Pest Megyi Hírlap, 1977. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-18 / 220. szám
pear ttr.crrr 1911. SZEPTEMBER 18., VASÄRNAP Czine Mihály: Az otthon álma Tamási Áron nyolcvanadik születésnapjára Már életében is a mesék fCf?: nyelvén lehetett volna szólni róla: volt egyszer, hét határon is túl, erdők között egy kicsi falu, abban meg egy csillag- szemű fiúcska, aki felnövekedvén útnak indult, hogy megbirkózzon a sokfejű sárkánynyal. S feleletet keressen az Ábelek nagy kérdésére: mi célra is vagyunk a világon? A sárkánnyal megbirkózni a mesében se nagyon sikerül ■ a levágott fejek helyett újak nőnek, duplán — a nagy emberi kérdésre azonban véglegesnek tetsző választ adott Tamási Áron: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Farkaslakán, Erdélyben született, 80 esztendővel ezelőtt. Bejárva a nagyvilágot, oda tért vissza kedves szülőföldjére. Az volt az utolsó kívánsága: szülőfalujában temessék el. Teste már ott pihen, közel a Hargitához, s a szőke Nyákéhoz, arccal keletnek, a Csíki párna felé fordulva Sírja már jelkép: az otthont keresők és a szépet óhajtók búcsú járó helye. Sírjából is életet üzen és hitet. A bizakodás irodalma az övé. Teremtett, szép, holdasfényű világ. Székelyek világa. Énekelnek a havasok, és a vizek mesét csobognak. A juhok hátán járni tanul a fény. Énlaka felett meg lehajtott fejjel elaludt — a Firtos lova hátán — a gondviselés. A férfiak — akiket ábrázolt — szíjasok, kemények, arcuk a bronzzal tartja a rokonságot. Az asszonyi szemekben fényből nyílik a virág. Semmin sem csodálkoznak: mindenre, mindig kész a lelkűk, és a testük, örömre és csalódásra egyaránt. Bár a homlokuk balladás, szájuk derűsebb dalra igazodik: Majd megszáll a Nyárád ... Szerelem és hűség vigyázza őket. Elég ez a megmaradásukhoz; a szerelmesek a veszedelem hidegében is úgy bújnak egymáshoz, „mint holdvilágon a virág.” Tudják, akármilyen nagy bánat is szakad a szívre, szeretni kell, s helyt kell állni a történelem alatt is. Csupa erő, fiatalság ez a vadrózsa szépségű világ, Ábelekkel, népi hősökkel benépesítve. Még a járásuk is tavaszias, szinte suhogva járnak, erő és selyem van a kopogásukban. Azt példázzák, hogyan keli élni minden időben, még a setétségben is: sugarasan, csillagosán. Vagyonban, hatalomban bármilyen aprók is, emberségben lehetnek hatalmasok. Annyira nem lehet leszorítani az embert, hogy az emberségét feladja. Emberek maradnak minden időben: „Aki embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” — mondja egfik novellabeli embere. A magyar itt olyasmit jelent, mint Ady verseiben: szépet és emberit. Mikor emberei szinte derékroppanásig küzdenek sorsuk sárkányával, akkor is, mintha azt mondanák legényes mozdulattal: játék ez, megy az élet tovább. Tamási Áron erdélyi íróként teremtette meg tündéri világát. Életműve, teremtett világa irodalmunk egyik legszebb fejezete. Remekei olyan tetőket jelentenek, ahonnan messzire látni, vissza a múltba, s egyben a jövőt jelentő emberség térés mezőire is. A legnagyobb dolgok egyikét cselekedte: műbe örökített egy világot, fényeivel, rezdüléseivel, s egy történelmi sorsfordulóhoz érkezett népcsoportot — mielőtt még mássá lehetne — átadott a művészet halhatatlanságának. Máig, s talán mindörökké úgy látjuk Erdély székely magyarjait, ahogy ő rajzolta: bállá dásan, ünnepi fénnyel a homlokukon, még a „pokol tölcsérében” is mosolyogva. Felbecsülhetetlenül nagy Tamási Áron cselekedete: egy népet kötött be olvasói, egy nemzet szívébe. Művészete mindenütt örökség, ahol az Ábelek