Pest Megyi Hírlap, 1977. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-13 / 37. szám
1977. FEBRUÁR 13., VASÁRNAP xMihtv Szentendre Mészáros Géza tolirajza — Nem tudok bánni az • • • • ' • • emberek- ,, , , kei! — Herceg Janos: jelentette ki Leó bácsi olyan magabiztosan, mint akinek minden szava kinyilatkoztatás. — Velem nem fordulhat elő olyasmi, hagy valaki elnéz a fejem fölött, s aztán kénytelen vagyok napokig enni magamat, hogy az illető miért nem köszönt. Én ugyanis mindenkit megelőzök a köszönésben, mert úgy érzem, az udvariassággal magamnak tartozom. „Noblesse oblige!” — mondta szeretett osztályfőnökünk, anno dacumál 1917-ben, amikor a kampós érettségi bottal elindultunk az életbe, illetve ki a frontra. Ennél többet nem tudott adni szegény tanár úr. Ez volt az én hozományom az iskolától. — Hát nem valami nagy hozomány — jegyezte meg Sári fanyarul, miközben kitöltötte a likőrt, a császárkörtét, amelyet mindenki utál, s csak azokra a ritka alkalmakra tartogatjuk, ha Leó bácsi jön, hogy konzervatív ízlése ebben se szenvedjen hiányt. Sajtos pogácsát szeretett ropogtatni hozzá. — Tévedsz, kicsikém! — felelte könnyedén. — Én még ma is ebből a hozományból élek, tekintve, hogy szegény Lujzi nénétek nem hozott semmit. Nem mondom, hogy nagyon jól élek belőle, de megvagyok még ma is. És hosszú életem során ez Iegaláb bamnyit ért, mint tudományom a kettős könyvelésben. I de mit ért el Leó bácsi az életben? — feAz utolsó mohikán Nem mondom, hogy emiatt bukott meg, hiszen a politikában a szervilizmiusra minden időben építeni lehetett. Éppen csak azzal nem volt tisztában, hogy a házasságok az égben köttetnek, hogy virágnyelven fejezzem ki magamat. G itt lent hajbókolt. mögött, a másikkal a tejet mérte, s a kicsi mégse hagyta abba a bőgést. Most jött az én számom! Hátra mentem, odaadtam a gyereknek a kalapomat, hadd játsszék vele, s elkezdtem hangosan fütyülni neki. Nemcsak a gyerek rosszkedve múlt el, hanem a mamájáé is. Derült rajtam az egész bolt. Azóta van tej. Hát ebben nem tudom felvenni a versenyt Leó bácsival! — sziszegte Sári, mint akinek végleg elege van. — Fütyülni se tudok. nevetnem kellett Sári szellemesHekem |--------------1 kapott ma, Leó — Tejet | bácsi? — pró- ' 1 bálta Sári más szegette feleslegesen a kérdésit Sári. Mert rossz kedve volt, s Leó bácsi kapóra jött, hogy általános életundorát kitöltse rajta. — Ja, ha te ezzel kezded drágám, akkor a magam részéről már be is fejezhetném a vitát. A vicc tudniillik abban van, hogy az én bölcsességem nem váltható aprópénzre, önmagáért van, mint az igazi művészet. — Igen? Az is? — húzta fel a szemöldökét undokul Sári, de Leó bácsit ezzel se tudta kihozni a sodrából, mert a sértődés ellenkezett volna az udvariasságról vallott nézetével. — Egyszer azzal jöttek nekem a bankban — folytatta elnézően —, hogy van valaki a városban, aki köszönés dolgában engem is kenterbe ver. Kórlch volt, az örökös képviselőjelölt, aki azzal akarta megalapozni a karrierjét, hogy széles kalaplengetéssel üdvözölte az utcán az embereket, az utcaseprőtől kezdve a polgár- mesterig. De milyen dilettáns módon csinálta ezt, nagy ég! Alázatosan, fakutya vigyorral. mederbe terelni az unalmas előadást. — Mert ón nem kaptam. Későn mentem érte. Hétkor. Már elfogyott. — Én kilenckor. És ott várt a tejecske a pult alatt — dicsekedett Leó bácsi —. s a tejeslány mosolya a pult fölött. De ez egy külön történet. Amikor szegény Lujzi nénétek csípőben eltörte a lábát, mint tudjátok, nekem kellett vállalni a beszerzés csöppet sem könnyű, de roppant érdekes misszióját. Ez a tejeslány például kezdetben elmondhatatlanul kurta és elutasító volt. Tejet eleinte a legritkább esetben kaptam. Akkor is rendszerint összement. De aztán egy szép napon kiderült, hogy a tejeslány nem is lány, hanem asszony. Gyerekkocsit ringatott egyszer szabad kezével a pult ségén, s azt vártam. hogy Leó bácsi ugyancsak elmésen riposztozik majd, de tévedtem. Mint a rövidtávfutó, ha kifogyott a szuszból, egyszerre elkezdett hápogni, a mosolynak nyoma se volt az arcán, a hangja is panaszosra fordult: — Ne higgyétek, hogy köny- nyű játék ez. Utolsó mohikánnak lenni alapjában véve mindig elszomorító szerep volt. Most az vagyok. És tisztán látom magamat a komikum és szánalom megalázó tükrében. Időszerűtlen vagyok, kimentem a divatból zergetollas kalapommal együtt. Mást most nem mondhatok. A többit képzeljétek hozzá. Isten veletek! Mentegetőzni kezdtünk. Sári kezet csókolt neki, amin máskor halálosan megsértődött volna. Most hagyta, de visszatartani nem tudtuk. Elment görnyedten és valóban szánalmasan. öregebb lett, mint amilyen volt. Sári sírt, a zsebkendőjét rágta, s alig tudtam magához téríteni. B ognár Ambrus megfigyelte: a hivatalt viselő em- LeSKO LqSZlO berek olyan szépen formálják a mondókájukat, ahogyan ő a fát. Az elnök is, mintha a kétpofájú oldalgöm- bölyítővel kerekítgetné a közlendőjét. — Öreg, szűk már ez a műhely hármótoknak. A bognármunka meg nem hasas menyecske régtől, csak lapos öregasszony, igaz-e? Maradj itthon. Pihengess! Két évvel úgyis megtoldtad a szolgálatot... Kétszerbognár szekerei Ami a szavak körgyalulása nélkül annyit tesz: Ne rontsd tovább a bognárműhely levegőjét, vén salabakter! Hogy ne kelljen a szemükbe néznie, Bognár Ambrus munkát adott magának. Pedállal forgásba hozta a tengelyagyig vízben járó, cipónyi köszörűkövet. Érzékcsalódás játszott vele, mintha nem is ő nyomta volna a vonókést a pörgő kőkerékhez, hanem az kínálta két tőgvsíma nyelét kapaszkodóul. Csillagok röppentek a keze közül. Az elnök — akinek a nevébe akkoriban ragadt a lóti- futi szó — mentében még odagömbölyítette Bognár Ambrusnak: — Holnaptól már vígan hajkurászhatod a böskéket, öreg. Csak én tartanék már ott ahol te! Hirtelen Varga és Kese Pali sunyi bólogatással igazította a maga véleményét az elnökéhez. Júdások! Hadtátok a mestereteket harminc ezüstpénzért! Sokkal több úgysem nyomja a pénzesborítékotokat, ha én már majd...! Hát ezért egyeztek ezek ketten úgy ösz- sze mostanában, mint a kocsi fenékdeszkái. Nem kellett hozzá ceruza, hogy kiszámítsák: a kevés munkából több lesz ha csak ketten végzik. K iült a műhely előtti kis- padrá. Még kövér volt a nap. A déli harangszó viszont vesztett tömörségéből, ahogy kitüremkedett a keskeny toronyablakon, és szinte testetlenné vékonyult. De lehet, hogy csak Bognár Ambrus hallotta lélekharang szapora sírásának. Hiszen ráláthatott volna ő már erre a napra! Amikor a megroppant tengelyű szekerek helyett traktorpótkocsik deszkaolda- lait kezdték javításra küldeni Vagy amikor a kontároknak is gyönge munkaként ládákat szegeitek a kertészet részére. Lesből támadt rá az igazság: halódik a mestersége! Az öt ágra rokon mesterség. Mert aki bognárol, asztalosként sem vall szégyent, és kádárnak sem az utolja. Helytáll ácsként, de kerékabroncsozáskor sem kiált kovács után. Aki pedig kicsit is kuktató ember a szakmákban, az lakatosként a legkezesebb szerszámait maga formálja tenyérhez. Hiszen fölfigyelhetett volna arra, hogy a rongyos kis gépműhely — amely először még egy kölyöknyi UTOS-traktort is képtelen volt elnyelni — mint asszonyosodik mammut gépikreket méhébe fogadni képes épületóriássá. És szinte észrevételenül sokasodtak meg azok az overallos, hegyes füttyű legények is odaát. Egy napon — valahogy olyan valószínűtlen volt ez Bognár Ambrusnak, mint az álom — Jani fiát látta egy traktor csészeülésében. — Ambrus bá! Velünk tart? A két júdás ebédelni indult. Menjetek isten hírével, sunyi iskáriótiak! De csak a hátával mondta. Fordult be a műhelybe. Máskor megszokásból nem érezte az orrában, most hirtelen illata lett újra a gyantás deszkának. Szürkészöld homállyal csalta a szeme a bognárt. Félvakon tapodta a zser- regő szijácsot. A szerszámok elhagyottan hevertek. Bognár Ambrus arcát ráncosra húzta össze a szája ecetes íze. Ezek így üzennek neki, hogy már nem ő a gazda! Nem az, hogy visszaheccelődök, hanem : örökségbe hagyom a rendet — így gondolkodott, amikor kezdte a helyére glé- dázni a cifrázó mellé a platt- gyalut, a körgyalu párjául a falcgyalut. Füles, lapos, félgömbölyű vésőket. A tenyere sírt búcsút a síma szerszámnyeleknek. Mintha halottra csukta volna az ajtót, úgy óvatoskodta be maga mögött. A forgácsszáraz gazba taposott gyalogút szeliden vezetett. Nem nézett hátra, de nyitott szeme mögött látta a műhelyházát. Tüskeként szúrta a homlokán belül az. amit most először gondolt át: a béna kis épület végénél lomdombbá magasodtak a foghíjas saroglyák, rozsdásodó kapaekék, törött szárnyú jármok. Ö csak a földre dőlt, tizenkét küllősugarú, szép kocsikerekeken szokta legeltetni a szemét mindig, magában istengyere- kek elhagyott pörgőinek becézve azokat. — Kétszerbognár! — A kocsmáros hangját hullámtarajára kapta a hihetetlenkedés. — Vén kerékbába, te itt? — Kitelt.., — A vendégem vagy egy fordulóra. Sört? Bort? Pájin- kát? — Sört. Bort. Pájinkát. A kocsmáros hökkenve vizsgáztatta a szemével. Bognár Ambrus olyan volt. mint máskor, ha nagyritkán betéved a Gyilkosba. (Ezt a nevét bélyegezték az italboltra a falubeliek egy régi, halállal zárórázott kocsmázáskor.) A csapos csak asztal-székközelből vette észre a bognár arcába repedezett fekete ráncokat Olyan kuszán ágaztak szét az orr mellől, mint a gyermek- rajzokon a karácsonyi fenyő ágai. — Na — isten, isten! — koccintottak. H amar hozzáhangolódott a kocsmáros Bognár Amb- .us vékony kedvéhez. Más dolga nem volt, négy-öt jumbósapkás szerelő- gyerek csapkodta asztalközépre a kártyalapokat, nemigen rendeltek. — Kitelt? — kérdezte a kocsmáros, mintha a bognár korábbi szava légyként röp- dösve csak most telepedett volna meg a fülében. — Tudod te, milyen munkát végeztem én mindig? — Bognár Ambrus már a stampedlinél tartott, a másik előtt még peremig habos volt a söröskorsó. — Elsőrendű prímát! Magam jártam az erdőt: ez a szil kerékagynak lesz alkalmatos. szívós fa, beharapja a küllőt. Ebből az agácából elsőrendű príma küllőket gömbölyítek. Ez a kőris, ez nem issza a vizet nem repedezik: jó lesz oldaldeszkának, sarog- lyánaik. Rúdnak a szép menyasszonyka, a szűz nyír!... Hozz még egy fordulót. Gyula. A másik odáklnálta érintetlen sörét. Hirtelen zavaro- sodott meg Bognár Ambrus szeme. Mintha piros hajszálerek hálója mögül nézett volna a kocsmárosra. Galambvörös bajszára fehér réteget havazott a sörhab. — Hatvan kocsit csináltam, érted Gyula? Hatvanat! Hol vannak?! A lelkem volt bennük. — Régen tönkrementek, Baranyi Ferenc: A romantika elégiája A szűk sikátorok romantikája — mely otthonosan mozgott Óbudán— új házak közt helyét már nem találja s egy ősi komppal átkel a Dunán. A szűk sikátorok romantikája a Józsefvárosban keres hazát, de nem kacsint szerencse ott se rája, mert ott is egyre tágul a világ. A szűk sikátorok romantikája otthontalan bolyong ma Pest-Budán, az ajtaját előtte kulcsra zárja kertváros-Zugló és parkos Tabán. Angyalföld is felszedte már alóla a dal-koptatta macskaköveket, a járdákat betonburokba vonta, amin nem sétál senki, csak siet. S a szűk sikátorok romantikája megadóan bólint és mit tesz, ím? Beköltözik egy földszintes lakásba, a Krúdy-könyvek sárgult lapjain. Fazekas Lajos: Csillagra néző Mélyenalvó fáradtak ágya az éj. Csillagra néző lélek-magánya, mikor esőcseppeknél nehezebb csend ül az ablak előtti fákra. — Hányszor törték nyugalmam ablakát! S nem hajigáltam öklöm az égre, ujjaim pengéit se nyújtottam barbár dühvei magam védelmére. — Villanásokra tört csillag. Emlék: követ olvasztó gyújtogatások. — Nem költözhet csak emlékeibe az, ki égő otthonokat látott! — S ők, akikkel bimbószájú gyermek pihen most szerelmük ágya melleit megkeseredett mesék igazát szövik álmukban: a történelmet. Sóhajtó zajt küld valahonnan egy gép szüntelen; a rendező ember — ki számba veszi sorsát, dolgait — hírt ad nekem e gép-üzenettel j A munka örök. S amíg hallgatom, mozdul óriás gépdaru váza. — Beidegződés: hajnali trapp — ki a fény alá, ki a sokaságba. Székely Dezső: Szakadék Menekülő szívemre szállt, halálom forrását keresve, s mint lövedék a csonton át. bevágódott az életembe. Sörénye lobog — így tombol a szél parázna szeszélye az őszben. A szakadékból fölnyújtom kezem, hogy a szökevényt megelőzzem. Magasból néz rám, mint egy piramis. Azt mondják: asszony, tüzes, gyöngéd... Kannibálokra hagyta szívemet, hogy fölnyársalják vagy kitömjék. öreg. — Ti vagytok az én tudásom gyilkosai! — bökte mutatóujját a zavartan röhögcsélő overailosok felé a bognár. — Inni, azt tudtok! Legázol tatok! — Ne igyál, Kétszerbognár. A saját boltomat rontom, hogy ezt mondom, beláthatod. Üres gyomorra rendeltél, vagy mi az ördög? — Te se szólj az életembe, Gyula1 — Bognár Ambrus elmarkolta a kocsmáros elől a pálinkát is. — A fiamat én imádkoztam vissza a traktorra az elnöknél. Ivott, mint ezek. Legázolt a tulajdon fiam is, Gyula. Ahogy emelte a kupicát, éppen a fiára látott. Spión- kodhatott valaki Bognár Ambrusra, hogy a gyerek ilyen hamar itt termett. — Jöjjön, édesapám. — Menj, öreg. Nincs semmi hiba, csak menj. O lyan volt az öreg és a fiatal, mint a templom előtti háborús emlékmű két alakja: a sebesültet megkarolta a sértetlen. Már az italbolt korhadástól hullámos kerítésénél jártak, amikor a bognár kiszabadult a fia kezéből. Volt benne erő: lécet szakított és vadul csépelte a fiatalabb Bognár Rába—Steiger traktorát, amely sárga hegyként lomhálkodott az út szélén. Minden csapással kurtult a fa. végül már a puszta kezével dörömbölt a gép embermagasságú kerekén, az ütések előtt püffentve szájával. Vér piros-fekete fonala szőtte be a karját konyákig. Az árokpartra roskadt. Ajkai keskeny réséből soványka nyálcsíkként szivárgott ki a sírás. A vonalait vesztett világba hatvan pár hajnalszínű lovat, hatvan robogó parasztszekeret hazudott a szeme.
