Pest Megyi Hírlap, 1976. július (20. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-04 / 157. szám
4 1976. JÚLIUS 4., VASÁRNAP Homokszigeten Nagy Iván felvétele A Szentendrei--szigeten forNívódíj A Magyar Táncművészek Szövetségének előksége az évad legjobb fiatal balett-táncosai teljesítményéért járó nívódiját Pongor Ildikónak és Erdélyi Sándornak, az Operaház magántáncosainak; a legjobb néptáncos teljesítmény díját Lindenfeld Péternek, az Állami Budapest Táncegyüttes tagjának ítélte oda. Pécs város ní- vódíját Sólymos Pál, a Pécsi Balett maigántáncosa kapta. Útközben cinek. A gyerekeim nem tudják, hogy ki is az ő mamijuk. Nem hiszik el, hogy egyszer, valamikor nemzeti hősként ünnepeltek odahaza. Küldjenek egy filmet vagy fotókat hazulról, hadd lássák, ki is voltam én egykor. Luxusvillájának hófehér teraszán mondta ezt mikrofonba az 1956-os melbourne-i olimpia egyik magyar aranyérmese, a tornász Koronái Margit, aki tényleg mindent megkapott az új hazájától, csak azt nem, hotgy a gyerekei tudják: ki is az ő mamijuk ... Az egykor annyira szrtárolt magyar színésznő, Krencsey Mariann ennél valamivel kevesebbet kapott. Egy jó férjet, egy szép kisfiút meg egy titkárnői állást a férje mellett. És a többiek? Az ameriikás magyarok első, második, harmadik, negyedik generációja? Egy jámeneteJű presszó, egy tisztes megélhetést biztosító taxi, egy-orvosi rendelő... S mindehhez a nosztalgiák garmadája: az én nagyapám még Debrecenben, az ' édesanyám valahol Pesten; a szegedi szalámi így, a sertósipörlkölt meg amúgy... Ritka érdekes filmet forgatott a tengerentúli magyarokról Radványi Dezső szerkesztő és Lukács Lóránt operatőr! Nemcsak az Egyesült Államok hatalmas területét kalandozták be volt honfitársaink nyomában, hanem a nézők elé vetítették az odakint élők társadalmi spektrumát is. Szinte a szociológiai tanulmányok gatjak Koltay Gabor fiiLmrenpontosságával mutattak be rétegeket, csoportokat. Noha a több tucatnyi megkérdezettől a legkülönbözőbb válaszokat kapták, egy dologban mégis megegyeztek a feleletek: mind a luxusvillák gazdáit, mind a presszók, kocsmák vendégeit egyaránt nyomasztja az otthontalanság. Az a felemás érzés, amit úgy fogalmazott meg egyikük, hogy ők útközben élnek. Itt sem, ott sem; sehol sem... E korrekt hangvételű, nem az érzelmekre játszó, éppen ezért nagyon hatásos film nem hagyott kétséget afelől sem/, hogy mégis kikkel rokonszenvezzünk az útközben élők közül. A sajnálat — vagy éppen a megvetés — érzéséhez ezért társulhatott a szimpátia. E remek képsorok rádöbbentették a nézőt: igen, odaát is élnek olyanok, akiknek tényleg a szülőföldjükről hozza a nagyon várt híreket a rádió Szülőföldünk adása... x A rémkirály. Goethének Schubert által megzenésített balladáját ismertette péntek este a televízió Zenei Klubja. Amilyen könnyed hangvételű, olyan tanulságos adás volt. Pernye András diákos bája és tudósi anyagismerete, Antal Imre jókedvű, de mértéktartóan vidám játékvezetése, Gáti István remek éneke bizonyára sok nézőt tartott ott a készülékek előtt. Zenéről, irodalomról, a nagy művészek apró _ emberi dolgairól egyaránt bőven esett szó ebben a műsorban. Akácz László 1 dező Homokszigeten című vizs- j gafilmjét. A főszerepeket főis- - kolások: Gáti Oszkár, Kovács Nóra és Nagy Sándor Tamás alakítják. Képünkön a stáb nehéz feladatot old meg, az autó csomagtartójában ifjabb Jancsó Miklós és Mercz Lóránt operatőrök, a gépkocsi ablakában Koltay Gábor. Vankóné Dudás Juli képei az Egyesült Államokban Galgamácsaiak Tihanyban cs Veszprémben A galgamácsal ötven tagú népi együttes szombaton este a tihanyi szabadtéri színpadon vendégszerepeit. Az eseményhez kapcsolódóan a Galgamá- csán élő képíró parasztasz- szörny, Vankóné Dudás Juli munkáit bemutató kiállítás is hyílik Veszprémben. Vankóné Dudás Juli képeit sokfelé ismerik a világon. Külföldi elismerésére jellemző, hogy az USA fennállásának 200. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken az Egyesült Államokban kiállításon mutatja be műveit. Vasárnap este a veszprémiek Dimitrov Művelődési Központjában Béres Ferenc énekművész nyitja meg Dudás Juli kiállítását, s ennek keretében a galgamácsal együttes is bemutatja műsorát. TV-FIGYELŐ A mi munkánk - csapatmunka wmm. MUNKÁK ÉS MINDENNAPOK' Nagyanyám vérpiros jelzővel illetett mindent, ami virult, kicsattant az egészségtől. A végóráit élő betegnek szerinte elfogyott a vére, s vele az életereje. Meséiben a legyőzhetetlen hősök állatvért ittak, attól nyerték emberfeletti erejüket. Életmentő vér — olvassuk a plakátokon, egészségügyi oktatófilmekben. Az újságok időnként hírt adnak véradónapokról, áldozatos donorokról, vöröskeresztes aktívákról. Ismerjük a himlő elleni védőoltás, az injekciós fecskendő, a gyermekágyi láz kórokozója felfedezőjének nevét. De tudja-e valaki, ki fedezte fel a vércsoportokat, ki csinálta hazánkban az első vérátömlesztést?! A krízisen átesett ember, a műtét utáni narkózisból ébredező beteg első pillantása a gyógyító orvosra esik, ám szinte sosem találkozik azzal a másik orvossal, aki esőben-hó. ban járja a falvakat, városokat, és fiolákba gyűjti a vért. Ismeretlen orvos az ismeretlen donorok vérét. Azt a vért, amelyből palackszámra kap a beteg műtét közben, azt a vért, amelynek esetleg az életét köszönheti. Egy ilyen orvost szeretnénk most bemutatni. Summa cum laude Dr. Tóth Olga, a váci Szőnyi Tibor Kórház vértranszfúziós állomásának főorvosa tanulmányi szabadságát szakította félbe néhány órára a találkozás kedvéért: a marxista esti egyetem első évfolyamának év végi vizsgájára készült, igazi diákos izgalommal. Messziről vezetett az útja eb-, be a modern, szép intézménybe, ahol annyi a zöld, a cserepes növény, mint egy üvegházban. — Békés megyei szegényparaszt családban születtem, éppen jókor ahhoz, hogy megvalósuljon gyermekkori álmom, s orvos lehessen belőlem — meséli az állomás szépen berendezett könyvtárszobájában. — Akkor lettem első gimnazista Mezőtúron, amikor iskolarendszerünk demokratizálódott. A bentlakó diák pályafutást még internátusbán kezdtem — emlékszem, kölcsön szekér hozta utánam a dunnát-párnát, mindazt, amit a rendtartás előírt —, de már az első osztályt sem tudtam volna elvégezni, ha időközben kollégium nem lesz az internátusból. ... Máig sem tudom, miért éppen a debreceni egyetemre hívtak felvételizni, de érettségi után ott lettem medika. Éjszaka utaztam Debrecenbe, hogy reggelre megjelenhessek a bizottság előtt. Arattunk otthon, csupa bőrkeményedés, meg vízhólyag volt a két tenyeremen. A hajam két napszítta varkocsban, a fejemben ‘még az a kevés is tótágast állt, amit tudtam, és tele voltam gátlásokkal. A bizottság egyik tagja azt kérdezte tőlem: sokba került-e az utazásom? Megkerestem a rávalót — mondtam, s felmutattam a tenyeremet. Azt hiszem, ez volt a legszakszerűbb feleletem: felvettek. A fényes szelek kora volt ez, az az idő, amikor a fiatalokat szinte kizárólag a tudásszomj, meg a lelkesedés éltette. Tóth Olgáék egy félévet a Fizikai Intézet pincéjében húztak ki, szalmazsákon: ez volt a medikakollégium. Aztán egy nagyobbfajta házban vészelték át a tavaszt, s csak másodévesen került igazi kollégiumba. — Bennem a kollégium emléke összeforrott a függönyös ablakokkal — itt láttam először közelről ilyet —, és a jegyrendszer megszűnésével. 