igazát vallják. Kitóphatet- lenüL Örökre. Georgij Holopov: Egy romantikus - lóháton E rről a katonáról reggel óta csodálatos történeteket meséitek. Mindenütt akadtak, akik tulajdon szemükkel látták hőstetteit. Némelyek azt látták, ahogy a lóhátas katona a városi színháznál odarúgtat egy tüzelőálláshoz, és egyetlen gránáttal elnémította az ellenséges géppuskát; mások azt, hogy foglyul ejtett egy csapat németet, ismét mások, ahogy a géppisztoly agyaval főbe kólintotta a fasisztákat... Én ezt a kalonát délben az opera környékén láttam. Szórón ülte meg tüzes lovát — úgy lóbálta a lábát, mint egy falusi süvölvény, aki itatóra igyekszik — és felemelt kezében géppisztolyt tartva nyargalt valahová. De közelebbről csak néhány órával később, a Duna-csa- toma körzetében sikerült látnom. A németek egy útkereszteződésnél kilőtték alóla a lovat, úgy hogy a katona négykézláb a legközelebbi kapualj felé mászott. Egy cipőboltból, ahol a kerületben súlyos harcokat vívó lövészszázad harcálláspontja volt, kilépett egy nagybajuszé kapitány, és odakiáíitofct a katonának: — Gyere csak ide, pajtás! Szaporán! A katona megállt, majd tétován az üzlet felé fordult — Gyere csak ide, gyere! — ismételte meg fenyegetően a kapitány. A katona négykézláb bemászott a boltba. — Most fel is állhatsz! — mondta a kapitány, ahogy bement utána. — Itt nem fenyeget veszély. De a katona csak feltérdelni tudott. Ekkor a lábára fordította a figyelmét mindenki, aki a helyiségben tartózkodott. A katona Iában nem volt csizma, mind a kettő sötét gyapjú- kapcával körülbugyoiálva, amely alól hófehér kötések kandikáltak ki árulkodóan. Ekkor ébredtek rá valamennyien. hogy miért harcolt a katona lóháton. — Mikor és hol sebesültél meg? — kérdezte részvevőén a kapitány. Gyorsan a katona hóna alá nyúlt, és egy székre ültette. A katona restelkedve lehajtotta fejét... — Egy hete, kapitány elvtárs, Wiener NeudorfnáL .. Akna robbant alattam, leszakította a lábam fejének egy részét... — Egy szót sem értek! — mondta a kapitány. — Hát akkor, hogy kerültél Bécsbe? A katona még lejjebb hajtotta fejét... Majd a föld alá süllyedt szégyen- letében. Fiatal legény volt. — Megszöktem a kórházból, kapitány elvtárs, Badenból... A nagybaj uszú kapitány megint szigorú lett. — Hát, hogy mertél megszökni? — Nem tudom, kapitány elvtárs... Éjszaka négykézláb kimásztam a kórteremből az udvarra, belopakadtam az istállóba, felkapaszkodtam egy ládáról a lóra, és elindultam. — Csudabogár! — kacagott fel váratlanul a kapitány. — Hisz úgy ledurranthattak volna azzal a bolond lovaddal együtt, mint a pintyl.il Hát ki háborúzik lóháton, a technika századában? Ráadásai utcai harcokban!... — Persze, lelőhettek volna, kapitány elvtárs — ismerte el a katona. — De ez valahogy meg sem fordult a fejemben. — Ügy látom, rorsantikus vagy, pajtás.... Nem akartál te gyerekkorodban Indiába szökni? — kérdezte váratlanul megint felkacagva a szigorú kapitány. — De akartam! — felelte a fejét felemelve, kacagását széles mosollyal viszonozva a katona. — Csak nem Indiába, hanem Üzbegisztánba, kapitány elvtárs. Harcolni a bász- macsok ellen! Igaz ugyan, hogy akkorra már mind elfogták és lepuffantották őket, így hát a határ helyett egy gyermekotthonba kerültem.., — Bármennyire hős vagy is —.mondta a kapitány, és megveregetíe a katona vállát —, kénytelen vagyok itt fogni téged, aztán visszaküldeni Badenba. A legjobb esetben tíz napot sóznak a nyakadba. .. mi emsokára a romantikus j^| katonáit a kapitány autójába ültetnék, és Badenba szállították. De Bécs