Pest Megyi Hírlap, 1977. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-11 / 188. szám
1977. AUGUSZTUS 11., CSÜTÖRTÖK SZENTENDRÉN SÉTÁLVA Szobrok és találkozások Szeretem Szentendrét. Nemcsak patinás utcáiért, barokk házaiért, műemlékeiért, csendjéért és szépségéért, de talán még inkább ázért, mert mindig más. Nem emlékszem két egyforma találkozásra a várossal, pedig húsz éve járom szűk sikátorait. Valahányszor átlépem határát, mindig új és új arcát mutatja. Az egyik alkalommal új gyár, középület, legközelebb addig még nem látott lakóház köszön vissza rám vagy éppen egy újabb felbontott utca, másfelé terelt forgalom miatt vagyok kénytelen jobban odafigyelni életére. Az egyik nap írók, művészek hada lepi el utcáit, jöttek, hogy a békéről tanácskozzanak. Máskor muzsikusokkal, népzenészekkel találkozom, vagy éppen főiskolások seregét látom mindenütt. Aztán színpaddá lép elő az egész város, a Fő tértől a Templom térig szól a síp, dübög a dob, pereg a szó, csattan az önfeledt nevetés. Vagy festők ülik meg háromlábú székeiket, s festik a hangulatos utcácskákat, a várost övező dombokat, ahonnan rálátni a lassan hömpölygő Dunára. A napokban két olvan köztéri szoborral találkoztam, amelyek ünnepélyes • felavatása még várat mavára, de máris olyan ismerősök, mintha ki tudja, már hányadszor vitt. volna el utam mellettük. A sokarcú rebellis Jakon Ignjatovic-cs&l Csuka Zoltán, József Attila-díjas költő, műfordító ismertetett meg. Személyes találkozásunk ugyan nem lehetett, hiszen Ignjatovic éppen másfél évszázada született Szentendre városában, életét, művészetét mégis úgy ismerem, mintha sok-sok kellemes órát töltöttünk volna együtt. A házon, amelyben született, 1948 óta márványtábla őrzi emlékezetét: „E házban született 1822. december 8- án Ignyátovity Jakov szerb regényíró. Az 1848—49-i szabadságharcban megtartva hűségét szerb népéhez, velünk együtt harcolt közös szabadságesr- ményeinkért az európai reakció ellen.” Ezt tudtam meg róla először. Azután azt, mennyire szerethette szülővárosát az, aki így tudott írni róla: „A szerb nép megmozdult Szerbiában, hogy a török iga alól szabaduljon, Carnojevie pátriárka harminchétezer családot vezetett, akikkel Magyarországon megtelepedett. A pátriárka később elköltözött, de a szorgalmas szentendrei szerbek hamarosan házakat építettek, hét templomot, iskolát emeltek, kiirtották a hegyek erdőit, a helyükbe szőlőskerteket ültettek, melyekben mal- vázia és nektár terem. Virulni kezdett a kereskedelem. A szentendrei patríciusokat jól ismerték a lipcsei és krakkói vásárokon és Pest is a szentendrei piacon vásárolt árut. A szentendrei ember éppen ezért büszke szorgalmára, a családi körben, a szentegyházban, s a nyilvánosság előtt egyaránt énekli: Mi, szentendreiek, híresek az egész világon! Gyönyörű táj, gazdaság, jó bor, pompás víz. Akarsz ennél többet?” Jakov Ignatovic mellszobra Bronzba öntött mellszobra most ott áll néhány lépésnyire a szülőháztól, a Péter-Pál templom kertjében. Janzer Frigyes szobrászművész formázta meg a szentendrei rebellist, ahogy Csuka Zoltán elnevezte ezt a sokarcú embert, aki kanyargó életpályája során volt ügyvéd, a forradalmi magyar kormány kiküldötte, nemzeti titkár .Karlócán, belgrádi újságíró, a pesti Letopis szerkesztője, újvidéki főjegyző, magyar országgyűlési