Pest Megyi Hírlap, 1976. október (20. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-10 / 240. szám
1976. OKTOBER 10., VASÁRNAP "■ÍÁÖHot» 7 UWE BERGER: Őszi nyugtalanság Tompán terjeng a köd, fakó szél lengi át; sárgult avar fölött terdepel a világ. Lepergő lomb zörög, borzong belé az est — de minket az örök elmúlás nem ijeszt. Nekünk erőt ad a nyugtalanság, erőt, ha végső éjszaka ásít szemünk előtt. A tér kezünk nyomán meghajlik, mint a fém. S mienk jeges porán a földöntúli fény. Asztalos József fordítása Anya gyermekével Kesztyűs Ferenc rajza HÓDI T. JÓZSEF: Kövek Azon a délutánon az öreg Viszlay már harmadszor látta meg, hogy a férfi lopja a követ. Mindig csak egyet. Jön a kerékpárral, megáll. Szétnéz. Ha nincs senki a közelben, a megtámasztott bicikli csomagtartójára emel egy bazaltkockát, gyorsan felszáll és továbbhajt. Hova viheti? Minek? Viszlay most fürge volt. Amikor a férfi éppen csak lehajolt a kőért, már nyitotta a kaput. — Jó napot! — köszönt a férfire. — Magának is — válaszolt, és a kő már a csomagtartón pihent. Mozdult, hogy indul. — Hova viszi a követ? A férfi szúrósan az okvetetlenkedő öregre nézett. — Ütnak. Nem lehet? Az öreg göcögve nevetni kezdett. — Tőlem kérdi? Nem az enyém. Tőlem viheti. Akár autóval. Tényleg: miért egyenként viszi ? — Van időm. Biztos, hogy jövőre is itt lesz ez a kő. — Aha. Ez igaz. Két éve kezdték itt az építést, talán három hónapja, hogy elkészült az aszfalt, de ezzel a kővel senki nem törődik. Már _ kivéve magát. Meg a többit. ' aki hordja. A férfi megint mozdult, taszított egyet a kerékpáron. — Ne siessen már annyira... Viszlay ravaszul somolygott — Tudja — szólalt meg újra —, azért én sem néztem tétlenül, hogy itt áll ez a töméntelen bazalt. Jöjjön csak be! A férfinak nem ákarózc*». A portára gondolt, a krumplira, amit nagyon vetni kellene már, hátha jön egy jó eső a héten. A kerítésen belül rMldezett kert volt szőlővel, gyümölcsfákkal. — Viszlay Bálint — nyújtotta a kezét az öreg, miután a férfi letámasztotta a kerékpárt. — Kormos — mondta a férfi. Elindultak a keskeny téglajárdán befelé, elöl az öreg, mögötte élénken tekingetve a férfi. — Építkezik? — dobta hátra a kérdést Viszlay. — Még nem. Csak szeretnék. Januárban vettem a portát, részletre. Nagyon elhanyagolt. Rendbe akarom tenni. I — Hol lakik? — A város túlsó felén. A textil mellett. Albérletben. Odaértek a házhoz. Takaros, rendben tartót ház volt. Viszlay nem az ajtó felé vezette Kormost, hanem az épület mögé került. Egy féltetejű házikó tűnt elő. Vakolata még nem volt, a nyers bazalt közül kivirított a világosabb színű habarcs. A palatetőre virágszirmokat hordott a gyümölcsfákról a szél. — Mit szól? Ez mind innen van az utcáról. Belül kohósalak-tégla, kívül bazalt. Mint egy vár. Persze, én nem egyesével hordtam. Viszlay csokornyakkendője ugrálni kezdett kiugró ádámcsutkája felett. — Tudja, mi voltam én 45 előtt? Tiszttartó. Nem akárhol. A Faludi-birtokon. És tudja, mit csináltak belőlem ezek? W.C.-pucoló voltam évekig! Én! Feszengett, piszkos kezét kopott nadrágja szárához dör- zsölgette Kormos. A kis házra nézett, közelebb ment. Megtapogatta a szemével a falat, felnézett a tetőre. — A faanyag? — A vejemtől. Raktáros. — A pala? — Az is. — Ki építette? — Azt is a vejem. örült, hogy megcsinálhatta. — örült? Miért örült? — Ha jaj! Az öreg Viszlay azért még ma is valaki. A vejem főnöke régi szakember. Mérnök. Sokat tarokkoztunk annak idején együtt. A feleségem — isten nyugosztalja szegényt — rokona volt. Persze, ő is fekete lett egy jó ideig, mert nem akarta kiszolgálni ezeket. De a ' ucása kell. Most már kell. Szóval beszéltem vele a vejem előmenetele miatt. Raktáros lett, príma stallum, nekem meg készen lett ez a háza kő. Viszlay pipát vett elő, meg dohányt. — Nem hiába kérdeztem én, hogy miért egyenként viszi — szólalt meg az öreg újra, miután rágyújtott. — Miért nem fogad egy fuvarost? Jól megfizeti, hogy tartsa a száját. Egy este elvisznek annyit, hogy meglesz a maga kuli- pintyója is. Cigarettát vett elő Kormos. Ingerelte a dohány émelyítő ‘füstje. A markáns Kossuth egy kicsit semlegesített rajta. — Nincs nekem annyi pénzem, hogy a fuvarost meg tudjam fizetni. Aztán meg... — Szint kell itt vallani, uram! Itt ez a bazalt. Másutt meig más. Milliók. Mi minden megy kárba ebben az országban! Viszlay közel hajolt, hangját lehalkította. — Majd én elintézem. Jó? A vejem szerez kocsit. Jó ember maga, csak szemérmes, látom én. Megérdemli, hogy segítsek magán. Na? Kormos mélyen szívta az utolsó slukkot, elpöckölte a csikket. — Nem. Köszönöm, de nem. — Miért nem? Azt hiszi, így becsületesebb? Egyenként? Kormos hallgatott. Viszlay úgy nézett rá a pipa mögül, mint egy csodabogárra. — Ide figyeljen! — mondta Kormos. — Azt hiszem, egészen más a kettőnk alapállása. Maga 45 után kiesett a pikszisből. Én benne se voltam. Most se vagyok. Maga a közönséges lopásból is személyes bosszút csinál. Mit gondol, kit nyír vele? A rendszert? Egy frászt! Engem, meg a többi szegény ördögöt. Viszlay elégedetten mosolygott. Megdöfködte a pipájában a dohányt. — Maga bolond! — mondta tárgyilagosan. — Ilyen ideológiával —, és lopja a követ. Most KormOS arca is derűs lett. — Téved, Viszlay úr! Ha olvas újságot, tudja. De mikor ÁGH TIHAMÉR: A kosaras lány / M indjárt jön. Hallom az ajtók csikorgató csattogásáról. Pár pillanat és ideér. Olyan hirtelen rántja majd fel az ajtót, olyan elszántan, mint akinek élete függ ettő a mozdulattól, mintha ezzel akarná bizonyítani egész lényét és hivatottságát, kapcsolatát a világhoz, a jelenvalóságát. Amint azonban belép, megtorpan. Rám fog nézni ijedt, szürke kis madárarcával, mint ma éjjel már annyiszor, és monoton hangon, szinte maga elé mondja a szavakat, mintha tulajdonképpen nem is akarna semmit elérni velük, úgy fogja darálni lélsk- telenül. — Forró feketét, cukorkát, csokoládét, szendvicset tessék ... Mindjárt jön a kosaras lány. buknak le azok, akik csak egyszerűen elfelejtik, hogy itt az utcán egy csomó bazalt maradt, hogy egy bérházba lépcső is kell... Érti, mire gondolok? Akik tojnak arra, hogy milyen rendszer van, egyszerűen trehányak. Kormos elhallgatott egy pillanatra. Már nem mosolygott. — Még talán maga is többet ér, mint azok, mert csinált ennek az országnak egy maradandó valamit. Nem hagyta kárbaveszni. Ha maga meghal, kié lesz ez a ház? Az államé. Ezé az államé, akárhogy erőlködik. — A lányomat kihagyja a számításból? — Dehogy! De nem érti? Ez a ház itt van Magyarországon! Ha a lányáé lesz, akkor is. Azt kérdezte: hol van a lelkiismeretem, amikor viszem a követ? Tudja, hogy még soha nem gondoltam végig? Rö- hej, hogy pont maga kény- szerített rá. Tudom, hogy ez lopás. De nem csinálok belőle hőstettet, mint maga. Az öreg komótosan kiverte a pipájából a hamut, aztán, mint az elején, kedélyesen, kicsit cinikusan megkérdezte: — Nem gondolja, hogy ma már nem lesz ideje krumplit vetni? Elborította a düh Kormost. Sarkonfordult, indult a kapu felé. Míg Kormos a kerékpárral bíbelődött, Viszlay is odaért. Kormos kifordult a kapun. Tolta az öreg biciklit, sietett. Amikor a sarokhoz ért, visz- szanézett. Viszlay már eltűnt, csend volt. Kormos egy kézzel lelökte a csomagtartóról a követ. Aztán felszállt a kerékpárra és gyorsan elhajtott, hogy valamennyi krumplit azért még elvethessen. Fogok tőle venni valamit. Már nem tudom többet megalázni azzal, hogy köszönöm, nem kérek. Ha erőszakos, hangos és kellemetlen lenne, az más. Akkor bezárnám a fülkét, bebújnék alvást színlelve a fogason himbál ódzó kabátom szárnyába, vagy megkérném egyszer és mindenkorra, hogy ne zavarjon többet, mert meddő és kilátástalan a fáradozása. De nem lehet. 