Pest Megyi Hírlap, 1976. október (20. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-17 / 246. szám
1976. OKTÓBER 17., VASÄRNAP ««ni ja sz/untm Fdtel te már? De úgy, hogy a legszívesebben bebújtál volha bélnek a ceruzába? Nekem, amúgy igazából még sohasem reszketett a lábam, és azt hittem, hogy erre, mifelénk most nincs is igazi félelem. Dehát van! Rájöttem, hagy van. Igaz, nem olyan, mint amilyet, mondjuk, egy tarkón lőtt kémény alatt érezhették, akik alatta álltak; másfajta félelem — de semmiképp sem kisebb. Csak csúnyább, becstelenebb. Ocsmá- nyabb! Ez a témám is dróton jött — a jó témák mindig dróton jönnek —: átszóltak a művelődésről, hogy fegyelem! tárgyalás lesz ekkor meg itt; ha gondolom menjek el velük. Fegyelmi tárgyalás... Végigültem már egyet-kettőt. Ki mondta kinek, hogy ne ezt, hanem amazt csinálja, de mert mégis azt csinálta, hát ilyen meg olyan lett az a mittudoménmi. Fegyelmi tárgyalás... Dehát ez most másnak ígérkezett! Egy pedagógusról — AKÁCZ LÁSZLÓ: Fegyelmi tárgyalás Hát ennek akart utánajárni a mi kis brigádocskánk! Igazgatói iroda, piros terí- tős asztal, szalvétával letakart vizeskancsó, papírok, indigók a gépbe fűzve — már ahogy az lenni szokott. „Jegyzőkönyv, amely...”, „ ... képviseletében jelenvannak ..„... bejelentése szerint .. — Szóljanak ki neki! Gondoltam, valami gu_ micsizmás, bársonykabátos, ílaneilingébe beleizzadt, agyas-fejes valaki nyitja majd ki az ajtót. De nem! Egy harminc körüli úr, boroélynál szárított haj hullámokkal, óz- bőrzakóban — ő lépett elénk. Fejbiccentés — „Szabad tudnom, mi esett kifogás alá?” — szelíd fejcsóválás. — „Kérem szépen, én azt oelég&Kkel tudom bizonyítani!” —; apró legyintés — „Egyszer kérték, hárman, mivelhogy tanyai gyerekek.. És így tovább, és így tovább. Eltelt vagy másfél óra; a gépírónő egyre hosszabban tornáztatta az ujjait, amikor pa- papírt cserélt — és még egyetlen egyszer sem hangzott el, hogy na, akkor az egyszer, igen... Egyik tanú, másik tanú; egyik telefon, másik telefon. Hiába. A vége az lett, hogy a vizsgálat vezetője bejelentette; újabb tárgyalásra lesz szükség. Különben is, indul a busz, a viszontlátásra! Az őzbőrzakós a búcsúzásnál is őzbőrzakós maradt. Sorban odalépett mindenkihez — előbb az idősebb, majd a fiatalabb nőkhöz — és kézfogással, apró fejbiccentéssel elköszönt. Kezétcsókolom, jó- éjszakát! Csak épp azt nem mondta, hogy volt szerencsém. Amikor odaért hozzám, azok a borbélynál szántott hullámok egy kicsit jobban meglibbentek: — Ugye mi még nem ismerjük egymást? Szintén megyéről, vágy tálán a minisztéri-t umbpl -.. ióöíós . » ■ Ismerhetsz: nem rángatom elő az igazolványomat, ha a túrós tésztámon kevés a pőre. De most bizonyára nem tartottam vissza a kezem: teshogy pontosabban mondjam, egy kollégiumi nevelőtanárról — volt szó, aki ugyan hétköznap is, vasárnap is kitűnően nevelgetett, csakhát nem any- nyira azokat, akik az emeletes ágyak sodronyait rugdossák, hanem inkább azokat, akiknek legfőbb gondjuk, hogy fejestől, nyakastól, szárnyastól, lábastól kibújjanak bizonyos egyéb sodronyokon. Aikik? Amik: csirkék, tyúkok — egy baromfifarm ezren fölüli lakossága. Érted, ugye, érted? Egy ilyen pénzkaparó janikáról volt szó, aki összekalapált egy tyúktenyészetet — persze az anyja házában, az anyja nevén —, s akinek igen szépen termelt is az a tenyészet — a kollégiumi konyha étel- maradékaiból, a kollégiumi gyerekek hajlongásai nyomán. SOMODI GYULA: Az őszinteség előbb vagy utóbb Simogató fogadkozásaink, felelőtlen megszokott ígérgetéseink, igazat bicegve bizonyító szép hasonlataink őszinteséggel kellene agyonütni benneteket. De csókjainkkal mosdatunk, veletek szeretkezünk, veletek csalunk mindenkit, magunkat is. Próbálunk keverni őszinteséggel, és nem akarjuk észrevenni, hogy nem elegyedtek, hogy hazugságízűvé teszitek a rész őszinteséget, pedig az csak teljes, az csak egész lehet. Próbálunk kerülgetni, és nem vesszük észre, hogy körforgás az egész, hogy az őszinteség előbb vagy utóbb kitör belőlünk, mint az ár, és vagy eltemet, vagy felemel. Mert az elmaradtat pótolni igyekvő őszinteség bizonytalanságát nem lehet megszelídíteni. BESZE IMRE: Találkozás Míg várakoztunk a lassú vonatra, hajnal-madár hús árnya szállt köröttem — És fönt, a gépen már felhők-takarta jövőbe értem, múltamtól törötten. Ki szabadságban született, nem érti; Miért zöldebb a romokból nőtt levél? S az Apa, ki a fiát akkor félti, ha az már felnőtt és nem bántja a szél, nem úgy szereti vérét és utódját mint a saját szavát ismerő vad-ős; Mert idegenként fogadja a jobbját a rég-messzi földet végigharcolt hős. De nyolc napig mégiscsak fia voltam — S hogy elköszöntünk, tudtam; megraboltam. Duhajkodók sék, ez meg ez vagyok a megyei lap képviseletében. Berezonáltak ám azok a hullámok! Hát még alattuk az a nemrég oly sima arc: hegyek, völgyek támadtak rajta, s köztük csak szürkült, szürkült az imént még tágan és szelíden kéklő szem. — Minek jött ide? — Azt csak bizza rám! — Ki értesítette? — Nem magára tartozik! — És írni akar rólam? — Ha úgy látom jónak! — Ne tegye! Könyörgöm, ne tegye! És tényleg könyörögni kezdett. Még azt a két finom kezét is összerakta, s úgy hajtogatta, hogy nem, nem, ezt azért nem tehetik meg vele, hiszen mások nem így, és nem ennyit... A buszba úgy rángattak föl a többiek. Ahogy az ablakból visszanéztem, láttam, lohol utánunk: úgy lohol, mint a hajtásra rendelt kutya ... Tudom, most arra vagy kiváncsi ; végülis lett-e cikk az ügyből? ( Megnyugtatlak: lett. Előbb egy újabb vizsgálat lett, majd egy újabb tárgyalás, és aztán, amikor minden szépen kiverekedett — moslóklopás, diákdolgoztatás meg még egy rakás jogtalanság, törvénytelenség — megírtam az ügyet. Előbb felfüggesztették, aztán elbocsátották. El is tűr.t a környékről pár hónap alatt De niem is ez az érdekes! Sokkal inkább az, hogy megértettem: most is lehet még félelmekkel találkozni. Nagy félelmekkel. Nagyon nagy félelmekkel. Csakhogy ezek a félelmek csúnyák, becstelenek. Ocsmányak. És nem a tarkón lőtt kémények alatt születnek, és nem is a szárnyakkal, lábakkal feszegetett sodronyok körül, hanem akkor, amikor kiderül, hogy miből tollasodnak