Pest Megyi Hírlap, 1977. június (21. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-12 / 137. szám

1977. JÚNIUS 13.. VASARNAP

wnrrt w

x^iiríí

an

7

Múlt bet! számunkban mutattuk be a kazincbarcikai városi tanács által hirdetett irodalmi pályázat második helyezettjét. A harmadik díjat is Pest megyei nyerte. Mazzag Pál, az SZMT politikai munkatársa.

Mazzag "Pál:

A kinevezés

S

omogyi felöltözve feküdt az ágyon.

Újra rágyújtott, pedig már a cigaretta sem esett jól neki.

— A hülye mindenségét ennek a Világnak! — fújta ki sóhajtva a keserű füstöt. Most mit csináljak? Könnyű Jánosnak azt mondani, hogy „válassz!” De az már nem érdekli, hogy valami bajom lesz. Legalább könnyen a fejemhez vághatja, hogy „Te választottad”. De azt nem nézi, hogy mi a választék.

Maga elé képzelte, hogy rohan keresztül a zsilipen, ßzinte beszakítja az üzemvezetői iroda ajtaját, Az izgalomtól érzéketlenné válik a szája, hangja remegni kezd.' Máskor is megtörtént vele már ez, és most annyira beleélte magát a jelenetbe, hogy érezte, hogyan szorul el a torka, megnémul, és az izgalomtól égni kezd az arca. Alig bírja kinyögni, hogy „Ég a kondenzátor!” János csak néz és nem tesz semmit. A kihallgatáson is majd szenvtele- nül mondja: „Ö választotta. Itt volt előtte a lehetőség. Ö ragaszkodott Ferihez!”

— Ragaszkodott! Legszívesebben elzavarná a világ Végére. Meg Robit is. Együtt, úgy, ahogy jöttek, menjenek a fenébe! Menjenek át másik műszakba, én képtelen vagyok arra, hogy ezek után együtt dolgozzam velük. F.gy jó táblakezelő a műszakvezető legnagyobb segítsége, bizalmasa, barátja. Mindent megbeszélhetnek együtt, mielőtt a többieknek továbbadnák a híreket. A munkát együtt adják ki, a pénzre közösen tesznek javaslatot. Néha a magánéletük sem titok egymás előtt.

Somogyi elmosolyodott.

— Szegény Tutó! Leutáltuk a Kilengő Ancsurkáról. Már a név is a műszak fantáziájában született. Addig mondogattuk neki Ancsurka viselt dolgait, míg megelégelte, és otthagyta a lányt. Pedig már valami eljegyzésről dumál- gattak. Tutóval jó volt együtt dolgozni. Egyszerre neveztek ki bennünket, engem műszakvezetőnek, Tutót táblakezelőnek. Megkérdezte János, hogy kit szeretnék táblakezelőnek. Tutót mondtam. Altikor ő még tartályparkos volt. Nem 5 következett volna az előrelépésben. De láttam, hegy jól mozog, értelmes, még, ha mindent nem is tud, jöjjön! Azt hiszem, ő is megtudta, vagy megérezte, hogy én választottam. So- -kat segítettünk egymásnak. Néha marakodtunk is, de mindig az vezérelt bennünket, hogy rend legyen nálunk.

Tegnap délután János behívott az üzemvezetőibe. Azzal kezdte, amit már én is tudtam egy hete. — Tutó holnap már nem jön. — Tudom — mondtam. Arra gondoltam, hogy már csak ez a mai nap múljon el. — Egész nap katonanótákat énekel. Ügy mondta ezt János, mintha én nem hallottam volna. — így jött be, ititbenn nem ivott semmit. Ezt nem kellett volna mondani. Még azt hiszi, hogy máskor szoktunk inni. Fönn, az öltözőben, műszak után megengedem, névnapokon fél liter cseresznyét iszunk meg tízen. —Üj táblakezelő kell. — Tudom, Ezen gondolkozom már egy hete. — Könnyű a választás. Vagy nehéz, szerencsénkre — nevetett János. A héten levizsgáztattam Varga Ferit meg Varga Robit. Nagyon meglepő eredményeket produkáltak. Mind a ketten nagyon jól szerepeltek. Kicsit büszke voltam erre. Saját nevelés. — Talán amennyivel Feri biztosabb az elméletben, Robinak annyival jobb a helyismerete. Gyakorlatiasabb — foljdatta János. — Ért ón is észrevettem. Ferit inkább érdeklik az elméleti dolgok, Robertó jobban szereti a kinti melót. Majd bárhová kerülnek, meg kell mondani a műszakvezetőnek, hogy ne sajnálja hajtani a másik oldalt.

