Pest Megyi Hírlap, 1977. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-01 / 101. szám
I 1977. MÁJUS 1., VASABNAP Csanády János: Horpadások Örökös zajban némaság. Csak az agy aranylemezén halkan csillanó horpadások — Kapálja az agy aranyát a robbanás, a szélfúvás — megkínozza a szerelmet is, amely szívünkben néma tárna, feltámadásra várva... Üss csak, üss csak, te árva vihar, dühöngd ki romboló magányod, évszázados tölgyfák nyögetik recsegő nyelű kalapácsod. Besze Imre: Úgy fekszem Ügy fekszem le minden este, hogy másnap ünnep legyen minden percem másnak. És úgy kelek az ágyról minden reggel, hogy estig megtöltsem e perceket emberi meleggel. Borbély Tibor: Édes szüretet hirdetek Lapuljon aki nyúlnak született. Rókaként sajnálja le a szőlőfürtöt, ki kertek alatt, kúszva, tyúkot lopni jár, — ám róka körben peckesen dicsekszik: ügyesnek jár a teli tál. Én édes szüretet hirdetek e fagyveszélyes hónapokban is. Munkától fáradt-éhes társaknak ígérek újborunkhoz ízletes nyúlpecsenyét, kabátjukra rókaprémű gallért. Ne fázzanak, ha hajnalban dologra kelnek, — korábban mint a Nap. N em tudom, mi az igazi nevem, és pontosan azt •m, hogy mikor születtem. Lehetek huszonkét éves, ugyanúgy, mint husi onöt. Adataim váltogatták egymást, mint más a kabátját. A születésem körüli köd következménye ez. De szólítson csak egyszerűen Görögnek Azelőtt is csak így hívtak. A nyakam miatt, mert görögös. — Az intézetben más törvényei: jártak. Keményebbek, edzettebbek. Aki nem vedte magát, az elveszett. A gyanakvás belém vésődött, összehúztam magam, és ha felém nyúltak, úgy pattant az öklöm, mint a rugó. Ütni kellett, r.* tgelűsni mindenki mást. Ha szépen szóltak, akkor is ref- lexszerűen mozdult a kezem. Ht mar megtanultam: csak akkor maradhatok állva, ha védeni tudom magam. El sem lehet képzelni, hány pofont kap egy intézeti gyerek, mire felnő. Sebekkfel cseperedtem. Egyedül a világban, mint akinek se istene, se máriája. Idővel megszoktam. És már nem vártam senkire. Kidür- zsölődtem, kicsiszolódtam. De a helyem sehol sem találtam.-átja? Rajtam nincs tetoválás. Ez pedig ritka az intézetlek között. No, nem azért, mert féltem. Nem vagyok ijedős. Egyszerűen nem akartam megjelölni magam. Nem akartam, hogy lássák törzskönyvezésem. Ügyis messziről megismertek bennünket, ha kimentünk. A ruhánkról. Kerültek, mint a leprásokat. Altkor sokat bőgtem. Később megkeményedtem. Mint a kő. Mint a gyémánt. Utoljára negyedikes koromban sír tam. El emeltem az egyik ön kiszol „áló boltból egy tábl csokit és rajtakaptak. Kiállí Bartha Szabó József: Hazaérek, holtbiztos Jurij Bondarev: Pillanatképek Értetlenség — Sztyepp? Naplementék, hajnalok, végtelen csönd ... És az üröm? Érezte-e valaha az üröm szagát? Hát. azok a nyári vagy őszi éjszakák, amikor a csillagok sokmillió kilométernyi tömege ragyog a fejünk fölött! Júliusi hajnalon pedig, ha az ember régi szokás szerint lovon indul útnak, amikor a fűből a frissen fejt tej illata árad, amikor az út cseng-bong hű barátod, a lovad patái alatt — nincs ennél szebb széles e világon, ez már mesebeli érzés! Langyos szél fúj arcodba, a szépséges tulipánok pedig csinosítják magukat napkelte előtt: megmosakodnak és lerázzák magukról a harmatot, felegyenesednek a fűb'en, s bólogatnak mindenünnen, és rádmosolyognak meg a hajnalra. Ügy látom, nem hiszi? Pedig nekem elhiheti. Én fél életemet a sztyeppén töltöttem. — Én másféle sztyeppre