Pest Megyi Hírlap, 1976. október (20. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-16 / 245. szám

“sE/ánrfíiP 1976. OKTÓBER 16, SZOMBAT Nemzetközi gyermekrajzverseny \ Az indiai Shankar gyermek- rajzverseny nemzetközi pályá­zatát ez évben, is meghirdet­ték. A pályázat- értelmében a versenyen azok vehetnek részt, akik 1961. január 1. után szü­lettek. A szülőnek, gondozó­nak vagy tanárnak igazolnia kell, hogy a beküldött fest­mény, illetve rajz a versenyző önálló, segítség nélkül 1976- ban készített munkája. í A festmények, rajzok bár­mely. témában készülhetnek, bármely anyag felhasználásá­val. Méreteik nem lehetnek kisebbek 30-szor 40 centinél. Egy versenyző maximum hat rajzot, illetve festményt küld­het be (a rajzokat keret nél­kül). A beküldött rajzokat nem adják vissza. Minden kép hátoldalán az alábbi adatokat kell megadni angol nyelven: teljes név, pontos cím, szüle­tési idő, nemzetiség, a pályázó neme, a téma, a kép címe, az önálló munka igazolása. Azok a pályázatok, melyek nem tartalmazzák a fenti ada­tokat, nem kerülhetnek elbí­rálás alá. A rajzokat az Or­szágos Pedagógiai Intézet cí­mére (1406 Budapest, Gorkij fasor 17—21.) kell beküldeni 1976. november 20-ig. Fonóházi esték Emlékek a pencí falumúzeumból Régi fonó- és szövőszerszá­mokat is bemutatnak a penci falumúzeum nemrég megnyílt kiállításán. A fiatalabbak már nemigen ismerik ezeket az ősi eszközöket, s a fonóhá­zakról is csak az idősebbektől hallottak. Pest megyében valószínűleg Pencen tartotta magát legto­vább a fonó. Ez palócföld kö­zelségének tudható be, ahol még a harmincas években is virágzó volt a fonóélet. Me­gyénk más területein már a századforduló körül sem be­szélhetünk igazi fonóéletről; főleg a fővároshoz közelebb eső falvakban vált fölösleges­sé a házi fonalkészítés, s lassan elsorvadtak a fonóházi szokások is. A lányok és a legény bíró De mi is volt a fonás, a fo­nó, milyenek voltak a fonó­házi népszokások? A hosszú őszi-téli estéken a lányok-aszonyok fő foglalatos­sága a kenderkóc (v. lenkóc) fonása volt. A fonás eszközéül szolgált a rokka. Lábbal hajt­ható nagy kerék forgatta átté­tellel az orsót, amelyre a gu- zsalyról pergett le sebesen a fonallá alakuló kenderszál. A fonáshoz serögbe állt az asz- szonynép, kibérelt egy házat — ezt nevezték fonóháznak, fonónak —, hogy ott a saját vagy felvállalt csepüjüket feldolgozzák. A fonás az őszi behordás után kezdődött, s farsang végéig tartott. Bizo­nyos napokon azonban nem volt ajánlatos fonni, mint Lu­ca, Miklós és Borbála napján mert ilyenkor — a babona szerint — a fonó nőt különbö­ző súlyos csapások érik. A munka mellett jutott idő a játékra, a nótázásra is. A fonóról már az 1630-as évek­ben — egy egyházlátogatási jegyzőkönyvben r- ezt olvas­hatjuk: Rendesen az ivóház mellett minden faluban van fonó, ahol a tiszteletes úr méltó megbotránkozására lap- táznak az ifjak a lányokkal. A fonóba legények is eljár­tak, ezt kifogásolta a tisztele­tes úr, felháborodása, aggo­dalma azonban túlzott volt. Igaz, a fonóbeli társas szóra­kozás gyakran végződött sze­relemmel, házassággal.. Ám a fonó íratlan szabályai sze­rint, amelyik lányt a többiek nem tartották maguk közé valónak, annak kitették a rok­káját a ház elé. A legények közt meg választott legénybí- tó parancsolt a fonóban, hogy hiba ne essék a tisztességen. Két orsó a feltétel A nők sötétedéskor lám­pást gyújtottak s nekiláttak fonni. Nemsokára felhangzott a kapu előtt a legények éne­ke: Jó leányok, csak fonjatok, De mással is gondoljatok: Kinn fázódik egy legény, Eresszétek be szegényt! Beim a fonóban mindegyik legény a választottja mellé ült. Két orsó lefonása előtt nem volt szabad