— Csak emberileg nem ismerem őket — nézett rám János. Talán először, amióta benn voltam. Mit akarhat, villant át a fejemben egy pillanatra; vagy mit tud? — Egy vizsgáztatással nem tudom eldönteni, hogy melyik lenne alkalmasabb táblakezelőnek. Éppen nálatok! Ez az utolsó megjegyzés jólesett. — Ugyan — hárítottam el a dicséretet. Nem vagyunk mi semmivel különbek a többi műszaknál. Tudtam, hogy a miénk a legjobb műszak, azért mondtam ezt. Három éve nem jött hozzánk új ember. És az a hír járja rólunk, hogy nem ismerünk lehetetlent. — Valamennyire én ismerem őket — szólaltam meg egy kis szünet után, mikor láttam, hogy János nem folytatja tovább. Akikor neveztek ki műszakvezetőnek. mikor idejöttek. Ismerem mindkettőjüket.

— Választották is? — Még nem. Adj még egy nap haladékot! — Hogyan? Nem lehet — ellenkezett János. Ha eddig nem tudtad eldönteni, pont ez az egy nap kell? Mikor kapja meg az új táblakezelő a kinevezését? Ezt márkigondoltam előre. — Holnap éiezakások leszünk. Majd betelefonálok. Ha Feri mellett döntök, majd megmondom neki. Roberto meg délelőttös lesz, legföljebb visszajön éjszakára is. Délig mindenképpen beszólok. — Csak nincs valami. bajod velük? — Dehogy. Talán túl gyorsan mondtam ezt, és János gyanakodni kezdett. — Egy nőhöz jártok? Nem találtad el, nevettem magamban.

Véletlenül elszóltam magam. — Másról van szó. —- Szóval, mégis van valami? — kérdezte János. — Most vallatsz? Nézd, János, ez olyan dolog ... szóval ez teljesen magánügy. Olyan dolog ez, ami teljesen csak ránk tartozik, nem akarom másnak elmondani. Nehezen tudtam kitérni az egyenes válasz elől. Mégis, úgy érzem, hogy ezt nem volt szabad elmondani, éppen Jánosnak nem.

Somogyi újra rágyújtott.

A

zóta számtalanszor végiggondoltam azt a néhány percet. Próbáltam minden emlékképet sor- baille6zteni, hogy semmilyen hézag ne legyen. Minden pontosan úgy álljon előttem, mintha ott lennék, és kívülről figyelhetném magamat. Az alatt a néhány perc alatt talán éveiket öregedtem. így külsőre nincs nyoma, de a gondolataimból nem tudom kiszakítani azt a képet. Bemegyek abba az olajos-gőzös ködbe, önkéntelenül a szelephez nyúlok. Ügy éreztem, most is úgy emlékszem, hogy zárok rajt, egy lépést lépek hátrafelé, és abban a pillanatban lángtengerré válik előttem minden. Az elektromos vezetékek leolvadtak, az alumínium szigetelés csöpögött lefelé a csövekről. Talán arra is gondoltam, hogy valamennyien itt maradunk, le fog égni az egész üzem, ahol kezdettől fogva dolgozom, aminek a legkisebb részét is ismerem. Ittena- radok, pedig még alig éltem, és vége. Azóta is, ha arra járok, mindig elszorul a szívem. Látom magunkat kiterítve a saivattyútér sarkánál, összeéget- ten ott vagyunk mind a tízen. Ezt már sohasem tudom elfelejteni. Ahogy így utólag visszapergettük az eseményeket, mindez nem volt több két-három percnél. Nekem minden részlete örökkévalóságnak tűnik. Vajon mitől gyulladt meg az olajpetrmet? Ezen is sokat morfondíroztam. Talán attól, hogy beléptem a szivattyú elé, és a légmozgással került oda annyi levegő, ami elég volt az öngyulladáshoz. Talán.

Aztán mi volt előbb? Már régebben sem szerettük Ferit, vagy csak utána húzódtunk félre tőle? Nem jött el a műszakbulira sem, és bennem is felvetődött a gondolat, hogy hátha ő ...' De ezt nem mertem elmondani senkinek. Nem is nagyon ismertük Ferit. Érthetetlen volt számunkra, hogy már két hete dolgozott nálunk, amikor anélkül, hogy mondta volna valakinek is, egyszercsak megnősült egy hősz- szú szabad szombat délután, és kedden jött dolgozni, mintha mi sem történt volna. És ez éppen azon a kedden történt. Volt valami Feriben, ami ösztönösen taszította az embert. Vékony, pattanásos képű fiú volt, halk beszédű, meg a fejét is válla közé húzta, amikor ment. Az volt az ember érzése, hogy valami szervi baja van, nyomorék. De nem, volt katona is. Úgy mondom ezeket, mintha ma más lenti ne. Ma is ilyen, csak már megszoktuk. Az első időiktől kezdve mindig félrevonult. Röhej, de még a fürdőben sem látta senki levetkőzve. Ezen, jókat szoktunk röhögni, persze, ma már ez sem túl érdekes.

Roberto pont az ellenkezője, jóvágású, fekete 6rác, kis bajusszal, mintha valamelyik népitánc-együttesből szökött volna meg. Nagyhangú, szereti is sok beszéddel kísérni minden munkáját. Már rajtkaptuk néha, hogy több a szöveg, mint ami jogos lenne, de sohasem tudtunk igazán megharagudni rá. Kezdettől fogva nagyon szerette, ha ő van a középpontban. Ha látogatók' jöttél!; az üzembe, szívesen kalauzolgatta őket, pedig ez olyan meló, amit senki sem szeretett.

Egy napon jöttek az üzembe dolgozni, mindketten vegyésztechnikusok. A jól bevált előlépési rangsor szerint a kezdő ember szivattyús lesz, majd só- mientesí tő-kezelő, fűtő, tartályparkos, blokk-kezelő, táblakezelő, végül műszakvezető. Persze, én könnyen mondom, hogy a „jól bevált előlépési rangsor”, én már a boldogabbik végén vagyok. Amikor kezdtem, én is szivattyúkezelő voltam, a személyi igazolványomba most is ez van beleírva. Nem szégyellem. Pedig de sokat átkozód- tam, mikor szakadó esőben a csövek tetején mentem tartályt váltani. Somogyi nagyot sóhajtott.

— Boldog békeidők! — tette hozzá félig hangosan,

N

em történt semmi különös azon a kedd reggelen sem. Ilyenkor az éjszakások alig várják, hogy hazamenjenek. Ez a harmadik éjszakájuk, mindenki már a szabadnapot várja. Saját tapasztalatból megszokja az ember, hogy ilyenkor mindennek alaposabban utána kell nézni, mert nagyon könnyű tévedni a harmadik éjszakán. A műszakváltás után a műszaknapló beírásait olvasgattam, hogy a többiek mit csináltak a hosszú szabad alatt. Azt már tudtam, hogy a háromtizenötös tartalék szivattyút szétszedték, az éjszakás is mondta. Feri meg Roberto voltak a ezivattyúkezelők. Megszedték a mintákat, az ablakból láttam őket. A mlntaszedésen kívül szinte semmilyen más munkát nem lehetett rájuk bízni, de nem akartuk a kedvüket szegni. Ha bejöttek a szivattyútér ellenőrzéséből, és jelentették, hogy minden rendben odakint, valamelyikünk mindig utánanézett munkájuknak.

Talán hat óra tíz lehetett. Mindenütt ezt mondtuk, bár egyáltalán nem érdekes ez az időpont. Feri lélekszakadva rohan be, hogy menjek azonnal, mert valami nagyon füstöl a szivattyútéren. Szaladok ki. Alig érek az állványok alá, már messziről látom, hogy nem füst, csak gőz, de olyan nagy gőzfelhő borítja már a szivattyútér végét, hogy néhány gépet nem is látni. Tudtam, hogy itt egyedül tehetetlen vagyok, valami biztos támasz kellett. Olyan ember, akire számíthatok. Ráordítottam Ferire, hogy azonnal hívja Tutót. Én hátramentem a háromti- zenötöshöz. Látom, hogy a tartalékszivattyú szétszedve, és a szivattyútestből forró olaj permetez szét. Bele a csatornába is, és a víz fehéren sistereg. Az arcomra, ruhámra is rátapadt a forró olajpermet. Odaléptem a szivattyú elé, és szinte gépiesen az elő- melegítőhöz nyúltam. Egy negyed fordulatot zártam a szelepen.

Hátraléptem. Ebben a pillanatban tompa morajlással lángra lobbant az olajköd. A lángok az állványok tetejéig csaptak föl, körülöttem zúgott a szi- vattyútér. Ereztem, hogy számomra itt a vég, nincs tovább. Vártam a robbanásokat, hogy a tornyok, tartályok, csövek szétnyílnak és lángtengerben áll az üzem. Ösztönösen megfordultam, és rohantam. Van néhány pillanat, amire egyáltalán nem emlékszem, mintha nem is velem történt volna ez. Valahol a petróleumsszivattyú környékén álltam meg, találtam egy tűzoltókészü- léket.

