Pest Megyi Hírlap, 1976. október (20. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-24 / 252. szám

1976. OKTÓBER 24., VASÁRNAP %/Úiiav NANASI ZSOLT: Háború Törmelék Kitépett ablak-keret Roncs ember-tömeg Közös sír Benne asszony, gyerek Iszonyú gyalázata a világnak! Láttam e pusztító fergeteget Kiégett üszkös kezeket Lángszóró nyelveket Ok nyújtogatták felém Megégett nyelvüket A pizsamám vizes A föld hideg Agyam előtt térdepelek. Álmodtam ma éjjel Csúnya volt a világ Bombák hulltak mellettem Virág-eső körülöttem Sikoltott gyerek Anyám! Egy lófej meredt rám Sziszegve sziréna kiabált Láncos bomba loholt Megállj! Bomba-tölcsérből víz folydogált Agyú szólt Repülő zuhant Lángokban nyelte halálát a pilóta radóczy Mária ILLUSZTRÁCIÓJA ANTALFY ISTVÁN: Húshoz csont HERCEG JANOS: A visszanéző ló A ló nem volt igaza ló. Hintaló volt, hajlított szántalpakra állítva, s a műbőr, amivel bevonták, szürke volt, fehér foltokkal. Mikor a lovak még divatban voltak, mint az ember munka­társai, almásderesnek mond­ták az ilyet. S a szőrös műbőr úgy fénylett rajta, mintha igazi lósziőr lett volna. De volt egy végzetes gyári hibája, rosszul csavarták rá a fejét. Ki tudja, hogy történik az ilyesmi. Amikor azonban már megvolt, s végigment a futó­szalagon, hagyták, nem küld­ték vissza. Talán mókából, ta­lán mert hiányzott volna va­lakinek a teljesítményéből. Ráhúzták a műbőrt, hegyes füleket ragasztottak a fejére, a homlokába üvegszemeket, s a szájába zablát tettek. Fel is szerszámozták, úgyhogy iga­zán nyalka paripa lett belőle. Csak egy hibája volt, hátra­fordította a fejét. Hogy ez mit számít egy lónál? Sokat, na­gyon sokat! Már a gyárban nem vették komolyan. — A visszanéző ló! — mondták és nevettek. De azért továbbadták, befejezték, ha nem is lett szabályszerű hin­taló. Í gy került a raktárba, s vé­gül sok más társával egy játékboltba. Mikor kicso­magolták a bordás papír­ból, akkor vették észre a hi­báját. — Nahát, ez hallatlan! Ezt visszaküldöm! — mérgelődött az üzletvezető, s nagyot lökött az almásderes paripán. — Cso­magolja be! — Ne bántsa, főnök! — mondta a lány, akinek az lett volna a dolga, hogy becsoma­golja és mint hibás árut visz- szaküldje a gyárnak. — Ne­kem éppen tetszik ez a vissza­néző ló. Van benne valami eredeti. Nem olyan megszo­kott és unalmas, mint a többi hintaló. És utóvégre hol van az megírva, hogy minden ló­nak egyformának kell lennie? Az emberek sem egyformák. Ne féljen, majd én eladom. — Nézze, drágám — próbál­ta leinteni a főnök, s még ha­ragudott is, hogy vitatkozik vele —, a ló nem ember. A hintaló még kevésbé, hiszen megvan a maga külön rendel­tetése. A gyerek, aki ráül, megfogja a gyeplőjét, s a ló megindul vele. Meg kell hagy­ni a gyerek illúzióját. De mit kezdjen egy visszanéző lóval? Hiszen ezen jóízűen még lova­golni se lehet! — Jaj, hogy magyarázzam meg magának, főnök, hogy ez egy egyéniség, ez a ló?! Gon­dolja, lóban nincs egyéniség? Több, mint az emberek között! És ez egy lázadó ló, ez ftem akar beletömi az igába! Ez fellázadt a sorsa ellen, és visz- szanéz az üldözőjére! Igenis! Ez a szép benne! — Ó, kedves kis Katilka — csitította a főnök —, én tudom, hogy magának aranyból van a szíve. Sót még a fantáziája is igen élénk, s szereti a nem hétköznapi dolgokat. De egy ló az más, az isten áldja meg! Nekem egy ló ne lázadozzék! Emberben se szeretem a láza­dót! Végezze mindenki a ma­ga dolgát! Az ember Is, a hin- taló is! És akkor rend lesz