nem felejtette el. Híre-neve nőttön- nőtt. úgyhogy estére már fantasztikus történeteket meséltek róla, bár katonáink közt hősökben nem volt hiány az osztrák fővárosban. Makai Imre fordítása Volt egysser egy ember s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyermekük született. __v„-Ú gy,, híyták,, Gy.urka. Jóféle gyermek volt Gyurka. Példa-v ja a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel beérte s kézenközön felnőtt. Magához való ésszel is rendelkezett. A dolgot nem szerétté, igaz: de ezt Isten akarata szerint, az apjától örökölte. Addig s addig, hogy legény lett belőle. Vándorlásra adta magát. De csak akkor látta meg, hogy milyen a világ. Az egyik háztól ugyanis elküldték, a másiknál nem adtak neki enni, a harmadiktól dologgal riasztották el. Valami vén székellyel találkozott egyszer. — Hó! — mondta neki kurtán, mert fárasztotta a sok beszéd. Az öreg megállít s ráhunyorftott: — Te ki vagy, hogy nekem úgy „hó- gatsz” ? — Én álomfejtő. — Álomfejtő? No, ügyelj, mert attól büdösödik a hal — mondta a székely. Még egyet-kettőt mondtak egymásnak, de nem találtak össze, s tovább mentek. Ekkor egy úr jött s Gyurka felbiztatta : — Ejtsen el egy piculát, hogy kapjam meg! — Eredj s dolgozzál! — felelte az úr. Erre otthagyta őt is s elment s lefeküdt az erdőben egy fa alá. Aludt hét esztendeig s akkor valami kutyák felriasztották. Morgott nekik Gyurka, hogy még aludni sem lehet ebben a világban, s elindult ismét. Elért egy faluba s ahogy vánszor- gott keresztül azon, hát az egyik kapuban, valami róvásos széken, módosán üldögél egy ember. — Nem kell magának egy szolga? ;—kérdezte Gyurka. — Gyere s állj bé! — mondta az ember. Megegyeztek, aztán jóllaktak s ittak rá. Másnap szántani küldte két ökörrel Gyurkát a gazda, ö kiment s egész nap döglődöt.t a falu végin s este hazament. — Mennyit szántottál? — kérdezte az ember. — Fel én az egészet — felelte Gyurka. Így szántott három napig szájjal. Akkor titkon kiment a gazda s észre- ■ stte a nagy csalást. Nem szólott sémiit Gyurkának, csak egy kutyát adott . snap melléje. 1 imentek négyen ismét a földre. r‘ 'rka leállította az ökröket s ismét 6- kart feküdni, hogy szántson, de it ezt tette volna, hát a horgas- *°‘ \ jól beléharapott a kutya. Tamási Áron: — Bolond vagy-é? — nézett a kutyára Gyurka, de az eb nem tágított. Erre felállott a legény s így szólt: — A kutyamarás nem jó, de á munka olyan sincs. Azzal kirázta á tarisznyát s a szalonnát odavetette a kutyának. — Isten maradjon veletek! — köszönt az ebédelő kutyának és a két ökörnek, s ismét elbaktatott a világba. Bólygott elé s hátra valami hét esztendeig. Akkor olyan álmot látott, hogy kicsi isten lehet, csak akarni kell. A kezeit hátra tette tehát, mint a kitalálók s szépleptiben megindult egy óriás mezőn keresztül. Egyszer elért egy nagy folyóhoz, s annak a partján leült. Olyan erősen kezdett gondolkozni, hogy sült el belé a feje. Amikor mégis látta, hogy semmit sem tud kitalálni, eleresztette magát, mint a többi tárgyak a világban. Szemlélődött s várta, hogy a nagy természet mutassa meg, mitévő legyen. így üldögélt napnyugtáig, amikor nagyot csobbant a víz. Lassan arra nézett, s hát kacagó halak játszadoztak. Egy pillantás alatt megkívánta létüket s bízva az Istenben is, hirtelen befordult a vízbe, mint a csutak. Nyomban érezte, hogy a farka megnőtt s meg a lebernyegek is az oldalán. Üsz- ni kezdett tehát s folyton csak vizet ivott volna, mint az igazi halak. — Ha én nem vagyok hal, akkor senki! — mondta örvendezve s még sebesebbre