szünetet tar­tani, addig találós kérdések járták. A lányok a fonóban — még a férfiak megérkezése előtt — gyakran öltöztek mas- kurába, s egymást vagy egy­más szeretőjét figurázták ki. Az új lányokat egyfajta mó­don felavatták, kissé vaskos tréfákkal bántak ki velük. Ilyen játék volt a kútörzés. A földés szoba padlójába kis gödröt mélyítettek, tel eönt öt- ték vízzel, s melléje ültették az új leányt vesszővel a ke­zében, hogy megüthesse azt, aki a kútból meríteni akar. Míg emez a vesszővel a há­tulról jövőket hessegette, elöl­ről megfogták a lábát és ke­resztülhúzták a pocsolyán. Népszerű játékok Pest megye délszlávok lak­ta faluiban a fonókban a lá­nyok kicáztak. A meggyújtott és felhajított csepügöngyöleg- től (kica) vélték megtudni a házasság dolgát. Ha a kica a levegőben elégett, biztos volt a lakodalom, ha nem, még várni kellett a férjhezmenés- sel — így tartotta az egyik fonóbabona. Tápiószecsőn játszották a talpiitőcske-játékot. Valaki székre ült, lábát előrenyújtot- ta. Más valaki befogta a sze­mét s a harmadik a súkkal (sulykolófa) jókorát ütött a talpára. Ha a kumt (behunyt) szemű eltalálta, ki volt az. helyet cseréltek. A munka szüneteiben azon­ban a lányok és legények leg­inkább a közismert zálogosdi játékkal szórakoztak legszíve­sebben. E játékok népszerűsé­ge vitathatatlan volt. A zálo­got ugyanis csak csókkal le­hetett kiváltani... A fiatalság állandó együttléte a fonót a falu amolyan házasságszerző intézményévé tette. Este tizenegy óra felé sze- delőzködni kezdtek a fonó­ban. A lányok így daloltak: Sáros az út a sötétbe félek, Kísérj haza barna legény kérlek • •. Nemsokára párosával haza- felé indultak a lányok, legé­nyek. ... Közbeszólnak az álszentek Az egyház következetesén üldözte a fonó intézményét, az ottani közerkölcsök tűrhe­tetlen romlottsága miatt. Tel­jesen felszámolni azonban nem tudta, de befolyását mu­tatja, hogy például Tápiósze­csőn a fonóélet alkonyán, 1920-ban a fent leírt játékok, dalok helyett már többnyire vallásos énekeket énekeltek a munka szüneteiben! A fonó­közösségeket az egyéb szóra­kozási alkalmak hiánya, az összaszokás ereje sokáig együtt tartotta, s a technikai fejlődés tudta csak megszün­tetni a századforduló utáni években. Vörös István Zenei életrajzok GEORGES BIZET - BAKFARK BÁLINT Benedek István valódi polihisztor, jóformán nincs olyan műfaj, ami­ben eddig, mindig nagy hozzáértéssel készült írása ne jelent volna meg. Most ismét orvos- történeti művel jelentkezik. Régi krónikákból, nép­rajzi művekből vett idézetekkel mutatja be az az­ték, a maya és az inka birodalmak­ban hogyan orvo­soltak, varázsol­tak, helyesebben kuruzsoltak. Mi­velhogy orvos, ala­pos vizsgálódás alapján megálla­pítja azonban, hogy főleg babo­nákból, mégin- kább naiv hiedel­mekből állt egy­Varúzslás és orvoslás kor Közép-és Dél- Amerika „orvos- tudománya”. Minden tudo­mány, az orvosi is csak kultúrtalajon növekedhet, minél magasabb egy nép kulturális foka, annál nagyobb, hatásosabb a gyó­gyító tudománya is. Rendelkezett-e magas kultúrával a három biroda­lom, erre is kitér könyvében a mű­velődéstörténet te­rületén is annyi­ra otthonos szerző és .ezzel nem csak teljessé, még érde­kesebbé teszi a Magvetőnél most megjelent „Va­rázslás és orvoslás az azték, maya és inka birodalom­ban” című köny­vét. Jól csoporto­sított adatokkal és érvekkel meggyő­ző erővel bizo­nyítja: a népet el­nyomó és szipo- lyozó három zsar­noki rendszerben sem igazán fejlett kultúra, sem tudo­mányosnak minő­síthető orvosi gya­korlat nem léte­zett. Megtudhat­juk viszont köny­véből, hogy mivel, hogyan és meny­nyire kevés ered­ménnyel orvosol­ták saját uraik el­nyomása, majd a nemkevésbé