Ekkor vettem észre a többieket. Valamennyien ott álltak már a tűz körül, gázoltóval, poroltóval. Egy pillanatra megdöbbentem, hogy eddig nem is gondoltam arra, hogy valaki bennmaradhatott a tűzben, csak rohantam.

A többi már nem is érdekes. Amikorra kiértek a tűzoltók (ki értesítette őket, máig sem tudom), már eloltottuk a tüzet. Nem álltunk le az üzemmel sem, csak azt a részt kerülőre tettük.

K

ésőbb megkezdődtek a kihallgatások. Jegyzőkönyvezték a vallomásokat, de az nem derült ki, hogyan keletkezett a tűz. Napokig jártunk a rendészetre, felváltva az egész műszak. Engem hallgattak ki legelőször. Én elmondtam azt, amit tudtam, azt, hogy kábé negyed fordulatot zártám a szelepen. A szakértői szemle tényleg zárva találta. De nem volt senki, aki kinyitotta volna. A két szivattyús egybehangzóan azt vallotta, hogy ők még aznap nem értek el oda az ellenőrzésnél. Nemsokára lezárták a vizsgálatot: az anyagi kár nem volt túl nagy. Legfeljebb ötvenezer forint lehetett, termeléskiesés meg egyáltalán nem volt. A hivatalos vizsgálati jelentésbe az került be, hogy a szelep a járó szivattyú rezgésétől kirázódott, műszaki hiba. Az éjszakás műszak utolsó ellenőrzése fél hatkor lehetett, és talán nem is volt túl alapos. A kirázódás erre az időre elérhetett egy olyan nagyságot, hogy a . szelep ennyire átengedte az olajat.

Mindenki ezien. a ikirázódás-elméleten röhögött, mert az műszakilag ebben a helyzetben teljesen lehetetlennek tűnt. Hogy a vizsgálat hivatalos látszatát mégis megőrizzék, le kellett írni valamit, mert a vallomások alapján csak erre lehetett következtetni. Kaptam ezer forint jutalmat, a többieknek csak köszönöm szépen jutott. Égette a kezemet a pénz. A . srácok mondogatták, hogy ne problémázzak ezen, tudják, hogy nem én sírtam ki magamnak. Ha adták, fogadjam el! Hogy valamennyire helyrehozzam ezt a hülye szituit, a pénz feléből csináltunk egy közös vacsorát a „Híd”-ban, megittunk néhány üveg sört. Mindenki 'eljött, csak Ferinek akadt valami halaszthatatlan programja.

Azóta három év telt el, és számtalan, esetben végiggondoltam az eseményeket, beszélgetéseinket egymás között. Éreztem, hogy van itt valami a tűz körül, amit nem tudok. De arra gondolni sem mertem, amiről a napokban meggyőződtem.

Mikor Tutó megkapta a behívóját, valamikor aznap éppen egyedül voltam a műszer terem ben. Feri kihasználta az alkalmat, bejött, és olyan dolgokat kezdett kérdezgetni, amit amúgy is csak őneki mondanék el. Hogy vagyok megelégedve vele, mi a véleményem a munkájáról, meg, ha osztályozni kellene, hányast adnék neki elméletből, helyismeretből, üzemzavar-elhárításból. A helyzet komolyságának megfelelően válaszoltam neki, de úgy éreztem, hogy nem. ez a lényeg, amiért ő négyszemközt akar velem beszélni. Ebben nem is csalódtam. Miután én befejeztem a szövegemet, azt mondta, hogy ő is akair mondani valamit bizalmasan. — De nem mondod el senkinek? — érőskö- dött. — Na, becsületszavamra —egyeztem bele. Nagyon kíváncsi voltam. — Tudom ki nyitotta ki a szelepet Nem értettem, hogy mire gondol. — Amikor a tűz volt... — Igen?! Ki nyitotta ki? Éreztem, hogy a torkomba ugrik fel a szívem. — Varga Róbert! — Nem igaz! — vágtam rá azonnal. — De igaz!

Alkotók Vest megyében

A köznapiság színei

Ferenczy Haruia Vecsésen él. A mindennapok egyszerűségének lírai megfogalmazására vállalkozik. Életvitelének legnagyobb része köznapi, de mint a vecsési tanács dolgozója alkalma adódik e köznapiság színes oldalát kiszűrni a közvetlen környezetéből. Az alkotási vágy életérzésének központi motívuma. Ez az indíttatás bizonyára nem véletlen, hiszen édesapja Gammel József festő. Mindkettőjüknek egyaránt fontos a világ érzéki megörökítése, az egyszerű dolgok iránt érzett áhítat. Ferenczy Hanna számára apróságok avatódnak költészetté. Míg_ nem a „Virágoskert” finom leírása nem csupán a kert szépségének megénekléséért íródik. Jelképe ez a virágoskert, melynek ürügyén saját életét mutatja be. Számára a vecsési környezet festői képe lírává magasztosul. Or- pheuszi varázslat történik. L. M.

Ferenczy Hanna versei:

Hajnal

Patakból minden csillagot , kimert a hajnal —

végigdőlt felhő pamlagán * egy halk kacajjal.

Szép, könnyű bíbor fátylait az égre dobta aranyfésűvel éj haját fésülte, fonta.

Keblére kis sugárfiak játszódva kúsztak — felnéztek rá a pipacsok és elpirultak.

Bolyongás

Idegen lett a régi rét nézem a távoli falut

— eltűnt a visszaút.

Torz óriás bólint reám

úgy sír, hogy felsóhajt a völgy

— a vén útszéli tölgy.

Amott sárkány sziszeg felém mérget lehel, utamba áll

— láp kénes gőze száll.

Ott kendőikkel intenek hívnak a mélység árnyai

— köd lenge fátylai.

A dombon kristály pagoda és benne aranylámpa ég

— jó lenne hinni még.

— Honnan tudod? — Láttam! — Nem igaz! Miért nem mondtad el ezt akkor? — Nem kérdezte senki... — Ne hülyéskedj! Mindenkit kihallgattak. — Engem nem. A rendészeten felolvasták előttem Roberto vallomását, és megkérdezték, hogy így volt-e? Mondtam, ‘hogy igen, és aláírtam. — Ez ugyanaz, mintha hazudtál volna. — Nem egészen ... Ekkor már alig tudtam türtőztetni magamat. — Nem egészen? És, ha akkor leég az egész üzem, engem lecsuknak, mert te „nem egészen” ha- zudozol? Különben is, most mit akarsz, miért mondtad el? — Talán baj? — Nem baj, de három év után már minek bolygatni? — Nem azért mondtam el, hogy tegyél valamit. És ha akárkinek elmondod, úgyis letagadom. Legszívesebben nekimentem volna.

Másnap találkoztam is Róbertéval, és megkérdeztem tőle, hogy miért tagadta le, hogy ő nyitotta ki a szelepet? — Féltem. Nagyon féltem. Sokáig hallgatott, és egy kicsit sajnálni kezdtem. — Utána aztán már sokszor el akartam mondani, mikor láttam, hogy nem lett belőle olyan nagy ügy, de nem mertem. Nem tudtam mit mondani erre.

— Honnan tudtad meg, hogy én voltam? — kérdezte később. — Miért? Szerinted ezt még tudja valaki rajtunk kívül? — Nem tudom. Azt hiszem, nem látta senki. — Én sem tudtam meg senkitől, hogy te voltál. Csak végiggondoltam mindent többször is, és arra a következtetésre jutottam, hogy csak te lehettél. Most megkérdeztem, te meg beismerted. Nézd, alapjában véve ez most már teljesen mindegy, senki nem fog ebből ügyet csinálni. De nekem, személy szerint nekem, nem mindegy! Sokáig úgy éreztem, hogy kételkednek bennem. A szelep nem volt nyitva, tehát nem is zárhattam el, a jutalom sem illet meg. Voltak, akik azt mondták, hogy azért pofázok, hogy elöl legyek, nehogy elfelejtkezzenek rólam. Néha már én is kételkedtem magamban; lehet, hogy mégsem volt nyitva a szelep? — És most mit fogsz csinálni? — Semmit. Csak tudom az igazat. — Meg zsarolgatsz. Meg betartasz, ahol tudsz. Ismerlek. Én hülye! Bedőltem az átlátszó cselednek. — Nem szokásom cselezni. Biztosan tudtam, hogy te voltál. Csak kíváncsi voltam, hogy beismered-e? Mást nem akartam már mondani, otthagytam.

Somogyi felkelt, megigazította az ágytakarót. Ránézett az órájára. Mindjárt tizenkettő. Megfésül ködöt t, és lement a postára telefonálni.

— Halló! Szervusz. János! Somogyi vagyok. Te, ha ér valamit az én szavam is a kinevezésnél, ahogy megígértem, megmondom, kivel tudnék együtt dolgozni.

E

bbe.n a pillanatban megszólalt a rádióban a déli harangszó. Pontosan, ahogyan megígértem — villant át ez a megállapítás Somogyi > agyában, és a pillanatnyi kihagyás után nem volt biztos abban, hogy mondta-e már azt a nevet, vagy csak akarta.

Ikrek

Nyár

Németh Miklós linómetszetei

/

i