Pest Megyi Hírlap, 1976. szeptember (20. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-19 / 222. szám
1976 SZEPTEMBER 19., VASÁRNAP ram Jf x^úmm-AíoiA P,j megyeien BEMUTA TJÜK ÉRDÉL YI LAJÓST Míg a költők nem érintik verseikkel, magányosak a dombok és az erdők. A gombai fák, mezők elszigeteltsége megszűnt Erdélyi Lajos jóvoltából. Gombán született, joghallgató, a monori járási hivatal főelőadója, két gyermek apja és költő egy személyben. Versei a Néphadseregben, a Közalkalmazottban és a Pest megyei Hírlap Monori Híradójában jelentek meg. Hevesen kérdezi önmagától: „Miért kopogtok, lüktető gondolatok szívem kapuján, agyam előcsarnokában?** Vajon a gombai táj és századunk kiválasztottja Erdélyi Lajos, hogy megnevezze az idő és tér szakadatlan eseményeit? Még nem tudjuk. AnyERDÉLYI LAJOS: nyit azonban megjegyezhetünk, l.ogy érzékeny tisztesség motoz soraiban, melyek érzelemmel átitatott leírások: „Borzadó táj! Elhallgatom perccgését hűs dallamon. A beboruló látóhatár füst-peremén osonva jár képzeletem, szunnyadozó kicsiny házak bóbiskoló szarufáján viaskodik őszben-dérben.’* Ez a nyitott kedvesség, nem szűnő áhitat jellemzi verseit. Addig is, míg művei igazán megszületnek, a benne növekvő humánum sugárzása kör- ' nyezetet épít. Költeményeit azzal a bizakodással adjuk át az olvasónak, hogy mozdulásuk február, tavaszuk most következik. L. M. Gomba... Piros-szemű nyúl futott áit sövénnyel szegett utamon, hol ökörnyálba botlott lábamon a nap sugarát melengettem. Menjetek ki, nézzétek meg csendes-zugos búv-helyemet! Mindenkié a természet e csodákkal kihímzett zuga: t GOMBA ha leírod, kalapot írsz s nyelveden lappang az íz, jó sütve-főzve zamatot érzel, erdő-mező elhagyatott kis növényét és gyümölcsét véled magad előtt. Ha megnézed, gyöngyszemet látsz, falut, régit. Nagyot kiálts: óh, hogy lehet ennyi szépet egyberakni, hevenyészett formában is ily formásat! Piros-szemű nyúl futott át sövénnyel szegett utamon, majd túl megállt, két lábra ült, füle égnek, úgy megfeszült figyeltében. Mire gondolt, mit láthatott? Olykor szánom az állatot, de irigylem is a hangokért, ember-fülnek hangtalanért, a színekért, ember-szemnek köd-homályért! Érzékenyen érzékelem azt, mit adhat Szülőföldem, e kis falu: GOMBA. A csendesen is felkiáltó önmagamra-találást, zsenge-pihés szerelmeket, mit megértem zugaiban. A papárkai cigányokat, rózsái, tómelli, alszegi, csukási, gatya-szári, szutyoki, horgacsosi, farkasdi, harcvölgyi SZEGÉNYEKET, zselléreket, béreseket, sokat, jaj, sokat vesződőket! (számtalanul!) A fölszegi, kutya-hegyi, szarkaházi GAZDAGOKAT, rangosokat, fehér-inges nagygazdákat, jaj, a mindig jól élőket! (számolva!) Piros-szemű nyúl futott át sövénnyel szegett utamon, hol ökörnyálba botlott lábamon a nap sugarát melengettem. A béke és a barátság útján Csuka Zoltán 75. születésnapja előtt A maga nemében páratlan értékű és hatású irodalmi műhely alkotójának, az Erden élő és dolgozó Csuka Zoltánnak köszöntjük rövidesen, szeptember 22-én, 75. születésnapját. Csuka Zoltán Zichifalván (ma Plandis- ta, Jugoszlávia), született 1901-ben. Pályáját Pécsett kezdte 1919-ben, és már az indulásnál bizonyított: cselekvő, szervező ember. A proletárdiktatúra bukása után Jugoszláviába emigrált, Újvidékre került és munkáséletének az ott töltött tizenkét esztendeje különösen termékeny volt. Vajdasági magyar újságíróként. és a jugoszláviai magyar irodalom vezető