emlékszem — az szürke, nyirkos, barátságtalan... — Ilyen nem szokott lenni, bocsásson meg, kérem ... — Még arra is emlékszem: a holdfénytől kékesszürke alkonyat borult a sztyeppre, hajnaltájt pedig valahogy egyszerre lehűlt a l.vegő. Én meg unatkoztam. — Unatkozott? Bocsásson meg, úgy látszik, nem értettem jól, hogy miről is beszél tulajdonképpen... Az út mentén A lány a gerendákon ült. Fiatal, szőke hajú, falusi teremtés volt, s mielőtt ráismertem volna, nyomban az jutott eszembe: ez a húszas években lehetett, valahol Oroszországban. Köröskörül mindenütt makulátlanul tiszta homok, ráhullott a kőház árnyéka, a ház magányosan emelkedett az út mentén, a fehér folyami homok közepén, ahol kicsiny szigetként zöldellt a fű, a hűs bojtorján — és a lány, ez a mezítlábas falusi szépség, aki a házzal szemközt ült a gerendákon, és a forró napsütéstől hunyorgott, pajkosan keresztnevemen szólított. Mesz- sziről néztem ismerős, mosolygó arcát, amelyet félig eltakart csaknem fehérre fakult hajának homlokába lógó tincse —és sehogyan sem jutott eszembe, ki lehet ez a lány, mi a neve, milyen kapcsolatban voltam vele... Felocsúdtam, és felötlött bennem egy másik, sárgás, már túlvilági arc, hátracsukló fej, tágra nyitott száj —, s félelem fogott el e két arc összehasonlítására, amely egy és ugyanazon nőé volt, akit én soha az életben nem láttam fiatalon, de első ízben láttam olyan pontosan és világosan álmomban, mintha örömmel vártam volna, hogy találkozzam vele — a húszas években, azon a naptól átmelegedett homokos úton, a tágas mező kellős közepén magányosan emelkedő ház közelében. Éjszakai vita A vasúti kocsiban mindenki aludt. A kocsi végén nyitva volt az ablak, a szél felkapta a függönyt, s az csattogott, kopogott a falon, a férfi pedig, akin látszott, hogy jócskán a pohár fenekére nézett, ott állt a folyosón, a léghuzatban, egyik kezében tyúklábat tartott, a pizsamájába törölte, másik kezével pedig hadonászott, és egy színtelen fiatalember arcába kiáltotta szavait -r az meg cipője sarkáról az orrára billegve dülöngélt és csüggedten csuklóit. — T-ti fiatalok vagytok, nektek több az energiátok, nekünk meg a tapasztalatunk! Ha ezt egyesíteni lehetne, akkor nem volna semmiféle sz- szálka! Márpedig a mi életünkben akadnak éles szálkák! Az efféle szálka nem sebzi halálra a szervezetet, de fájdalmat okoz! Igaz, vagy nem, kérdem én? — Ne porolj, Petya bácsi, kíméld az idegeidet, a tudománnyal foglalkozz ... és ... kész! Egyél egy kis ... cs- csirkét. A másik pedig — arca vörös volt, s mérgében már vékony résre húzta össze a szemét — a tyúklábbal a fiatalember mellére bökdösött, s heves bosszúsággal, harsogva bizonygatta: — Nem akarok falni, egyetlen falat se kell! Miről beszélek én neked? A filozófiáról ? Te pedig nekem ? A hasról ! Van különbség vagy nincs különbség? Bementek a fülkéjükbe, kop- pant az ajtó, s elfojtotta hangjukat. A restaurátor — Azt mondod, hogy te az égvilágon mindent össze tudsz ragasztani? — Nem min dent, pajtás, nem bizony! Vol egy ismerősöm, Kolja Losad kin, a nagy restaurátor. Ö az tán az ördög legapróbb gön dör szőrszálát ..is Össze, tudta ragasztani, még a galambto jás héját is úgy összetapasz tóttá, hogy egyetlen repedés sem lehetett felfedezni rajta T- arany keze volt, pajtás, no meg ezüstös feje. Egyszer pe dig részegen állít be hozzám látszik rajta, hogy bizony, ala posan beszívott, beállít, s csak úgy felöltőben, sárcipőben