Pest Megyi Hírlap, 1976. szeptember (20. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-26 / 228. szám

1976. SZEPTEMBER 26., VASÄRNAP X/éúiav ART BUCHWALD: Mennyei malaszt Történt pedig vala, hogy Jack Cunningham kukorica- termelő farmer mennyei han­got hallván, az ég felé fordí­totta arcát és ekeszarvát, s ekképpen könyörgött ijedté­ben: — Uram félek, mert ily dör­gő hangon szólasz hozzám! — Ne félj földi szolgám, mert én a te Istened vagyok. Vállamon a Föld összes ter­he. mindenkori elnöködé, de a tied is, hogy minél több kuko­ricád teremjen és dollárhoz juss. — Ha ily közvetlen vagy hozzám, uram — bátorodott fel a derék farmer —, mondd meg nekem, hány szem földi kukorica egyetlen szem meny- nyei kukorica? — Egyetlen szem, fiam? Egymilliárd földi kukorica­szemnek felel meg. — És még egy kérdést en­gedj meg, uram: hány perc itt a Földön egyetlen mennyei perc? — Nem tudod te azt percoen mérni fiam. Egyetlen meny- nyei perc a Földön ezer esz­tendő. — Hűha. Akkor el tudom képzelni, mennyi egyetlen mennyei cent itt a Földön. — Pontosan ezermilliárd dollár, én földi szolgám. Fel tudod mérni ésszel, mennyi pénz ez? — Óh uram, nagyonis. Ép­pen ezért könyörgöm Hozzád, adj nekem itt a Földön csu­pán egyetlen mennyei centet, uram! Jehova megvakarta szakál- lát, gondolkodott és felelt: — Rendben van fiam, csak légy türelmes. Termeld a kuko­ricádat és add el, amennyiért a mindenkori elnököd pénz­ügyminisztere az árbefagyasz­tással csak engedi. Aztán ne ér­dekeljen sem a Watergate-ügy, sem más korrupciók tisztázása, az nem a te dolgod. Teveled továbbra is csak — kukoricáz- nak. Hanem mégis teljesítem azt a kérésedet, hogy adjak neked fiam egyetlen mennyei centet itt a Földön. Megadom. Csak arra kérlek, légy türel­mes és várj csupán egyetlen mennyei percig. Dénes Géza fordítása Táj három fával » Papp Albert grafikája SIMÁI MIHÁLY: 1 iinodo Virágot is viszek neki, még nem tudom milyet... Beszélek róla másnak is, még nem tudom kinek.., Egész nap érte ballagok, meg nem tudom liová... A csöndben róla hallgatok, soká... soka... soka... SZEKSZÁRDI MOLNÁR ISTVÁN: Maradj meg bennem Úgy maradj meg bennem, ahogy megismertelek, ahogyan láttalak a kertben virágcsokorral és később, ahogy kéz a kézben léptünk ,.. Úgy maradj meg bennem, ahogy színes ceruzákkal rajzoltál. ' fc-v*- x ahogy régi dalt dúdoltál, ami elkísér egy életen... Úgy maradj meg bennem, ahogy szóltál hozzám, ahogy szó nélkül tűrted a szegénységet, a hideg szobát elviselted ertem... Jó visszaemlékezni rád. Nem is olyan bolondság ez a kocogás, amiről annyit szajkóznak a rádióban — gon­dolta Kerék Jakab és elhatá­rozta, hogy minden este kör­befutja a háztömböt. Két kör­rel kezdi, aztán majd lassan« emeli az adagot. Ötvenévesen, ♦ erősen megeresztett pocakkal, igazán tenni kell valamit az egészség érdekében! Amikor első este lassú iram­ban kikanyarodott a belvárosi bérház kapuján, kis híján ösz- szeütközött Balázs Miskával, egyik hivatali kollégájával. Ez is mi a csodát tekereg most erre? — Mi az öregem? — torpant meg Balázs. — Majdnem fel­döntöttél. Hová a fenébe ro­hansz? — Rohantam? — csodálko­zott Kerék. — No, nézd csak észre sem vettem. De tudod, arról van szó, hogy... hogy elfogyott otthon a kenyér és sietek mielőtt bezárna az üz­let. Az asszony körömpörköl­tet csinált és kenyér nélkül, hát... — Ja, az más, de azért mégsem kéne így loholni. A mi korunkban mór veszélyes ez a tempó. Lépj ki, de ne úgy, akár egy kamasz. — Igazad van — törődött bele sóhajtva Kerék, majd gyorsan elköszönt a kollégá­tól. Tempós, nagy léptekkel indult meg és csak azután vál­tott át futásra, amikor a másik már befordult a sarkon. De alig hogy nekieredt, a távol­ban közeledni látta Szilánkai- nét, a ház egyik legpletyká­sabb lakóját, aki hosszú évek óta tartó özvegységét kizáró­lag csak mások megfigyelésé­nek szentelte. Remélem még nem látott meg — lassított ijedten Ke­rék —, arra igazán semmi szükség, hogy ez mindenfélét összefecsegjen. A legenyhébb változat, ha csak azt terjeszte­né,. hogy megbolondultam. — Kezitcsókolom — emelte meg a falapját —, hogy van kedves asszonyom? Negyed óráig tartott, amíg Szilánkainé elsorolta, hogy van, és újabb negyed órát vett igénybe, ahogy ráérősen elto­tyogott a házig. Közben több­ször hátratekintett, mert azért gyanúsnak találta Kerék lakó­társ szívélyes érdeklődését. Nem emlékezett rá, mikor ér­TOTH-MA THE MIKLÓS: A látszat egyszerre, minden átmenet nélkül...? Túl éles a kont­raszt! És azért tekintettel kell lennem a reputációmra is! Állt a sarkon és úgy tett, mintha várna valakit. Ennek bizonyításául időnként az órájára nézett és ilyenkor rosszallóan megcsóválta a fe­jét, mint aki elképzelni sem tudja ezt a késést. Aztán végre... végre megtisztult a terep az ismerő­söktől. Se közel, se távol sen­ki emberfia. Büntetésből há­rom kört futok — fogadta meg keményen — és az időt is stoppolom. Kíváncsi vagyok, lassú kocogásban mennyi kell a háztömb megkerüléséhez? — Na megvetted a kenye­ret? — Egy kéz nehezedett a vállára és mintha csak a föld hányta volna ki, abban a perc­ben ott vigyorgott mögötte Balázs Miska. — Még nem — nyögte el­keseredve és magában a po­kol mélységes0 fenekére küldte a másikat —, most... most akarom éppen... — Akkor mi az ördögöt csi­náltál eddig? Levegőztél? — Hát igen... úgy is lehet mondani... — Azt látod, jól tetted! A mi korunkban nem árt néha levegőzni, meg sétálgatni egy keveset... Egyébként meg­fogsz lepődni, éppen hozzád indultam. — Hozzám? — Persze. Itt jártam Edelé- nyi Jóskánál és elhatároztuk, hogy átcsallak egy ultipartira. Természetesen, ha elenged az asszony... — Kérlek, a kenyér... — Megveszed, aztán fel kí­sérlek, elkérlek és már jöhet is a zsuga. Na gyere, irány a közért! Aznap éjfélig csapkod­ták a lapot a telefüstölt szobá­ban és amikor Kerék Jakab végre ágyba került, szentül megfogadta, hogy azért sem hagy fel a kocogással. Nem hagyja magát eltéríteni ettől a szándékától! És másnap este újra neki­iramodott. Otthon a lakásban loholt nyolc kört, az előszobá­tól, a kétszemélyes heverőig, majd ismét vissza. — De Jakab — szörnyűlkö- dött az asszony —, mit fognak szólni az alattunk lakók? — Mit szólnak... mit szól­nak? — lihegte Kerék. — Te mindenből ügyet csinálsz! Te most is csak azt nézed, mit szólnak az alattunk lakók, a szomszédok, meg mit tudom én, kik?... És az eszedbe sem jut, hogy az én egészségem mindennél fontosabb? Leg­alábbis nekem, ha már neked nem! — Jakab, azért ezt nem le­het, azért valamit adni kell a látszatra is... — A látszatra?! Micsoda os­toba képtelenség! Kit érdekel a látszat, amikor az egészsé­gemről van szó?! deklődött utoljára a hogy léte felől és vajon most miért te­hette? E mögött lehet valami, itt valami lappang, de az ösz- szes lehetséges kombinációk kiértékelését otthonra tarto­gatta. Érezte, ennek a rejtély­nek a kibogozása teafőzéstől lefekvésig fog tartani és már előre örült, hogy hasznosan töltheti el az estét. — Na végre — dobta el a második cigarettavéget Kerék, és hátat fordított a virágüz­let kirakatának, amit Szilán­kainé eltűnéséig nézegetett. — De most aztán rajta! Csak az elhatározásig jutott, mert az újabb nekiiramodás előtt még idejében észrevette a sarki hentest, aki éppen most húzta le a rolót és a szemközti fodrászüzlet ajtajá­ban is kint állt a csinos szőke fodrászlány. Ezek elölt mégsem fut­hatok •— döntötte el szomo­rúan —, mit gondolnának ró­lam? Ez a hentes mindig szí­vélyesen, kedvesen csomagolja be még a szalámivégét is, ezek után talán már meg sem is­merne. És az a csinos kis fod­rászlány? Kinevetne vagy leg­jobb esetben vicces mukinak, belevaló hapsinak léptetne elő és legközelebb kopaszra nyír­na. Vagy csinálna egy helyre kis lófarkat a fejem búbjára, amolyan törököset. Mit tehet­nék? Várok. Űjabb várakozás, újabb ci­garetta és újabb ismerősök. A zöldséges, a trafikos, az újsá­gos, a körzeti orvos és olya­nok is, akiket csak látásból ismert. Aztán egy kutyát sé­táltató asszony is közeledett a házból. A kutya barátságosan vakkantott, amikor meglátta Kerékét, mintha üdvözletét tolmácsolná a bérház összes lakóinak. Nem lenne feltűnő — töp­rengett lehangolva Kerék Ja­kab —, ha nem úgy ismerné­nek, mint egy joviális, meg­fontolt, középkorú hivatalno­kot, példás életű családfőt, aki mindig nyugodt, kimért lép­tekkel megy az utcán. De így, BALOGH BÉNI: Szeptemberi kurucdiadal nüniket — jajdult fel az előb­bi gyalogos, de tovább nem szólhatott, mert hadnagya éle­sen felkiáltott: — Irány a nádas! Utánam! A kurucok azt hitték, hogy rosszul hallanak, de mikor a ■tiszt vad futással a közeli ná­das felé indult, mindannyian vakon követték. P’1 is esett hamarosan kö­^ zel húszfőnyi kuruc. De a többi bejutott a nádasba. — Mindenki a fűzfák felé! — kiáltotta a hadnagy. — Ott van egy sziget, ott elrejtőz­hetünk! Az osztrák lovasok utánuk akartak menni. Ám a nagy meglepetés ekkor érte őket!... Jobbról is, balról is vágtató kuruc lovasok gyűrűje vette körül az ejleruséget. — Vissza! Vissza! — kiál­tozott egy osztrák kapitány. — Üsd, vágd! — biztatta vitézeit Vak Bottyán, és vil­logó kardjával egymás után küldte ő is a másvilágra a meglepett osztrákokat. A megzavarodott ellenség jó része menekülni próbált, de a kurucok már három oldal­ról támadták őket... Aki nem a csatamezőn esett el. az a vizenyős-mocsaras nádasba fulladt. A harmadik osztrák lovas század nagy vérveszteség árán utat vágott magának Nagykő­rös irányába. — Utánuk — parancsolta Vak Bottyán. A kuruc lovasok rögvest a nyomukba szegődtek. — Bemenjünk-e Kőrösre? — vágtatott Bottyán mellé Sze­keres alezredes. — Ma még nem! — felelte a generális. — Elég, ha visz- szaűzzük őket a városba. Elég lecke volt nekik ez is... adva, hogy bármely hírvivő érkezik is — lett légyen nap­pal, avagy sötét éjszaka —, azonnal be kell kísérni Boty- tyán apánk sátorába... Most is így volt... Alig pitymaliott, de már ott lihegett a sátorbenyílóban a lovas látólegény. A generális segédtisztje, a kapitány fag­gatta. — Aztán nem káprázott a szemed, öcsém!? — kérdezte. — Ne mehessek haza az anyámhoz, ha valótlant állí­tok ... Már hajnalban gyüle­keztek a császáriak Kőrösön ... Aztán lassú menetben megin­dultak Törtei irányába ... Le­hetnek tán háromszázan is! E pillanatban meglebben-t a sátorfüggöny, s ott állt a fél szemű kuruc generális. Mind a két katona megle­petten nézett rá. — Mindent hallottam — szólalt meg Bottyán tábornok, majd a kapitányhoz fordulva folytatta: azonnal fúvasson rövid riadót kegyelmed! — Te meg, fiam, rögvest vágtass vissza, s titkon, oldal­ról figyeld a sereg mozdulá­sait. — Félóra múltán újabb jelentést kérek. A ceglédi és a környékbeli ** lovasok, meg a gyalogo­sok Szekeres István alezredes parancsnoksága alatt hamaro­san menetkészen álltak. — Ti ismeritek itt a környé­ket, ti mentek előre — fordult hozzájuk Bottyán János, az­után ő vágtatott az élre, mel­lette lovagolt Szekeres alezre­des. Nem volt még fél nyolc, amikor visszavágtatott a lovas látólegény. — Generális úr, jelentem, alássan, az ellenség a Ludas dűlő nádasainál poroszkál. — Köszönöm, fiam — szó­lott Vak Bottyán. — Most pe­dig alezredes uram, ahogy megbeszéltük, háromfelé!!! Szekeres parancsokat