Pest Megyi Hírlap, 1977. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-31 / 126. szám

1977. MÁJUS 31., KEDD KOLTOSORSOK Orpheus nyomában a magyar ugaron DOKUMENTUM ÉS FIKCIÓ Regényes valóság — valóságos regény kuvóbb, az egyéni élettel ta­karékosabb úton haladt. Ady verseinek hitele az, hogy önmagát a kor, a magyar élet s a világ akkori idősze­rű és lényeges harcaiban, megpróbáltatásaiban, élveze­teiben késztette végigfutni, ko­ra esszenciájában merült meg. Így érezte, ezt vallotta, ennek a másik oldalát mondta ki Mó­ricz Ady ravatalánál ekként: „Embertestvérünk fekszik itt, akinek egész élete abban telt el, hogy ő sírta el a mi bána­tunkat, ő átkozta el a mi át­kainkat. Ö szerette helyettünk az emberiséget, s ő szenvedett érettünk az emberektől. Ö szíttá fel a mi borunk mérgét, s ő fizette le értünk a nyomo­rúság díját...” Orpheus, a költő görög ős­alakja megjárta az alvilágot. Ady is érzékenysége, átélése útján, gyötrődések mélyéről hozta azokat a műveket, ame­lyekről 1918-ban a Nemzeti Ta­nács üdvözletében ez állt: „Ezekből a könyvekből kiált a világ felé a magyarság joga a léthez.” NEM ÉVFORDULÓT köszönt Pomogáts Béla Radnótiról írott kötete a Gondolat Nagy Ma­gyar Írók című sorozatában. Radnóti egy közelebbi nemze­dék Orpheusa, szuverén költő, aki ugyanakkor — a két kö­tetet olvasva — ugyanazt az élettel megváltott költészetet példázza. Ezúttal egy iroda­lomtörténész értő és érző elem­zése mutatja meg az emberi sorsot és a költői érdeklődést, a tragikumba hajló pályát. A mai emberhez korban, életvitelben közelebb áll a költő, így jobban nyomon kö­vethető, tetten érhető, s ezért megrázóbb a sorsa. Ez a sors vállalás is — vállalása a „ma­gyar ugar”-ba Ady taposta út­nak, a hazának, ö írta: .,... ha­zám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaszkodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el a gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék — megölném magam, mert más­ként, mint élek, élni nem tu­dok, s mást hinni és másként gondolkozni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három­hónapi munkaszolgálat és ti- zennégynapi büntetőtábor után is’’. Nyomukban irigység, kicsi­nyesség, reakciós acsarkodás, embertelen rosszindulat kavar­góit. Ez ellen küszködött Ady, ez ellen bontott zászlót gyönyö­rűn, s ez ölte meg — mikor a fasizmus és a bomlás szabad­jára engedte az ember alját — Radnóti Miklóst. Költészetüket őrizzük, él és figyelmeztet. Németh Ferenc N em utolsó művének szánta Sipos Gyula a Pusztaiakat, csak hír­adással akart lenni a szülőföldjé­ről, a somogyi pusztákról, hogy miként élnek ma az egykori uradalmi majorok lakói. Évekig gyűjtögette köny­véhez az anyagot, újra sokat járt szü­lőföldjén, ismerősei, rokonai között, hogy kifürkéssze az egykori cselédek mai érzületét, azt, hogyanéiként válto­zott meg körülöttük a világ. Könyve műfajául a szociográfiát vá­lasztotta. de a leírtak tele vannak szub­jektív véleménnyel, minduntalan bele­szól, hozzáfűzd a véleményét a látottak­hoz. a hallottakhoz — ez teszi nagyon személyes hangvételűvé, s izzóvá mon­danivalóját. Nem hallgatott el semmit, mindig az igazat írta, még akkor is, ha a rokonok, ismerősök ezért meghara­gudtak rá. Sokszor érdesnek tűnt, amit mon­dott. Fésületlennek szavai, mondatai. E könyvnek az' olvastán újra láthatjuk, hogy nem volt ő izgága, türelmetlen, mint sokan hitték, hanem melegszívű, osztályostársaiért bátran harcoló kom­munista. akinek életéből, erkölcsi-em­beri magatartásából csak tanulhatunk. Erezte a felelősséget a puszták népéért Harminc év után újra szükségét érez­te, hogy bejárja gyermekkora tájait. Könyve rokon Illyés Gyula Puszták népével, de Sípos már kiszakadt a pusz­tai életből, s