le telepszik a konyhában a hokedlire, én meg látom: a sapkájával valamiért buzgón dör- zsölgeti kopasz fejebúbját közben pedig könnyet ejt padlóra. — Mi történt, Kolja? — kérdem, és nagyon csodálkozom a kapatosságán, mer hát annyira megrögzött antialkoholista volt, hogy az már illetlenség. — Nem lehet mindent összeragasztani, szfvbél jó pajtásom — feleli Kolja és egyre csak szipog, szipog — elváltam a feleségemtől, én mamlasz, tökfilkó... Gellert György fordítása tottak az ajtóba, nyakamba akasztották a táblát. Ráírták: „Vigyázz, lopós!!!”... Velünk mindent lehetett. Nem védett meg senki. Ezt nem azért mondom, mintha orrolnék érte. Nem. Egyáltalán nem! Ennek Köszönhetem, hogy azóta nem loptam. Hálás vagyok érte, mert nem jártam meg a börtönöket, mirt társaim közül sokan. Azóta nem sírtam. Gyengeségnek tartom a sírást. Odabent tiszteltek ezért. Csinálhattak velem bármit, a könnyeim nem indultak el. Ha jól körülnéz, itt nálunk, az építkezésen divat a sírás, a siránkozás. Igaz, nem a kiszolgáltatottság, hanem a haszonszerzés érzése táplálja. Azért ellenszenves annyira számomra. Pedig nem sírni kellene, hanem tenni. Házakat tiprunk építés közben a földbe, és házhelyek maradnak üresen, mert nincs ez, nincs az. Tudom, nem erre kíváncsi... Szóval az intézetben sok mindent megtanultam. Mégis, amikor szabadultam, nyolcadik után, úgy szakadt rám a szabadság, mint másra a csíkos ruha. Nem tudtam mihez kezdeni. Idegen ve., a világ. Elbizonytalanodtam. Mire felocsúdtam, már szorított a bilincs. A társak, a nők, a köny- nyű élet bilincse. Belekerültem a forgatagba. Megszédített a pénz, a szabadság. Nem dirigált, nem parancsolt senki. Azelőtt még aprópénzem sem volt, akkor meg csak úgy jöttek a százasok. Aztán meg mentek! Még ha a gyorsvonat hordta volna, akkor se lett volna elég. Megismertem az alvilágot. Nem dolgoztam. Ez már a következmény. Csavarogtam, lógtam. Éltem súlytalanul a levegőben. Kiríttam a rendes emberek közül, mint búzából a pipacs. Hány munkahelyem volt? Nem tudom. Ha például nem tetszett valahol, otthagytam csapot, paoot, szedtem a sátorfámat. Egyetlen munkahelyen sem fordultam meg kétszer, kivéve ezt a vállalatot. Ezt is a makacsságomnak köszönhetem. A z úgy volt; véletlenül idetévedtem, az építőiparba. Üisághirdetés alapján. Betanítottak szigetelőnek. Kezdtem nagyszerűen érezni magam, de az ördög fúrta az oldalamat. Azt szerettem volna tudni: ki fia, borja vagyok? Nagy nehezen megtaláltam anyámat. Letagadott. Erősködtem. Megállt az eszem, mert mondtam én mindent, csak azt nem, hogy édes. Rámuszította az ottlevőket: „Szemtelen huligán!” Iszonyúan elvertek. De nem az fájt, hanem az, hogy nem hitt nekem senki. Csak azt vették szentírásnak, amit ő mondott. A férje, a mostohaapám, meg ennél a cégnél dolgozik. Kohan József rajza Szerencsére nemsokára megjött a behívóm. A cuccomat otthagytam az egyik lánynál, meg a bevonulási segélyemet, és a zsebrádiómat is. Hogy majd vigyáz rá. Mondanom sem kellene, lelépett. Azóta nem láttam sem őt, sem a pénzem. A sereg után elhatároztam, visszajövök. Azért is visszajövök. és megmutatom a mostohafaternak meg anyámnak is: engem nem lehet csak úgy eltemetni! ‘ Aztán egyszerre valahogy más lett minden. A nagy változások mindig észrevétlenül jönnek. Mire feleszméltem, fordult e"vet a világ. Ilyen még nem volt! Lassanként hosszú évek után kezdtem megérteni: más törvények is vannak, nemcsak az enyémek. Üj területre mentem, nagy a v<—lalat, ahol senki sem ismert. Hétvégeken felszívódtam, és azt mondtam: hazamegyek. Máris egyenrangúnak éreztem magam. Sokáig dúlt bennem a válság. A régiekhez már nem tartoztam, újakat még nem találtam. Az ünnepek vútak a legrosszabbak. De én ’.