Pest Megyi Hírlap, 1977. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-20 / 43. szám
1977. FEBRUÁR 20., VASÁRNAP xMiav Kalapos nő Németh Miklós metszete Barta Szabó József: Csomag hazulról Huszonhat évig csak pénzt kórt hazugról Előbb öntudatlanul, mert gyermek volt, később az iskolai években, már tudatosan. Gimnázium, egyetem, végeláthatatlan sorban szívta, húzta a forintokat. Odahaza az öregek számo- latlanul körbejárták a rogy- gyant házikót, és néhány üdvözlő sor nyomán büszke út vezetett a megbillent léckerítések mellett a postáig meg vissza. ők azok, akiket már csak az adás öröme éltet! Nagy ritka hazamenetelkor elbűvölten nézi, mennyire lerövidült az út a világok között. Apja sohasem tapsolt. Talán azt sem tudja, hogy az összeverődő két bőrtalpas kéz hangot ád, ha önfeledten ösz- szecsókolódzik. Másfajta öröm járta nála! Egy-egy pakli dohány, nyálasán összesodorva, s néhány pohár bor és a késő este feljövő hold munkát tiltó szikár parancsa nyomán a napi gondolt csokorba gyűjtése. A színházat, a fényt, a sikert, vagy magát a tapsot, a mezőn elvetett búzaszemek dicsérete, az állatok farba ve- regetése jelentette. Fél kiejteni a gondolatokat. A betűk úgy elmerültek emlékezete örvényében, hogy egy-egy menKósa Csaba: Vár minket a Borostyán! M ilyen rég láttam már Snoll Karcsit! Van annak talán tíz hónapja is. Ez ugyan önmagában nem szokatlan, hiszen megesik, hogy akár két évre eltűnik. De ha felbukkan valahol s szigorúan rám néz, úgy érzem, mintha egy évtized telt volna el utolsó találkozásunk óta. — Helló! — mondja — De igazán! — Helló! — mondom. — Ne haragudj... — Nahát — folytatja ekkor, némileg enyhültebben. — Nem megjmondtam! — Nem is hiszed — védekezem —, hogy összejönnek a dolgok! Az embernek alig akad egy szabad perce. Néhány érdektelen, szürke mondattal felold ja a feszültséget. szokásához híven elégedetten összedörgöli tenyerét, máris kezet nyújt. Két lépést tesz előre, aztán váratlanul — mit váratlanul, hiszen stzázadszor ismétlődik ugyanez a mozdulat! — visz- szafordul, s elém áll : — Öregem, össze kéne már ugrani. Annyi mindent meg kéne dumálni, de tényleg! — Igen — bólintok —, össze kéne ugrani. — Tudod mit? — fogja meg a karom. — Van egy ötletem. Menjünk el a Borostyánba! — Rendben van — felelem^ — Hát akkor oké! S szépen elválunk. Az embert ilyenkor szelíd nyugalom tölti el, megtette, amit kell, ápolja a baráti kapcsolatokat, nem hagyja megsemmisülni az összekötő láncszemeket. Ki-ki indul a maga dolgára, a hétköznapok rohanásában egy kis meghittséget sugárzó, kellemes érzéssel Előbb-utóbb úgyis összeakadunk valahol. Hisz ilyen az élet: a találkozások véletlenek; ám van bennük valami törvényszerű, különösen az olyan embereknél, mint Snoll meg én, akik időnként megfordulnák a város bizonyos pontjain. Például a pályaudvaron. Snoll, mondjuk, éppen vidéki konferenciáról érkezik — kivasaltam elegánsan — én, mondjuk, éppen a nyíregyházi gyorsra kapaszkodom fel. — Helló! — kiáltja szigorúan. — Helló! felelem —, ne haragudj ... Sétálunk két-három percet a pályaudvari lökdösődésben, majd Snoll hirtelen elindul, aztán vissizabilien, s komolyan rám néz: — ö-egem, össze kéne már ugrani. — Bizony — bólintok —, ideje lenne. — Hát akkor figyelj. Menjünk el a Borostyánba! Menjünk el egyszer! Máskor a meccsről jövök haza, az Emke-sarkon ki csap a váldamra ? Snoll össze kéne ugrani! Változások ritkán történnek. Bármerre is keveredünk