visszatérésekor a megvál­tozott emberi-társadalmi, gazdaságii vi­szonyokat találta. Sőt, teljesen újat, hi­szen némelyik major már nincs is meg, vagy az állami gazdasági központ lett, új körülményeket teremtve a régi he­lyén. Abban nem tud újat mondani, hogv miilyen volt a cselédsors, milyen pa­ragrafusok írták elő, hogy mit csinál­jon a cseléd, de azt ragyogóan érzékel­Pusztaiak Sipos Gyula posztumusz könyvéről tetni tudja, hogy ez a viszony milyen volt régen, és hogyan változott meg a társadalom az utóbbi harminc évben. Vegyük csak Alsóhetényt, amely kö­tetének, vizsgálódásainak fő tárgya: ti­pikus cselédtelepülés volt, három hosz- szú cselédház húzódott meg az istál­lók mellett, azonkívül volit egy kastély­nak nevezett kúria, tiszti istálló, s az ól mellett még két cselédház, birka- akól, magtár, pajta, rönktelep, me­szespince. „Aki ezt a képet őrzi magá­ban. nem ismerne rá a mai Hetényre. A mai Heténynek két rendezett utcája van — nyolcvanhét háza ... Hetven­hétben van televízió, majdnem minden családnál hűtőszekrény, mosógép, vil­lanyvasaló” — írja jogos örömmel. Aki ismeri a régi uradalmi cselédéle­tet, az tudja, hogy micsoda változás ez. Tudja, hogy Sípos nem lelkendezik, ha­nem a tényeket írja. Hiszen a régi cse­lédházakban közös volt a konyha négy család járt egy tűzhelyre, s a földes fa­lú. sárból döngölt padlójú házakban örökké pusztított a penész. De nem egyszerűen arról van szó, hogy a lakáskörülmények megváltoz­tak, hanem arról, hogy egy nép felsza­badult, amely megteremtette magának azt a szabad életet, amely csakis előre­halad, jobb, emberségesebb világot te­remtve maga körül. Sípos visszaemlékszik a múltra. Min­dent összevet: hogyan és mit étkeztek akkor, mit esznek ma. Sorra járja a családi házakat, leül az emberek közé és. vitatkozik, érvel velük, sőt, agitál is. Tevékeny, az életbe beavatkozó ember­ként elkötelezetten vallja írásában, minden vallomásában, hogy változik a világ, s érdemes küzdeni a jobbért. Mindent feltérképez, s megír. Emberi arcéleket villant fel, sorsokat mutat be, úgy, ahogyan van. Minden benne van könyvében, a változó világunk. S ha háborog, az belső háborgás: jobban Is lehetett volna csinálni. A segíteniakarás irányította tollát. Egy évig íría a könyvet, s a végén mégis arról számol be, hogy „Alsóhe- tény egy év alatt megcáfolta, túlhalad­ta jó néhány adatomat. Könnyű lesz megjósolni: egy-két év múlva Alsóhe- tényben nagyobb lesz a fürdőszobás la­kások aránya, mint városainkban... Ez a hajdani puszta nem elzárt sziget töb­bé, hanem bekapcsolódott a világáram­latba, a városiasodás lüktető vérköré­be. Idillel fejezhetem be tehát? A min­den jól-megy megnyugvásával?” — kér­dezi. S m,aga adja meg a választ. „Nem A pusztaiak nagy többsége még any- nyira sem szabadult hátrányos helyze­téből. mint az alsóhetényiek. Csak haj- szálerecs.kék kötik össze őket a világ­gal ...” De így is mennyire más ez a világ, mint volt Sípos gyermekkorá­ban, amikor hajnali munkára konga­tott az elsőbéres. Mennyire más ez a világ! Szabadabb, emberibb, olyan, ahol meg tudja valósítani önmagát, ahol szabadon élhet és tervezhet. A nagy elődöket követte, Illyés Gyu­lát, Erdei Ferencet, s tudott újat al­kotni, hírt hozott egy elsüllyedt világ­ról, illetve felemelkedéséről. Írását éb- resztgetésnek szánta, bizonyításnak is. talán egy kicsit hazajárt, azért is. hogy erőt mentiem újabb munkáihoz, költé­szete, műve kiteljesedéséhez. Sajnos, korán esett ki kezéből a toll. Gáli Sándor Emléktáblát avattak Pomdzon VUJICSICS TIHAMÉR SZÜLŐHÁZÁN Boros József tanácselnök leleplezi az emléktáblát Vadregényes, verandás épü­let Pomázon, a Plébánia utca 1. számú ház. Itt született 1929-ben a délszláv nemzetisé­gű