a világon! És száz szónak is egy a vége — el is kell adni. Mi azért vagyunk itt. És ki vesz meg egy ilyen lovat? — Majd én eladom! — fe­lelte a lány sértődötten, mert megértette, hogy a tiltakozás a lázadás ellen, meg hogy „min­denki végezze a maga dolgát”, neki is szólt, nemcsak a hinta­lónak. — Majd eladom! — mondta még egyszer. De nem adta el. Az emberek megnézték, mo­solyogtak rajta, hogy milyen érdekes: egy visszanéző ló! Aztán megvettek egy másikat. Egy rendeset. Egy szabálysze­rűt. Egy szokványosat és unal­masat, ahogy a lány mondta. Pedig volt, akinek még tet­szett is, mert gyönyörű vona­lat kapott a szügye attól, hogy visszafordította a fejét. És egyáltalán, hogy ilyen külö­nös volt, szinte bátornak lát­szó. De gazdára azért nem ta­lált a visszanéző ló. Az idő múlt, a lányt áthe­lyezték egy másik boltba, pár év múlva férjhez is ment, az­tán egy kisfia született. Mikor már a kisfiú nagyocska lett, eszébe jutott a gyönyörű hin­taló. A lázadó, a visszanéző ló. Elszaladt a régi boltba, hogy megvegye, ha még megvan, a kisfiának. Megvolt. Kicsit már örege­dett a reárakódott sok portól, a szőre se volt fényes, a sze­me se ragyogott. De a lány — bocsánat, most már kismama, lehajolt, és a régi szeretettel ölelte magához. Aztán leporolta, meg is bil­lentette, hogy hintázik-e, és nézte, sokáig nézte. A vissza­néző ló, minél jobban nézte, mintha már nem az lett vol­na, aki régen volt. Isten tud­ja, miért nem. De hát ő maga se volt a régi lány. K isfiára gondolt, aki majd beül a nyergébe, hogy elnyargaljon rajta mesz- sze-messze. És nézte, so­káig nézte. Aztán felállt a kismama, és egy másik hintalovat válasz­tott a sok közül. , Baleset történt az üzem­ben. Nem súlyos, de az öreg Biczót mégis úgy kellett ha­zaszállítani, kocsival. Felvették a baleseti jegyző­könyvet, amint az elő van ír­va, megállapították a tényál­lást, a felelősséget — „felelős a sérült” — ki-ki aláírta a dokumentumot, és ment to­vább az élet. Az öreg Biczó pedig otthon az ágyban folytatta életét, az öreg segédmunkás, aki sose vitte annyira, hogy legalább valami gép mellé kerüljön. Igaz, bíztak rá néha érdemle­gesebb munkát is, de szak­munkás nem lett belőle. Pedig sokszor mondták neki, a cso­portvezetője, a művezetője, munkatársai: tanuljon, tegye le a szakvizsgát, a kereset is jobb, a munka is szebb. Valami különös gyámolta­lanság tartotta vissza. ... Fe­lesége se volt, aki ápolja — a nősüléshez sem volt bátorsága — magára maradt zúzódott lá­bával, az egyszerű, szegényes kis lakásban, de két társa, aki hazaszállította, búcsúzáskor megígérte neki, eljönnek majd minden nap, ne féljen... A néhány nap alatt, amíg odahaza feküdt, szorgalmasan el is látogattak hozzá felváltva a műhely dolgozói. Volt, aki egyenesen a műszakból, olajos ruhában, kissé szégyenkezve, más lemosaikodva. kiöltözve, de eljöttek hozzá. És minden­ki hozott magával, valami ap­róságot, hiába szabadkozott Biczó. — Éppen erre jártam... — mondták egyesek, de Biczó tudta, hogy hozzá jöttek. Per­sze. Jó emberek. Szeretik. \ alaki azonban váratott magára. Múltak a napok és az öreg Biczó amennyivel jobban lett, annyival kedvetlenebb, szomorúbb. Hiába vette kezé­be az újságot, a könyveket, amit társai hoztak — nem volt szűkében ételnek-ital- nak sem, jobb sora volt, mint életében bármikor. Nem kérdezte látogatóitól, nem említette a nevét sem an­nak, akit várt, pedig sokszor már úgy volt, hogy kérdezni készül: „Hát Palkó? Mi van