Pest Megyi Hírlap, 1977. április (21. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
1977. ÁPRILIS 10., VASÁRNAP Műteremsarok László Lilla grafikája Varga László tusrajza Apáti Miklós: Egy mondat a költészetről a költészet napján Mázsa A fociról lesz szó, ígérhetném csalafintán az olvasónak, olvasói buzgalmat felkeltendő, de aztán legyintek, csalás, bunda, igazából a foci is a költészet diadala, mert játék, mert küzdelem, mert férfias, mert egy közös hullámra hangolja a tömegeket, az ember magából kivetkőzve üvöltözheti, hogy ,.Hajrá!” vagy hogy „Híres vagy, hogyha ezt akartad!”, dehát, mindegy mit kiabál, a lényeg, igen a lényeg az annyi csak, hogy fölébe kerülhet önmagának, a közösség megtisztító áramába kerülhet, nevethet, sírhat, boldog lehet, és boldogtalan, szerelmes vagy szerelemre szomjas, felhozott arcú, vagy vidám, lépegetve járó, vagy tombolva táncoló dicső és diadalmas, akár a pályán, akár a nézőtéren ülve, mert végülis egymásért vagyunk, olvasók és költők, egymásért, de úgy, hogy többet lehessünk egymás által, hiszen x játék csak — mondja a feleség, de a kedves, az kijön a kedvünkért a pályára, sikolt, ha felbuktatnak, örül, ha elfutunk a szélen, a baloldalon, játék csak, mondaná az olvasatlan ember, dehát láttam és már hordágyon játékosokat, néha a bírót is lelövik ugye, de a legszebb mégis az, hogy a győztesek, míg ünnepük őket, visszamosolyognak, ahogyan születésnapján, talán, József Attila is, reménykedve visszamosolyog, egészen kijön hozzánk, a pálya szélére, egyszerű nézőkhöz, integet hozzánk, boldog, győzött, és ráadásul születésnapja is van, mennyien vagyunk, istenem, sóhajt fel egyszerűen, tisztán, mennyi szín, mennyi virág, és — tavasz van, gyönyörű! Mátyás Ferenc: Bimbók kórusa Parti nádasok, falucsönd, vágy vadkacsái; dallamok, csattogjatok föl a magány vackáról, déli szél dalol. Fekete somogyi erdők, elhányt agancsok, — vén telem, téli köd, oszolj, ne legyek tűz-öledben oly védtelen. Adj hitet, bírjam a lépést, ne inogjanak inaim, elolvadt a hó szívemen s a fű fénylő szuronyain. Előrángat a cinke, a fürj, kakukk vígan rámkiált, — a levélkék hóna alatt látom kimúlni a halált. Jégbörtönből csapott tavaszt a fényhirt hozó csöpp levél, az égen kottázó fecskeraj szárnyán csillan meg a remény. Letérdelek egy zöld bokor előtt, — látom, megérkezett a bimbók, virágok kórusa, hallom, daluk fülembe zeng. Szemlér Ferenc: Kézzel, se késsel sé négyszögletes fejű, élénk szemű barna lánynak képzelte el Béla és már gondolatban beszélgetett vele, és öccsével cédulát küldött Ernőnek: neki semmiféle lányismerőse nincs, biztosan valami tévedés lesz a dologban (de lelke mélyén meg volt győződve, hogy nem!), mindenesetre, arra kéri barátját: ha ismét feltűnik a lány, tudakolja már meg, hogy kicsoda. Aznap Béla már félórával az érkezési idő előtt a vonatot leste, az öccse kezéből szinte kitépte türelmetlenségében Ernő céduláját, de csalódott. A lány megint érdeklődött utána, ezt és azt kérdezte, de saját magáról semmit sem akart mondani. A következő napon: a lány már nagyon türelmetlen. Ejnye, de sokáig betegeskedik a maguk barátja, pedig már nagyon várom, hogy találkozhassam vele. Nem, a nevét most sem árulta el. Ez már több volt a soknál. Most már Béla sem tudta másképp levezetni izgatottságát, újra elővette és befejezte a Margitnak szánt levelet és képzeletében közben összekeveredett bátyja menyasszonyának, meg annak a lánynak az alakja, és gondos precizitással fogalmazott mondatai már ahhoz a másikhoz is szóltak. Este azután sokáig nem tudott elaludni, és most sikerült, ami eddig még soha: izgatott gondolatai megformálták a bátyját börtönbe juttató őrmester arcát is. Valami egészen valószínűtlen szürke bőrű, ritkás szőke bajuszú, nagy pofacsontú, szúrós szemű legény volt, és két hosszú barázda keletkezett az arcán, mikor azt kiabálta Attilának: Piszkos kommunista! Másnap, szombaton megint nem hozott semmi új hírt Ernő cédulája. A lány most sem mondta meg a nevét, most is csak türelmetlenkedett: Béla hosszas távolmaradása miatt (és közben olyan szerelmes arcot vágott, ejnye, Béla!) —, de mégis megvolt a napnak a nagy eseménye: az orvos egészségesnek találta a fiút, hétfőtől szabad volt az út a város és — a felé a lány felé. Délután fél négykor ment el tőlük az orvos. Hétfőn reggel hat-tizenötkör érkezik meg a gimnazisták vonata a városba. Ez majdnem negyven óra. Ezt a rengeteg időt Béla nem tudta mivel eltölteni. Most az égvilágon semmihez nem volt türelme, semmi sem érdekelte. Még Margitnak írt volna a legszívesebben újra levelet, de a legutóbbit csak két napja adta postára. Hát csak lézengett,'téblábolt egész vasárnap. Hétfőn az állomásról az iskolába menet nézelődés jobb- ra-balra, de senki sem lépett hozzá ... Valami okból úgy gondolta, hogy a híd után, a nagy, szögletes utcai óránál fog találkozni ővele — de csak munkába siető féríiakat-nőket látott a kis téren. Ernő késett, pedig nem vcűt szokása. Ma késett, s a tanár büntetésből egy üresen álló hátsó padba ültette, az első szünetig nem beszélgethettek. Tízperckor barátjából csak úgy árad a szó: ez volt, meg az volt az elmúlt héten ... — Te, és az a lány... — Az a lány? Ernő arcán hamiskás, kissé szégyenkező mosoly: — Az a lány? Semmi... Csak egy jó be'gratás... Hát most már biztos! Nagynénje fekete keretű papíron írta a levelet. Mikor hétfőn délután Béla hazaérkezett, anyja szó nélkül elé tette az asztalra. Most sem hivatalos értesítés jött: Attilának egy bajtár- sa sebesülten hazakerült, ő kereste fel a szülőket, ő mondott el mindent. Hogy a hátrafelé szekerező németek utóvédül maguk mögött hagyták a büntetőszázadot. Fegyvertelenül, gyalog loholtak a túloldalról süvítő golyók elől. Es ezekből kapott egyet Attila, hátulról, a lapockája alá. Legalább nem szenvedett. Abban a pillanatban vége lett. Béla vagy egy fél óráig der- medten ült a széken. Kicsit sok volt ez mára ... Közben raj takapta magát valamin, s ezen szörnyen szégyenkezni kezdett, hogy most magában nem is elsősorban Attilát siratta el. Talán még jobban fájt, hogy a mai napon, azzal a Lánnyal együtt Margitot is elveszti. Elveszti, mert nincs Attila, hát nincs már ez a só- gorság sem. És megfordultak a fejében egészen badar gondolatok is, amelyek miatt csak kinevette magát. Hogy majd egyszer felkeresi Margitot, és ha már egyedül maradt, hát Attila helyett ő fogja feleségül venni... Micsoda őrültség! Előre fázott a gondolattól, hogy most majd írnia kell Margitnak, valahogy vigasztalni és közben ez olyan lesz, mint egy rideg szakító levél. És amikor éjjel az ágyban a mai nap eseményein töprengett, mintha annak a Lánynak a gondosan megformált képével együtt hirtelen Margit arcvonásai is foszladozni kezdtek volna elméjében, s ha nem fél attól, hogy felébreszti a többieket, lámpát gyújtott volna és kivette volna a fiókból halott bátyja menyasszonyának képét. Bélának fájt, hogy erőlködésébe kerül ennek a kedves arcnak a felidézése — de állandóan ott villogott előtte a sötétben egy másik. Ez az arc egészen valószín űtlenül szürke volt, szúrós szem és nagy po- fa"Sont me-edezett rajta, ritkás szőke bajusza idegesen rángott, és ordítás közben két hosszú barázda keletkezett az álla körül. Máshol a fű suhintó kasza-él nyomán hanyatlik sebten hátra. Itten kézzel, se késsel nem nyúlnak mezitlen tövéhez, mely álmatagon henyél az elhagyott kert hallgató kerek terében, napról napra s éjről éjre növekedik, s esetleges veszélyre ügyet se vet. Holott heves szelek frontáttörést jeleznek. Néhanap vihar üvölt föl. Mennydörög. De főleg kaszálógépek, s