zeneművészet, zenekutatás kiemelkedő egyénisége, Vuji- csics Tihamér. Bár a fél vilá­got bejárta, egész életében hű maradt a pilisi tájhoz, a nép­hez, melynek sajátos helyzete életútját is meghatározta. Szá­mára a népzenekutatás cél és eszköz volt, amely közelebb hozza egymáshoz a népeket, az embereket. Vasárnap délelőtt a pomázi nagyközségi tanács emléktáb­lával örökítette meg a házat, melynek udvarán — a lugasban — a tragikusan elhunyt ördön- gös zenész annyi feledhetetlen kompozícióját alkotta meg. Az emléktábla avatásán a művész­ről Boros József, pomázi ta­nácselnök és Milos Szimics, a szerb klub titkára emlékeztek meg, magyar, illetve szerb nyelven. Az eseményen jelen volt dr. Vojislav Djukics ju. goszláv nagykövetségi első tit­kár is, valamint a zeneszerző családtagjai, barátai, művé­szetének tisztelői. Az emléktábla felavatása után a pomázi kórus pravosz­láv zsoltárokat, délszláv da­lokat énekelt, a Vujicsics- együttes adta elő a Nizamszkt Rusztanát, amit a szájhagyo­mány szerint Branko Radicse- vitynek, a szerb Petőfinek te­metésén énekelt egy szerb dal­nok. A rövid műsor is bizo­nyította. hogy a zeneszerző öröksége avatott kezekbe ke­rült. Megvalósul, amit lírai önvallomásában mondott: .... helyemről nem mozdultam el, s mégis messze vagyok, elin­dultam, s mégis visszatérek. P. Z. TV-FIGYELŐ Piispokhaívan. Napsugaras riportot láthattunk szombaton délután a püspökhatvani pe­dagógusokról — szó szerint és képletesen is. Fény záporozta be az adás színterét, a kedve­sen virágos pedagógusházat, s ugyanúgy a jókedvű munka derűje sugárzott a^megkérde- zett pedagógusok arcáról... Négy község központja ez a Galga menti település, ahol — bizonyság rá a Hét végén a hétköznapokról című sorozat legutóbbi adása — nem rossz tanárnak, tanítónak, óvónőnek lenni. Kmetik László igazgató im­már harmincegy éve szolgál ott, és nemcsak magának szer­zett megbecsülést ez alatt a három évtized alatt, hanem egy olyan tantestületet is ösz- szetoborzott, amelynek tagjai hozzá hasonlóan otthon érzik magukat a Cserhátnak ebben a kedves zugában. Tanítják, ne­velik a falu 267 iskolásgyer­mekét; bizonyítványszerzésre biztatják azokat a felnőtteket, akik annak idején megakadtak a tanulásban; és — amint mondták — együtt bandáznak esténként, sütik a, szalonnát a közös otthon kertjében. Egy­szóval : jól megvannak ... így, együtt várják azt is, hogy a most százesztendős is­kola mellé egy új, nyolctan­termes épület kerüljön, amely­nek tető alá hozását — a köz­ségnek meg az iskolának jó kapcsolatát példázandó — a a helybeli tsz is segíteni fog­ja; mint ahogy eddig is a kö­zös gazdaság tartotta rendben azt a becsülettel kiszolgált ré­gi épületet. Igazán jó izeket hagyott te­hát maga után Kovalik Károly riporter képsora. Annak meg külön örülünk, hogy épp itt, a Galga mentén készültek a fel­vételek. Váci példával illusztrálták a Hét vasárnap esti műsorának a nyugdíjasok foglalkoztatásáról szóló riport­ját. Mint hallhattuk, a város 14 nagyüzemében összesen 741 nyugdíjas kapott újra munkát, ám az idősebb munkásoknak ez a tekintélyes számú csoport­ja javarészt nem azt csinálja, mint amihez eredeti szakmája szerint ért. Mindössze 252-en vannak olyanok, akik ott tud­ták folytatni a munkát, ahol abbahagyták. Elgondolkodtató, figyelmez­tető és — mint Vajele Jutka ri­portjából egyértelműen kide­rült — sajnos országosan álta­lános ez a helyzetkép. Hiába van ereje, szellemi felkészült­sége teljében megannyi nyug­díjasunk, ha nem a képessé­geiknek megfelelő munkakör­be veszik vissza őket. A legtöbb munkahelyen meg sem kérdik: maradna-e még az ötvenötödik életévét betöltött asszony, vagy a hatvanadik esztendején túllépett férfi, vagy ha meg is kérdik — az említett váci