alakjaként tartották számon, irodalmi és színházi szemlét, folyóiratokat, antológiákat szerkesztett, s gyors egymásutánban adta ki versesköteteit. Egyik méltatója pontosan látta, hogy : „Csuka Zoltánban azt kapta meg a jugoszláviai magyar szellemi élet, amire szüksége volt, aki nagyon hiányzott: a hitet kiáltó költőt, a szerkesztőt, a szer_ vezőt”. Csuka Zoltán Újvidéken felismerte: Belgrád és Prága, Bukarest és Zágráb fon- tosabbaka nemzetiségi magyar író számára, mint az irodalmi divatok nemzetközi fővárosai. Már 1922 tavaszán útjára indította az első jugoszláviai magyar folyóiratot, Üt címmel. Amikor Jugoszláviába érkezett, nem tudott semmilyen szláv nyelven, de az alkotó, szervező ember szorgalmasan tanult is és már 1927-ben horvát író versét fordította magyarra. És ez kezdetet jelentett élete igazi és nagy feladatához, a jugoszláv népek irodalmának fordításához. Csuka Zoltán eddig a Jugoszláviai népek irodalmából 108 könyvet fordított magyarra. S ezt a terjedelmében és értékében szinte felbecsülhetetlen és fantasztikusan nagy munkát a legutóbbi, húszegynéhány év alatt, Érd árnyas fái alatt végezte el. Ügy hisz- 6zük, ha valaki felhívta volna figyelmét, amikor első fordítását elkészítette, hogy milyen hatalmas munka vár még reá, minden bizonnyal megtorpan ekkora feladat előtt. Hiszen akj csak egyszer is kísérletet tett valamely mű lefordítására, az tudja, hogy minden eredmény csak mérhetetlen önmegtagadással és még hozzá nem is könnyen születik. Leszkovác Mladen, újvidéki akadémikus és egyetemi tanár mondta néhány éve: „A jugoszláv népek irodalmának fordításához Csuka Zoltán csak fokozatosan érkezett el, szinte vonakodva, s nem gyors és hirtelen elhatározással”. Az első nagyobb mű, melyet közvetlenül a második világháború küszöbén, 1939- ben magyarra fordított, Milos Crnjanszki örökös vándorlás című kötete volt. Igaz — a háborús körülmények következtében — ezt a vállalkozást majdhogy észre sem vették és nem is értékelték. És ismét csak Leszkovác professzort kell idéznem a a Crnjanszki-művel kapcsolatban: „Ügy tetszik azonban, hogy abban a pillanatban Csuka volt az egyetlen, aki már jól tudta, minek kell a jövőben a legfőbb feladatának Jennie... Nyomban a háború után Csuka ismét jelentkezett régi, soha el nem hanyagolt elgondolásával. Ez az eszme pedig, jelentőségében valamennyiünk számára igen nagy, s elérése érdekében századokon át sokan dolgoztak együtt, mind a magyarok, mind pedig a délszlávok legjobb szellemei. Az irodalom terén szerette volna népeinket a magyarokhoz közelebb hozni, hogy minél jobbnak, és nagyobbnak mutasson meg és világítson meg bennünket, s a legmagasabb művészi alkotások révén költőinket és legjobb prózaíróinkat szerettesse meg népével.” E ddig a szerb egyetemi tanár nyilatkozata, mely először itt jelenik meg magyarul. A költőt, a műfordítót akkor ünnepeljük a legszebben, ha felhívjuk az olvasók figyelmét arra, hogy ez a szerény és csendes alkotómunkás milyen rendíthetetlen építőmunkása a béke és a barátság útjának. Ez az út a világ minden tájára elvezet és ennek az útnak egyik nagyrahi- vatott kalauza Csuka Zoltán. Dániel György Csúnyább kisfiút még nem látott a világ. Mindenki ezt mondta róla. Még az anyjának is feltűnt — mikor a kék kötényes nővérke bejött a szülőotthon északkeleti szárnyába és lehajolt, hogy a pufók fenekű, vi - songó, pelenkás kis csomagot óvatosan a várakozó anyai kézbe helyezze —, hogy ez nem az az aranyos kis csecsemő- rendellenesség, amit kinő a gyerek, mint a hurkákat, kiütéseket. A lefittyedt ajak, a szétálló fülek, a kidülledt és vad szem, a fénytelen, fakó, barna bőr, és ami a legkínosabb: a nagy fej — mindezek a természet nyers erejéről tanúskodtak. Ősi származásáról. Az apja rá sem tudott nézni. Anyja feltornyozta mutatós, festett haját, fiát pedig besorolta haj tűi, szívszerelmei, tánccipői, elnyűtt papírrózsái közé. Jelentett neki annyit, mint ezek a kellékek, de semmivel sem többet. Amint a kis Lincoln növekedett, és egyre csúnyább lett, kezdte sejteni, hogy valami nincs rendben. Még a karácsony és a húsvét sem volt jó. Ott ült a családi ünnepi asztalnál, gyönyörködött a krumplipüré, az aranypiros sonka vagy az ünnepi szárnyas látványában, de Gwendolyn Brocks; Szentendre, egy veréb meg én — 1976 Szánthó Imre metszete Az igazi amikor felpillantott a tányérjából, érezte, hogy felbosz- szantott valakit. Milyen kár, milyen kár, Ennyi szeretet, és nem talál viszonzásra. A kis Lincoln mindenkit szeretett. A hangyákat. Az átváltozó hernyót. Gyakran távollevő anyját. Az óvó nénit. Az óvó nónit _ aki kisrészt sajnálatból, nagyobbrészt viszolygásból törődött vele. A többiek hozzászaladtak rajzukat lobogtatva, Lincoln is vitte a sajátját. Az óvónő igyekezett ugyanolyan kedves lenni vele, mint a többiekkel, de nehezen ment. hisz ő maga kék szemű, napsugárhajú — csupa szépség, csupa finomság, csupa édes vaníliaillat. Egyik délután észrevette, hogy a kisfiú üres tekintettel bámul maga elé az előszobában. Furcsa volt, mert a csengő már rég megszólalt, a gyerekek mind hazamentek. Elfogta a szánalom. Felhúzta a kesztyűjét, és vidáman azt mondta a gyereknek, hogy hazakíséri. Hősiesen vágott neki, kézen fogta a kisfiút. De alig tettek néhány lépést, máris megbánta. A kis majom. Muszáj mindenkinek őket bámulni? És hogy szorítja a kezét... Valósággal belemar... Hétéves korában egy testvérpárt szeretett, egy fiút és egy kislányt, akik a szomszédba költöztek. Szépek voltak. Jól öltözöttek. Sokszor könyörületesek hozzá. Szívesen voltak vele, mert Lincoln leleményes volt, játékokat talált ki, történeteket mesélt. De mikor kellemesebb barátok jelentek meg a láthatáron, szépen hátat fordítottak neki. Egyszer, szintén még hétéves korában, történt valami. Egy belvárosi moziban volt az anyjával, és egy fehér ember, aki mögötte ült, a kis Lincre mutogatva hangosan súgta a szomszédjának: — Nézd! Mindig ilyet akartam neked mutatni! A faj egyik legjellemzőbb példánya. Nem olyan felhígított, mint amilyeneket mostanában lát az ember az utcán, hanem valódi néger. Fekete, csúnya, idegen. Lerí róla a vadság. A kifejezéstelen tompaság. Ez az igazi! Anyja felugrott a székről, bársonybarna arcbőrét keretező festett haja vörösebben lángolt, mint valaha, és ezt rikácsolta : — Menjen a ... menjen ... — de nem fejezte be. A kis Lincolnt lerántotta az ülésről, az pedig megbabonázva bámult a férfira, aki őt ilyen alaposan felmérte, aki új értelmet adott életének. Hazafelé ;gész úton sugárzott a boldogságtól. Persze, nem örült, hogy azt mondták rá „csúnya” — de hát ehhez már eléggé hozzá volt szokva. Az a kifejezés ragadt meg benne a sok mindenféléből, amit alig értett, hogy „ez az igazi”. Nem tudta pontosan, miért, de tetszett neki. Nagyon tetszett. Amikor megbántották, vagy túlságosan megbámulták — túlságosan sokat hagyták egyedül —, mindig erre gondolt. Azt mondta magában, „azért mégiscsak én vagyok az igazi”. Ez megvigasztalta. Majdnem négy évig nagyon sokat jelentett ez neki. (Képes Anna fordítása) HUNYADI ISTVÁN: Miklós tanár úr Gyakran álmodom mostanában Miklós tanár úrral. Elintézetlen ügyem ez a visszatérő képsor, máig nyugtalanít. Gyanakszom, hogy valamiféle immanens kapcsolat volt köztünk, védett, mint tulajdon fiát. Csapzott, befelé vizsgálódó kamaszarcom emlékeztette ifjúságára? Ki tudja? A bankett után intett, beszélni akart velem. — Látogass el hozzánk, János! — Ez volt a ragasztékne- vem: ö találta ki. — Hogyne, tanár úr — feleltem készségesen. Elszakadtunk, nehezen tör- leszthető adósságommal. Hatodikos lehettem, mikor bujkálni kezdtem a padban. A kamaszkor váltóláza, elbizonytalanodás, ideges borzongások a felelésnél. Miklós tanár úr látta, pontosán tudta, mi zajlik bennem, körülöttem. Egyszer kidgbott az osztályból Juba, az egészségtan tart ár. Szemtől szembe nevettük ki. Vihogtunk, nyihorásztunk. „Mi, orvosok, iparkoszunk ...” hallhattuk a refrént. Csapkodtuk az asztalt, tetszett nekünk ez a nyelvbicsaklás. Valaki figyelmeztette Jubát a hibájára. Helyesbített, s a kamaszüvöltés fokozódott. A szelíd ember gyakran elvakultan cselekszik, ha felbőszül, így történt, hogy engem halászott ki a bolyból. Vitt egyenest „Drágához”, az igazgatóhoz. Nekünk ez a tarajoson kopasz fej volt a rém. Miklós tanár úr félrehívott. — Tudom, nem egyedül voltál hibás. Kellett a bűnbak az osztályból. Ezen nem tudok segíteni. Mégsem küldöm el apádnak az értesítést. Magam is igazságtalannak tartom, ami történt... Nem kerestem őt érettségi után, pedig várt. Csutorás Pantyi járt ki hozzá, Újpestre. A tojásfejű, félnótás Pantyi. Egyetlen az osztályból, aki; törődött vele. Most neki panaszkodott Miklós tanár úr: — Egyik se nyit rám ajtót, rajtad kívül. Pedig János is megígérte. Kezét adta rá. Mi lehet vele? Pantyival sűrűn összefutottam a városban. Adóvégrehajtó volt. Ű ráncigáit, költögetett a tunyaságból. — Menj el az öreg Miklós tatához! Egyedül él. Lányai férjhez mentek. Téged altar látni. Mindig megfogadtam, hogy fölkeresem. Jószándék maradt. Kipergett emlékezetem szűrőjén. Más tennivalók ékelődtek napjaimba. Sürgetőbbek. Pantyi újságolta egyik nap, hogy meghalt Miklós tanár úr. Pedig látni akart. Végképp elvesztettem a szálat — futott ó£ rajtam —, holott akkor bo- gozódott rám szorosan, örökös érvénnyel. Fraus, fraudis: csalás — tanította. De csalás a kecsegtető áltatás is. Sokan elmarasztaltatunk benne. BORBÉLY TIBOR: K. t. sebész barátomnak Vállalom a vádat a harsány nevetésért, hiszen drága a hús meg a zöldség és mindenütt annyi a baj! Termékek tömegében mennyi selejt! Virgonc srácaink ezreinek szűkös a bölcsi, ovi, gondot okoz az egyetemi pontok zsugori osztogatása! Szocializmusunk célja felé még oly sok a földút, a gépkocsin haladóknak meg piszokul keskeny a sztráda! Jóízű nevetésem ingerli a vádra valamennyi fanyalgót, jogosan, kinek a kiutalt új tanácsi lakásban kezében marad a kilincs, van — nincs játékot játszik a csapban a víz, s a hétvégi ház körül ronda a pázsit, mert angol fűmagot persze, csak londoni útról hozhat az ember! Ez a „költő”, meg röhög itt, erkélyén kifeszíti a • •’adzagot, teleaggatja fia frissen mosott színes cuccaival, otrombán belerandít a szürkén fegyelmezett lírába, városképbe, s no, tessék!... a Tanács még meg sem bünteti érte! 1 i