pengék hangja nő meg a ritka csendben. És az ég alatt alattomos zajokként gyűl a lét mögött rejlő fenyegetés. A néma fű meg-megremeg és meghajtja néha balsejtelmektől ingatag fejét. Pataki Tibor rajza Ladányi Mihály: M\ese Legelőbb a manók bújtak el Az est füvében, a manók legelőbb. Aztán tündér-húgaim hagytak el éjfél után, de még hajnal előtt. A boszorkány felsöprögette a sárkány barlangját, s ő is elveszett. Az álmok zavaros, vad vizein már nappalaim lidércfénye remeg. Tasnádi Varga Éva: Bűvölő Ne sajduljon gyenge vállad, hold fesse át éjszakádat ezüstíehér ecsetjével göncölszekér rúdját érd el, ág ne tépjen, szél ne fújjon, vadrózsát találj az úton, cipőd sarka ne szakadjon, ne tévedj el füves halmon, hajnali nap koszorúzza, díszítse dús hajad újra gyönge, gyöngyös bokrétával, lépkedj zöld vizeken által, lábad tüske ne érintse, hiszen te vagy sorsom kincse Jutka lányom, én szép lányom, visszanéző ifjúságom. Illyés Gyulai Fogtam a kezűk És Lőrinc most, Szabó, — ml már? Igen: egy marék „gyémántszikrázású” mondat! És egy hosszú csontváz a földben. Bár fogtam a kezét. S Mihály, Babits, — mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj — És egy hosszú csontváz a földben! S még Gizi is, Bajor? Igen — és Jóska, a jó ivó-evő — és Etuska, a gyerekágyas — Egy-egy hosszú csontváz a földben. És Sárközi és Áron és Paul és — Bár fogtam a kezük. S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást ígért? Egy hosszú csontváz a földben! Bárhogy kapott kéz kéz után. Szülői kéz Vonat elrántotta kezek folyam elrántotta kéz fuldokló fölé nyúlt karok mind az elkésett tenyerek után — Minden eltűnő kéz után — S ha mégis föltekintenénk? Mert hisz onnan, felülről... S mert ez a nyakfölemelés is menedék — S mert hátha mégis lehet egyszer onnan... Ujjhegyről bár... csak tréfaképp... No de, kedves, fölnőtt fiunk van, idenézhet. Eszerint szálkás már — faálarc-szerű bár — ez a mosoly, de föl, és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és — úgy tetszik — megállíthatalanul — miközben suttogtatik valami parancs — Kitől? ö? Az? Amaz?! Elkaphatatlan, megszólíthatatlan. ★ ★ ★ S most egy csokorra való vers a Pest megyében élő és alkotó költők műveiből. A teljesség igénye nélküli válogatás, a költészet napja alkalmából, villantja jel munkásságukat. Somodi Gyula: Jó a szélnek Jó a szélnek, csak akkor van, ha fúj, ha borzolja hajam, ha végig szalad az utcán, fennakad lányok szoknyáján, és észre is alig vesszük. Saint Sándor: Muzsika Buggyan az ének ősi muzsika-húron —• vén hegedűs csak húzom. Húzom, ha zúzmara dermeszt síró húrokat egybe — tűz fut tőle a szívbe. S patak-hang fakadáskor égbe szökell szelek szárnyán; suhanc-tüdőből zendül ének így tavasz táján. (Vácszentlászló) Farkas Ilona: Álmaim körül A homok árnyék- és fénybillentyűin elzongorázott álmaim körül horizonttól horizontig tartott a világ. A gyermekkor játék-katonaidejét töltöttem ott, hol a tarló szögeket vert talpamba, hol kolompszó ébresztette akácfáimat és közöttük a nyár cigánygyerekét, engem. (£rdliget) \ Jó a szélnek, csak akkor van, ha fúj, ha szelíden, halkan virágport visz és magvakat, és vállára vesz dalokat, s hiányozna, ha nem lenne. Jó a szélnek, csak akkor van, ha fúj, fát tör hangosan, házat rombol és tüzet vet, egymásnak lök fellegeket, és rombol, és pusztít és ront. Jó a szélnek, csak akkor van, ha fúj, ha jön, vagy elrohan. Csak úgy van, hogy tesz valamit, fényesíti szép szavaink, hogy legalább utolérjék. (Szigcth'alom) Törő István: Ifjúságom Szólok szívedhez szólok magamhoz bemázolt plakátokon kezem harangoz; szólok, ha szólhatok nyakig ölelget száraz fény szólok mosolygón, teszem gyönyörrel szavam eléd, gyönyörű sebem kitárom szólok, s legszebb halálom elátkozott törvények hozzák és feltámadó ifjúságom (Diósd) t
