Pest Megyi Hírlap, 1977. április (21. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-17 / 89. szám
1977. ÁPRILIS 17., VASÁRNAP merer "W KSÍirj av 128 esztendővel ezelőtt, 1849 áprilisában volt a híres váci csata, a dicsőséges tavaszi hadjárat egyik diadala. E kis írással a csata hősére, hőseire emlékezünk; a hiteles történelmi adatok és a töredékes néphagyomány alapján ... Balogh Béni: A Gombás-híd hőse Fanyar kora tavaszi szél fütyült az esőktől megduzzadt Duna partján. A hajnali eget komor felhők borították... Nehezen világosodott. A folyam partján elnyúló kisváros szűk utcái teljesen néptelenek voltak. Pedig egész éjjel nem volt nyugovása Vácnak... A helységet megszállva tartó osztrák hadsereg a város szélére, a Héthalom és a Hétkápolna kornyékére vonult... Senki sem' tudta, miért, s mi okból? Az elmúlt húsvéti ünnepek alatt szinte mindenki bezárkózott, kivéve azt a pár locsol- kodót, aki a háborús helyzet ellenére is megtartotta ezt a régi sz p szokást. A nagy hír — a bezárkózás ellenére is — elterjedt a városban. Nagypénteken, Isasze- gen nagy győzelmet arattak a honvéo :k. — Most már csak Pest, a főváros következhet! — reménykedtek. Arra, hogy Vácott is nagy csata lesz, még senki sem gondolt. Marton csizmadiamester, ki a Duna partján lakott, szintén nem gondolt erre... Arról beszélt, hogy két lányának mily kevés locsolója volt az idén ... — Dehát kinek van ilyenkor ilyesmire kedve? — fordult feleségéhez. — Ne ezen törje kegyelmed a fejét, hanem a csizmával törődjön ... Hátha ma eljönnek érte Diósjenőről?! — No, abból se lesz már semmi, lelkem ... Ha idáig nem gyöttek, már jó ideig elmaradnak ... Ismerem én jól a kuncsaftokat... Még ha nemes urak is az illetők... No, ez akkor ennyiben maradt ... húsvét utáni kedden a szorgos csizmadia még egyszer kisu- vickolta a szép, új sárga csizmát, „akiért” a megrendelője nem jött... A váci temetőben, amíg a mester úr az új csizmát suvic- kolta, a nedves sírok között osztrák katonák tébláboltak. Egyik felállt, nagyot nyújtózott, a másik meg ásítozva a sír szélére ült... Valahány várta, milyen parancsot kapnak ... Azt, hogy itt csata lesz, álmodni sem merték... Reggel kilenc óra lehetett, amikor egy lovas futár érkezett a temetőbe, s az egyik kapitányt kereste... — Miért ez a nagy sietség? — kérdezte tőle egy káplár. — Tán te a füleden aludtál? — fordult az feléje mérgesen. — Hát nem hallottátok, hogy jönnek a magyarok? A hír perceken belül végigfutott a katonák között, .,em messze, az egyik kápolna falánál, bő tábori köpenyében maga Götz generális távcsövezte a ködből kibontakozó tájat... Közben a segédtisztje, egy hórihorgas, vörös orrú, bécsi akcentussal darálta neki: — Jött az úton egy huszárszázad, de visszapuskáztuk őketl — Nagyszerű, herr baron! Nagyszerű!... De nyugodjon meg, mások is jönnek... Ha igaz, hogy Damjanich Veresegyházán táborozott, akkor ez az ördög még ma ideérhet! — Könnyen lehet... Viharos eső kerekedett, olyan, hogy felért egy nyári záporral... — Legalább a magyarok sem jönnek — bölcselkedett a segédtiszt, ahogy visszatért a csapatoktól. — Rosszul ismeri őket... Emlékezzen csak a felföldi harcokra ... Makacs népség ... — hűtötte le Götz generális, majd hamarosan lóra ült, hogy saját szemével győződjön meg a l.