példa igazán jó bizonyság rá — arról már nemigen gondoskodnak, hogy a szövőnő szőjön, a hegesztő pe­dig hegesszen ... Magyarországon jelenleg minden ötödik ember nyugdí­jas. Könnyű elgondolni,, hogy a munkaerőnek milyen arany­bányája marad kiaknázatlan, ha nem, vagy nem jól élűnk ezzel az érdemtelenül kevéssé méltányolt lehetőséggel. Filffl. Nagy élmény volt a szombaton este vetített ameri­kai film, a Bolondok hajója, amely némi rokonságot muta­tott a — filmről, színházból egyaránt ismert — népszerű Kabaréval. Már ami a törté­nelmi szituációt és a figurák egy részét illeti. E film is a fasizálódó Németország kezde­ti időszakában — 1933-ban — játszódik, amikor a gyanútlan emberek még nem sejtették, hinni sem akarták, hogy mi­lyen rettenetre képes a gyilkos fasiszta rendszer. A történet — amelynek középpontjában eav nagy szerelem fellobbanása áll — valójában erről szól, s nem­csak történelem, hanem intés lehet napjainkban is. Külön érdekesség, hogy szí­nésznek is kiváló világsztárok egész sorát láthattuk jobbnál jobb szerepekben. Köztük azt a Vivien Leinket (Mary), aki az angol színjátszás koronázatlan királynője volt a koronázatlan király. Lawrence Olivier olda­lán. Ügy is, mint a nagy Shakespeare-drámák hősnője; és úgy is, mint Olivier felesé­ge. Szomorú — s immár szín­háztörténeti — tény, hogy Vi­vien Leigh alig két évvel élte túl a Bolondok hajójának for­gatását: 1967-ben halt meg. si­kereinek színhelyén, London­ban ... Akác/ Lászlő i Ünnepi könyv­hét KÉT VÉLEMÉNY kívánko­zik bevezetőül. Az egyik az év­fordulók ellen, a másik mellet­tük. S igaz, nem szerencsés a túl sok évforduló-megemléke­zés, unalmas, az ünnepeltből is kiábrándíthat a folytonos s túlzott ünneplés, a kampány, de aki példa, aki méltó a meg­emlékezésre, arról legalább olyan hiba lenne hallgatni az évfordulón. Végtére is az év­raaeusz Breza, lengyel író Három évig diplomataként élt Rómában. Úgy tapasztalta: ez a Pálya nem hagy arra — egybe­függően — időt, hogy a „fikció­val”, tehát a közvetlen leírás­tól eltérő, sűrített, komponált történettel foglalkozzék, elbe­szélést, regényt írjon. .Viszont hiányzott volna; ha nem ír. Te. hát azt rögzítette, amiben élt, amit látott, tapasztalt, doku­mentumot írt. A bronzkapu Így született ez a könyve. A bronzkapu — egy kifejezésre utal. Rómában arról, ami a pá­pai államban történt, amit ott tettek, mondtak, úgy beszél­nek, mint ami „a folyón túl”, illetve „a bronzkapu mögött” hangzott él,'esett meg, ezzel a vatikáni paloták kapuira cé­lozva. Hát erről a benti életről, ír igen érdekfeszítően, szépen a lengyel diplomata-író. Abban az időben amikor, ő Rómában szolgált, XII. Pius volt a pápa. Nagyon finoman, árnyaltan ábrázolja — apró jelenetek, történetek, esemé­nyek. vélekedések mozaikjai­nak tömegéből kirakva — alak­ját, egyéniségét. Igen érdekes a Vatikán rangrendje, hierar­chiája, belső küzdelmei, a szent­té avatási perek komikumba (persze halálszagú komikum­ba) hajló furcsaságai vagy a pápaválasztás szertartásai, bel­ső titkai. A maga leplezetlen- séaében tárul ki e zárt világ avitt és fülledt atmoszférája. E valóságot realista pontos­sággal leíró, dokumentáló kö­tet után — nyilván éppen az ábrázolt vatikáni világának idejétmúltsága, miatt — való­ságosabbnak, életszerűbbnek érezzük a fikciót, a regényt, nevezetesen Raja Proctor mun­káját. , Sebastian lánya E címmel jelent meg a Sri Lan­kán (Ceylon), játszódó regény, amelynek hősei halászok, egy távoli déli világnak sajátos, számunkra sokszor egzotikus, némileg a törzsi életmód ha­gyományaiban gyökerező szo­kásaival, az angol gyarmatosí­tóktól „ajándékul kapott’ an­gol nyelvvel, s a portugál gyar­matosítóktól rájuk hagyott ka­tolikus vallással, egyáltalán: a