öbbet akartam! Többet, hogy megmutathassam. Akkor vak hittel és vak buzgalommal kezdtem újra mindent. Azt hittem, nem győzhet le senki! Elindultam egyedül, kihúzott nyakkal, kézfogás nélkül. Ma már tudom: az is hiba volt. Kevés az egy ember. Bármennyire is erősnek véli magát, kevés. De elkezdtem. hát be is fejezem. Egyedül! Beiratkoztam gimnáziumba. Levelezőre. Leérettségiztem. Bementem a cég központjába, és elmondtam: egyetemre szeretnék menni, jogra. A felvételhez kellett volna a javaslat. Eltanácsoltak. Nem fértem bele a keretbe. Azt mondták: nem diákra, hanem munkásra van szükség. És főleg nem jogászra. Pedig lemondtam a kedvezményekről is. Ügy sem javasoltak. Idelent persze azt nem mondtam. A kudarcokat j^bb, ha magának tartogatja az ember Elmenni ner akartam. Ideköt a csakazértis. De megint kezdett összejönni minden. Hogyan ovább? — Munkás- szállón laktam, nem messze anyámétól. Ez is a véletlen játéka volt. Megtudtam, hogy van egy húgom. Naponta láttam. Szőke, majdnem fehér haja van. Mellettem állt a villamoson. Pörgött a világ. Felhívtam telefonon. Szóba sem állt velem. Nagy ritkán ma is látom. M egerősödtem. Megizmosodtam. Az idő felnőtté gyúrt, de belül még gyerek vagyok. Sokszor sírhatnékom van, mégsem engedem el magam. Jó lenne egyszer szabadon lélegezni, és még gyengeséget sem titkolni. Komolyan mondom, néha én sem értem. Honnan az erő? A brigádban otthon vagyok. Ügy teleszívom magam erővel, mint a sivatagi növény eső idején. Meg ha én hinni kezdek valamiben, akkor arról a világ összes pénzéért sem mondok le. Az egyetem első évét már elvégezte-'.. Anélkül, hogy itt valaki sejtené is. Láttam anyám házát lebontani, és lehet, hogy én is dolgoztam abban az új lakásban, amelybe beköltöztek. A legcsodálatosabb elégtétel! Nemde? A munkahelyemen szeretek lenni. Az emberek kezdenek hinni nekem. Politikában, miegymásban. Kérdezgetnek, válaszolok. Rém okosnak tartanak, és azt mondják, fogalmuk sincs, hogy csöppentem közéjük. Hozzájuk tartozom! Kimondom, amit ők is kimondanak! Kimondom, amit ők is kimondanának, ha meg tudnák fogalmazni. Belecsim- prszkodr.i az igazságba, foggal, körömmel, mint terelőkutya a tehén farába. Hogy nem nézek az ön szemébe? Nem bírom a tekinteteket elviselni. Ami odabent van, az az enyém. Ezt valami belső ösztön mondja. Pedig nem vagyok kétszínű, Janus-arcú ember. Tulajdonképpen nincs okom ranaszra. Elismernek a szakmában. Oklevelek, kézfogások. Higgye el nekem, ez a pénznél is többet jelent. Bár az sem kevés, ha hajtok. 1\ hány év múlva befejezem az egyetemet. Nem tudom, hogy elmegyek-e innen. Azután a nősülés, a család... Azt hiszem, nem bántam meg semmit! Legfeljebb az elfecsérelt éveket sajnálom. De hát annak is megvolt a maga haszna Csak idő kérdése, hogy mikor érek haza. Mert hogy hazaérek, az biztos. Holtbiztos. Polgár István: A reménység évadján Zöld tavaszi nap, bizsereg az utca, minden olyan furcsa, fiatalosabb. Mint mikor a rab hallja: őre kulcsa csörren, és kijutva ráeszmél — szabad, úgy érzi magát a próbált világ: mögötte a tél, s tervet sző, remél, újítja hitét az emberiség. Zimányi Antal metszete k í