fogta az úszást. Nem telt belé két perc s már seregestül körülvették a kicsi s a nagy fürge halak. Hideg, gyilkos szemekkel nézték, s azután mami kezdték. — Hé, testvérek! — mondta Gyurka, de a szavával sem javított semmit a dolgon. Erre fújni kezdte mérgesen a vizet s menekült a part felé, ahogy csak tudott. Ott szárazra vetette magát s talpra támaszkodott. — Isten veletek! — köszönt a halaknak is, majd ismét hátratette a karjait, hogy kitaláljon valami egyebet, s megindult. Mendegélt az áldott napon, amíg a víz leszáradt róla. Akkor újból lefeküdt s látni kezdte az álmokat, egyiket a másik után. Valami hét esztendőt aludt által emígy, de akkor érezni kezdte, mintha rágná a két füllt valami. Mozdulni akart s hát bajosan megy. Kinyitotta a két látóját s hát a lefor- gó esztendők alatt úgy felverte körülötte a helyet a fű s úgy béfonta őt is, hogy a legénykedés nehezére esik. Kiáltott egyet s nyomban hat nyúl szökött ki a feje mellől. Erre gondolt ő is egyet s mozgatni kezdte az orrát s a két fülit: s egy pillantás alatt olyan baknyúl lett belőle, mintha arányfüvön nevelkedett volna. Örömében toppantott a jobbik lábával, s erre nyomban egy másik nyúl került vala- honnét melléje. Éppen javában barátkoztak, amikor feltűnt egy fegyveres ember. — Gyere, fussunk! — szólott Gyurkának a másik. — Fusson más — mondta Gyurka, mert nem szerette pazarolni az erejét. Erre a másik elfutott, ahogy csak tudott. Ő pedig megmozgatta kacagva a bajuszát, rögtön két lábra állott s kivetette a mellét is, mint aki legény a talpán. Megindult ismét s ment, mendegélt. Egyszer elérkezett egy gyönyörű egyenes útra, s amikor kilenc nap és kilenc éjjel folyvást egyet ment azon, leült nyugodni egy kőre. Itt kiült egy telet s egy tavaszt egy helyben, s a nyár derekán éppen indulni akart útjára. Előretette az egyik lábát és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott messze. Fiatal lehetett, mert gyorsan aprított s a fejét peckesen hordta. Gyurka érezte, hogy egyszerre megfutamodik benne a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igézetes népet. S legalább ezt az egyet nem akarta elszalasztani. A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá s hát abban a percben egy; fecskemadár lett belőle. Felrepült s keringeni kezdett a leány feje felett. — No, Gyurka, most csirikolj! — biztatta magát, s kezdett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott. Ott ber- zengetni kezdte a tollát s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simogatta. Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány s bétette a kebelébe. — Helyben vagyok! — örvendezett Gyurka és rebesgetni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magának. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takarónak a szerencsét és álmodozni kezdett. Ma is ott álmodozik bizonyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott. Leányportré Kohón József rajza Nánási Zsolt: A házilégy Tudományos megfigyelés a legyek táplálkozása, a biológiai egyensúly fenntartása érdekében. 8—9 mm hosszú Emberhez hasonló barnásfekete kétszárnyú nyaló-szivó szájszerve egyeseknél a normálistól eltérő nagyságúra fejlődött igen jól repül táplálékát folyékony állapotban szerzi fertőző valutáért betegséget terjeszt hazánkban is felütötte fejét — légybetegség néven ismert — szűkebb előfordulási helyei hivatalok munkahelyek néhol már védekeznek ellene az üzletekben kapható szerek például ROVARIRTÓ nem bizonyultak elég hatásosnak igy ajánlom a rég-bevált módszert a LÉGYCSAPÓT...