1957-ben az egyetem rektora summa cum laude fogadta doktorrá az egykori békési parasztlányt. Vért — csak térítés nélkül Fiatal doktornő, Szilvágyi Agnes, aklauzol végig az állomáson. ‘Pantó Mihály vezető asszisztenssel egymásnak adják a szót, míg sorolják, mi mindennel foglalkozik az intézmény. Megtudom, hogy a vért részint helyben, részint a heti két-három alkalommal szervezett kiszállásokon gyűjtik ösz- sze. Körzetükben — Vácott, Szentendrén és a két járásban — jó ideje már térítés nélkül adják a donorok a vért. Az állomás feladata mindenekelőtt a Szőnyi Tibor Kórház ellátása — évente 1200 litert igényel —, továbbá a szentendrei szülőotthoné, a régi váci kórházban működő részlegeké, valamint a zebegényi utókezelőé; rendszeresen szállítanak vért Budapestre, a Péterffy Sándor utcai kórházba, sőt, szükség szerint kisegítik egymást az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézettel, valaA hűtőháziak példája Deresedő fejjel Talán életünk egyetlen szakaszából sem őrzünk annyi kedves emléket magunkban, mint a diákkorról. Ezért emlékezünk általában szívesen az iskolapadban eltöltött évekre: a gondtalan ifjúkort idézik számunkra. Sokan vannak azonban, akiknek túl rövid volt a diákévek korszaka. De ma már mindenki számára lehetővé vált, hogy az általános iskola elmulasztott osztályait pótolja. A mi társadalmunkban a közösség számára is fontos, hogy valamennyi tagja eljusson az iskolázottságnak legalább erre az alapfokára. Jó híre kelt a járásban Felnőtt korban, gyakran deresedő fejjel, a napi nehéz munka után azonban kevesebb örömet rejt a diákélet. A tudásért jobban meg kell küzdeni. Ezit a küzdelmet nem mindenki vállalja. Györfi Bé- láné, a HUNGAROFRUCT budaörsi hűtőházának szakszervezeti titkára mégis kedvező tapasztalatokról számol be. Az üzem 240 dolgozójából 60-nak nem volt meg a nyolc általános iskolád végzettsége. Közülük 21-en jelentkeztek a meghirdetett lehetőségre, és a hetedik osztályon már valamennyien túl is jutottak. — Nálunk sem volt mindig ilyen rózsás a helyzet — emlékezik vissza Győrfiné. — Szinte minden évben megszerveztük jó néhány dolgozónk oktatását a budaörsi általános iskolában, de ha jelentkeztek is, hamar kikoptak az iskolapadból. — Mi a mostani siker titka? — Csak azt tudom elmondani, ami mi tettünk. Az tizem gazdasági és társadalmi vezetősége úgy határozott, hogy indítunk egy kihelyezett osztályt. Hetenként két alkalommal kijönnek a tanárok az ebédlőben kialakított tanterembe, és itt tartják az órákat. A résztvevőknek egy óra munkaidő-kedvezményt adtunk, és megvásároltuk számukra a tanszereket. A házi iskolánknak olyan jó hire kelt, hogy még máshonnan is jemint a hatvani, balassagyarmati és esztergomi testvérintézményekkel is. Szobáról szobára haladva óhatatlanul elfog a kórházi közérzet: egyi kis félelemmel párosult viszolygás a makulátlan tiszta fehérségtől, a csillogó műszerektől. A szavak csak foszlányokban jutnak el hozzám: itt kerül sor a donor-szűrővizsgálatokra, ott a próba- vérvételre, itt a vércsoport- és az RH-faktor meghatározásra, itt vizsgáljuk a Wassermann- reakciót, amott az ausztrál antigént. — A mi feladatunk a váci járási terhesanyák belgyógyászati vizsgálata, szerológiai és hematológiai szűrése is, hallom, s erre már oda kell figyelni, hiszen az utóbbi nem tartozik szorosan a vértranszfúziós állomások feladatai közé. — Ma még nem — mondja nyomatékkai, dr. Tóth Olga —, de ahogy a tüdőszűrés polgárjogot nyert az egészségvédelemben, a megelőzésben, bízunk benne, hogy elöbb-utóbb lentkeztek vendégdiákok. A vasúttól hárman, a Geodézia Vállalattól egy dolgozó. Mind a huszonötén becsülettel hélyt is álltak. De erről beszéljenek ők maguk! Az üzem feldolgozócsarnoka most még csendes. A lányok, asszonyok bérmunkában eperpalántát válogatnak. A csoportból alacsony, gondosan kontybaszedett hajú asszony válik ki. — ö volt az osztálybizalmi — mutatja be Pataki Dezsőnét a szakszervezeti titkár. — Dicsérettel végezte a hetediket. Patakiné kissé pironkodva hallgatja a szembe magasz- talást. Inkább elsiet, és néhány pillanat múlva egy fiatalos tekintetű asszonnyal tér vissza. — Eszti a férjével együtt jelentkezett, de neki lett jobb a bizonyítványa — szinte tolja maga előtt a bizalmi büszkeségével Fazekas Endrénqt, és kiegészítésül hozzáteszi: — Tizenkét éve dolgozik nálunk. — A férjem meg még egy évvel régebben — jut szóhoz Fazekasné. — Korban sem vagyunk már fiatalok. Valahogy mégis rászántuk magunkat, mikor hallottuk, mennyit segít az üzem. A férjemnek kicsit nehezebben ment, különösen a matematika. Főzés közben mindig adtam föl neki példákat, azután közösen ellenőriztük. Bár nekem is nehéz volt, Én a történelmet és a biológiát szeretem. Van egy nyolcéves kisfiúnk, a Zsolti, 6 legalább olyan szigorral figyelte a mi tanulmányainkat, mint mi az övét. A brigád vállalása Hirtelen megszakad a beszélgetésünk. Egy ruganyos léptű középkorú férfi sietne el mellettünk. De nem engedik tovább. — Gyesre csak te is ide — biztatják az asszonyok Csák József f©raktáros-helyettest. — Elmúltam 56 éves, de nem sajnáltam az időt és a fáradságot a tanulástól — mondja, mikor megtudja, miről folyik a szó. — Gyerekkoroma vérképző szervi vizsgálatokkal — szaknyelven: a hematológiai szűréssel — is így lesz. A Vöröskereszt — szívügye — Az egyetem után Özdra kerültünk későbbi férjemmel — meséli tovább életét a főorvosasszony —, ott töltöttük le a szigorló évünket. Aztán — mert lakást kínáltak és kórházi állást mindkettőnknek — másfél évtizedre ez a munkásváros lett a szűkebb hazánk. A férjem sebész lett, én belgyógyász, s talán az is maradok, ha 1967-ben a főnököm meg nem bíz az ottani véradóállomás vezetésével. Amilyen nehezen vállaltam, csakhamar úgy megszerettem a munkát: fél év múltán megpályáztam és megkaptam a főorvosi kine. vezést. A véradómozgalom hozott össze a Vöröskereszttel. Beválasztottak a járási-városi elnökségbe, s 1970-ben megkaptam a Vöröskeresztes munkáért kitüntetés arany fokozatát. Mellé négyezer forint jutalmat, amiből irhabundára cserélte gyapjúpokrócból készült télikabátját. — Családi okokból néhány éve Vácra jöttünk. Gyermekeim itt járnak gimnáziumba, engem — tavaly decemberben — itt vettek fe) a kórház párt- alapszervezetébe. A Földvári lapkótelepen kaptunk lakást, gyökeret eresztettünk Vácott. A Vöröskereszt itt is szívügyem, a kollektívánk nagyszerű, ez fontos, hiszen a mi munkánk igazi csapatmunka! — figyelmeztet, s ha a közelgő vizsga nem Vetne árnyat a kedélyem, re, azt mondanám, boldog emberrel beszél. Felszabadult nevetése ezután kizárja a feltételes módot: csakugyan boldog emberrel beszéltem, akinek gyermekfejjel választott hivatása betölti az életét. Nyíri Éva ban nem volt lehetőségem. Apám gazdasági cseléd volt, hat gyereket nevelt. Korán keresetre adtak. A feleségem kezdetben nem hitte el, hogy komolyan beülök ilyen koros fejjel az iskolapadba. Váratlanul újabb taggal bővül a társaságunk. Balogh Jenő göngyölegraktárost szintté leszedik öreg kerékpárjáról. — Az MSZBT-brigád, aminek a vezetője, vállalta, hogy minden tagja elvégzi a nyolc osztályt. Ezért iratkozott be két társával Balogh Jenő is. — Nem lehet ma már meglenni enélkül — magyarázza e bemutatás után. — Az élet egyre több ismeretet kíván. Meg a gyerekek, az unokák előtt sem szívesen szégyenkezik az ember. Persze, nem megy mindenkinek egyformán. A Győri Sanyi például dicséretet kapott, de az egyik legidősebb tagunk, Krakonperger János bácsi is sikerrel vizsgázott. A vizsga szó hallatán egy pillanatra látom megvillanni szemükben az átélt izgalom fényét. — Nehéz volt? — Az — ismerik be. — De hiszen maga az iskola sent volt könnyű, mégis végigcsináltuk. — Először az olvasásnál volt, aki megijedt a saját hangjától, annyira szokatlan volt fennhangon böngészni a szöveget — emlékezik vissza Pataki Dezsőné. Mindannyian folytaim akarjuk — Az igazság az, hogy némely tantárgyhoz alig konyí- tunk — mondja Balogh Jenő. — Volt egy társunk, aki a matekórák előtt mindig el akart kéredzkedni, merthogy neki magas lesz tőle a vérnyomása, és nem bírja a szíve. Aztán mégis maradt. — Később már a szabadságról vagy ha tudtak, a betegállományból is bejöttek — mondja Fazekasné. — Bár a tanítás csak fél kettőkor kezdődött, de rendszerint már egy után ott toporogtunk az ebédlő előtt, hogy a házi feladatot megbeszéljük. — Nagyon sok múlt a tanárokon — teszi hozzá Csák József. — Tapintatosak, türelmesek voltak, regeteget segítettek. Még az üzem támogatása is jólesett. A tankönyveket, füzeteket, radírt, írószert, körzőt, mindent megkaptunk. Es azok a fiatalok, akiknek több iskolájuk van, gyakran mellénk ültek. Mi megy nehezen? Aztán elmagyarázták. Volt itt egy egyetemista a központból szakmai gyakorlaton, Encz Balázs, ő szinte az ötödik tanárunk volt, annyit segített. — Mégis, a vizsga előtt azt mondtuk, ha ezen túl leszünk, nem csináljuk tovább, nem megyünk neki a nyolcadiknak. Féltünk, az az igazság. És sorolják a vizsgaemlékeket. Az írásbelit a megszokott ebédlőben, ahol puskázni, ügyeskedni nem lehetett, mert mindenki külön asztalnál ült. Meg a szóbelit, a gimnáziumban, ahol a folyosón izgultak egy-egy társukért, hogy jól feleljen a kihúzott tételre, és ahol Tériké, Györfi Béláné is együtt szurkolt a vizsgázókkal, nyugtatva, biztatva a sor- rakerülőket. — Végül is valamennyien szerencsésen túljutottunk ezen az erőpróbán — mondja örömmel. — Hatan dicséretet is kaptak, és nagyon jó híre lett a HUNGAROFRUCT-osztály- nak. — Meg is ünnepeltük a jó eredményt — mosolyog az osztálybizalmi. — A vizsga után a fiúk meghívtak bennünket egy pohár sörre, mert nagyon kimelegedtünk. De elhatároztuk, hogy a nyolcadik után egy előre megszervezett nagy ünnepséget csapunk, mert most már természetesen mindany- nyian folytatni akarjuk szeptemberben — és fiatalosan derűs az arca, mintha nem is nagymama lenne. De igaz is: ő, huszonnégy társával együtt, most éli a diákéveit. Lakatos Tamás