ki­zsákmányoló spa­nyol uralom ide­jén, sőt itt-ott még manapság is az amerikai benn­szülöttek. Sz. Véleményre kés bemutató Egy ülés jegyzőkönyve a Nemzeti Színházban Konvcnclómenícs M előadás, akár maga a darab. Nincs függöny, színpad, díszlet, a színház hagyományos kellékei ezúttal hiányoznak. A közön­ség körülüli a játékteret, a befedett zenekari árkot, ahol a cselekmény történik. A né­ző így valósággal az esemé­nyek központjába kerül, szin­te részesévé válik történésnek, néha alig tartóztatja magát, hogy közbe ne szóljon, el ne mondja véleményét, igen elv- társak, engem is felháborít a rossz munkaszervezés, a laza munkaerkölcs. A néző azon­ban nem szól közbe, mivel mindezt elmondja helyette az író. Mindjárt elöljáróban álla­pítsuk meg: a darab siker. Beszélnek róla és véleményre készteti az embereket. Senki nem jöhet ki a színházból előadás után semleges kívül­állóként, hiszen valahol, va­lamilyen ponton mindenkinek köze van ahhoz, amit Alek- szander Gelman elmond a da­rabjában, mindenki találko­zott már valamiféle formában hasonló problémákkal. A történetben váratlanul robban a hír a nagy építőipari vállalatnál: Potapov és bri­gádja nem hajlandó felvenni a prémiumát. Először minden­ki gyanakszik: azért, mert ke­veslik, sértődöttek, vagy nagy­képűek. A rendhagyó esetet tisztázni kell. Ezért összehív­ják a vállalat pártbizottságát. Ennek az ülésnek két órájáról szól a darab. Sűrűsödnek, sokasodnak az indulatok, érvek, ellenérvek, érdekek. Közelharccá fajul a vita. Csak Potapov nyugodt: bízik az igazában. Be akarja bizonyítani, erkölcstelen olyan munkáért prémiumot felven­ni, melyet csali tessék-lássék végeztek el. A vállalat ugyan­is tervmódosítást hajtott vég­re, hogy látszatra jobb ered­ményeket érjenek el. Pedig gondos munka- és üzemszer­vezéssel az eredeti tervet is teljesíteni tudták volna. De a könnyebb és tetszetősebb megoldást választották. A prémium, ami a vitát fel­keltette, a vállalati gazdálko­dás volumenéhez képest nem komoly összeg, mégis nagy jelentőségű, mert eszköze vállalati hibák, visszaélések takargatásának. Nem csupán pénzről van szó tehát, hanem elsősorban erkölcsről, A szo­cialista ember felelősségéről. Mennyire érzi magáénak a vállalatot, a munkát, a fel­adatot, amit végez, hogyan tudja aláhelyezni a csoport- érdekeknek az egyéni szem­pontokat Napjainkban sokat beszé­lünk és olvasunk az üzemi demokráciáról: a dolgozók hogyan vannak érdekelve a termelésben, a vállalatok munkájában? Véleményük miként dönt a további teen­dők végzésében? És ami lé­nyeges: nem hálátlan fel- adat-e beleszólni a vállalati ügyekbe? Potapov beleszól. Szenvedélyesen és keményen. Szinte megdermed körülötte a levegő. Nemcsak a brigádjáért harcol, hanem a vállalatért is. Amikor a brigádja igazát ke­resi, a vállalatnak akar jót És ezt nehezen veszik tudo­másul. Nem tudják elképzelni, miként tekintheti át és értheti meg egy brigád a vállalat teljes „koncepcióját”? A darabra nem a látványos­ságok, a váratlan fordulatok jellemzők, mégis érdekfeszítő egy magatartásforma ábrázo­lásával. A színpadon nem munkások állnak szemben a vezetőkkel, hanem a felelős­ség a felelőtlenséggel. Szolo- mahin párttitkár így fogal­mazza véleményét: „Hogyan jövünk' mi ahhoz, hogy meg­öljük az emberekben a leg­fontosabbat, a hitet?” Ez a hit pedig a szüntelen jobbat akarás, az a szándék és in­dulat, amely feltétlen bízik az igazságban.” Hirtelen kihuny a fény, s vége az előadásnak. De nem dől el semmi. A brigád né­hány tagja „megtörik” és fel­veszi a pénzt, mert nem hisz­nek abban, hogy Potapov eredményt érhet el a pántbi­zottság ülésén. Nincs tehát happy end, hiába bizonyoso­dik be Potapov igaza. El­hangzanak az utolsó monda­tok, de a taps csak pillanatok múltán csattan fel, miután mindenkiben rendeződik az élmény, melyet este hazavisz és másnap a munkahelyére. Alekszandcr Gelman ezzel a művével egy csapásra nevet szerzett magának. A Szovjet­unióban először filmet ké­szítettek belőle (melyet a he­tekben mutatnak be nálunk is), színpadi életét pedig a Leningrádi Drámai Nagy Színházban, a Moszkvai Mű­vész Színházban, az NDK-ban és Bulgáriában kezdte. Nem­régiben a magyar televízió is feldolgozta a témát. Most pe­dig Elbert János fordításában a Nemzeti Színház mutatta be megérdemelt sikerrel az Egy ülés jegyzőkönyvét. Mar­ton Endre rendező az elő­adással elérte célját. A néző­ket élő és eleven emberi és társadalmi konfliktusokkal is­mertette meg. A színészek — Avar István, Kállai Ferenc, Agárdi Gábor, Madaras Já­szét, Ronyecz Mária, Pápai Erzsi, Raksányi Gellert, Hor­váth József, Szersén Gyula, Izsóf Vilmos, Felföldy László és Mányai Zsuzsa — egyaránt részesei a sikernek, mivel egy közös ügyet szolgáltak, a darab érdekét. Ágh Tihamér Pusztuló trófeák Kittenberger Kálmán nyomában Nagymaroson Napsütéses őszi délután jár­tam Nagymaros felett a hegy­tetőn. Gyönyörködtem a meg­unhatatlan, csodás panorámá­ban. Jó későre járt, mire el tudtam szakadni a látványtól. Elindultam egy ösvényen a falu felé. Az út nagy gesztenyeerdőn keresztül kanyargós, csendes utcába torkollott. Egyszerre meglepő Látvány állított meg. Egy régi ház homlokzatán két napszítta kafferbivaly-kopo- nya között egy előttem isme­retlen nagyvad trófeája mál­ladozott, harmóniában az idő­verte épülettel. Az utcatáb­lán a felirat: Kittenberger Kálmán utca. Ebben az ódon házban lakott a legendás Af- rika-vadász, aki nagy értékű gyűjteményét a Nemzeti Mú­zeumnak ajándékozta. (Ez a gyűjtemény Kovács Ödön, Kit- tenlberger Kálmán, Molnár Gábor és Széchenyi Zsigmond vadászok és gyűjtők áldozatos munkája folytán Európa leg­gazdagabb gyűjteménye lehet­ne, de 1945-ben és 1956-ban nagyrészt elpusztult.) Itt van a Kitten berger-em­lókszoba, amelyről annak ide­jén a vadászati világkiállílá- . son hallottam. Furcsának ta­láltam, hogy a ház nincs em­léktáblával megjelölve. A ka­pu nyitva volt. Beléptem az ősfák árnyékában megbúvó, még üde, zöld kertbe. A ház belső oldalán végig­futó széles verandára néhány lépcső vezetett fel. Szemben nyitott ajtó. Tágas konyhában találtam magam. Nem volt egészen mindennapi konyha, mert falán régi kard függött. Habverővel kezében a házi­asszony nézett rám csodálkoz­va, majd meghökkent arco­mat látva elmosolyodott .. Elmondtam jövetelem célját. Felvilágosított, hogy az emlék­szoba csak a vadászati világ- kiállítás idején létezett. Utána innen mindent Szécsénybe, a kastélymúzeumba szállítottak. Ö Tóth Akosné, Kittenberger Kálmán unokaihúga. Családjá­val lakik itt, a ház tágas, szí­vesen adtak volna helyet to­vábbra is az emlékszobának, s gondoznák szeretettel. Majd kedvesen — hogy csa­lódásomat enyhítse — a fedett teraszra vezetett. Megmutatta a falon függő afrikai vadász- fotókat és a nagyméretű Af- rika-térképet, amelyen beje­lölték azt a hatalmas terüle­tet, melyet Kittenberger Kál mán vadászútjai során bejár. — Sokan jönnek ide turis­ták, nagybátyám tisztelői. könyvének olvasói és csalódot­tan mennek el. Itt a házban nem maradt tóle semmi sze­mélyes emlék, csupán a térké­pet és fotókat tudok mutatni. — Nagybátyám csaknem ti­zenhat évet töltött Afri’cábai rövidebb-hosszabb megszakítá­sokkal 1903 és 1929 között. Ha­talmas gyűjteménye sajnos megsemmisült 1945-ben, a ma­radék Szécsényben és a veszp­rémi múzeumban van. A ház homlokzatán levő, időjárástól megviselt szép trófeák is res­taurálásra szorulnának. Mennyire szerette a hánya­tott életű Afrika-vadász ezt a házat, a marosi erdőiket, a gesztenyést, ahol legkedvesebb kutyáját, Szikrát, a vizslát hántolta el. Az egész^gyönyö- rű tájat, melynek ölén a messzi trópusokról hazatérve otthont talált. Szomorú, hogy még emlékszobája sem maradt itt Nagymaroson, pedig Kit­tenberger irodalmi hagyatéka, tudományos- és gyűjtőmun­kája^ még egy múzeum fenn­tartását is indokolná. Hajdú Karolyné t Új könyvek lapozgató]a Antológia a hazaszeretetről Egyre több írónik fordul idő­ről időre figyelemmel a hon­védelmi, hazafias térnék felé. Ezt tanúsítják azok az immár évek óta megjelenő antológiák, amelyeket a Zrínyi Katonai Kiadó gondoz. Most a legújab- bat tarthatjuk kezünkben: örökös őrségben címmel. Vers­sel, elbeszéléssel, növeli’.isztikus emlékezéssel jelentkeznek azok a költőik, írók, akik a Honvé­delmi Minisztérium és a Ma­gyar írók Szövetsége minden évben meghirdetett irodalmi pályázatának résztvevői. Ezút­tal hatodízben. „Nem kevesebb re törekednek antológiáink köl­tői és írói — írja az előszó­ban a gondos válogatás és szer­kesztés munkáját ellátó Illés Lajos —, mint arra, hogy éb­resszék, értékeljék a hazasze­ret, az internacionalizmus, a honvédelem hagyományait, s feltárják körszerű tartalmait, vonásait, bemutassák a haza, a szocialista társadalom, az em­beri haladás és a béke védel­mét vállaló, erre felkészülő mai embert”. S csalt igazat ad­hatunk — lapozva a kötet írá­sait — annak a megállapítás­nak, hogy ez az új antológia nemcsak a régebbiek folytatá­sa, s új törekvések bemutatá­sa, hanem egyúttal bizonyos szemszögből nézve egész mai irodalmunkra épülő szintézis is. Illyés Gyula, Simonffy And­rás, Csanádi Imre, Héra Zol­tán, Fábián Zoltán és miások műveiben a magyar múlt szól a jelenhez, Vidor Miklós Gáli István, Thiery Árpád, Bertha Bulcsu, Gyurkovics Tibor, Ber­kes Péter, Csák Gyula elbeszé­léseiből a mai katonaélet tárul föl, Garai Gábor, Zalka Miklós írásait pedig a nagy­világba, a baráti országok had­seregeihez ellátogatott alkotók művei között olvashatjuk. Sok új ismeretet is nyújtó művészá- irodalmi élmény így ez a kötet. lókra kiterjedően foglalkozik Bizet munkásságával. Biziet halálának századik év­fordulójára méltó kötet szüle­tett és al apos munka viszi kö­zönségünk elé életművét, mely eddigelé inkább csak legneve­sebb sikerdarabjai alapján tette nálunk ismertté nevét. A zenei életrajzok kedvelői most a Zeneműkiadó gondozá­sában egyszerre két új művet is tarthatnak a kezükben. Fe­jedelmek lantosa címmel jelent meg a XVI. századi, valóban regényes életútat megtett Bak­fark Bálint életének regénye, Fajth Tibornak immár sajnála­tosan posztumusz műveként A már a nyomdai munkálatok közben elhunyt szerző útiköny­veit (Olaszországról, Velencé­ről) jól ismeri a magyar olva­sóközönség, de most bizonyára megkedveli mint regényírót is — első és utolsó regényével. Az olvasmányosan, hiteles tör­ténelmi és életrajzi adatokkal megírt regény különösen ér­deklődésre tarthat számot most, a kibontakozó hazai Bak­fark-reneszánsz idején. Nagy jelentőségű művész útját is­merjük meg, a lantművészet és az önálló lanfekompozíció egyik úttörőjének érdekes és értékes életét. Georges Bizet élete és müvei című kötet — Németh Amadé munkája — az első magyar Bizet-monográfia. Méghozzá igen alapos. Az első rész maga az életút amelyet híven kísér végig a szerző, idézve bőven Bizet leveleiből, írásaiból és a kortársak visszaemlékezésed­ből, a korabeli kritikákból egyaránt A második részben minden fontos műre, ope­rákra, szimfonikus alkotá­sokra, zongoradarabokra és da-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom