Pest Megyi Hírlap, 1976. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-01 / 181. szám
1976. AUGUSZTUS 1., VASÄRNAP x/túhin Vízpart Kiss Attila rajza ÚJ TERMÉS HUNYADI ISTVÁN: Fehér suhogással a kendők Innen, az öregebb kontinensről érzékeitek sugárhatásán túlról megsejtitek-e a karok magas erdejét » a tizenegy millióból, amint egyszerre dobódik és fehér suhogással lengenek a kendők? Érzéklitek-e titkos antennáitokon az érdemek lépcsőiről a belőlünk szakadó hangot — a roppant vizek moraján átkiáltót — mint árad felétek hogy karjára vegyen, vállára emeljen? A sokhangú éter rezgés-hullámait az agypályák sűrűjéből föltörőket megérzitek, hiszen titeket keresnek mi küldjük, mi üzenjük egy messziről érkezett dallam újra és újra csendülő Viharával? Budapest, 1976. júliusában Boór András: A Pilisben Púpos gerincek között délceg nyárfaerdő Domb fölött a Nap mint óriás tekergő Aláhull a fény a békés Szentivánra Vándorol a csendben ringó búzatábla Égi s földi tájak amerre csak nézek Ősi szerelemmel lágyan összeérnek Kert alatt a rőzse fellobban a nyárban Álmos kutya ballag bárgyún egymagában Holló-szárnyú galamb suhan át a fákon Elomlik a béke gyönyörű hazámon Koczo István a vonaton ismerkedett meg az asz- szonnyal. Kiss Miskának foglalta a helyet, de amikor a szerelvény kifutott a Keletiből, a barátja még nem volt sehol. Helyette egy csinos fekete nő nyitotta a fülkeajtót és érdeklődve nézett körül. — Tessék — vette el a foglaltat jelző újságot Koczó —, ez itten szabad. Nem tudom, . mi történhetett a cimborával, ugyanis neki tartottam, de már biztosan lemaradt. Ez egy kicsit a beszélgetés megindulását is jelentette, ami aztán később szépen kikerekedett, és kiderült, hogy az asszony a szomszéd faluba való. Földiek hát, ahogy mondani szokás. Közös ismerősök is szóba kerültek, aztán Koczó az építkezésről beszélt, ahol mint kőműves dolgozik, és most éppen egy toronyházat fejeznek be az egyik új lakótelepen. Az asszony elmondta, hogy otthon dolgozik, vezető a ruhásboltban, hivatalos úton járt Pesten. — Az jó, ha nem kell ingázni — bólintott Koczó, míg pillantása az asszony karikagyűrűs kezére tévedt. — Nehéz kenyér ez. Hajnalban kelek, aztán jószerével csak aludni járok haza. És a férje, ő hol dolgozik? Az asszony nem felelt mindjárt. Nézte az elsuhanó tájat, a keze tétován súrolt végig a szoknyáján, mintha a nemlétező porszemeket akarná letisAogatni. — ö már sehol — sóhajtott alig hallhatóan. — Három esztendeje... — Bocsánat — dünnyögte Koczó —, nem akartam... Aztán, gyerek maradt? — Három. — Az asszony szeme felcsillant, mint amikor igazán kedvére való témára válthat az ember. — Két fiú, meg egy lány. A nagyobbik fiam nyolcéves, a kicsik most hagyták el az ötöt. Ikrek. — Szép — mondta Koczó, és maga sem értette miért, el- komorodott. Cigarettát kotort elő, lassan, körülményesen rágyújtott, úgy tett, mintha ez a művelet most nagyon lekötné a figyelmét. Egy gyerekre gondolt, de háromra...?! A megboldogult nem töltötte haszontalanul az időt — jutott eszébe kicsit gonoszul, de aztán rögtön el is szégyellte magát. Hát baj az, hogy ennek az asszonynak három gyereke van? Az ő gondja, nem az övé. Lopva az asszonyra lesett. Nagyon vonzotta ez a nő a tekintetét. Magas, teltkarcsú, a szeme nevetős, az a sűrű fekete haja meg talán még a derekán is alul ér, ha leereszti a kontyát. Előbb az asszony szállt le, aztán a következő állomáson lekászálódott Koczó is. Nem állapodtak meg semmiben, csak elköszöntek, de a kezük kicsit hosszabban szorította egymást. Mintha az a két kéz beszélt volna helyettük is, elfecsegve mindazt, amit talán még gondolatban sem fogalmaztak meg, csak éppen megrezzent bennük, mint a megzavart madár a faágon. TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: \ Párválasztás Koczó István nehéz szívvel, szótlanul végezte aznap este a ház körüli teendőket, és csak ímmel-ámmal felelgetett az anyja kérdéseire. — Hát beléd meg mi ütött? — faggatta az öregasszony. — Nem szoktál te ilyen lenni. Könnyits a lelkeden. ha valami bánt. — Fáradt is lehetek, vagy nem?! — Koczó hangja erősebbre sikeredett, mint akarta, és hogy utólag megszelídítse egy kicsit, engesztelőén érintette meg az anyja vállát. — Mama is mindig csak engem figyel, pedig már jócskán kinőttem a gyerekkorból. Nekem is lehetnek prolémáim. Negyvenéves leszek, ha nem tudná, aztán örökké csak az a büdös meló. Bent is meg itthon is. Az embér igazán még csak egy jót sem lélegezhet. Az öregasszony hallgatott Ügy érezte, ha most megint előhozakodna a nősüléssel, a fia tán még káromkodna is. vagy enyhébb esetben elkenné valami viccel. Ezért hát igencsak meglepődött, amikor így folytatta Koczó:- A Jakab Karcsival egy ívásúak vagyunk. Neki már három gyereke van. A legidősebb már a nyolcat is kijárta, maholnap sorozásra viszik. Mit szólna hozzá mama, ha én egyik napról a másikra behoznám a lemaradást? — Ezt meg hogy érted, fiam? — Ügy, hogy nekem is lenne három srácom, mint a Karcsinak, aztán később meg egy negyedik is. — Bolondokat beszélsz, fiam — nevetett az öregasz- szony. — Nem megy az olyan könnyen. A férfi maga is elcsodálkozott azon, hogy így beszélt az anyjának. Mit szólna az anyja, ha elvenne egy háromgyerekes özvegyasszonyt? Talán azt hinné, meghibbant, hogy a gondatlanságból a gondok kellős közepébe ugrik. De mi az, hogy elvenné? Mi a biztosíték arra, hogy éppen rá várt az az asszony? Hogy is hívják? Anna. Szép név. Mélyről jön föl, akár a sóhajtás. — Hallod-e — mondta másnap Kis Miskának. — Te aztán jól átvertél engem. A rusnya pofád helyett be kellett érjem egy szép asszonyéval. — Akkor hát megérte, hogy lemaradtam — csapott a vállára Kiss Miska. — Hálából fizetsz majd egy korsó sört. — Az ördög fizessen neked, nem én ...! Talán épp az a baj, hogy nem jöttél. Mert ha mégis Odatolod azt az ocsmány képed, akkor ma másképp fütyülnék a világra ... — Nocsak — nézett rá a másik —, ennyire megtetszett a kicsike? — Kicsike? Három gyereke van, te lajhár. özvegyasszony. — Annál jobb, nincs rizikó, az ilyen örül, ha ... Koczó megmarkolta a másik kabátját, és egy pillanat alatt olyan dühöt érzett, hogy legszívesebben levágta volna a tizedik szintről. — Minek örül az ilyen, te? És mi az, hogy ilyen? Honnan tudod, milyen? Csak jár a pofád a vakvilágba! — Jól van no, ne vadulj. Nem tudtam, hogy szerelmes lettél. — Szerelmes? Koczó olyan hirtelen engedte el a megmarkolt kabátot, mintha áram szaladt volna végig a karján. — Mi az, hogy szerelmes? Fenét vagyok én az! Öreg vagyok én már az ilyesmihez. — Pedig úgy néz ki — hunyorgott a másik. — Nagyon arra billen a mutató... Éje ha rám hallgatsz, akkor nem csinálsz őrültséget. Három gyerek az nem vicc. pajtás, az már egy focicsapat negyede. A magam részéről nem vállalnék edzősködést, bármilyen tetszetős is az a klub. az nem osztozott a jókedvében. Elgondolkozva nézte a másikat, aztán csöppnyi hallgatás után lassan így szólt: — És ha teszem azt, egy jó kis járgány is tartozik a klubhoz? Meg egy ház, gyümölcsössel? No és egy takarék- könyv bélelten? Akkor sem vállalnád az edzősködést? — Az más pajtás — emelte fel az ujját Kiss Miska. — így már egészen más. Ha ez az ábra, akkor vedd úgy, hogy befogtam a számat. Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, kivált, ha ilyen juttatás is jár hozzá. így már jöhet az asz- szony a csapattal, de csak úgy magukban? Már ne is haragudj, komám, de aki ilyet tesz, annak kevesebb van egy kerékkel. Koczó nagyon szégyellte magát, hogy ilyeneket mondott, fe főleg azért, mert ráhagyta a barátjára, higgyen, amit akar. És most ez majd azt hiszi, talán majd híreszteli is, hogy ő egy módos özvegyet fogott ki. Pedig jól emlékezett rá, az asszony még azt is elmondta, hogy a házuk sincs egészen készen, amit a férjével kezdtek építeni, és változatlanul most is a szüleinél laknak. A legrosszabbkor történt a baj — hallotta az asszony hangját —, amikor már azt hittük, végre egyenesbe jövünk ... Hát igen — töprengett KoFantasztikus novella A második emeleti lépcső- házi lakás ajtaján fehér zománctábla hirdette: DR. VEJBEN BÉLA.HANG- KEPZÉS. KORREPETÁLÁS KEZDŐKNEK ÉS HALADÓKNAK. BELÉPÉS ELŐTT KÉRJÜK A LÁBAKAT LETÖRÖLNI. Izgalomtól kipirult arcú férfi csengetett. Egy perc múlva szélesre tárta az ajtót, a kék bársonykabátot viselő, őszülő, de lobogó, müvészha- jú férfi. Udvariasan kezet nyújtott: — Dr. Vejben. Parancsoljon befáradni. A Mester a barátságos szalonban hellyel kínálta a jövevényt. Őszintén meg kell mondanom — jelentette ki dr. Vejben — csa/c tehetséges tanítványokat vállalok. — A rokonaim és barátaim szerint komoly talentum vagyok. Állítólag Gigli és Caruso óta nem hallottak ilyen hangot. Nagyon bizakodom, hogy eljön az idő, amikor Maria Callasszal duettet énekelhetek — mondta magabiztosan. A Mester fáradtan legyintett: — Itt az ideje, hogy kicseréljem a táblát az ajtón. Kétségkívül félreérthető fogalmazás. Nálam valóban hangképzés folyik, de nem tenor, szoprán, alt, bariton, kolora- túr, vagyis nem énekhangkép- zésre specializáltam magam. Nálam a növendékek elsajátíthatják az emberi hangot. A barátságos, udvarias, rokonszenves, egymást tiszteletben tartó és megbecsülő emberi hangot. A tekintélyt tisztelő, de nem alázatoskodó beosztott hangját, a vezető beosztásban levő, szigorú fegyelmet követelő, de nem fölényes, gőgös, „kinyilatkoztató” hangját. Vagyis megismétlem tömören: nálam egy kéthónapos gyorstanfolyamon bárki elsajátíthatja az emberi hangot. Kedves barátom! Diktálja be a személyi adatait, és még ma elkezdem az oktatást. A Mester tiszta fényű, kék szemében fanatikus tűz lobogott. — Ne tétovázzon, ne töprengjen! Ha a tandíj miatt nem meri elszánni magát, elárulom, hogy az egész tanfolyam költsége négy forint, mely havi kétforintos részletben egyenlíthető. Nagycsaládosok, szociális szempontból rászorultak csökkentett tandíjat fizetnek. Ez nálam nem kenyérkereseti forrás. Ez szent misszió. A férfi egy kicsit csalódottan vállat vont, vette a kalapját és indult áz ajtó felé: — Az ilyesmi engem nem érdekel. Én Leoncavallo Ba- jazzókjának Tükör-áriáját szerettem volna megtanulni. Engem néhány év múlva leszerződtet talán a milánói Scala A jelenlegi foglalkozásommá pedig nem tartom szükségesnek az emberi hangot. A Mester kíváncsian elöre- hajolt: — Hol dolgozik? — Tisztviselő vagyok egy hivatalban. Én foglalkozom az ügyfelekkel... Galambos Szilveszter czó — egyenesbe. De én vajon hogyan jönnék igazán egyenesbe? Este elmondott mindent az anyjának. Az öregasszony ször- nyülködve csapta össze a kezét. — Elment az eszed, gyerek! Csúffá tennéd magad a falu előtt? Kapnál te még lányt is, vagy olyan asszonyt, aki nem mindjárt egy rakás gyerekkel kezdi. Eddig hallani se akartál a nősülésről, most meg ripsz- ropsz — és épp egy ilyet? — Milyet! Már maga is ezt mondja? Még nem is látta, de máris a szájára venné! Aztán hol vagyok én még a nősüléstől. Abba még más is beleszól. — Fiam, én csak azt mondom, gondolkozz. Három gyereket a nyakadba venni? — Ja, három gyereket! Aztán még egy negyediket, meg egy ötödiket is. Ügy szép a család, ha nagy, nem? Hát maguk hányán voltak? Megmondom, ha kiment már az eszéből. Tizenketten. Akkor most mit jajveszékel itt nekem a háromért? Es egyik vasárnap reggel motorra ült, hogy néhány szál frissen nyesett rózsával a szomszéd faluba hajtson. Az öregasszony ott állt a kapuban, nézte a készülődést, és érezte, hogy most valami olyan fog történni, amit ő már nem másíthat meg. — Aztán a gyerekekről se feledkezz meg, hallod? — szólalt meg erélyesen, amikor felbőgött a motor, és Koczó István búcsút intett. — Ott mégy el a presszó előtt, vegyél nekik valamit. Ne csak a rózsán járjon az eszed. Nem lehet csak úgy odaállítani. Mit mondanának? Kiss Miska nevetett, mert Í nagyon találónak érezte hasonlatát, de hiába lökte meg Koczót is, hogy vele nevessen, J. KO TLJÁRSZKIJ: Nehéz kérdés "Úz rendkívül nehéz beszélgetés volt. — No, barátocskám, mégis csak próbálja megerőltetni agyacskáját, és mondja meg, hogy hol dolgozik — könyörögtem beszélgető partneremnek, miközben erősen szemébe nézve igyekeztem megnyerni kegyét. Beszélgető partnerem rákvörös lett, elöntötte a veríték, törölgette a nyakát, és egyet hajtott, mint a pereces: — Nem emlékszem! Ha megöl, akikor sem emlékszem. Ügy rémlik, valamiféle hivatal lehet, de hogy milyen, arról halvány fogalmam sincs. — No, rendben — döntöttem végül. — Akkor próbáljuk meg a dűlőre jutást másik oldalról. Hogy jutott be ebbe a hivatalfélébe? — Protekcióval — csillant fel a szeme örömében, hogy végül valamivel mégiscsak a segítségemre lehet. — Egyik iskolatársamnak a barátja járta ki, hogy felvegyenek ... — Ez régen volt? — Három évvel ezelőtt. — És hogyan, milyen érvekkel agitált? — Azt mondta, hogy ez nem piszkos munka. — És ön mivel foglalatoskodik ott? — Rakosgatom a papírokat egyik helyről a másikra. — Mi van ráírva ezekre a papírokra? — Drága barátom — mért végig tetőtől talpig —, sohasem olvastam beléjük. — Es mivel foglalkoznak az ön munkatársai? — Az igazság az, kérem szépen — mondta mély gondolatokba merülve —, hogy én komolyabban nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Valószínű, közülük egyesek írnak ezekre a papírokra, mások lebélyegzik őket. — Mit is mondott? Mennyit kap ön ezért a buzgalomért? — Kétszázhúszat — felelte készségesen.' — De az előbb százhúszat mondott. — Igen. Százhúszat, ha a főállásban végzem a tevékenységet, és plusz százat, ha másodállásként, a másik munkahelyemen. — Hát ezt meg hogy lehet csinálni? — Utón vagyok állandóan a két munkahely között. — Oda szintén protekcióval jutott be? — Természetesen. — És az a második, az miért jó munkahely? — Az se piszkos munka. — És miféle hivatal? — Az igazság az, hogy én ezt nem tudom önnek megmondani. Mindössze két éve dolgozom ennél a cégnél, és még nem volt időm mindezt megtudni. — Azt csak tudja, hogy mivel foglalatoskodik a második munkahelyén? — Ugyanazzal, mint az előzőn. Rakosgatom a papírokat az egyik helyről a másikra. — Nem unalmas munka ez? — Az igazság az, hogy itt még kevesebb a munka, mint a főállású munkahelyemen. Éppen ezért, ha unom magam, akkor malmozok a hasamon, vagy fogom ezt a gombolyag cérnát, és átcsévélem az ujjamra meg vissza. — No, galambocskám, ezek után erőltesse meg az agyacskáját, és próbálja megmondani, hol dolgozik. A világ minden jóindulata ott volt a szemében, ahogy rám nézett, és halkan rebegni kezdte: , — Az ég szerelmére, értse már meg, nem tökéletesen mindegy, hogy én hol dolgozom? Sigér Imre fordítása
