett út, ott ahová el nem érnek az útépítők, hogy hol kíván erősítést, hol lehetne elteregetni, megjavítani a földutat, hogy a legnagyobb esőben is használható legyen, Mert a mi közösségünknek, annak a 15—20 embernek, aki itt vetette meg a lábát a hegyen, ez a legégetőbb gondja. Éppen ezért jött jól János szomszédom ciszternaépítése. Annyi a köve, hogy nem tud vele mit kezdeni, kihordtuk hát az út mellé, s most már csak vállalkozó kedvű szomszédok kellenének, hogy a követ lejjebb hordva, betemessük a földút esővájta mélyedéseit, s fittyet hányhassunk ezentúl zápornak, zivatarnak. Karcsi, a színész is szívesen segít, hárman már vagyunk, s már csak idő kérdése, hogy nekivesel- kedésünk meghozza a maga gyümölcsét Persze amíg szép őszi idő járja, amíg kinek-kinek van elég munkája a kertben, addig húzódik a talicskázás. Az is jó dolog, hogy gyűjtik a köveket, hordjuk az út mellé, későbbi felhasználásra. A néha er- re-erre járó kirándulók nem értik lázas munkánkat, de mi nem törődünk immár se errejáróval, se bennünket cserbenhagyóval, csináljuk, amit elképzeltünk, csináljuk az utat, a magunk örömére és mindannyiunk' hasznára. Hanem egy vasárnap ugyancsak megmosolyogtuk szomszédomat. Hogyisne, amikor heteken át nem győzte kitalicskázni a ciszterna mélyéből kitermelt követ, aztán megfordította a sorrendet: visszafelé ta- licskázott. Erre meg az adott okot, hogy Csobánkán. egy kedves jó barát egy autónyi évelő virággal ajándékozta meg. Van benne kék írisz, sárga liliom, s mindenfajta más, sziklakertbe való, rézsűt fogó növény. Megosztozkodtunk barátian a zsákmánnyal, s aztán az én kedves szomszédom visszahordott tíz talicska követ sziklakért létesítéséhez. Nem baj, maradt még így is elég kő az úthoz, s ha nem, rábeszéljük majd a most építkezőket, csákányozzanak ők is egy tízezer literes ciszternát, mert kell a kő az út javításához. Október van. A vénasszonyok nyara még he- veskedik. Nemrég jobban kitett magáért, mint az igazi, sok esőt hozó idei nyár. De ősz ez már. Ökörnyál úszik át a kerten, a hegy aljából füst száll föl, égetik a nyári emlékeket. Takács Tibor 4 i V Üt a magasba Három úton — egy irányba