az életben, dolgozunk, megbetegszünk, szabadságra megyünk vagy temetésről jövünk, egyszer csak találkozunk. Közben lebontották a Borostyánt, de ez nem érdekes. Különben is megfigyeltem, még egyszer sem jutott eszembe, hogy erre a tényre figyelmeztessem Snolit. Később, amikor már eltűnt a forgatagban, kapcsolok: oda nem mehetünk. De hol van már akkor ő? Múlt tavasszal a Vérmezőn botlunk egymásba: Snoll, akivel egykor négyszáz méteren rohanigásiztunk a salakon, kézen fogva sétáltatja a kisfiát. Helló! Ugorjunk le egyszer a Borostyánba! Kedves fia van, kerek képű, szalmahajú, de mindez nem érdekli, odébb rángatja az apját. Előre tudom a folytatást is. Elérkezik egy délután, amikor szorongással ülünk valamelyik iskolában, a rég szűkké vált padiban: szülői értekezlet van, véletlenül egy osztályba kerültek a gyerekeink, s az osztályfőnök most mondja ki az ítéletet. Míg a tanár a szülők segítségéről elmélkedik, Snoll a pad lapjára firkantja: ,,Le kéne ugrani egyszer a Borostyánba...” Kamaszok a forró vízből a Lukácsban, egy iszappal borított férfi utánam szól: „Helló, öregem, el kéne már menni...” Villanyvonatot nézek unokámnak, egy tarfejű, neheztelő arcú öreg, aki vízipisztolyt keres, oldalba bök, s meginvitál a Borostyánba. A kórházban, ahol a szívemet reparálgatják az orvosok, a folyosón szembecsoszog velem egy aggastyán: látom, neheztel valamiért, sőt meg is ró, s ettől egészen zavarba jövök. Később megenyhül, mint aki érti, mennyi dolga van az embernek, s mielőtt betotyog orvosához, visszafordul: — öregem, össze kéne már ugranunk! — Bizony — bólintok —, igazad van. — Nézzünk le egyszer a Borostyánba! — Rendben van — felelem. — Hát akkor oké! Előbb-utóbb úgyis összeaka dunk valahol tésnél, amikor megkérték, kurtítsa alá valami passzusra a nevét, mint két gazdátlan tutaj, úgy forgott kormányozha- tatíanul a két X a papíron. Ez alól, talán csak egy kivétel volt: a téeszszervezés. Akkor „az anyjuk” vette kezébe a göcsörtös kormányt, végigvezetve a sercegiö tollhegyet a belépőnyilatkozatot az „apjuk” kezében. Azóta darazsak rajzanak, ha előkerül a ládafiából: ki is írta alá tulajdonképpen, a lajstromot? Éjszaka, amikor fekete fénykoszorúban kést köszörülnek a szelek, a zsörtölődés agyonüti az álmatlan magányt, örökké újraéledő dicsérete a fiúnak, no, és a kárörvendéssel vegyített apai kacarászás zárja a napot. Megérkezésekor anyja legelső dolga, hogy szemügyre vegye. Nőtt-e, fogyott-e, van-e emberi formája, színe? Óvatosan körbejárja, szemeivel tapogatva, mint az újévi malacot és elindítja féltésárját: — Csontvájsz vagy. Seszí- nű. Kiszívott a városi levegő. Fehér vagy, mint a hótt ember. És tartatban is. Biztosan nem eszel rendesen. Levest egész biztosan nem. Csak lótsz-futsz, kutyafuttába bekapod. No, majd itthon! Tömök valamit beléd, ne félj! Egy kicsit ínegiperedsz legalább ... Amikor mindezt megállapítja, egysszuszra kimondja, köténye csücskével megtörli arcát, megcsókolja, megfogja kezét és elvezeti hátra. Ed, egészen a disznóólig. Az a büszkesége, reménye. Ilyenkor titkon nézi őt. Látja csillogni, megfiatalodni. Nem hiszi el, és nem is hitte el soha, hogy alkonyát tiporja. A szíve csak harminc. A hite, az akarata csak húsz. Lelki ismerete pedig oly tiszta, miképp a csecsszopóké. — Ne, te ne, ne, szürke! — mondja tenyerével jó nagyokat odapáskolva a fekete foltos disznónak. Érződött, menynyire óvatosan teszi. Inkább csak szeretetből, hálából mert volt kegyes egész éven át szorgalmasan enni és meghízni. — Na, mit szólsz hozzá? — kérdezi és az áhítattól úgy kitágul a szeme, nagy kerekre, mintha az egész világot egyszerre akarná nézni. Szeme, a cselédkönyv írása szerint, barna. A fiú tengertükrében viszont a búzavirágnál is kékebb. — Szép, mi? Meghiszem azt! Irigyelnek is érte. Főleg azok, akik csak a sonkáját kívánják, s nem a munkáját! Elfogadná a bendőjük. De el ám! Szerinted mennyi lehet? — Hát... feleli a fiú, és úgy tesz, mint aki töpreng, rakosgatja a számokat, a mázsákat. Hallgat. — Több, mint négy mázsát nyom — mondja felegyenesedett hangsúllyal, nem várta meg a „mustrálgatás” eredményét. Négy mázsa húsz kiló! De etetni kellett ám! Kellett bizony. Tudod, mit megevett? Azt a rengeteg árpát, répát, kukoricát, krumplit, darát. Apád nem győzte hordani. Ki is ürült a kamra! Még a padlás. Még venni is kellett hozzá. Azért kértem tőled a pénzt a jómúltkorában. Darára. Apád nyugdíja, tudod, bagóra is kevés. — De megérte — teszi hozzá a zavart tőmondatot a fiú. — Meg bizony! Szép egy állat. mondhatom ... Most eladom. Veszek belőle egy kisebbet. Azt megöljük masunknak. karácsonyra. Nekünk elég lesz az is. Amit mi aoáddal megeszünk, az már esy macskának is elég. De vágni azért kell. Ügy illik. Minden télen tudtunk bökni egyet. Ezután is szeretnénk. Neked is küldök belőle... — Ezt eladom, és még pénzem is marad. Majd tízezret kapok érte. Tizet! ötért veszek egy másikat... öt marad. Abból hármat megtartunk magunknak, épp annyi hibádzik a sírkövünkből. Mert csinál tanunk. Nagy, fehér lappal a tetejibe, hogy ne legyen rá senkinek se gondja, hogy ne füvesedjünk ki. Te messze laksz... Kettőt pedig neked adok! — Ne beszéljen ilyet, anyuka. És a pénz sem kell, nem azért... — Te csak ne magyarázz! Tudom, hogy szegény vagy, mint a templom egere. Mert csak azzal a nyavalyás papírokkal törődsz. Miért nem választasz valami tisztességes szakmát? Egy rendes iparos nem szűkölködik semmiben. Több lenne a pénzed ... — De... — Semmi de! Kapsz belőle, és kész! Ha nem is sokat, de kapsz. Mi is szűkölködünk. Apád hétszáz forintját forgatjuk. Mert nincs az a sok, amelyik elég ne lenne. Be kell osztani. A fiú állt és messzire nézett. Nem tudta sírjon, nevessen, örüljön, avagy elbújdos- son szégyenében. Talán ezek az apró pillanatok, anyja fed- dő szavai nyomán, ezek, amelyekben kesernyés fájdalommal gondol hőn áhított „mesterségére”, a toliforgatásra. Az ő finom lelke, megtéríti néhány gondolat idejére, de, ha másra terelődik a szó, marad minden a régiben. Csak a szeretet-piramisa nő egyre nagyobbra, hatalmasabbra. Csomagot kapott a fiú. A csomag tetején levéL Kedves Fiam! Biztos meg fogsz lepődni te is, milyen nagy baj ért most kedden minket. Várom a disznót a húsüzemnél, bejön a traktor, nincs disznó. Mondják, vissza köllött vinni. Megdöglött. Majd megőrültem. Elveszett az a gyönyörűszép állat. Tízezer forint. Megdöglött a kabátod is. Most már bele köll nyugodni. Büntetett az isten. Csak azt tudnám, miért. Miért. Tudod, milyen a nép. Örülnek az ember kárának. De valahogy csak lesz. Csak egészség legyen. Írjál, megkaptad-e a csomagot. Alma van benne, de nem fért bele mind. Fogyaszd egészséggel. Az ünnepekben, ha tudsz, gyere haza. Csókolunk. írjál. Az újság megérkezett. Elfelejtetted bekarikázni, melyiket írtad te. A szennyest is küld. Vagy hozd. Anyádék. A csomagban, az almák között, a fiú egy bagarolos dobozt lelt. Benne: két húszforintos, egy fémtízes, négy kétforintos, öt egyforintos, kettő ötvenfilíéres, hét húszfilléres és egy tízfilíéres. — Ö, ha az anyáké lenne a világ...! Borbély Tibor : Versfarsang Derűsen Jártamban — keltemben, éltemben — holtomban, csupa vicces boltom van. Gondolatot árulok, ajtóként tárulok. Versből a tégla, abból a ház, ebből a házból, arra az útra visszatalálsz. Kacsa Álmomban apró kis fosos kacsák totyogtak a réten át, meg-megállva néha, csippentve kukacra, ízletes paréjra. S ha egyikük a sárba toccsant, kacsanépség kedve lobbant, szépült nekik a világ. Koszos-vidám kacsa csapat álmaimban így halad, gyerekkori réten át. Kuktával dicsérd a napot Mint kutafazékban a főznivaló, bennem az indulat rotyog. Ha kész a vers — kitálalom. Fájdalom, a gerinc mindig kemény marad, de sebaj! Ízes falat a csámcsogóknak, rágcsálnivaló legyen az. Mi lesz a kispapákkal? Kedves újságírónő, engedje meg, hogy kiöntsem a szívemet, és ne sértődjék meg, ha ékete levest zúdítok a nyálába. Könnyen elviseli, hiszen telefonon teszem. Vegye tudomásul, legteljesebb felháborodásomat. A májuk igazságtalansága, részle- íajlásra kriminális. Kérem, ahogy nálunk a nőket ajná- rozzák,, dédelgetik, az vérfagyasztó. Kismamaklubok nőnek gomba mód a földből. Van menyasszonyok iskolája, őzőtanfolyam, szabás-varrás —B—C. De ki gondol vétónk, kispapákkal?! A feleségem aligha, mert ő sem tud semmit. Tudhatna, >ár, mert kijárta a kismama- anfolyamot, de magasrendű intellektus lévén, csak az ösztön és nevelhetőség” kér- léskörére figyelt, a fürdetés echnikájára kevésbé. Anyáméi sem tanulhattam semmit, ontosabb munkái közepette is megfeledkezett rólam, épp úgy, mint az anyósom a lányáról. Egyetlen mesterem Benjamin Spock. Csakhogy az amerikai csecsemők. úgy látszik, eleve másmilyennek születnek. Mert az én fiam kutyába sem veszi sokasodó elméleti ismereteimet. Üvölt, mint a sakál, akármit csinálok vele, kivált éjszaka, akkor eleven, mint a sík, majd kiugrik a pólyából, erőlködik, mint valami hősenor. Képzelje el, a lakóbizottság elnöke többgyermekes anya, és esküszik rá, hogy mi eheztetjük elsőszülött gyermekünket! Hogy éheztetnénk? Egész éjszaka ölemben tartom, és kanalazom szájába a tápszert. Én főzöm a parajt. Lehet, hogy nem egészen tökéletesen. Nagyanyám (ő képviseli családunkban az utolsó főzni tudó női nemzedéket) spenótja egészen másforma volt. De hát, mondom, hogy engem semmire sem tanítottak. És az a sok pelenka! Nekem termeli a gyerek, futószalagon. Mert ugyebár mondanom sem kell; a mosás is az én feladatom. Igen, van automata mosógépünk, de engem ezzel átejtettek. Azt hittem, ez majd magától mos. Hát, nem, ehhez is ember kell. Látja, tisztelt asszonyom, azért is háborgók, hogy miért csak a kismamáknak adnak gyermekgondozási segélyt” Hiszen a világ halad, és a mai csecsemők rendkívül munka- igényesek, ezekhez két ember is kevés. Mit mond? Hogy nagyanyámék hat gyermeket neveltek fel, anyámék pedig — igaz, nagyanyai segédlettel —, de mégis hármat? De hát az régen volt. Akkor még a gyermekek nem voltak ilyen differenciált személyiségű, szubtilis lények. Hogy mindez tudatlanságomból ered ? De kérem, ki tehet róla? Ki törődik velem? Spock mester, a Szülők kislexikona meg a Nőtanács brosúrái? Minél többet olvasok, annál zavartabb leszek. Csak tudnám, mivel ízesítette nagyanyáim a spenótot? Bozóky Éva Fák télen László Lilla linómetszete