-dsereg riadóztatásáról. Ám alig vágtatott odább, máris ágyúszót hallott. — Csak nem a mieink? — kérdezte meglepetten. Pedig éppen az osztrákok kezdték ... Az egyik öreg osztrák tiszt már olyan ideges volt, hogy meg sem várva a magyarok icieérkezését, máris lövetett... Negyedóra sem telt belé, megszólaltak a honvédek ágyúi is. Damjanich tábornok, a III. hadtest vezére, aki a sereg élén lovagolt, menten parancsot adott az egész arcvonalon a támadásra ... Azt hitte ugyanis, hogy Klapka, az I. hadtest parancsnoka már Vác fölé, a szőlőhegyre ért, s onnan majd hátba támadja a városban és a széleken táborozó osztrákokat. Nemsokára mindenütt véres tusa kezdődött a magyarok és az osztrákok között. Az ellenség nagyszerű helyzetben volt... A dimbes-dom- bos Vác-környék, a temetőkert, a Héthalom jó védelmi helyet biztosított nekik. Kezdetben kissé meg is torpant a magyarok előnyomulása. De nem sokáig!... Damjanich elrendelte, nogy a csapatok egy része a Gombás-patak kőhídját foglalja el, mert aki azon átjut, már bement Vác „kapuján”. Hamr-osan több egységnél elhangzott a „szuronyt szegezz!, előre!” vezényszó. Először, mint elővéd, a derék lengyel légió bátor fiai indultak meg... A rettenetes golyózápor azonban visszaverte őket... Hasonló sorsra jutott a Wá-i féle zászlóalj is... Ügy tűnt, hogy a támadás teljesen elakad, és a honvédeknek vissza kell vonulni! Ám ekkor gyorsan előretört a 3. zászlóalj, a legendás hírű vörössipkások, élükön a rettenthetetlen Földváry Károly alezredessel... — Utánam, legények! — hangzott fel kemény parancsa, majd kezében a lengyel légió zászlójával, mit sem törődve a, kartácstűzzel, előre megy. Még egy pillanat sem telt el, máris kilőtték alóla a lovát! Rövid kavarodás támadt, de Földváry menten új lóra pattant, s a csata tovább folyt... — A fekete honvédtisztet! — harsogja németül a védők parancsnoka, és Földváry felé mutat! Űjabb vad kartácstűz ropog, és a vitéz alezredes alól a második lovat is kilőtték! Földváry azonban nem veszti el a fejét, fürgén felpattan, kikapja a közelében levő honvéd kezéből a magyar z.'-zlót, s újabb vezényszó után gyalog vezeti a támadást. — Ördög ez! Nem fogja a golyó! — kiabálja az osztrák kapitány, s szinte babonás félelemmel visszavezényli a hídról csanatait. Boldog kiáltás tör fel a magvarok aikáról, és most már a félreállt csatiatok is beleavatkoznak a küzdelembe. Götz tábornok, az osztrák főoarancsnok. előbb a vasúti töltésnél próbálja megállítani a támadást, de amikor ez sem sikerül, visszavonja csapatait a városba. Har -rosan az egész magyar sereg. Damianich csanatai sú- Ivos utcai harcokat vívnak .. Ám minden hiábavaló!... Az osztrákoknak menekülni kell. A nagy tusában még Götz tábornok is súlvos feisebet kapott. s rövid idő múlva a bátor tiszt a magyarok fogságá- 1 a esett. A váci nép ujjong! Mindenki boldogan rohan az utcára, s harsányan éljenzik a győztes honvédeket.. . Közben dézsákban, vödrökben hordják nekik a váci hegyek finom levét! Az egész város a nap hősére’ a barna kéoű honvéd alezredesről. Földváry Károlyról beszélt... Könenvét 14 golyó lyukasztotta át, az egyik Aztán a ködös reggelen, a Pest megyei alkotók A gyermekkor és a katedra tájéka A dunaharaszti Táncsics utcát nyugodtan elnevezhetjük a költészet és a képzőművészet helyi forrásának, hajlékának, hiszen innen röppentek Tornai József első versei, Demjén Attila festményei, itt dolgozott Schmidt Ottó, a Rodin-szakállú szobrász — itt él Kiskun Farkas László, aki tanár és költő egy személyben. Előnevét onnan kapta, hogy Kiskunlacházán született, ott szaladt gyerkőcként „a kocsiút puha porában csutkalovat és levert zománcú lábast húzva maga után a Sinte-gödör iszapjában gázolva a júliusi rekkenőben”. Ifjúságáról így vall szerényen: „Ráckeve, Cegléd és Nagykőrös voltak Pest megyei tartózkodási helyeim. Köszönöm Ceglédnek diákkorom nagy hitű éveit, és mindhárom városnak a tanári szólásra adott lehetőség adományát”. Szegeden szerzett középiskolai tanári oklevelet, évekig tanított a szegedi és egri tanárképző főiskolán, most a dunaharaszti Baktay Ervin Gimnázium tanára. Verseit, cikkeit napilapokban, folyóiratokban, antológiákban olvashattuk. Kiskun Farkas László lírájának forrása a „gyerekkor és a katedra tájéka”. Szeptember címen gyűjtötte kötetbe verseit, amelyek emberi és tanári tapasztalatait — költészetté fokozott élményeit — tartalmazták. A népdal frissesége, zeneisége, édes-fájó emlékek támadnak fel verseiben. Témaválasztása sokrétű, levelet ír a Tiszához — „szavak szatócsa”-ként idézi a régi nyelvtanórákat, a kirándulást, ahonnan előkering — „lányszőke hullám”, a falusi vasárnapot és éneket, könnyet küld a ballagó diákoknak. Kiskun Farkas László mindig mértéktartó. Akkor is, ha vidám verset ír, akkor is, ha nosztalgikusát. Melegség hatja át sorait, amikor Kiskunlac- házáról szól. Költő él Dunaharasztin; Kiskun Farkas László. Kötetének megjelenését, tiszta embersége indítványozza — sürgetés nélkül sürgeti. L. M. Kiskun Farkas László: Madarak beszélgetése „Elkísérsz-e engem, virágtollú párom?” — Hová mennél? Jobb itt, ringó, szelíd ágon. „Ügy hív, csal a messze, de fénylik a távol!” — Rakjunk inkább fészket, de ne napsugárból! „A napig repülnénk! Énekelnék néked. Elkísérsz-e, párom?” — Eh, mindig csak ének! „Nagy dolog az ének, segíti a szárnyat.” — Okos madárnépek forrásvízre szállnak. „Jaj, én már halálszín vizekből is ittam!” — Fénysárban merülsz el, sóvár álmaidban! „Virágtollú párom, hát nem kell az ének?...” — Nem kell. „Elmondom hát a napnak, a szélnek, elmondom, hogy volt egy virágtollú párom, s fényerdő fényébe holtig odavárom. csizmája talpa leszakadt, de 6 egy karcolást sem kapott! Délután négy órakor már verőfényes, tavaszi napsütés ragyog a város felett. A győztes csapatok főparancsnoka, Damjanich a püspöki palota vendégeként fogadja az ujjongó váci polgárság küldöttségét... Tizenkét szép váci leány hatalmas virágkoszorúval kedveskedik neki... De jut a virágokból Földváry Károlynak is! A nagy-nagy ünneplés közepette Földváry alezredes segédtisztje, egy fiatal hadnagy valamit sugdos a fülébe. A honvéd alezredes töpreng, gondolkodik. — Hát nem bánom, jöhet... És a nagy ünneplés kellős közepébe Márton mester úr, a derék csizmadia toppan be... Vállán a szép, új, sárga csizmával. — Azt hallottam — szól megilletődötten Földváry felé fordulva —, hogy a csatában leszakadt a kegyelmed csizmájának a talpa! — Mi tagadás, így esett — nevet az alezredes. — Fogadja hát el tőlem e csekélységet — szól a derék mester, majd a vitéz katonának átnyújtja a szép, sárga csizmát! Ady emlékére Tavaszy Noémi metszete (A Ferencvárosi Pincetárlat anyagából) L estyán, kereskedelmi tolmács kora reggel talpon volt. Ütiélményei szólították blokkfüzetéhez. Izgatta más egyéb is. A napló — így magyarázta Évának, a feleségének — az a lehetőség, hogy magunkkal elbeszélgessünk. Most mintha nyugtalanabb lenne, mint máskor. Régebbi elszámolatlan ügyét kellett tisztázni önmagával, elhallgattatni a nem kívánt, korholó hangot. A belső fejrázás idegesítette. A szemközti dombhajlat ösztövér ciprusai, tere- bély pineái friss légáramot fújtak az arcába. Megborzongott. Az ébredező-nyújtózkodó város látványa, a kellemes egyedüllét, s a dombról érkező fűszeres illatok — mint egy női sál bódító illata — meglökte Lestyán íráskedvét Egy leány ismerős arca jelent meg az ablak négyszögében. Hol is látta ezt a fanyar keltetéssel vibráló, fiatal ábrázatot? A Rektorpalotában, persze. Fölidézett valakit a közelmúltból. A férfi összekoccant Évával este. Jelentéktelen csip-csup ügy volt, de szokatlan kifaka- dásra ingerelte az asszonyt. — Csak tudnám, miért durcáskodsz. Nem bántottalak. Éva megmozdult. A mennyezetet nézte továbbra is. — Nem erről van szó. Egy régi elszámolatlan ügyed. De tegnap előjött, véletlenül. — Hát megtudtad? — Igenis, tudtam róla. — Kár volt előszedned ezt a régi kacatot. Vége. Jelentéktelen közjáték volt. Az asszony élesen metsző hangja borotva- penge. — Jelentéktelen ügy? Csak neked. Én ösz- szeszorított foggal hallgattam. — Hallgattál, mert elbagatellizáltad. Tudtad, hamarosan vége. Makacs állhatatossággal nézett rá vissza. — Vártam, mit határozol. Maradsz, vagy továbbmégy. Nem akartam kerékkötőd lenni. A nyíltan szemébe mondott igazság másfajta érvelésre kényszerítette. El kell altatnia ezt a mindenképp „sértő gyanakvást”. — Nem volt rá konkrét bizonyítékod. A szavaiddal vagdalkozol. — Egy asszony, aki hűséges, megérzi. Elég volt annyi, hogy megváltoztál. Vadonatúj szokásokat vettél fel. Rohantál el hazulról. Kéznél voltak a mentségeid. Máskor kényelmesebb voltál, pontatlanabb. A férfi bántóan fölnevetett. — Ennyi volt az egész? Erre alapítottad a Jóba Éva illusztrációja Hunyadi István: Kép Dubrovnikban hűtlenség gyanúját? Kissé vérszegény okfej-; tések! — meg kellett leckéztetnie Évát. — Volt, persze, más is. A jampecos ingeid,' hivalkodó nyakkendőid. Ritkuló hajad a homlokodra fésülted. Bűzlöttél a pacsulitóL Szánalmas pojáca lettél. Sajnáltalak. — Még sajnáltál is? — Mi mást tehettem? Nevetséges voltáL így se kellettél annak a nőnek. Túladott rajtad. A vágás elevenbe talált Éva ezt Is tudja? Vagy csak ráhibázott? — És ezt honnan veszed, te nagyokos? Minek ennyi hűhó, ha utamra küldtek? Most cirkuszolsz? Az asszony keserűsége a mellébe csomósodott. — Mert még nincs vége. Máig se heverted ki. Kereken megkérdezték: széna, vagy szalma? Te ismeretlen vízbe nem ugrottál. Gyáva voltál akkor is. Az a nő belátta, nem számíthat rád. Ezért javasoltad Dubrovnikot. Felejteni akartál. A férfi egyre kíméletlenebből támadott. — A te nyakatekert, hibbant észjárásod. Kétségbe vontad az én békítő szándékomat. Elhúzódtál tőlem sértődve, hosszú hónapokig. Azt hittem, ez az utazás segít. Az asszony mintha meg se hallaná. — Magadba temetted a titkod, a ballépé-' sédét. Kínlódtál, mint a sebzett állat. Nem viselte el a kudarcot a hiúságod. Ott árultad el magad a Rektorpalota képcsarnokában. — Ostobasá ! Miért éppen ott? — Nem tudtál kiszakadni egy Franz Hals- kép bűvöletéből. Mint kábítószeres részeg bámultad azt a leányportrét. Megérintettem a karodat többször, de te nem mozdultál. Később visszatértél a festményhez újból és újból. Arra a lányra hasonlított, akit nem tudtál elfelejteni. Fölizgatott, megrohantak az emlékeid. Mint akit leforráztak, úgy nézte az asz- szonyt. Tehát észrevette ezt is, hirtelen támadt szenvedélyét. Téveszméjét, eszeveszett illúzióit, melyeken azt hitte, túljutott. Időnként kipattan egy ajtó, tisztán láthatók a feledésbe merült dolgok körvonalai, az átéltek szereplőivel együtt. Lehet egy érzés ellen tiltakozni, de egyetlen lökés kell, hogy megelevenedjék. Az ösztönök meglepetései, irányváltásai kiszámíthatatlanok. A férfi kapkodó védekezése nyers támadásba csapott. — Őrültséget beszélsz — dadogta — a féltékenységed idegzavara. Téveszmék! — Ne hidd. Nagyonis józan vagyok. Tizenöt éve élsz mellettem, átlátszó vagy. Nincs szükséged világos nyilatkozatokra. — Elviszlek idegorvoshoz — kiáltott míg nem késő. Éva arca elszánt volt, zaklatottsága eltűnt — Ne fáradj vele. Ábel. Hazautazom, holnap. Elmegyek tőled. Nincs levegőm. így nem tudok élni. —■ Éva. csak nem...--De igen. Megkapod az értesítést az ügyvédtől, hogy mik a további tennivalóid. A férfi határozatlan mozdulatot tett’ az asszony csuklóját akarta megragadni. A sértett egészen az ágy sarkáig húzódott vissza. Nincs szüksége az engesztelő színjátékra. úgy sincs mögötte semmi. Lestyán fölegyenesedett és az ablakhoz lé-' pett. Szemben a lapadi domb szürkére vált, er-', dős tömbje is bizonytalanná sűrűsödött. Le-'i rázta magáról a tekintetet. Elborította a köd/