oszto­gatott, majd a vitézek három kisebb egységre oszlottak. Az egyik lovas század balra, a másik jobbra, a párás mezőbe vágtatott, hamarosan eltűnve a szem elől... Egyedül a gya­logosok bandukoltak tovább a törteli úton Kőrös felé. — No, ezek aztán jól itt hagytak bennünket — morogta elégedetlenül egy öreg talpas vitéz. — Mit ért kend a haditu­dományokhoz? — förmedt rá egy bajszos ceglédi gyalogos. — Csak bízza rá kelmed ma­gát Bottyán apánkra! Alighogy e párbeszéd el­hangzott, 12 főnyi osztrák lo­vas előőrs tűnt föl, alig 100 méterre tőlük. — Karabélyt elő! — hang­zott a gyalogos hadnagy pa­rancsa. Erre a kurucok, a me­zei, talpas katonák az út ár­kába hasaltak, s azonmód tü­zelni kezdtek. A lovas előőrs meglepetten torpant meg. Nem láttak ugyan senkit, de forgópiszto­lyaikból rövid sortűzzel vála­szoltak. Eközben odaért az elő­véd század is, és az is tüzelés­be kezdett. — Ott vannak! Ott vannak! — kiáltotta el magát egy oszt­rák tiszt, és gyors mozdulattal az árkok felé mutatott. — No, most letaposnak ben­Leonyid Martinov: Kötelék Elismerem, el újra s újra, hogy bűnös vagyok; hallgatag, vita nélkül, egy szót sem szólva nyújtom feléd a karomat. Itt a kezem összekötözni, itt a szemem: bekötheted. Értsd meg, nem tudok semmi, semmi fájdalmat okozni neked, S megkötözted, egybe bogoztad, nem a kezem, a te kezed. Bár nem akartam semmi rosszat tenni én soha teneked. Illyés Gyula fordítása il i----------- szeptemberében Herbe vilié osztrák gene­| 1705. 1 rális a szolnoki vár ellen készült. Ezért — — 26-án kora reggel háromszáz főnyi lovas­ságot küldött előre nagykőrösi táborából felderítésre. Nem tudta azonban, hogy a legendás hírű Vak Boty- tyán tábornok a szomszédos Törtei községben táborozik. A Duna—Tisza közének akkori kurucfőparancsnoka egy lovas íáíó-jától jelentést kapott az ellenség közele­déséről. Gyorsan hadba szólította vitézeit és a kurucok fényes győzelmet arattak az ellenségen, a Nagykőrös, Cegléd és Törtei közötti mezőkön. A kurucok e nagyszerű diadala — a hiteles törté­nelmi adatok, a töredékes néphagyomány, valamint Pa­taki Ferenc ceglédi helytörténész közlései alapján — imigyen esett. TVapközben még teljes ere- jével tombolt a szeptem­beri nyár, de kora reggel és alkonyaikor már a koraősz ködpárái úsztak a sík vidék felett... Máskor, békésebb időkben, ilyenkor tértek haza a nagy­kőrösiek buckás szőlőskertjeik­ből, ám most már alkonyat előtt hazasiettek ... Ellensé­ges csapatok tanyáztak Nagy­kőrösön, Herbeville osztrák ge­nerális vezényletével. Huszonhatodikén hajnalban pattogó német vezényszavak­ra ébredtek a körösiek. Valóban több száz főnyi lo­vascsapat verődött össze a Fő- , téren, aztán egy-kettőre csak­ugyan fel is sorakoztak. — A fene beléjük, nem megy ez mind el — állapította meg magában egy jó húsban levő, ötven körüli kofaasszony, aki a háborús idők ellenére is a Piactérre bandukolt zöldséges­kosaraival. Hangos Platz, platz! kiáltá­sokkal hamarosan el is ta­nácsolták őkéimét az útból. — A rossz nyavalya érti a ti bikkfanyelveteket! — kiál­totta vissza Rózái néne... (mert ez volt a becsületes ne­ve). És semmi porcikája nem mutatta, hogy félne ezektől a rézcsákös lovasoktól. A császári katonák nagy ré­sze harsány hahotával kísérte a különös párbeszédet... Vi­dámak, gondtalanok voltak, még nem sejtették, mi vár rá­juk. — Elmennek — gondolták reménykedve.-k IV em messze Törteihez, egy halom közelében elnyúló, üde réten állott a kuruc fő­vezér sátra. Csúcsán a kuru­cok égőpiros zászlaját lenget­te a szél. Három gyalogos és két lo­vas strázsa vigyázta a híres tábornok álmát. Pontosabban: látta el a szolgálatot.. . Mert nékik szigorú parancsba volt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom