Pest Megyi Hírlap, 1976. november (20. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
1976. NOVEMBER 7., VASÄRNAP 11 Volgár István NOVEMBER 7. Az én napom is e nap... Tizenhétben — októberi szél csíp, fúj cudarul — a forradalom dübörög merészen, és a sötétben Lenin fénye s a vörös csillag kigyúl. Békével tiporják el a háborút, kemény az ököl, ha a szó kevés. Recsegve dűlnek a vasrácsos kapuk — s hurrázva bezúg a Palotába munkás és tengerész. Puskáikból a sok fojtott szenvedés füstölve robban, rengnek a falak — a nép s ki a vérét szívta szembenéz: fényt gyújtó, merész és új korszakot teremtő pillanat. Azóta múlik év, napra nap, s a megkezdett harc egyre tart tovább, míg a rohamozó proletárliadak öklei alatt . be nem törnek mind a Téli Paloták. Halász Imre: Százhalombatta, 1967. Csövek. Mennyi cső, ébredő állat. Romhalmaz. Téglák. Toronyház. Istállótrágya. Egy öreg paraszt kaszál, kalapjához tűzve a régi téglagyár kéménye virít. Fémek! Fogantyúk! Transzformátorok! Mint kiemelt hajómotor dohog Százhalombatta s a parton elúszik. ZÁSZLÓVIVŐ Kiss Attila rajza FRIDON HALVASI: Grúziától Szigligetig A szülőfalum Gegelidzeebi Adzsária hegyei közt terül el, Grúzia fekete-tengeri partvidékétől néhány kilométerre, Szigliget pedig egy távoli magyar falu a Balaton nyugati partján. Mi a közös e két faluban? Valószínűleg semmi. Azonban mégis létezik köztük valami közös vonás — legalábbis számomra. Egy közönséges őszi nap tette őket rokonná a lelkemben. A Ferihegyi repülőtér kijáratánál régi ismerősként fogadott egy derűsen mosolygó lány, és szívélyesen maga után, invitált. Mikor beültünk az autóba, hátrafordult, és sebtében elmagyarázta, hogy őt csak a fogadásomra küldték, kísérni azonban másik tolmács fog, aminek — hogy őszinte legyek — egyáltalán nem örültem. — Szeretnék jövőre Grúziába menni — mondta a lány. — Grúzia az álmom, annyit olvastam és hallottam róla. Még a Szulikót is megtanultam grúzul. — Ha Grúziában lesz, jöjjön el Gegelidzeebibe — mondtam. — Milyen város az? — A szülőfalum. — A maga Gegel... Gegeli- tebje, elnézést, nem tudom kimondani, egy kissé a mi Szig- ligetünkre hasonlít. Sziglige- ten születtem. Az ország nyugati részén van, a Balatonnál, ott az írószövetség alkotóháza is. — Szóval ml majdnem egy faluból valók vagyunk? — Korunkban az egész földkerekség egyetlen falu. A magyar s a grúz falu neve közt valamilyen kapcsolatot éreztem, és nagyon jó érzés volt egymás után kimondani a nevüket. Bemutatták a tolmácsomat, egy magas, hosszú hajú, kopott bársonynadrágos fiút. — Venczel Csaba — mondta tagoltan a fiú, és erősen megszorította a kezem. — Szólíthatom Dzsabának? — kérdeztem. — Rendben: legyen Dzsaba — egyezett bele azonnal. — Tudod mit, Dzsaba: kezdjük a programomat a végén. Menjünk most mindjárt Szig- ligetre, a többit majd eldöntjük később. Néhány perc múlva az utcán. voltunk. Dzsaba taxit fogott, kivitt a pályaudvarra. Hirtelen kihajolt a kocsiból, és integetni kezdett valakinek: — Gundó! Gundó! A szembejövő oszlopból egy kocsi könnyedén fékezett, szőke fiatalember szállt ki belőle. Dzsaba bemutatott a varát- jának, mindent elmondott neki, aztán közösen úgy határoztak, hogy Gundó elvisz minket Szigligetre. — Gundó a budapesti egye. tem aspiránsa, a magyar folklórral foglalkozik. Kitűnő fiú! Gundolphnak hívják, a vt:e- tékneve Duestr. — Én vagyok Lübeck városból — kiáltotta Gundó vidáman. — Lübeck Thomas Mann hazája. Fél Óra múlva elénk tárul a Balaton kék víztükre. Az alkotóház gyönyörű kas- télyban volt, valaha a helyi földesúr lakott benne. Kitűnő szobát bocsátottak a rendelkezésemre. Mialatt elhelyezkedtem, a fiúk végigjártak néhány parasztházat, azt remélték, hogy találnak szobát Guodó- nak, aki egy darabig itt akart maradni; sajnos a fiúk eredménytelenül tértek vissza. Hogy ne fecséreljük hiába az időt, elhatároztuk, hogy felmászunk a hegyre és megnézzük a régi vár romjait. Az egyik udvarban, régi ház tornácán egy öregasszony galambokat etetett. — Kérdezzük meg a nénit, lehet, hogy van kiadó szobája — mondta Dzsaba. Gundó egy pillantást vetett a roskadt házra, és tagadóiag rázta a fejét. összejártunk egy csomó házat, de egyikben sem akartak új lakót felvenni. Nem maradt más hátra, mint hogy annál az öregasszonynál próbáljunk szerencsét, akinek a háza nem nyerte meg Gundó tetszését. Visszamentünk, kinyitottuk a kiskaput. Dzsaba megzörgette az ablakot. Fény villant az ablakban, s az ajtóban nyomDan ott t< r_ mett a zajra felriadt ó regasz- szony. — Mi történt? Kik maguk? — kérdezte félénken. Dzsaba mindent elmondott az öregasszonynak, gyorsan eloszlatta a kezdeti félreértést. Móricz néni behívott a házba. „Egyedül élek — mondta —, van egy másik szobám is, csakhogy oda egy éve nem lépett be senki. Ha megfelel maguknak, használják egészséggel”. Móricz néni leültetett mánkét a szobában, és a családi fényképeket kezdte mutogatni: — Ez itt az uram, a háborúban haU meg... A lányom... Ez meg az unokám... összeszedte a fényképeket, elrakta, levett a polcról egy korsót, mondott valamit Dzsabának, és kivitt bennünket az udvarra. Beszédében ismerős szót hallottam: mocsári. Dzsaba azt mondta, hogy a néni arra invitál, kóstoljuk meg az édes új bort. — Az ilyen bort nálunk ma- csarinak hívják — szóltam. — Á, macsari! No nézd csak — vidult fel egyszeriben Móricz néni — Milyen vidékről való ez a fiatalember? — kérdezte Dzsabát. — Grúziából... Grúzia, Kaukázus, Szovjetunió... — Á, grúz! Ismerem a grúzokat, ismerem — csapta össze a kezét az öregasszony. — Ott, arrafelé, ahol a szőlők vannak ... holnap majd elviszlek benneteket... — mutatta Dzsabának, hogy fordítsa —, ... áll egy kiégett tank. Tavasszal történt... Mindenütt áthatolhatatlan sártenger. Az oroszok támadtak. De kilőtték a tankjukat. Mindenki azt hitte, hogy üres. Este, mikor minden elcsönde- sült, mi, falusi asszonyok odamentünk a tankhoz. Halljuk, nyöszörög valaki. Látjuk ám, hogy lenn a hemyótalpak között. a sárban egy éfnber fekszik. itfegyedmdgáiitftfáí' ‘ " állá? tudtam a faluig vonszolni. Az én házamban helyeztük el, abban a kis szobában, Ó, mi mindennel nem gyógyítottam! Végre sikerült talpra állítanom. Az egyik öreg tötyörgött valamit oroszul, megkérdeztük tőle, hová valósi. Grúz — mondja —, Grúziából így hát Grúznak kezdtem hívni, noha