Pest Megyi Hírlap, 1977. július (21. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-17 / 167. szám

1977. JŰL1US 17., VASÄRNAP

fTST

MEGY Ft

MAGYAR KATALIN

A körbenevetett halál

I A keze

•

........ - tétován megmo

zdult, mintha ki akarná tapintani a bizonyosságot, hogy én vagyok-e, vagy valamelyik másik a huszonnégy unoka közül. Apám odalépett hozzá, csokoládét dugott a szájába, cirógatta, babusgatta és oktalanságokat suttogott a fülébe. Ö meg csak engem nézett. Riadtan kereste a nevemet, hallottam, ahogy zizegnek közöttünk a múlt lapjai, nyálazta, forgatta sebesen, mert valahol meg akart lelni, rám akart találni, hogy megszólíthasson. Apám két kézbe fogta az arcát, megcsókolta a hártyavékony halántékot. Nagyanyám hirtelen hozzáhajolt, remegő kezét szája elé emelte, és valamit súgott a fülébe, miközben rajtam függött a szeme.

— Nem, nem az Éva, ő az Ágnes — mondta apám és derűsen, jóízűen nevetett.

— Gyere ide, nézd meg a te kis nagyanyádat. Már gyógyulunk ám, nem lesz itt semmi baj. Na, gyere, gyere!

Odahúzott, és az öreg asz- szony kezét a kezembe tette, aztán hátralépett, és elégedetten szemlélte a látványt, amit ő teremtett a szeretet nevében. Nagyanyám keze sima volt, mint a begónia szirma és nagyon könnyű. Két könnykút mélyéről nézett rám, már nem akart azonosítani, csak nézett. Én voltam egyszemélyben mind a huszonnégy unokája, de az is lehet, hogy én voltam az egyetlen. Én voltam, aki képes meglátni halálra érett teste mögött a hajdani erőt, a régvolt nagyasszonyt, s komoly tekintetemmel . megteremtettem a méltóságteljes csendet, amelyben illően és szépen megadhatja magát a halálnak.

I Magához , .-----------------húzott, egészen közel az arcához. Egy pillanatra körülkapkodta a szemét, mint aki meg akar győződni róla, hogy magunk között vagyunk-e, s hogy látta apámat leülni az asztalhoz, a másik fiát meg a de- mizson körül ügyködni, gyorsan, bizalmasan a fülembe 6Úgta:

— Én meghalok — ujját a szájára tette, pisszentett, aztán folytatta. — Nekik nem mondtam meg, mert haragszanak érte. Azt mondják: dehogy hal meg kend, mindig csak fantáziái. Pedig én tudom, hogy meghalok. Ne mondd nekik te sem.

Bólintottam.

— Te, ugye, elhiszed?

— Elhiszem — mondtam

, — Ne, majd ő. Megtalál

ja, igaz, mama?

— Igaz — nyöszörögte nagyanyám, és rettentő nagy erőfeszítéssel felállt. Két ke zével megkapaszkodott a asztal szélébe és elindult gyötrelem útján, kedves fiá nak megmutatni a tudomá nyát.

— Egész szépen leapadt dagadás a törött lábáról — mondta apám és elégedetten csettintett. — Ezt nevezem bátyó! Nem hittem volna hogy még valaha talpraáll Hiába, a te okos, erélye módszereid. Isten bizony, cső dát műveltél!

Szikszai Károly illusztrációja

komolyan és leültem az ágy szélére.

— Tudod, én nagyon szeretném, ha elhinnék, ha egy kicsit, legalább egy kicsit komolyan vennék. Nagy dolog a halál, nagyon nagy dolog

— mondta, és jelentőségteljesen fölemelte az ujját.

— Kér egy kis bort, mama? — kiáltotta oda János, az idősebbik fiú.

— Hát persze, kis kortyinkát — mondta apám, és már bugyogtatta is bele a pohárba.

— Várj csak! —mondta János és lefogta apám kezét.

— Előbb ki kell érdemelni ugyebár. Na, mutassa csak meg, mama, a kedvenc fiának, hogy mit tud?!

— Jaj — nyögte nagyanyám, és remegő ujjaival belekapaszkodott a karomba. . - —

— Járjunk csak* egyet. Nem kell mi fiaik abban az ágyban kényeskedni — kedélyes- kedett János, és darabosan, keményen nevetett.

— Csak nem? — csapta össze apám a kezét. — Csak nem lépegetünk?

— De bizv a! — mondta János, és cinkosan kacsintott.

| Nagyanyám .. ..-------------------------------görcsösen

sz

őri tö'.ita a karom, és könyörgő szemekkel nézett rám.

— Na, itt a papucs, aztán ügyeskedjünk — noszogatta János, és lábával odatolta a két csoszogót.

Nagyanyám felült, kicsit remegett a feje, kínos lassúsággal emelkedett ki a gőzölgő dunna alól és szomorú, bütykös lábujjait mozgatva, kereste a papucsot.

Hirtelen lehajoltam, hogy a lábára segítsem, de János rám szólt.