azok a szárnyak, lábak. Kiderült, s úgy tűnik: nemcsak a szomszédba jut el a ttfréL * ‘ I Félelmek, itteni, mostani félelmek ... Tudjanak csak róluk minél többen — így kevesebb lesz belőlük talán ... Pólyák Ferenc fafaragása NEMERE ISTVÁN: Kín Jelentéktelen külsejű, fekete hajú nő volt. Sovány, ideges mozgású. A repülőtér teraszán ültünk barátommal, aki itt dolgozott az irányítótoronyban. Pár percre leszaladt hozzám. A nő felé intett: — Látod ...? Furcsa egy teremtés ... Itt van mindennap. Már ismeri az egész személyzet. Órákig elálldogál a korlátnál, nézi az érkező gépeket, mintha várna valakit. De soha nem jön senkije, egyedül szokott elmenni innen... Beszélgettünk még, aztán órájára pillantva elrohant. Egyedül maradtam. A teraszról jól látszott az észak—déli kifutópálya. Egy hegyesorrú óriás éppen nekilendült, maga alá gyűrte a betoncsíkot. Fejünk felett dongva körözött egy másik. Kiittam kávémat, szemem ismét látómezejébe fogadta a nőt. Lobogó hajjal fogódzkodott a korlátba, meredten nézte a leszálláshoz készülődő gépet. A hangszóró recsegve megszólalt. Csillogó ruhás, fiatal lányok, gyerekek zajosan tódultak előre, a motorok üvöltése belénk vágott. A nő szoborrá vált. A repülőgép végre megállt, melléje simult a lépcső, ajtó nyílott. Nem vártam senkire, inkább a nőt figyeltem. A vaskorlátot markolta. Mikor az utolsó utas is eltűnt, elernyedt, lehajtotta fejét, elfordult. Valahol a magasban felbőgött egy másik érkező gép, erre felnézett, újra megmarkolta a korlátot... Néhány nappal később ezt elmeséltem egy társaságban. A házigazda, nyugalmazott pilóta, bólintott: — Ismerem... A férje kollégám volt. Lezuhantak az óceán felett, hét?... nem, Prágai tavasz Jirina Adamcová metszete (A csehszlovák kultúra napjai alkalmából a budapesti Műcsarnokban rendezett kiállításról.) .nyolc évvel ezelőtt... Csak egy olajfolt maradt a vízen, egyetlen holttestet sem találtak. Az a szegény asszonyka nem hitte el, hogy mindnyájan odavesztek. Ma sem hiszi. Visszavárja a férjét... mindennap várja. BENCZE JÓZSEF VERSEI: Tél felé Barnabőrű zsákoló nyár hombárunkba dér-lisztet önt, kipergptt a kalászos fény; pitypangpehely a hó, elönt. Kásás a víz s a jég alatt keszeg kedvem jól kitelel, nádpipákon füstöl a fagy, folyó fölött füst a lepel. Széldarázs dong fülembe, úgy megfuttat engem a tél, sarlós nyarak sarjadéka vacogtató kíntól áléi. Rám várnak Anyám lámpája véka alatt világít. Apám elrejtőzött a föld alá, mint a vetőmag. Ki nem mondott szavaik rám várnak, föl nem szántott mezeik, meg nem etetett jószágaik, el nem nyűtt szerszámaik, el nem dalolt dalaik, el nem szeretett szerelmeik, rám várnak. -fFogadjátok el tőlem üzenetüket, meglátjátok, termőbb lesz a föld is! G. SZABÓ LÁSZLÓ: Hadilábon Ha volna isten, megtépáznám gonoszságát szemére hánynám kegyetlenségét megtorolnám valami véres haditornán. De mert nincs, szomszédtalan szomszéd módján befelé pukkadok szét — epés repeszeim bombázzák a bennem dúló sors állását. S ha megjön a halál ügetve békekötésre ő se bír rá — csak örökös fegyverszünetre. K örösi elnézte a két gyereket, ahogy játszanak a félig kiürült kukorica- góréban, amit afféle nyári gyerekszobának rendezett be számukra a nagyanyjuk. Elégedetten állapította meg, hogy az ő fia nagyobb, erősebb és ügyesebb, mint a sógoráé, pedig egyformán ötévesek. Egyébként a másik — talán éppen nyápicsága tudatában — minduntalan nyűgös- ködött, belekötött az övébe, s azt a játékot akarta, amivel az övé játszott. Végül aztán — hogy nem sikerült elvennie — dühében ütni kezdte az unokatestvérét. Persze, az se volt rest, leteperte a támadót, rá is vert néhányat, úgy kellett szétválasztani őket. A lármára a nagyanyjuk is kijött a konyhából, s rájuk kiáltott: — Elhallgassatok, hé, mert hozom a fakanalat! Ettől fogva egy darabig békén maradtak, ám csakhamar újból kitört a csetepaté. — Te hülye! — kiáltotta amaz pulykamérgesen, és ezen Körösi is feldühödött egy kicsit: mit hülyézi ez a..., ez a kis vakarcs az övét? A fia Is komolyra vette a dolgot, és most már pityereg- ve futott az apjához: — Apa, a Pityu azt mondja, hülye vagyok! — Hát mondd néki te is, hogy hülye! — válaszolt most már egész komoly haraggal SZABADI SÁNDOR: Diadal Körösi. Kipsit mindig utálta a sógoráéit gyerekét, maga sem tudta, miért, talán mert olyan kis nyámnyila, esetlen volt, áttetsző kis fülekkel, pipaszár lábakkal, süvöltős cérnahanggal — hát mit lehet szeretni egy ilyenen, és különben is — nem az övé, számára egy Idegen gyerek. Egyébként sem szerette az egész családot, kényszerűségből utazott csak le hozzájuk Pestről, a felesége unszolására, unta az anyósát is, az egész falut, az egész sanyarúra sikerült nyaralást. — Te vagy a hülye, tudod? — kiáltotta vissza a fia. Amaz töprengett egy kicsit, mit válaszoljon, aztán jobb híján megtoldotta: — Te hülye bolond! — Apa, most meg azt mondja, hogy hülye bolond vagyok — panaszkodott megint a fia. — Hát mondd neki te is, hogy hülye bolond! Ejnye, de süket vagy, hát nem tudsz visszavágni? Vagy mondd neki azt, hogy te simlis tökfej! Körösi itt hirtelen valami elégedeliségfélét érzett: lám, valami olyat mondott, amit ezek itt nyilván nem tudnak. Ezt próbálja megkontrázni! Már kiáltotta is a gyerek: — Te simlis tökfej! Most már amannak görbült sírásra a szája: — Te vagy simpis tökfej! — Látod r— biztatta most már Körösi a fiát —, még csak ki sem tudja mondani, hogy simlis! Azt mondja helyette, hogy simpis. Mi ebből a tanulság? Az a tanulság, hogy nem te vagy a hülye, hanem ő! Körösi egyre jobban élvezte a játékot: — Mondd neki, hogy te nyápic! — Nyápic, nyápic, nyáhápi- hic! — kiáltotta-röhögte a fia, és amaz most már nem tudott mit válaszolni, csak állt tanácstalanul, egyre sírósabb képpel. — Tudod mit? Mondd még neki azt is, hogy állj fejre, és köpd le magad! A gyerek diadalittasan vette át az élcet, már kiáltotta is, mitöbb, még meg is toldotta néhány fújjál. Amaz végképp belátta, hogy vesztett, s most már hangos, visítós sírásba kezdett, és futott befelé a konyhába: — Jajajaj, öreganyám, verd meg a Józsit, ahaszóhontaha, hogy álljak fejre... Körösi maradéktalanul boldog volt: diadalt aratott!