Bondo volt a becsületes neve. Amikor már tudott járni, mindig a szőlőben sürgölődött. Szerette a szőlőt, őszig maradt nálunk. A szőlőt a maga módján préselte ki, és korsókba öntötte a levét. Akkor mondta, hogy az ilyen bort a hazájában macsarinak hívják. Még pohárköszöntőt is tartott, éppen itt az udvaron. Annyira megszerettem, hogy sírtam, ríttam, amikor hazament... Felemeltem a macsarivai teli poharat — folytattam a pohárköszöntőt, amelyet Bondo harcos kezdett el... A z öregasszony vendégével foglalta el magát, nagy beszédben voltak, s a kinti szélnél jobban zúgott tőlük a lakás, különösen Irma feje. örült, mikor anyósa kezébe nyomta a fazekat és szabadulhatott. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, a fiatal kérdően nézett az öregasszonyra, az öreg paranesolóan vissza. Értették egymást. Pedig Irmának másutt járt a gondolata: hét vége van, a férjét várja haza. A fazekat kezében szorongatva, kiszaladt az ajtón, de alig lépett egyet-kettőt az udvaron, hirtelen megállt. Ügy látszott, hogy az üres edényt nézi, s hallgatja, ahogy az esőcseppek koppannak az alján. Anyósa az ablakon át szemmel kísérte: mit akar ez a bolond? Látta, hogy megállt tétován. — Csak nézz oda — mondta nővérének. — Hát nem félnó- tás ez? Irma gyanútlanul állt az udvaron, az ablak alatt és hallgatózott, miközben sovány ujjaival erősen szorította az üresen ásító fazekat, mely zen- gett-bongott a kezében: nagy, nehéz cseppekben hullt belé az eső. A fiatalasszony hallotta, pedig egész másra figyelt. Szombat van, a férjét várja, jönnie kell végre. S éppen indulni akart, mikor anyósa ráverte az ablakot: — Menj már! — ingerülten Intett, s megint, még erősebben kopogott. — Megállj! Hova mész? Nehogy vizet hozz, te! És Irma elszaladt a szomszédba tejért. M ikor visszajött, anyósa elé tette a fazekat, tele habos tejjel, mely jó- szagúan, ingerlőén kavargóit, ahogy hirtelen mozdulattal- lezökkentette. Ránézett, megkívánta. Jó volna húzni belőle, gondolta, így langyos- melegen. De éppencsak az hiányozna. Anyósa bűnszámba venné az efféle torkoskodást. Irma most nem törődik vele, a tejesbögrébe ugyan nem iszik bele, de magához rántja kabátját, s kifelé indul. Anyósa minden mozdulatát érti, s dühbe gurul tőle, de fékezni próbálja magát: ‘ —‘ RWa* 'm-éíifíér liefen esőben? — szól rá mérsékelt hangon, vendégére való tekintettel. — Már nem esik — válaszol Irma, s gyorsan kisomfor- dál az ajtón, mielőtt anyósa észbe kapna, s megint kitalálna valamit. — A Sanyi elé megy, azért van úgy oda — magyarázta a vendégnek, ha már mást nem tehetett. — A múlt szombaton nem jött haza. S már nem bír magával* Míg a falun végighaladt, nem egy ismerősébe botlott, köszöntötték egymást, s mivel kötelező az érdeklődés, megkérdezték tőle: — Sanyi elé sietsz? — A múlt szombaton elmaradt, most jönnie kell. Bólintottak szavaira, s ki-ki ment a maga útján tovább. A kocsma előtt Sanyi unoka- testvérével találkozott, Karcsival, mert őt csak itt lehetett megtalálni, ha nem dolgozott. Itt üti agyon az idejét, kártyázik, iszik. Somlay Szabó József: Hét vége — Nem ismered, kedvesem, a férfiakat... — mondta elnézően. — Ugyan nincs még idő után. Majd kitapasztalod őket. Azért nem árt az óvatosság. rma nem kérdezte meg, hogyan legyen óvatos, jóformán nem is figyelt már a hozzáintézett szavakra. I — Ej, Irma, de jó, hogy jössz! Gyere, igyál meg velem egy pohár sört — szólt és átfogta az asszonyka vállát, de az kipenderült az ölelésből. — Sanyi elé megyek. — Úgysem eresztik haza. — Megkötni sem tudnák. — AZért ne felejsd a szavadat! — intette a fiú. — Mit? — csodálkozott Irma. •—i Máris elfelejtettem — szólt vissza. Az állomáshelyen topogott néhány ismerős, akik az esti járattal indultak. Komorak voltak, alig beszéltek. De egy csinos, fiatal nőt nem lehet megszólítatlanul hagyni. Egyik férfi melléje bújt. — Utazik Irma, vagy a férjét várja? — A férjemet várom. — Hazajön? Irta? — Nem írta. Rossz levélíró. S tovább vártak. V égre odakanyarodott eléjük az autóbusz. De Irma férje nem jött. Még akkor sem hitte, mikor már hazafelé ballagott, egyedül, szomorúan. Milyen kínos dolog kerüldözni az embereket. Akárkivel találkozik az úton, szánakozó pillantást vet rá. Mások meg kárörvendő mosollyal méregetik Átballagott a folyón arcát árnyékba burkolta. A két öregasszony a szemét kereste: a mozdulatait az arcát figyelte. Irmát sírás fojtogatta mikor anyósa megkérdezte: — Na lányom! Hová tetted Sanyit? Elveszítetted míg hazaértél? — Elveszítettem — mondta dacosan — de ha elveszítettem volna akkor sem sírnék rniat- Qt. A vendég vigasztalni akarta: — Ilyesmit nem szabad a szívedre venrti, kedvesem. Egy asszonynak, pláne olyannak, akinek a férje valahol messze dolgozik mindennel számolnia kell. — Én mindennel számoltam. — Meggondolnak kell lenni. Okosan kell visekedni — adta a tanácsot az anyósa. — Hogyan viselkedjem? Segít az valamit ha így vagy úgy viselkedem? — Hát hogyne segítene! — mondta a vendég. — A férjem hazacsöppen? — Nem csöppen haza, de nem teszed magad nevetségessé feddte anyósa. — Senki sem nevetett rajtam. — Csak aki látott. Aki tudta hova mentél. Aki értette, mennyire kínlódol a férjed után. — Nem kínlódom utána jobban, mint ő énutánam — feleselt a szégyentől vörösen Irma. Ezen a vendég is talált meg- mosolyognivalót Törő István A SEREG ÜNNEPÉN A Csendesek a hajnalok című filmhez A hajnalok tisztán jönnek, hogy belehajtanak a fák, könnyeznek tőle a sziklák, amelyek mellett lapultok szakad t - ruha- éjszakákkal melleiteken — hová-lett — reményekről kérdezgetitek a fákat szerelmes tekintetekkel, páfrányölekbe kapva vinnétek el magzataitokat álmaitokban, de a ruhák fegyelme a szorongások vérvörös hajnala edzi keményre ujjaitokat s merevíti puskák ravaszára. Könnyeken remegő tollpihék csak az évek, elfújja a fegyverek füstje s égő röppentyűként hullanátok a semmibe: de nem! ha kell a mocsárnak adjátok magatokat, favágók lesztek istennői a hatalmas erdőnek, mert a csendes hajnalok napőrlő malmaiban már az élőket veszik számba, a fák elfelejtik, hogy velük lélegeztetek, de ti is ott lesztek még a Sereg ünnepén. FORRADALOM Jóba Éva rajza A vendég azonban folytatta: — Nem szabad elengedni arz embert, hogy másutt verjen tanyát, hogy egyedül lakjon valahol. Vele kell menni, el nem maradni tőle. Irma nem szólt. Mit szóljon. Amit nem szokott csinálni, gyerekesen vállat rándított. Anyósa figyelmét semmi sem kerülte el. — Ne a válladat rángasd — szólt rá, hanem vedd a zsom. port és adj a tyúkoknak. Aztán vess ágyat és feküdj le, majd előbb reggel lesz, ha alszol. Hálótársad is lesz, nem leszel egyedül. Mindkét ágyat készítsd el szépen. Irma se nemet, se igent nem szólt, lángolt a gyűlölettől, de örült, hogy csinálhat valamit és kint, jártában-keltében friss levegőt szívhat. És fölsóhajthat a részvétlen égre, anélkül, hogy anyósa hallaná. Kint, a ház körű ellátta a munkát, megetette és becsulcU a baromfiakat. De még nem volt ereje bent mutatkozni. A kiskertben tűnt el, ahol virágai voltak azokat gyomlálta öntöz- gette. Majd egy kőre ült a meggyfa alá és nekivetette hátát a fa törzsének. Az este hűvös volt, fönt az ég felhőktől komorlott. Irma fázósan ücsörgött, összevonta mellén a ruhát. Jó volna, ha sorsát is így össze tudná fogni, hogy nevirítana ki a meztelensége, hanem méltósággal tudná viselni magát. De a bőrén érzi az esti szél síkos suhanását: a pőre vágyakat. _üi jfél is elmúlt, mikor ko- L pogtak az ablakon. Mé- lyen aludt, elmerülve magában, keserűségében, mégis fölugrott Irma az első ablaküveg-röccenésre. A vendég, aki lábtól feküdt a másik ágyon, csak az ajtónyitás csukásra neszeit föl, a szobát hirtelen megtöltő elevenségre, ki-bejárásra, ölelkezésre t; szélfúvásszerű suttogásra, si- segésre. Mégis megjött Sanyi? Ki más lenne? A fiatalok nem gyújtottak villanyt, mert Irma még idejekorán figyelmeztette a férjét, hogy nincs egyedül a szobában, vendég van: itt, a másik ágyon fekszik a nagynénje. Boldog volt, mikor látta Sanyi arcán a fintort a cigaretta fölparázsló fényénél. ■ Míg az ifjú férj a cigarettát végigszívta, Irma ügyesen, kevés zajjal varázsolta elő az ételt, amit Sanyinak külön tett, hogy bármikor kéznél legyen. Sötétben etette meg, fektette le akár egy gyereket és maga is mellébújt. Betakaróztak csönddel és sötéttel. Most mindketten a szomszéd ágyra figyeltek: hallani-e a vendég szuszogását? Milyen jó volna, ha aludna. Még a lélegzetüket is visszafojtották, hogy hallják. Ügy vélték, hogy nem alszik. Később meg is bizonyosodtak róla, hogy mocorog. — Ez is minek jött? — kérdezte bosszúsan a férj. — A bosszantásunkra — súgta a fiatalasszony. A fiatalember nem válaszolt. Kifelé figyelt Az ablak fölött gyorsan úszott el a hold, s újra vaksötét lett. De a férfi képzeletében tovább fény. lett a mellette fekvő nő arca, meztelen karja. Fojtogató vágyat érzett, hogy ölelhesse. S már az is jó volt, hogy az ablakrésen hús szél szűrődött be, s a megismétlődő szélroham szüneteiben halk, dobpergésszerű hangokat lehetett hallani. Hullni kezdtek az esőcseppek. Nyugtalanító volt. — Csak a vénasszony aludna már! — Mit törődünk vele? A dobpergés egyre közelebb jött, egyre erősebb lett és különös, izgató ritmust vertek az eső cseppjei az udvar vaskemény földjén, az izzó háztetőn, az eresz alatti tikkadt szőlőlevelek pergamenjén. S az ablak zengő, kemény lapjának is nekivert néha a lezúduló zápor, mint egy vágyaktól elgyötört arcoa csapódó ostor. i