képviselő és mindenekelőtt pedig író, a szerb irodalmi realizmus úttörője, aki egész életében elnyomott népe felszabadításáról álmodozott. A mester — karosszékben A másik új szobor olyan művészt idéz, aki másfél éve még itt élt a városban, akinek kicsi, hajlott alakja négy hosz- szú évtizeden át a város képéhez, hangulatához tartozott. Másfél éve lapunk így búcsúzott a Kossuth-díjas Czó- bel Bélától: „Elárvult a Duna mellett épült, árnyas gyümölcsfákkal övezett szentendrei műteremház. A Visegrád felé igyekvő turisták nem láthatják többé a kedvenc rózsák körében, karosszékén ülő, szemlélődő Mestert. Pedig ez a látvány majd négy évtizeden át úgy hozzátartozott Szentendre városképéhez, mint a Duna-part, a barokkházak sora, vagy a szűk sikátorok kedves, szövevénye.” A ház, amelynek öreg falait többször mosta a megáradt folyó, eltűnt a kertből. Romjai fölé dombot emeltek a szentendreiek. A friss tűvel benőtt domb tetején — nem káprázat, valóság — ma újra ott ül a Mester kedvenc karosszékén. Varga Imre, Kossuth-díjas szobrászművész formázta bronzba törékeny alakját, örök mementóként nemcsak a szentendreieknek, mindazoknak, akik szerették ma már klasszikusnak számító 'művészetét. Ül a karosszéken — mint oly sokszor láthattuk, s tűnődve szemlélődik a kertben, ahol ugyanúgy pirul az alma, kékül a szilva, mint két évvel, tíz évvel ezelőtt, s amit kóstolnia kellett a betévedőnek, mert ez is éppúgy hozzátartozott a „vendégséghez”, mint a kész vagy éppen készülő Czóbel-képek megtekintése. A különbség most annyi, hogy se kerítés, se kapu. jöhet bárki leróni kegyeletét, mielőtt felmenne a Templom téri Czóbel Múzeumba vagy éppen onnan lefelé jövet. Nagyszerű gondolat volt ilyen eleven emléket állítani a város nagy művészfiának. Prukner Pál Ismét meghirdetik „Kell a jó könyv” A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteletére szeptember végén „Kell a jó könyv” címmel országos pályázatot indít a Kulturális Minisztérium Kiadói Főigazgatósága és az MSZBT, más állami és társadalmi szervek közreműködésével. Az 1972-ben először meghirdetett „Kell a jó könyv” pályázat óriási sikert aratott, ennek alapján határozták el megismétlését. A mozgalom nevét Majakovszkij verssorából „Kell a jó könyv, s megértjük szavát” — kölcsönözték. A mostani olvasómozgalom célja a szovjet irodalom — ezen belül főként a mai szovjet szépirodalom — további népszerűsítése az olvasók, s elsősorban a fiatalok legszélesebb táborában. Határidő: augusztus 31. Még várják a dolgozatokat A Hazafias Népfront, a megyei tanács művelődésügyi osztálya és a megyei levéltár által évről évre meghirdetett helytörténeti-krónikaíró pályázat idei határideje rövidesen, augusztus 31-én jár le. Vajon érkeztek-e már a levéltárba pályaművek, eziránt érdeklődtünk Egey Tibornál, a levéltár igazgatóhelyettesénél. — Eddig 21 pályázó küldte be munkáját — válaszolta. — Jóformán naponta hoz a posta egyet-kettőt. Az elsők már július utolsó napjaiban megérkeztek. Reméljük, hogy az idei pályázat résztvevőinek száma eléri a tavalyit. A beküldött pályamunkák bírálatához jövő hónapban fogunk hozzá, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója tiszteletére, november első napjaiban az eredményt kihirdethessük. — Meg kell jegyeznem, hogy esztendőről esztendőre mind több jól kidolgozott és megírt hely-, illetve intézmény-, vagy vállalattörténet, meg krónika érkezik be. Így hát a bíráló bizottságnak egyre nagyobb megfontolással kell a sok jó közül a legjobbakat kiválasztani, díjban részesíteni vagy megjutalmazni. Ceglédi fotóművész tárlata Tóth István képei a Kis-Duna Galériában Tóth István fotóművész kiállítása a Kis-Duna Galériában (Budapest XX., Marx Károly > u. 128-ban) tekinthető meg szeptember közepéig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 35. számú fiókjának nyitvatartási időpontjában, vasárnap kivételével, a délutáni órákban. MÜVÉSZET-E A FOTÓ? — napjainkban ez még nem egészen eldöntött tény, de hogy azzá lehet, azt Tóth István alkotásai igazolják. Cegléden él termékeny csöndben, híre már Brazíliáig, Portugáliáig, Hamburgig is eljutott, gyűjteményes anyaga negyedik éve szerepel vándorkiállításon a Szovjetunióban, itt az ideje, hogy mi is felfedezzük értékeit. Katalógusának mél- tatója, Tamasi Tamás írja: „öt kontinens tárlatlátogatói ismerik a Cegléden élő Tóth István fotóművész alkotásait. Vagy félezer felvétele vándorol országról országra, és egyidőben általában húsz-huszonöt kiállításon függnek falon a művei. Páratlan siker- sorozat. kíséri három évtizedes művészi pályafutását. Az alkotóélete delén járó művész a nemzetközi fotóélet elismert személyisége. Élő klasszikus, akitől a világszerte gyors egymásutánban megnyíló fotómúzeumok legszebb felvételeinek kópiáit kérik megőrzésre. Kol’ekeiótával rendelkezik többi között New York. Hamburg. Ausztrália és Franciaország archívuma. Eddig több mint ezerhétszáz nemzetközi kiállításon vett részt, és nevét kétszáz nemzetközi díj fémjelzi. LENYŰGÖZŐEN a számadatok. Kicsit szégyenkezve teszem hozzá; ismerik a nevét, művészetét Moszkvában, Lvovban, Rio de Janeiróban, Szófiában, Bécsben, San Pau- lóban, de vajon ismerik-e igazán Abonyban és Dunaha- rasztin, vajon elég-e a világhír ahhoz, hogy Pest megyében is közismert és megbecsült alkotó legyen Tóth István? Miért késik az az előbbi terv, hogy a fotóművészet szintjén Tóth István megörökítse a mi megyénk tájait, és Barcsay Jenő, Czóbei Béla, Déry Tibor mellett Pest megye hétköznapjainak hőseit? Vajon a kétszáz nemzetközi díj mellett mennyi hazai elismerést kapott? . Kérdések sorjáznak pompás teljesítményéhez, e fáradhatatlan energia magaslatához. Tagja a magyar, a svájci, az osztrák, szingapúri, a brazil és a nemzetközi fotószövetségnek, FIAP-díjas — de társai vagyunk-e igazán belső küzdelmeinek. vajon közművelődésünk felhasznál- ta-e hatalmas dokumentációs anyagát az ízlés- és tudatfejlesztésben ? Izgató kérdések keresik a megoldást, azt, hogv Tóth István műveit nagyobb találékonysággal helyezhetnénk el megyénk közművelődésében, tárlatprogramjában. Arra gondolok. hogv szentendrei, ceglédi. nagykőrösi és a mostani XX. kerületi kiállítása után szép soi-iábs-n mutassuk be sok száz művét szerte Pest megyében, hogy több százezer ember világkörutazáson vehessen részt. ELVEZET MINKET Tóth István művészete Benedek Péter arcához, aki egyszerűségében életművet alkotott, s mindezt technikájának és szellemiségének lencséjén: üveg, dikó és a csöndességében is oly gazdag tekintet jelöli. Tóth István találékonysága és mély megfigyelőképessége mindig megtalálja azt a szituációt és mozdulatot, mely a teljes jellemet érzékelteti. Déry Tibor tárgyak közé süllyedt alakja. Vén Emil öntudatosan felvetett álla magatartást és hangulatot rögzít. Mindez véletlennek tűnik, de a tehetségre és a műveltségre épül. Elvezet minket világkörüli útján Tóth István öreg § arcok sorsot hordozó ráncaihoz, dunántúli fasorhoz, ceglédi temetőhöz, paradicsomművelőkhöz. Hol a karakter apró vonásait, egy szemölcsöt, szakállt emel ki, hol a képritmus ringása jelenti a megoldást. Miközben világokat, tájakat, érzelmeket mutat be, mi is vele utaztunk; telítve együttérzésekkel, felismeréssel. Van valami fogalmunk a hajdanvolt falusi gyűlölködésről, de Tóth István fotóábrázolata a novella erejével hat, mintha Móriczot olvasnánk, aki helyett képpel írja a történetet, mely a szem sza- kadékos árkaiba gyülekezik) KÜLÖN ERÉNYE, hogy alapossága érzékenységgel párosul, ez okozza realizmusának költőiségét. Ez a jó út, ebben az irányban kell haladnia tovább, hiszen a naturalista portré és szürrealisztikus Boszorkánytánc nem az ő igazi világa. Mint képeinek többségén, ezután is sajátos nézőpontjából szemlélje, rögzítse és alakítsa a világot. Losonci Miklós Nehéz út volt HETI FILMJEGYZET Egy romantikus angol nö Jelenet az Egy romantikus angol nő című filmből. Középen Glenda Jackson, mellette Michael Caine. Kissé zavarba ejtő a több filmjéből (A közvetítő, Babaház, A királyért és a hazáért) nálunk is jól ismert angol rendező, Joseph Losey új | alkotása, az Egy romantikus angol nő. Zavarba ejtő, mert ha csupán a sztorit nézzük, az a benyomásunk támad, hogy egy banális, már-már giccses történetet látunk a polgári jómódban élő, unatkozó asszonyról, jönevű, jól kereső férjéről, s a harmadikról, a szállodai tolvajlásokból és kábítószercsempészetből élő, s alkalomadtán vonzó férfiasságát is áruba bocsátó selyemfiúról. Tehát: egy polgári háromszög história, mely ráadásul a fordulataiban sem új, hiszen az asszony — aki egy elegáns fürdőhelyen csípi fel a selyemfiút — hazaviszi szeretőjét jólszituált otthonába, ahol a fickó természetesen mindenkit elbűvöl (többek között a csinos kis francia gyermekgondozónőt), majd, megunva a nagy összkomfortot és a féltékeny, ámde elnéző férjet, megszöknek otthonról. s önálló életet készülnek élni valahol a Riviérán —, mert egy jobb házból való úrinő még a kalandot sem adhatja alább a Riviéránál, hiszen ebben sem lehet snassz vagy piti. Igen ám, de Losey sokkal jobb művész annál, semmint hogy meg tudna elégedni egy ilyen, a giccses-érzelgős ponyvák szintjén tartott történettel. Az igaz, hogy a film — mondjuk így: az első képsíkban — néha könnyfacsa- róan érzelgős. De azt sosem érezhetjük, hogy ez magának Loseynak a hozzáállása, hogy ő is így gondolja. Ellenkezőleg: mindig nyilvánvalóvá teszi, hogy a történettől és atinak figuráitól bizonyos távolságot tart, hogy nem azonosul ezzel az asszonnyal, ezzel az életformával, ezzel az emberi és erkölcsi magatartásformával, sőt, tágabb értelemben: hogy nem azonosul azzal a polgári társadalommal, melyben ez a történet lejátszódik. melyben e történet hősei mozognak. Losey, ha ravaszul, nem könnyen rajtakaphatóan is, tulajdonképpen kritikai élt ad filmjének. Nem analizál és nem mennydörög átkokat, nem ítélkezik és nem ostoroz, csak épp megmutat egy jellegzetes polgári házasságot és egy ebből kibomló jellegzetes szituációt, s ezzel a tényköz- léssel — melyet ugyanakkor felcukroz, szirupba márt — egyúttal le is leplezi ezt a szituációt és ezeket az embe- ket. Hogy a film ezen túlmenően még a különböző ismert filmekre utaló ironikus idézetekkel is tele van, azt talán csak kevesen veszik észre. Mint ahogy félő az is, hogy a nézők többsége nem lát majd többet a filmben magánál az érzelmes sztorinál, az untig ismert és ismételt háromszögtörténetnél. Bizony az ilyesfajta ábrázolásmódnak éppen abban rejlik a sebezhetősége, hogy esetleg pontosan azok nem reagálják le megfelelően az alkotó gondolatait, akikhez ezek a gondolatok szólni akarnak. Annyi mindenesetre biztos, hogy a három főszereplő — Glenda Jackson (az asszony), Michael Caine (a férj) és Helmut Berger (a selyemfiú) kitűnő színészi muhkát nyújt, s végül is ez sem csekélység. Bankett Az alkotók jószándéka és a társadalmilag jelentékeny téma önmagukban még nem jelentenek jó művészi alkotást is. Körülbelül így summázhatnánk a Roland Graf által rendezett NDK-beli filmről alkotott véleményünket. Nézzük kicsit részletesebben, miről is van szó. Azt senki nem vitatja, hogy a nyugdíjba készülődőknek nem könnyű a dolguk. Egyik napról a másikra abbahagyni a sok évtizeden át megszokott tevékenységet, ez sem fizikailag, sem pszichésen nem csekély megterhelés. S ha ráadásul olyasvalaki megy nyugdíjba, aki az átlagosnál sokkal jobban a szivén viselte annak az üzemnek a sorsát, gondjait, amelyben dolgozott, az ilyen embernek a nyugdíj kész kínszenvedés. Különösen, ha még kifogástalan az egészsége is. De ha már kiszemeltek valakit a helyére, aki alig várja, hogy az illető felálljon a székéről, — akkor ez a nyugdíjassors nemcsak nehéz, hanem keserű is lesz. A hangzatos, de üres búcsúztatók, a pénzjutalom, a jutalomüdülés ezen semmit nem segítenek. Achilles, a film főhőse olyan ember, aki a fent vázolt körülmények között megy nyugdíjba. Csakhogy bármilyen érdekes és gondolkodásra késztető is Achilles sorsa, a film alkotói mégsem képesek művészileg igazán érdekessé, a nézőt lebilincselővé tenni a történetet. Jószerivel csak közléseket kapunk, Achilles életének apró kis mozaikjait látjuk, de a konfliktusok, a problémák megma- könyvet író Marzin Stephan — s még inkább a forgató- vadnak a felületen, a rendező — nem képesek a leírástól az ábrázolásig emelni a mondandójukat és hősüket. S ha nem olyan kiváló színész játszana Achilles szerepét, mint a számos filmből igen jól ismert Erwin Geschonneck, a film még ennyire sem hatna. Gyalog-galopp Nem tudom, ki hogy van vele, de engem nem szórakoztat túlságosan, ha egy regény írója vagy egy film rendezője bárgyúnak néz, s válogatott sületlenségeket akar nekem „eladni” humor, irónia, szatíra és egyebek látszatával. Attól sem lesz jobb kedvem, ha a blődlire azt mondják: ez egy sajátos sítlusú humor. Nem fogom a hasam a röhögéstől, ha egy filmben a maximálisan mulatságos jelenet abból áll, hogy a mondabeli Arthur király és híres lovagjai nem lovagolnak, hanem ló nélkül úgy ügetnek, mint a fantáziapangásban szenvedő kiscsoportos óvodások. Ez .az angol film állítólag paródiának készült. Hogy mit akar parodizálni, és e paródiát kiknek szánták, az a nézők számára tökéletesen rejtély marad. Lehet, hogy épp ez benne a vicc? Takács István