I Mar . ,.--------- az agy előtt áll

na

gyanyám és megint azon tétovázott, hogyan engedje e az asztal sarkát. Szája hang talanul mozgott, és furcsán szűkölve szedte a levegőt Ügy nézte az ágyat, mint megszállott a messzeséget Fölálltam és átfogtam a de rekát.

— Hagyd! — vakkantot rám János, de én nem "hagy

tam.

— Ha rád lenne bízva, ta Ián meg is ölnéd a gyengéd ségeddel — mondta apám idegenül mosolygott.

— Hej, te, te — dohogott János, s már cincogtatta i kifelé a dugót az üvegből.

— Na, gyere, igyál.

— Nem kérek — mondtam és letelepedtem előbbi he lyemre. Nagyanyám nézte a arcom, pupillája egyre nőtt már-már elaakarta a szeme fehérjét, aztán elkezdett visz szahúzódni és egyre kisebb lett.

Jő lett volna... it

elakadt a hangja Zihálv szedte a levegőt, majd meg csendesedett ismét, és ali hallhatóan moayogott. — H a fiaim, az én kicsi fiaim idetérdeltek volnak az ágyam köré... — Megint elfullad Várt egy kicsit, aztán mé annyit nyögött akadozva:

Én a kezemmel... a fejükr áldást...

Tekintete az arcomon ma radt.

I A kertről-----magyarázott

ap

ámnak János, hogy mi tud kihozni belőle, ha tisz tességesen kezeli, apám me a menetrenddel bíbelődöt abból próbálta kiokoskodn hogy melyik lenne a legked vezőbb vonat hazafelé. Egy pillanatra hátranézett .a vál la fölött és megkérdezte:

— Elaludt?

— Elaludt — mondtam ha] kan, és kisimítottam a fej alatt a párnát.

Szentendre tornyai

Szánthó Imre linómetszete

TJaksica barátomat és Li- zát példás házasfeleknek ismertem. Ma hamuszürke arccal, leverten nyitott be hozzám.

— Válik tőlem a Lizi.

— Nem értem. Hiszen Jti.,.

— Ne folytasd! — vágott közbe. — Ostoba ügy. Az asz- szonyok kiismerhetetlenek. Megbokrosodott egy jelentéktelen dolgon. Piszlicsári szeszélyeskedés.

Értelmetlenül bámultam a barátomra.

— Mi történt köztetek? Meséld.

— A kabalapénz volt az oka. A féltve őrzött kékhasú ott lapult a bukszája oldal- zsebében. Liza gyűjtögető típus. Attól a húszastól várta a szerencséjét.

— Egy húszastól?

— Kérlek, ne szakíts félbe. Ez másmilyen húszas volt, mint a többi. Egyszer odahúzott az ablakhoz és magyarázni kezdte: Idesüss, te mulya. Négy milliméterrel keskenyebb a felső szegélye, mint az alsó. Kivételes fogás. Valóságos szerencsemalac. Mire beváltom, sokszorosát éri. Érted már?

fölényesen mért végig és a tárcájába csúsztatta a papírpénzt.

— Sületlen elképzelés, asz- szonylogika. Folytasd, mi történt aztán.

— Liza azt forgatta a fejében, hogy egyszer sok pénze lesz. Nem volt olyan szerencsejáték, amit nem űzött volna szenvedélyesen. Balkezes volt. Sohase nyert semmit. Mindent feltett erre a ferdenyomású húszasra. Jött például a balesetbiztosító és kellett volna a húszas. Liza elvből nem váltott százast.

Hunyadi István:

A kabalapénz

— Jöjjön egy hét múlva, bácsi — ajánlotta.

— Szívesen. Már harmadszor próbálkozom. Nem találtam itthon senkit.

— Jó lesz magának akkor is — csapta az öregre az ajtót.

— Hagyod mászkálni ezt a rokkant vén embert a rongyos pár forintért? — mordultam Lizára tőlem telhető tárgyilagossággal —, oda kellett volna adnod a félretett húszast.

I

P gyszeriben fölpaprikázó- J dott.

— Engem ne leckéztess, jó? Annyit se értesz hozzá, mint tyúk az ábécéhez. A hibásan nyomott pénz ritkaság. Olyan, mint az a bizonyos tanga- nyikai bélyeg. Hiányzott egy cikkely a sarkából. Ezenkívül a miniszter bal fülére került a bélyegző. Másik példa. Az izlandi repülőbélyeg kétszáz- szorosát érte, mert a Lofot- szigeti posta nyomta rá a stemplit véletlenül. Kizárólag ezért.

Elnémított ekkora tájékozottság. Fúrta az oldalamat, hátha máris gazdagok vagyunk. Elcsentem a papírt, hogy magam járjak utána a bankban. Megmutattam a húszast.

— Mit érhet ez a papírpénz? — hajoltam mélyen a pultra.

A kontyos lányka furcsáll- va bámult az arcomba.

— Ez, kérem? — vizsgálgat- ta elöl és hátul. — Egy húszast. Rajta van betűvel, számmal.

Jpölhergelődtem ekkora bor- nirt melléfogásra.

— Ez nem közönséges húszas! — eresztettem ki a hangom. — Nem látja, hogy keskenyebb fölül? Nyomáshibás.

— Az bizony előfordul — felelte ő — ferdén vágta a gép. Beváltom névértékben. Nem vonok le semmit.

— Nem akarom beváltani, csak később. Mondjuk tíz év múlva. Akkor mit ér? — kapcáskodtam a kontyossal.

—■ Ennyit. Egy fillérrel se többet.

Elfordult, hogy ne lássam Idáig visszafojtott, akaratlan jókedvét.

— Bevágtam az ajtót mérgesen és kirohantam az utcára. Elsütöttem a kabala- pénzt a legelső újságosnál.

Liza nem szólt egy szót sem, amikor közöltem a hírt, csak a szívéhez kapott. Másnap beadta a válókeresetet.

Reményi Tibor:

//

Őszinte sírvers - élőknek

Mindig vigyázott — sohasem hibázott Csak suttogott — sosem kiáltott Nem vétkezett — nem kérdezett Mindenkit bevárt — ő sosem érkezett Nem támadott, félt — és visszavágott A fényt is szűrte, mint a szennyvizet Formákba zárta

az életet Otthonának hitt egy rémült görcsbe zárt világot Lakó volt — nem építő Mindenre mindig volt kellő indoka — -Nyugodt” volt —

Csanády János:

Nyár, ősz

váltva káromkodik...

Nyár, ősz váltva káromkodik (gyermekkoromban faluszerte), lacsap a nap a déli légtömegre, áttüzesíti, mint nagyítóüveget,

Északról a sark szele süvít be,

felhőt párol földünk fölé,

káromkodva löki jéggolyóit

aszfaltra, ablaküvegre;

oly jó ez, oly jó ez a váltás,

mint mikor vihar vesződött velünk

a fulladozó nyári tarlón,

kaszával, klottgatyában

mikor a nagy időt figyeltem,

borúlátót vártam, hetes esőt

nagy paraszt fénnyel párás szememben;

most is 'úgy figyelem az időt,

ős-várakozással szivemben:

nap-tűz után harmat az erdőn,,

a kerti bokron súlyos esőcseppek,

vágyom, akácról hulljanak nyakamba,

amit a párolgó föld kicsepegtet.

Szendergő

Jóba Éva grafikája

A fiú az isten- nek sem értette, miképp lehet,

hogy az öreg nem fázik. Átkozottul nagy a cúg oda- fönt a nyolcadikon. Fűtés, ablaküveg, ajtó sehol.

Dideregve húzódott be a védett sarokba, csodálkozva nézte az öreg fürge kőműveskanalát, serpenyőjét, simítóját, fagyosan irtózott a sajátjától, és a nyárról ábrándozott. Látta magát sok pénzzel a zsebben országutat járni, hétvégeken Balatonra menni, gimnazista fruskákat szédíteni, kólára, féldecire hívni, mert annyira csórók és hiszékenyek, hogy egyáltalán nem kételkednek abban, hogy ő főművezető, pedig elég lenne a simogatá- sára figyelniük. De nem! Nem melegedik fel most, mint máskor, ha nőkről ábrándozik. ■

— Hé, fiú! — mondta az öreg. — Elromlott a lift, és kellene egy zsák cement, különben bagórava- lót sem keresünk.

— Egye meg a

Cementkúra

fene — mondta a fiú fázósan, és átkozva gépet, szerelőt, céget, elindult a földszintre cementért. Oda- lentről felnézett,, ettől megborzadt.

Kínosan forgatta a zsákot, mérlegelte, hogy fekszik meg jobban, végül alányúlt gémberedett ujjaival, felvette.

Az első emeletre érve elmúlt a vacogása.

A másodikon hátra csúsztatta a zsákot, mert átkozottul nyomta.

A harmadikon átvette a másik vállára, tudta, letennie nem szabad, mert felvenni sokkal nehezebb.

Később öt-tiz lépcsőfokonként váltogatta a zsák helyét. lihegett, pirosodott.

A hetediken már cudar nehéznek érezte, úgy

vélte, nem bírja tovább.

— Azért is felviszlek — mondta. — Most már felviszlek!

És felvitte.

— Itt a cement

— lihegte alig rejtett büszkeséggel, miközben kabátját éles ívben lehajította, remegő kézzel cigaretta után kutatva mohón rágyújtott. Apró források gyöngyöztek homlokán.

— Atkozott lift, átkozott szerelők

— morogta.

— Ne szapuld a liftet — mondta az öreg —, nincs annak semmi baja.

— Hogy-hogy nincs? Akkor mi a fenének cipeltem ezt a zsákot?

— Hát — hunyorított az öreg hamiskásan —, az az igazság, hogy nagyon féltettelek.

— Engem? Mi a fenéért?

— Attól, hogy ültödben megfagysz. Így legalább kimelegedtél annyira, hogy meg tudod végre fogni a szerszámot... ■

BARTH A SZABÓ JÓZSEF

I

t