Pest Megyi Hírlap, 1976. október (20. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-03 / 234. szám
1916. OKTOBER 3., VASÄRNAP kMáop Dunaharasztiról indult... Tizenhét ábrándozás Egy költő áll előttünk, aki évtizedek óta szinte megszakítás nélkül ontja a verseket. Lírai erőnléte kifogástalan. Akar is, tud is költő lenni, költő maradni. A költészet a szakadék szélén születik: ő tud járni a peremén. Minden kötete szívós, szerves előrelépést jelentett, így a most kiadott Tizenhét ábrándozás is. Egyetlen indulatból szakadt versláng mind a tizenhét futam, rohanó lüktetés, és valahány változat, mely az életszereimet kottázza, sugározza. E szerelem központja ugyanis nemcsak a felvillanó és eltávozott asszony, hanem a nádas, a viharokkal üzenő ifjúság, a játékai közé merült kisfiú, a költő gyermeke. A nő hiánya a létezés tökéletlensége, a lírai sikoly egyetemessé tágul. Az élet szonátái e versek, a személytelenség általános varázsa testesül a megnevezett asszonyban, mely nemcsak fogak tüze, virító mosoly, íves szemöldök, hanem lókoponya, hegedű, „útra vasalt sündisznó’’, az eszmélésünkben egyszerre élő ezerarcú valóság. A lírai közlés azt sugallja, hogy csak az egész létezéssel fenntartott kapcsolattal érhetjük el a szerelem személyre osztott érzelmét. Ezzel a tágítással nevezhetjük új kötetét szerelmes ciklusnak, melynek címzettje a nő és a Mindenség. Régen a felsorolás hevessége dominált, most a látomás zuhataga áramlik sebes tempóban. Parázslik a szépség eszmerakó tüze, minden sora vallomás az élet friss csodájáról, mely az marad, ha bánatban gyökerezik, ha reménnyé lombosodik. Tornai József, e kötet szerzője most érte el igazán azt a lírai függetlenséget, amikor versei olvastán rajta kívül senkire sem gondolunk, csupán önmagunkra, hiszen maradéktalan önállósága érzéseinket ébreszti. Ügy érezzük, hogy velünk is megtörtént több lázas álom, mely e ciklus törvénye, mi is jártunk ott, ahol a vers szárnyal. E Tizenhét ábrándozás híd a létezés és az ember között, a költő e szellemi közlekedés előhívója és rögzítője. Amellett természetesen mélyen egyedi mindaz, ami a sorokban dübörög. Minden képe láthatóan érzéki, ezzel követhetjük gondolatainak futását, mely hir- telenül vált át dühös indulatból szelídséggé, csöndből szobros jellé: Messzire sodortak téged az utak. Es nein hoz vissza kocsi. Azelőtt te vágtad le a hajain, te mutattad fejem a tükörben: férfi voltam veled, boldog láng. Reggelente még aludtam, mikor tejet, kenyeret hoztál az ágyam mellé. Te szoba földjére kifolyt tej, sárkeményre száradt kenyér! Maradéktalanul vállalja az őszinteséget, még akkor is, ha ez veszélyes is, hiszen megbonthat barátságot, szerelmet. Vállalja a romokat, nem tér ki a szenvedések elől, nem ismeri érzelmeiben a megalkuvást. Ez egyénisége. Miközben titkait a szelekbe szórja, miközben benső érzelmeit vonzó és nem követhető bátorsággal átadja mindannyiunknak, látjuk a természet csodáit, az általa évekkel ezelőtt megnevezett „időtlen idő’’ múltra és jövőre osztott rétegeit: Megállók a partján, sose tudlak átlépni. Állok vagy ülök meredten, míg kisfiúnk a fűbe húz, hol azelőtt a kutyákkal együtt hemperegtünk veled. Ahogy követi egyik ábrándozás a másikat, emelkedünk és nem süllyedünk, mert a költészet sodrása erős kaptatón iramlik fölfelé. Egy kicsit a dunaharaszti táj is feldereng legszebb soraiban, ahol hitelesen megvígasztalódik kisfia fáradhatatlan röptéiben, melynek tüzes áramköre lírájának magaslata. Idézem: Fordítsam el róla árnyékom? Lehetek vele szomorú, de ha visszanevetek rá, az se árulás, mert ő most indul, ereiben a tűzhányók melege, a véren, gyökereken, születésen átsütő, szalad előre a lapályba — vesző úton, ő most paripa, szekér, madár, énekli a paripák, szekerek, madarak mámorát. Süketnek és némának lenni mellette, hanyattbukottnak, fölfordított, korhadt vályúnak a muharmezőn? Este a kis teremtésbe-vakuló Adám megfogja görnyedt teremtője kezét, leülteti az akáctűz mellé és megmutatja neki a sötétségből születő állatok fejét. Mindnyájan ilyenek voltunk valaha, mint ez az élményekben vágtázó gyerek. Ez az a pont, ahol teljes igazságnak érezzük Tornai kötetzáró gondolatát: „Magamat kerestem, és a többieket találtam meg.’’ Ehhez a csoporthoz valamennyien hozzátartozunk, s hogy felfrissülve önmagunkat is megtalálhattuk, az ifjúság soha el nem veszthető táját, azt a Tizenhét ábrándozásnak is köszönhetjük. LOSONCI MIKLÓS AN A RALCSEVA: A soha el nem küldött levél Ana Ralcseva — bolgár írónő. A szófiai egyetem bolgár nyelv és irodalom szakát végezte. Jelenleg a targovistei megyei lap kulturális rovatának vezetője. Elbeszélései a bolgár központi és megyei lapokban jelennek meg. Irodalmi mellékletünkben most mi is bemutatjuk egyik novelláját. A vendéglő teljesen üres. Csak a filigrán pincérnő ír egy hosszú-hosszú számlát a sarokban. Petrov körülnézett és elővette zsebtükrét. Nem, külsőleg minden a régi. Talán csak a szeme árulkodik. Az árulja el, mi ment végbe odabent, a lelke mélyén. Egy hónapja történt... ... Ősszel a tanév szokatlan módon kezdődött. Közvetlenül a legelején ismeretlen fájás jelentkezett a térdében, amely órák hosszat gyötörte. A szíve is rakoncátlankodni kezdett A tanítási órákon igyekezett tartani magát. Ám egy alkalommal, amikor a csökönyös fájdalom az óra vége felé jelentkezett, és'dörömbölni kezdett a halántékában a vér, le kellett ülnie. Az egyik gyerek felugrott és szélesre tárta az ablakot. „Ügy látszik, kitelt az időm” — gondolta keserűen Petrov. Csüggedés vett rajta erőt, s kezdte elhagyni magát. Ö, aki eddig mindig a legválasztékosabban öltözködött, nem törődött többé a külsejével. Bo- rotválatlanul járt az iskolába. Egyszer Marija meg is dorgálta miatta: — Úgy nézel ki, mintha most másztál volna le az ikonról. Az embernek az jut eszébe, hogy keresztet vessen előtted. — Jól van így is. Megöregedtem, y '» J-. — Az ember minden életkorban adjon magára. „Te is hibás vagy — akarta neki mondani Petrov. — Folyton csak a lányaidhoz futkosol. Hónapok óta nincs kivel szót váltani odahaza.” De aztán nem szólt egy szót sem. A tavasz, amely sok viharral, záporral érkezett, különösen meggyötörte. Elhozta neki az álmatlanságot. Azt tanácsolták neki, hogy lefekvés után gondoljon valami kellemesre, úgy könnyebben elalszik. Ez a valami váratlanul lépett be az életébe. — Petrov elvtárs szeretnénk ma estére meghívni a klubba — mosolygott rá szívélyesen a nagyszünetben a 10/A. osztály titkára —, egy fővárosi művésznőnek lesz az előadóestje. Petrov erre az alkalomra ünneplő ruhát öltött, megfésülte ritkás fehér haját és elment az ifjúsági klubba. Az Építkezés Németh Endre raj'za irodalmi szakkör tagjai megkérték, hogy üljön oda hozzájuk. Alighogy kinyitotta a műsort, a fájdalom máris jelentkezett a térdében. Szétment a függöny, hosszú, fekete estélyiben törékeny szőke lány lépett a színpadra. — Pausztovszkij néhány elbeszélését fogom elmondani önöknek. Elsőnek hallgassák meg a A HEGEDÜ-t. Meleg, dallamos volt a hangja. Petrov nem akart hinni a szemének. „Ez nem lehet igaz!” — gondolta, miközben feltette a szemüvegét. — „Ilyen kegyetlen lenne az öregség ? Régi ismerősöket juttat eszedbe egy-egy hasonló vonás láttán?” Az a lány azzal a nagy, gyermekien csadálkozó szemével és alt hangjával megdöbbentően hasonlított őrá — arra, aki (Petrov úgy hitte) annyi év után teljesen elmerült az emlékezetében. A művésznő egy hegedűsről mesélt, aki éjszaka a frontvonalban hegedült a bajtársainak, másnap pedig elesett egy súlyos ütközetben. A szavak azonban nem hatoltak el Petrov tudatáig. Gondolatban visszarepült a szülővárosába, ahol egy szakasztott ugyanilyen leánnyal találkozott. Matematikát tanított. Valahonnan mesziről, az ország túlsó végéről került az iskolába, a tanév derekán. Mint .,<Jgy fénysugár, vonult át Petrov életén, aztán eltűnt. És a múltból, az emlékekből most ő tért vissza Petrovhoz. Az öreg tanár olyannak látta, mint akkor, huszonhárom éves korában. Magas volt, karcsú, szőke copfja akár egy iskoláslányé, a szeme sötétkék. És mindig kékbe volt öltözve. Kék blúz, kék kendőcske a nyakán. — Ha valaki el találja fújni a földről a kék színt, mit fogsz csinálni? — Az égtől fogom megkaparintani. Egy reggel Petrov arra ébredt, hogy nem tud nélküle élni. Folyton a nyomában járt, akár az árnyék. Az iskolában mindenki tudta, hogy ahol a matematikus, ott kell Petrovot is keresni. Ám egyszer Petrov meglátta a moziban a történelemtanárral. És akkor elhatározta, hogy bosszút áll a lányon. Közeledett a szláv kultúra hete. Az iskolában lázas előkészületek folytak. Az ünnep előtti este virággal díszítették az egész iskolát A tantermekben zöld koszorúval övezték a cár arcképét. Reggel azonban, mire a tanulók beözönlöttek az iskolába, a falról a cár helyett Hriszto Botev, a forradalmár költő nézett le rájuk, akinek a portréit a hatalom néhány hónappal ezelőtt eltávolította az intézetből. Hosszú nyomozás kezdődött, amelynek során a rendőrség Petrovot sem kímélte. Ám a C3omó, úgy látszik, kibogozatlan maradt, mert a letartóztatott tanárokat és diákokat szabadon engedték. Az új matematikus azonban nem várta meg a tanév végét, otthagyta az iskolát, állítólag visszament a szülővárosába. Egyszer Petrov a házi feladatok javítása közben az egyik füzetben érdekes bejegyzést talált: „Az ember akkor boldog, ha áldozatot hoz a szerelemért, nem pedig, amikor a bosszúvágy hajtja — mondta a matektanárnő.” Évekkel később egy új történelemtanár, a gimnázium múltját kutatva, felfedezte, hogy az után a május 24-e után az iskolában az ifjúmunkás-szövetséget a lebukás veszélye fenyegette. Petrov irodalomtanár is gyanúba keveredett. Egy fiatal matematikatanárnő mentette meg őket, akinek aztán el kellett hagynia az iskolát. — Nem tudsz valami közelebbit a művésznőről? — kérdezte halkan a mellette ülő lányt. — Tanárnő volt az édesanyja. Meghalt a háború alatt. Azóta Petrov esténként egy hosszú-hosszú levelet ír a fiatal művésznőnek. Az édesanyja szép szerelméről mesél neki. És írás közben megfeledkezik a fájdalomról a térdében, a szívében, az álom pedig olyan könnyeden száll a szemére, mint gyermekkorában. De a levelet még nem küldte el. Fél. hogy akkor újra űr lesz az életében. (Zahemszky László fordítása) Szélben KISS ATTILA RAJZA G. SZABÓ LÁSZLÓ A csodagyerek Foggal-körömmel született s míg más csüggött az emlőn ő hadakozott,— kemény árnyakat marcangolt darabokra S most hogy csatakürt zeng tömpe ujjaival matat útszéli porban nyammogva szopogat tejben ázott kenyérkét — Számoljon kétezerig! Tfgyik legszebb idegenfor- galmi nevezetességünk, büszkeségünk a jázminillatú, vadregényes Almássy tér. A padokon fiatalok beszélgetnek: mennyi lesz majd a nyugdíjuk? A nyugdíjasok pedig pajzán szerelmi kalandjaikat mesélik el egymásnak. A gyerekek csukott szemmel adják át magukat a hintázás gyönyöreinek. Egy eltévedt futball-labda ráesik egy adag disznósajtra, amelyet egy far- mernadrágos fiatalember falatoz jóízűen. A homokozótól balra, a negyedik pádon, ott ül korunk nagy humanistája, Droznicsek Árpád. Éppen málnát eszik. Porcukorral. Lehuppanok mellé a padra: — Üdvözlöm, Droznicsek, málnázunk? — Az emberi szervezetnek Szüksége van vitaminra. Erre nem szabad sajnálni a pénzt — néz rám szigorúan, és nyugodtan tovább eszik. — Tudom, hogy az ön kíváncsisága nem ismer határt, ezért kérdezés nélkül is elmondhatom, jelenlegi munkásságom az Emberiség érdekében: szerény díjazásért bárkit megtanítok számolni kétezerig. Ne szóljon közbe! Azt hiszem, abban egyetért velem, hogy manapság az emberek idegesek, ingerlékenyek. Felszáll például egy villamosra, a karja odaér valakihez, máris repkednek a levegőben a válogatott gorombaságok, amelyek esetleg nyolc napon túl gyógyuló sérüléssé is fajulhatnak. Régen azt mondták: ha bosszúság ér, számolj magadban húszig, és lehiggadsz. Napjainkban húszig számolnak és aztán máris csattannak a pofonok. Vagyis a lecsillapodáshoz, az idegek megnyugtatásához nem elég húszig számolni. Ma már minimum kétezer kell hozzá. — Unalmas lehet kétezerig számolni — jegyeztem meg halkan. Droznicsek gőgösen kihúzta magát: — Erről sem feledkeztem meg. Minden számhoz rímet írtam. Próbaképpen mondjon néhány számot. — Egy. — Ne pofozkodj, ne heb- rencsked j! — Huszonhárom. — Nyugi, pajtás, békejobbod várom! — ötszáznyolcvannégy. — Semmi bunyó, mindig szelid légy! — Ezerhétszáznyolcvanhat. — Káromkodni csúnya dolog, szép szó mindig gyorsan hat! — Kétezer. — Ne kötekedj, örülj, hogy létezel! — Gratulálok, Árpád — hajoltam meg tisztelettel. — Csak a kötelességem teljesítettem — mondta szerényen Droznicsek, majd a belső zsebébe nyúlt és néhány kézzel írt, gyűrött papírlapot vett elő: — Parancsoljon, a számsor egytől kétezerig a megfelelő rímekkel ellátva, 26 forint 80 fillér. — Köszönöm, Árpád, de nincs rá szükségem. Én nyugodt ember vagyok, engem nem lehet kihozni a sodromból. Viszontlátásra, Árpád! Gyors léptekkel elhagytam a vadregényes Almássy teret. Közben fél szemmel hátrapillantottam. Droznicsek céklapiros arccal bámult utánam, és magában számolt. Galambos Szilveszter A