3 ön, lényében rebbenő ri- adtsággal, hangjában azzal, hogy bocsánat, hogy élek, szinte meg sem várja a visszautasítást és tapintatosan eltűnik. Az ajtót csendese húzza be maga után, nem úgy, ahogy kinyitotta. Az ember arra gondol: ez a lány vajon a szerelemben is ilyen? Mert biztosan tartozik valakihez. Egyszer végez a munkájával, leszáll a vonatról és valahová hazamegy. Milyen lehet az otthona? Talán egy reménytelenül vedlett és kopott albérleti szoba, amely csak any- nyiban különbözik a másodosztályú vonatfülkétől, hogy nem változtatja minduntalan a helyét és nem zötykölődik. De lehet, hogy a sajátjában lakik. Pest környékén, családi házban, köréje álmodott idillel és szépen ápolt virágoskerttel. A ház falai frissen vakoltak, még sokáig fogja nyögni az építkezés adósságát, de ettől függetlenül boldog. Csak nem mutatja. Mert nem tartozik senkire. Tulajdonképpen nekem sincs semmi közöm hozzá. Csak játszom a gondolatokkal, latolgatom a lehetőségeket, megpróbálom egy adott helyzetbe, bizonyos környezetbe belehelyezni. Mint mindenkit, pincért, taxisofőrt, fodrászt, kabinost, közértest, akikkel csupán csak pár szó erejéig hoz össze a sors. Akikről nem tudok jóformán semmit, de akikkel lényegében mégis állandóan kapcsolatban vagyok. Mindenkit elhelyezek magamban, lehetőleg megnyugtatóan, mindenki köré otthont képzelek, barátságokat, szerelmeket, csalódásokat, célokat, indulatokat, mert lehetetlennek tartom, hogy például a sarki kö- zértesről, akivel jóformán naponta beszélek, ne tudjak semmit. Hogy jó ember-e vagy rossz, hány gyereke van, mi a hobbyja, szereti-e a marhapörköltet, meg más ehhez hasonlókat. Megkérdezni viszont nehéz és kellemetlen. Könnyen valami gorombaságot kapna az ember a fejéhez. Azt pedig jobb elkerülni. A kosaras lány végre megjelenik az ajtóban. Elmondja a mondóká- ját. — Kérek egy kávét... Csodálkozik, mintha rosszul hallana, mintha valami fantasztikus meglepetés érte volna. De aztárv felocsúdik. Leteszi kosarát a padra és a termoszból papírpohárba löttyinti a langyos fekete lét. Cukrot is ad hozzá piciny zacskóban. A kristályszemek reménytelenül megcsomósodnak a pohár oldalán, kilátástalan kísérlet elkavarni a kávéban. A lány áll és vár. Rátámaszkodik a kosarára és belebámul a semmibe. Igyekszik teljesen személytelen lenni, mégsem tudja letagadni önmagát. — Nem felesleges egész éjszaka mászkálni a vonaton, hiszen alig van utas — kérdem a lánytól, hogy valamivel feloldjam a csendet. — Muszáj menni... — Miért? — Mert ha nem megyek, akkor elalszom... — És az nagy baj? — Ha felébredek fázom... — Fűtik a vonatot, kellemes meleg... — Nem a hideg miatt fázom, hanem a fáradtságtól... — Mitóta van úton... — Harmadszor fordulok Nyíregyháza felé. Három ötven lesz a kávé... E zzel a három ötvennel minden további lehetőségemet elvágta. Amint megkapta a pénzt, nyomban sarkonfordult és becsukta maga után az ajtót. Nem tudtam megkérdezni tőle, hogy boldog-e, vagy boldogtalan. Abonyi részlet CD Barnóth Zoltán rajza BORBELY TIBOR: Meggyorsult idők FURCSA SZERKEZET Hatvan perc alatt valami furcsa szerkezet bennem valahol százhúszat ketyeg. Fiam hathónapos, de mégis ő segít. Nevet, hogy egy nap alatt legalább kétszer boldogabb legyek. ÉGIG HAJOLNI „Elvertük, éhünk, unokám,” — kattant a mondat és a bicska harmincnyolc éve tán. Okos könyvekben nem kell utána nézni, mért verte éhét a paraszt. Gyerekkorát felérzi még a férfi, s érzi, ugyanazt. Szívében jelenidő a múlt, mert megtanult égig hajolni, földig magasodni. GYEREKKOR Húsleves vasárnap, maradék hétfő, főzelék kedd. Emlékezet. SZÉKEK Csikó lelkem húzza testem vén, csikorgó szekerét. Küllőt vesztett és kenetlen rajta mind a négy kerék. Utas rajta meg nem ül, ám ha mégis —, kapaszkodjék emberül. Utak púpja, padka kő, sárba vágott, már kiszáradt, félrevágó, visszarántó, messzi célig terelgető keréknyomot elviseljen ő.