vele?” Aztán mégis meggon­dolta. magát. Igaz, hosszú napok után, de Palkó egyszer mégiscsak beál­lított. Lehajtott fejjel, fakó arccal, egyszerű ruhájában, de patyolat ingben, úgy ahogyan Biczó még sohasem látta a fiút. A fiú kezében valami csoma­got szorongatott és néhány szál virágot — látszott, hogy a boltban vette. — 'János bácsi, ne haragud­jon ... — szólalt meg nagy sokára. — Hát mégis eljöttél, Palkó? Majdnem elkéstél... A fiú szeme megrebbent. Az öreg felnevetett. — Na, nem úgy ... nem aka­rok én meghalni... csak hát... pár nap múlva már me­gint megyek dolgozni... Ezért vártalak nagyon ... A fiú ismét lehajtotta a fe­jét, majd hirtelen eszébe ju­Epizód A fiatal férfi lágyan csó- kolgaitja a fiatal nőt, akinek ez ellen semmi kifogása sem volt. Sőt, igazán öröme telt benne... Ám a fiatalember imigyen „udvarolt”: — Marikám! Én igazán sze­retem a feleségemet! Te nem vagy férjnél, nem tudhatod: milyen az ideális házasság! Én elválaszthatatlan vagyok tőle. Ezt nem értheted, mi­lyen csodálatos az én kapcso­latom vele! Most is tudja, hogy itt dolgozom bent az iro­dában, készítem az évi beszá­molót a közgyűlésre... Hát, nem azt csinálom?! Végszóra telefon csöng: — Igen, igen drágám... Még mindig dolgozom... Dolgo­zom, rettentő nehéz, arrynt be­fejeztem, rohanok.., Szió! Marika: — De ha vár? Siessünk, menjél... Fiatal férfi: — Nem! Nem várnak... S fenyegetően hoz­záteszi: — De biztosan téged várnak... Azért mondod ?! Sóhaj. És újabb csókok. Ké­ső estig sem hagyják abba... — A feleségemtől én el nem válók! Hét év közös emlékei! Nem, gyerekünk nincs. Mi­nek? Annál tartósabb, mé­lyebb a kapcsolatunk. Hogy te ezt nem érted? Nézd, szí­vem. ö pótolhatatlan, utolér­hetetlen számomra! Régi, nagy szerelem a miénk... Hogy akikor miért? Ne kérde- _ zősködj annyit! Maradj f még. . Nem értem: miért" akarsz elmenni?! Marika Végül is felállt. El­ment — végleg. A fiatal férfi pedig nem értette: miért? Sót, nagyon meg is sértődött... EÖRY ÉVA Budaörs tott az ajándék, amit hozott. A csomagot és a virágot suta mozdulattal a beteg ágyára tette. — Na, nem ezért vártalak... komorodott el az öreg. — De köszönöm. — Bocsásson meg, Jani bá­csi! — mondotta ismét a fiú, most már határozottabb han­gon, kisebb megindultsággal, de folytatni csak akkor tudta, mikor az öreg elmosolyodott. Most egyszerre kitörtek belőle a szavak, amelyeket napok óta fogalmazott magában. — Én voltam a hibás... én tettem a létrát a csövek mellé... azért, hogy majd va­laki megbotlik benne... Én voltam... azt hittem, jó vicc lesz ___ de nem gondoltam, ho gy baleset is lehet bélőle... Bocsásson meg, Jani bácsi... és azért is, hogy a múltkor el­dugtuk a sapkáját... Most már talán m<Jndta volna tovább is, hiszen :— az öreg tudta —, volt bőven a számláján. A tanulók között ő volt a legelevenebb, a legjáté­kosabb, esetenként a legszem­telenebb, de az öreg mégis na­gyon szerette. Magához húzta a fiút, meg­simogatta a fejét. — Tudom... mindent tudok. De látod, nemcsak játék az élet. Talán jó is, hogy most ez a kis baleset történt. Ha majd te is idős ember leszel, biztosan megérted ... Vagy talán már most is, hiszen azért még mi is élünk... S én azt hiszem, ránk is szükség van még... Tudod, fiam: a húshoz csont is jár... Amikor az ajtó becsukódott a fiú után, az öreg úgy érezte, már meg is gyógyult a lába. Palkó pedig- nagyot szippantott’ a friss levegőből, zsebéből pingponglabdát vett elő, azt dobálta a járda aszfaltjához, közben meg-megugrott ő ma­ga is, és fütyörészve indult hazafelé. Közben pedig egyre azt hajtogatta magában, amit az öreg mondott: — Húshoz csont... húshoz csont... RÓZSA ENDRE: Örök bújócsía Ne keress engem a múltban nem éltem — el sose í múltam Ne keress engem a mában nincs-lepke lapul e bábban Ne keress majd a jövőben keress egy fonák-időben, egy soha-valőra-váltban, egy soha-el-nem-jövőben! Jelenlétek EGY KEGYENCRE Ha már a hegy csúcsáról lefelé gördül egy kő — legombolyítja az egész hegyet Ki ujjlenyomatokból álltái össze — most eltűnsz a merülő kezekkel és nyomod a levegőben tüstént beheged A GAZDÁTLAN SZOBA Amint megérkezem haza, hiányomat, mint vizsla a vadat teszi elém a gazdátlan szoba. Ittlét vagy ottlét — aligha .jelenlét De az ember tanácstalan. Ha tartozik valahová — már tartozása van s nem tudni, mikor, ki vagy ml ellen vét. MEZEI ANDRÁS: Valóság Tudod már, hogy a legelső az a harc volt a végső. Győztél. Angyalod elbukott. Amit tudtál, csak azt tudod Amit hittél csak azt hiszed. A tündér tetemét viszed: egy-küldetésű életed himnuszát. Ezüst csontjait SZ. DALMA TO V: Mindent a gyermekért Durkó Gábor rajza Amint megszü­letett a gyerek, nejem rögtön fel­tette a kérdést: vagy — vagy? Vagy bejutta­tom a gyereket a bölcsödébe, vagy én fogom pelen- kázni. Könnyű azt mondani, hogy — bölcsőde. De kö­nyörgöm, hol ta­lálok én olyat, ahol tárva-nyitva minden ajtó? A túljelentkezők- ből a következő 5 éves tervidőszak­ra is jutna. Pró­báltam ezt a fele­ségemmel megér­tetni, de ö hajt­hatatlan maradt. — Gondoltad volna meg előbb! A rendes embe­rek előbb meg­kérvényezik a bölcsődét és csak azután nősülnek. Engem nem érde­kel semmi, intézd el és kész! Ha nem, gondoskodj egyedül a gyerek­ről! Értem én mind­ezt, értem, de hol szerezzek egy böl­csődét? Idegessé­gemben a falra tudtam volna mászni. Még ál­momban is da­dáért kiáltoztam. A munkahelye­men problémát problémára hal­moztam. A hely­zet egyre küátás- talanabbá vált, mígnem egyhó­napi idegőrlő gyötrődés után eszembe jutott: van a feleségem­nek vidéken egy távoli rokona. Tá­voli igaz, de ro­kon. Nyugdíjas. Előkerestem a cí­mét és már utaz­tam is. Nagynehezen megtaláltam a né­nit. Kissé tartóz­kodóan fogadott. Amikor meghal­lotta jövetelem célját — felhábo­rodott. — Mit képzelsz, öreg fejjel pelen­kát mossak? Itt vannak az álla­taim. Tehén, ka­csa, liba meg minden. Ki etesse ezeket? Ne be­szélj itt nekem össze-vissza. Ne­kem itt a gazda­ság, punktum! És én csak áll­tam, kétségbeesett tekintettel bá­mulva rá, kézzel- lábbal magyaráz­kodva. Előhoza­kodtam a rokoni segítséggel, az összetartozással, ecseteltem leendő családi boldogsá­gunk fontosságát, a jövőnket, ami most tőle függ. Estig könyörög­tem neki. Amikor befejeztem, meg­ittam három po­hár vizet, és alud­ni tértem. A néni pedig búcsút in­tett, megvette a vonatjegyet, fel­utazott hozzánk. Reggel korán keltem, megetet­tem az állatokat, kigyomláltam az ágyasokat és je­lentkeztem a he­lyi szövetkezetbe munkára. Hála műszaki végzett­ségemnek, gépke­zelőként alkal­mazlak. Itt élek hát az­óta — immár hat éve — falun. Élenjáró lettem, megnövekedett a háztáji gazdasá­gom. Nyaranként leruccan hozzám az egész család. Kislányom nem­sokára iskolás lesz. Lehet, akkor visszamegyek a családomhoz, folytatom a mér­nöki munkám. Feltéve, ha a ro­kon néni hajlandó lesz visszajönni falura. Baraté Rozália fordítása 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom