Pest Megyi Hírlap, 1976. október (20. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-31 / 258. szám
1976. OKTÓBER 31., VASÁRNAP w/m W KTunap E gyszer egy szép hasonlatban felrémlett előttem a költő viszonya az adott dolgokhoz, létének „értelme”. Azon a nagy vitorlás bárkán történt, amelyen Philo szigetéről áthajóztunk a part kinyúló mólója mellől. Ár ellen indultunk, s az evezősöknek ugyancsak bele kellett feküdniük. Velem szemközt ültek mind, tizenhatan, ha jól emlékszem, négyesével egy sorban, mindig kettő a jobb, kettő a bal evezőnél. Időnként találkozni lehetett egyik-másiknak a pillantásával, szemükben azonban többnyire nem volt nézés, szabadon csüngtek kunt a levegőn, vagy éppen csak a puszta helyet jelentették, melyen át e fickók izzó benseje, amelyre az acélos tagok feszültek, kiléphetett a szabadba. Közben azonban, felnézve, mégis meg lehetett lepni egyet, aki mély elmertiltségben kotlott valamin. mintha olyan helyzeteket próbálna elképzelni, amelyekben ez az álöltözetű, idegen jelenség végre lelepleződik, de amint észrevette, hogy figyelik, szinte azonnal elvesztette a fáradságosan elmélyített kifejezést, egy pillanatra minden érzésében megingott, s amilyen gyorsan csak lehetett, összefogta magát egy éber állati pillantásban, miközben arcának szép komolysága szokás szerint átadta helyét a bamba baksisarcnak, s az ostoba készenlétnek, hogy RAINER MARIA RILKE: A költő tetszés szerint szolgálatra álljon és köszönetre hajlongjon. De ezzel a lealacsonyo- d ássál, mely régóta az utasok lelkén szárad, többnyire 'azonnal feltűnt a velejáró bosszú is, amennyiben ritkán mulasztott el egy gonosz, gyűlölettel telt pillantást vetni az idegen feje fölött, arra az egyetértésre villanva fel, melyet a túloldalról kellett kapnia. Többször szemügyre vettem már az öregurat, aki ott guggolt a hajó farán. Lába és keze a legszorosabban hajlott egymásra, s közöttük járt, irányítva és visszatartva, állandó ingásban, a kormányrúd. Teste, rongyokban lógó szutykos ruhájában, szót sem érdemelt. Arca az avitt turbánkendő alatt szinte össze volt tolva, mint egy mess%- látó, oly laposra, hogy szeme mintha ettől könnyezne. Isten tudja, mi lakozott benne, de olyan volt, mintha valami szörnnyé tudná változtatni az embert; szívesen megnéztem volna jobban, de ha megfordultam, oly közel volt, mint az orrom, s túlságosan feltűnő lett volna ilyen közelségből megbámulni. A széles, szembeáradó folyó színjátéka, a szép, folytonosan, egyenletesen megújuló tér amúgy is szakadatlanul elfoglalta és elringatta a figyelmet, felhagytam hát az öreggel, s mind növekvő gyönyörűséggel inkább a fiúk mozgásának szemléletére vetettem magam, mely minden hevessége és megfeszítettsége mellett sem vesztett pontosságából. Az evezés most már olyan erős volt, hogy a fiúk a roppant evezőrudak végén minden húzásnál egészen felemelkedtek ültükből, és lábukat az előző padnak vetve, nagy erővel lökték magukat előre, miközben a nyolc evezőlapát lent nekifeszült az árnak. Eközben valamiféle számolást végeztek, hogy ki ne essenek az ütemből, de mozgásuk mindig újból annyira igénybe vette őket, hogy hangra már nem tellett; néha egy-egy ilyen szünetet egyszerűen át kellett hidalni, közben azonban úgy esett, hogy egy be nem látható beavatkozás, mely a leg- erőtelj sebben ért mindnyájunkat, nemcsak hogy ritmi- kailag sietett segítségükre, hanem, amint meg lehetetett figyelni, egyenesen kicserélte erejüket, úgyhogy megköny- nyebülten, új, még kiaknázatlan lendületet kaptak: mint a GYIMESI FERENC: Túl a hegyeken Ferikéék háza kicsi volt. Az öreg cserepeken büdös- kővirág ült a moha között, meg néhány tégladarabka, amelyek fennakadtak. Emikor a gyerekek megpróbálták átdobni a házon. Középen nyílt a konyha, jobbra és balra egy- egy szoba. Az utcai szoba már padlós volt. de a hátulsó még úgy állt földesen, a tenyérnyi ablakokkal. Az udvar is mindig ilyen tiszta volt. Nagyobbik része napos és szikkadt. Fű nem nőtt rajta, csupán néhány porcfűbokorka próbálkozott az élettel. A gyümölcsfák hátra szorultak a kertbe, de sok volt a virág. Végig a csepegő alatt drótokra futtatott hainalka illatozott, az ablakok telerakva cserepes muskátlival és fuksziával. a ház előtti kiskertben pedig sűrűn virított a viola, a rezeda és a mályva. A kisgyerek bűntudatosan settenkedett hazafelé és most már bánta, hogy hallgatott a haitására és elment játszani, amikor az anyja azt mondta, hogy legyen ott a kistestvére mellett, amíg ő hátramegy a kertbe teregetni. Már a kapuban várta az anyja. Józsikával a karján éppen akkor lépett ki a kapun, amikor a szomszéd ház elé ért. — Hol voltál. Ferike? — kérdezte szelíden Eszter. — Kovács Gvuri elcsalt játszani — sütötte le szemét a gyerek. —- Itthon nem játszhattatok? — Nem volt nála golyó. Meg Józsika is aludt Ügy állt Eszter a fia fölött, mint az az egyenes szárú, fehér mályva, amelyik most nyílt javában a kerítés mellett. Huszonnyolc éves volt, erős. szép fiatalasszony. Hosz- szú pillájú, fekete szeme tele szelídséggel, mint akinek örök békében él a lelke. Tekintete is örök álmodozás. Józsika a bátyja felé kapott kis kezével, de Feri nem mert ráneyetni. Eszter megsajnálta a gyereket. Tenyerét rátette kopaszra nyírott, szúrós hajára. Feri megerezte, hogy nem haragszik az anyja, s meghatottságában sírva fakadt.-- Menjünk be. ne sírj itt az utcán — mondta Eszter Az udvarról már elment a nap. Ferike csak most látta, hogy az anyja mennyi mindent csinált, amíg ő Gyuriék- nál játszott. Elszégyellte magát és hogy valami jót tehessen. megkérdezte— Adjak a tyúkoknak7 — Most ettek — felelte békésen Eszter. Azzal kiballagott Józsikával az udvarra és las- las végigsétált a kerítés mellett, mintha a virágokat nézné. Ferike utánuk sompoly- gott. Eszter megvárta a gyereket, azután csendesen megkérdezte tőle: — Édesapa nem volt ott a kocsmában? — Az ivóba nem néztem be. az udvaron játszottunk — állt komoly arccal a kisgyerek. Eszter némán állt egy darabig, azután ismét megsimogatta a fia fejét: • — Megetetem Józsikát, azután megfürösztlek. Amíg Eszter pépet nyomkodott a kisebbik gyereknek. Fen odakészitette a konyhába a lavórt és melléje a sámlit, azután levetkőzött és alsónadrágban leült a hokedlira. Amikor anyja végzett az etetésse:.- a nadrágot is letolta magáról. Tbolyaszappannal fürdette Eszter a fiát. Álmok úsztak előtte a fölszálló illatos gőzben. Néhány pillanatig az urát látta a hegyoldalban. Egyszer fölmentek hozzá Ferikével, hogy megnézzék, hogyan dön- töeetik a fákat. Józsi akkor arról beszélt nekik, hogy milyen jó itt fönt, örökké a tiszta erdei levegőt szívni és a rügyező fákon, az irtásokban érő málnán, a hulló leveleken és a töretlen, mély havon nézni az évszakok váltását. Csakugyan szép volt, ahogyan az áprilisi nap besütött a hegyoldalba. De ő valami mást szeretne a gyermekeinek. — Édesapa miatt vagy szomorú ? A kisgyerek szavai fölrez- zentették álmodozásából Esztert: — Nem vagyok szomorú, csak nagyon elgondolkoztam. — Gyuri azt mondta, az apjától hallotta egyszer, hogy édesapa nagyon bírja az italt. — Nem szabad így beszélni — szólt rá gyorsan Eszter. — Ha Gvuri mond is valamit, azzal ne törődj. Egy kisgyermeknek nem szabad az apja hibáiról beszélnie. Édesapa hibái... Üj- hang, szokatlan kongás zúgott Ferike fülében, lelkét árvíz öntötte el. Édesapa akkor rossz ember volna?... — Én nem úgy gondoltam, { hogy édesapának hibái vannak. hanem úgy, hogy ha volnának is, neked nem illene beszélned rólá. Az nem hiba, hogy néha megissza azt a kis bort, de sohasem rúg be és senkivel sem kötekedik. Olyan jó volt hallani ez Feri most már föl mert nézni, de szólni nem tudott. Csak nézte az anyja gőztől piros arcát és tudatosan gyönyörködött a szépségében. Az boldogságában hirtelen megcsókolta. Esztert valahol a lelkén érintette a fia csókja., — Kicsikém... Olyan volt Eszter arcának érintése, mintha kivett szivét simította volna oda. Közben a leikével ismét valahová mesz- szire nézett. Túl a hegyeken — amelyek oldalában Józsi a fákat döntögeti —, egy messzi, nagy gyárra, ahol olyan fényesek a gépek és olyan tiszta minden, hogy talán fehér köpenyben dolgoznak benne. gyerek, aki éhesen vetette magát egy almára, sugárzó arccal kezd újra az evéshez, amint észreveszi, hogy a kezében tartott alma másik fele még a héjáig megvan. S itt már nem hallgatok róla tovább, a férfiről, aki elöl, hajónk jobb szélén ült. Utólag előre megérezni véltem, amikor éneke felhangzott, de lehet, hogy tévedek. Egyszerre csak énekelni kezdett, teljesen szabálytalan időközökben és legkevésbé sem akkor, mikor kimerültség állott be, épp ellenkezőleg, nemegyszer úgy volt, hogy éneke teljes buzgalomban, sőt éppen legjobb erejükben találta mindnyájukat, de akkor is épp jókor jött; akkor is odaillett. Nem tudom, milyen mélyen hatotta át az együttérzés az egészében háta mögött levő legénységgel, csak ritkán fordult hátra, akkor se határozott benyomással. Ami befolyásolni látszott őt, egyedül a tiszta mozdulat volt, mely az ő érzésében összekapcsolódott a nyílt, messzi- séggel, amelynek hol elszántan, hol álmodozva átadta magát. Benne folytonosan kiegyenlítődött járművünk előrehaladása, s a velünk szembeáradónak ereje — időnként feltorlódott valami többlet:: ilyenkor énekelt. A hajó legyőzte az ellenállást; ő azonban, a varázsló, a le nem győzhetőt változtatta hosszan lebegő hangok sorozatává, melyek sem ide, sem oda nem tartoztak, de mindenki a magáénak vélte őket. Miközben környezete mindig újból a megfogható legközelebbivei törődött, azon próbált erőt venni, az ő hangja a legmesz- szebbel teremtett kapcsolatot, ahhoz kötött bennünket, míg el nem értük. N em tudom, hogy esett, de ebben a jelenségben egyszerre felfogtam a költő helyzetét, helyét és hatását az időben, s hogy ezenkívül minden helyet nyugodtan el lehet vitatni tőle. Ott azonban meg kellene tűrni. Somlyó György fordítása Kerekeskút Miklosovits László rajza ZSIRAI LÁSZLÓ: Fehér galambok Ülök a téren egy pádon, és várok. Majd megérkeznek a megbeszélt jelre. Zavarják mások, én etetem őket. Tíz deka búzámon hízik a béke. KAPUVÁRI G. BÉLA: Nem értük sültél Ványadtam, göthösen, rugó-rángó szemmel digó divatban szánalmas figurák, frázispetárdás újgazdag magzatok („eszményem Marx és Kierkegaard”) jöttek. Micsoda világ! Ásnak. Visszatemetik. * Üjra kiássák, s temetik megint. Tettük csak ez, de mind verejtékezik reggeltől estéig — — lássák, kik figyelik! így hát nem nyugodhatsz? Nyugodj csak, hagyatékodnak kézben van sorsa, nem beléjük temetkeztél, Dózsa! SZOLNOKI ANDRÁS: Érkező Ősz Haillod-e a tovafutó nyár lépteit? Kerti kapuk felé már közelít az ősz. Kel a szél, megrázza a lombot és a jóllakott fa elereszti hű levelét. Ne a távozót dicsérd, az érkezőt illik köszönteni most, aki holnapra lefújja a fák kontyáról a fáradt zöldeket, pattintja a platánok kérgét elűzi a szitakötőket. Figyeld csak, már koraősszel alig lelsz egyet, mikor a szőlőt döngik a méhek. Fordulj az ősz felé te is, fogadd a pusztítót méltón. Jön már a kegyes bakó, rozsdakoszorús fején megül a szél, hintáz a költöző \ madár-nép, körül a kerteken opál köd ereszkedik, s mint húzott hálóban a hal fehér hasával villan benne a fény. SZEKSZÁRDI MOLNÁR ISTVÁN: Pillanatkép Érzed e csendben benn a lelkedben földön, ebekben ebben a percben mily halkan libben hajnali lepelben a reggeli tájék. Szinte megszeppen képzeletemben a fény, mely még szebben fut a rímekben még tüzesebben izzik szívemben e reggeli játék. A mikor a „Hírharang” szerkesztőségében megbíztak a lelki klinika vezetésével, izgatottan vártam az első látogatót. Az első jelentkező egy nyugdíjas tisztviselő volt, aki el- panaszolta: nem tud szomorú, magányos életén változtatni, mert nem talál megfelelő élettársat, nem találja meg álmai asszonyát. Segítségemet kérte és annak a reményének adott kifejezést. hogy jó tanácsot kap tőlem. — Milyen feleségre vágyik? — kérdeztem jóságosán, mert ágy éreztem, hogy a lelki rovat vezetőjének mindig szívből jövő érdeklődést és jóságot kell mutatnia. — Önzetlen élettársat keresek, szerető lélek legyen. — Miért nem ad fel apróhirdetést? Százan is jelentkeznének. ' — Már feladtam. Százhúszan jelentkeztek. — És egyet sem talált alkalmasnak közülük? — Mind a százhúsz alkalmas lett volna, de a lakás! — Nincs megfelelő lakás? — Gyönyörű két szoba hallos l'1' som van. Dunára néző ablakokkal. — Akko. aj? — A gyönyörű két szoba hallos lakás a baj! A Dunára néző ablakokkal. A tökéletes házasság Valamennyien a lakáshoz akartak férjhez menni, nem hozzám. Szörnyű! Hej, ha nem lenne ilyen gyönyörű lakásom! Elgondolkoztam. Azért van a lelki klinikánk, hogy segítsünk az embereknek, ha már eljöttek a klinikára. Így szóltam a szomorú emberhez, aki olyan búsan ült a szobában, mintha nem is két, hanem három szobája és hozzá két hallja lenne: — Cserélje el a szép lakását egy ócska szoba-konyhás lakásra, mellék- helyiségek nélkül. Aki ilyen körülmények között is a felesége akar lenni, az önzetlen nő. Elgondolkozott a tanácsomon és remény csillant fel szemében. — Azt hiszem, jó ötletet adott — mondta —, talán fogalmazzuk meg együtt az apróhirdetést, ha nem terhelem vele. Pár perc múlva meg is született az ■ yróhirdetés: Hatvanhat éves. nyugdíjas, szoba- konyhás lakással ( a az udvarban) önzetlen házastársat keres. öt hét múlva már a feleségével keresett fel. — Gratulálok — mondtam őszintén és megszorítottam mindkettőjük kezét. Az asszony megkért, hogy telefonálhasson. Közben halkan kivallattam az újdonsült férjet. — önzetlen? — Ha nem lenne az, nem vettem volna el. — Szerető lélek? — Nagyon is az. Szereti, imádja a lakásunkat. — A szoba-konyhásat? Vízvezeték nélkül? — Dehogy! Amikor — még menyasszony korában — megtudta, hogy a lakáscseréért szép összeget kaptam, rábeszélt, hogy vegyek az OTP-néí öröklakást. Sikerült szereznünk egy két szoba hallos lakást. Dunára néző ablakokkal. Még a szoba-konyhásért is kaptam némi pénzt. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült ilyen önzetlen élettárshoz jutnom. Köszönöm a segítségét! Palásti László I