gyarmatosítás lelki öröksé­geivel, maradványaival. Raja Proctor Szilg.sy Zoltán fordította könyvének utósza­vában Karig Sára. tömör képet ad az ország múltjáról és jele­néről, problémáiról, s az író munkásságáról. A középcsatár mennybemenetele A fikció világába tarto­zik a fiatal szlovák író, Jozef Kot könyve, amely elbe­széléskötet. Az író kritikus, műfordító és a fiatal szlovák próza egyik sikeres, jellegzetes képviselője — kedveli a gro­teszket. A világot, az életet ilyen helyzetekben ragadja meg előszeretettel azért, hogy kimutassa az élet, a változó ember és kapcsolatai visszás­ságait. Ez és kesernyés humo­ra, igazi elbeszélő hangneme teszi élvezetessé novelláit. Hogy milyen is ez a fanyar groteszkség? Vegyünk egy példát: Az alibi című elbeszé­lés hőséét. Olyan alakot jele­nít meg, akinek léte a gya­nakvás. Voltaképpen ő is sze­retné a hétköznapi emberek életét élni „amely nem állíta­ná állandóan kérdőjelek elé”. De kikapcsolódva, idegenekkel szóba állva, a presszóban is „alibit” keres. Minden furcsa­ság, ami talán ittas önkívület­ben, mindenesetre groteszk helyzetekben történik vele, voltaképpen absztrakciója egv magatartásnak. S mikor a megkésett villamos vezetőjé­nek éppencsak sikerül lefé­keznie, hogy ne üsse el, ak­kor is a késés oka után fag- gatózik. Miután erre nem tudnak magyarázatot adni, örül annak, hogy hallgatnak, mert ha hallgatnak — gondol­ja — neki van hatalma... Mindhárom új — könyvheti — művet az Európa Könyvki­adó adta ki. N. F. forduló olyan alkalom, ami kívánja a megemlékezést — hi­szen még munkatársaink név­és születésnapját is meg szok­tuk ünnepelni. A hiba inkább az, ha csak az évfordulón jut eszünkbe, de akkor aztán min­dent beleadunk a köszöntőbe, megemlékezések tűzijátékával kápráztatjuk a közönséget. Azt aztán igazán nem lehet mondani, hogy Ady Endréről csak az évfordulón emlékezünk meg. Róla sosem' feledkezünk el. Új s új könyvek élesztik emlékét — vagy mondhatnék fordítva: eleven emléke a kö­zönség igényét új s új könyvek­re szítja. S ha az idén születé­sének századik évfordulóján még inkább idézzük, az ért­hető, illendő, méltó. AZ ÉLETEM NYITOTT KÖNYV című Ady-kötet, me­lyet Kovalovszky Miklós „la­pozott fel”, azaz válogatott a költő soraiból, s a Gondolat adott ki, az évfordulót kö­szönti. Az Adyt ismerőnek, a lelkes olvasóinak is új és érdekes ez a kötet, amelyben — áttétele­sen — Ady vall életéről prózá­ban és versben. Három rövi- debb önéletrajzával, rengeteg levelének, cikkének, elbeszélé­sének, versének részletével, s ezek — azon kívül hogy nem egy kevésbé ismert is felcsil­lan köztük — külön izzást kap­nak egymástól, az összefüggé­sektől, amit a könyv szerkeze­tében kapnak. Nem pusztán egy élet leírása — egy élet be­lülről, az ember belső vívódá­saival, kínjaival, örömeivel, hibáival, teljes őszinteséggel és nyíltsággal. Aki netán nem áll közel a költészethez, az irodalomhoz és ahhoz a furcsa alkathoz (de talán igazabb lenne többes­számban alkatokat írnom), akit (akiket) költőnek (írónak, mű­vésznek stb.) neveznek, eset­leg azt is gondolhatja: 'mit panaszkodik egyre ez az Ady, amikor egyrészt a legjobb sza­natóriumokban, szállodákban, Budapesten és Párizsban, Monte Carlóban és Rómában forog, költekezik, másrészt népszerű, harmadsorban s végül is ő maga kereste ezt a sorsot. Hát igen. A kérdés csak az, szükség van-e a költészetre. Mert ha igen, akkor a költő­sorsot sem lehet elkerülni. S valahogy így van, ez érződik e vallomásos életútból, hogy a verset vérrel írják. Az igazán meggyőző az olvasónak, ami mögött életáldozat van, vér és verejték, szenvedés és öröm. Olyan sors, ami nem a kényel­mesebb, a könnyebb, a megal-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom