Pest Megyi Hírlap, 1976. július (20. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-25 / 175. szám

1976. JÚLIUS 25., VASÁRNAP

íMiiav

yÁRKONYI MIHÁLY:

Csillagtalan

| Akkor már tudtam, hogy

■----------- eltévedtünk, azért

hü

lyültem olyan harsányan.

— Beigli és hó! Kovácsaié megcsókolja Kovácsot. Barna Bamánét. Jöhet a beigli, apu?

— Beleéltem magam, nem figyeltem, így történhetett, hogy a jobb elsővel rászaladtam egy kőre. Táncolt egyet a kocsi, s mire egyenesbe hoztam, Mari a kilincset markolászta maga mellett. — Légy szíves ... állj meg. — Lehunyta a szemét, nehezen vette a levegőt

Egy perc múlva, amikor a bőre megint olyan, száraz és hűvös volt, mint rendesen, azt mondtam neki. — És ha nem mennénk tovább ? Ha visszamennénk? — A társbérletig, Barnáékkal — gúnyolódott. A tévé elé, egy tányér beigli elé? Hova akarsz visszamenni folyton? — Elkapott a düh, felpörgettem a motort és kilőttem.

— Láttam, hogy elég rozoga a híd, mégis ráhajtottam. Aztán éreztem, hogy kiszalad a kezemből a kormány: a kocsi megbillent, leült. Odaragasztottam Marit a saját ülésére, valahogy keresztül préseltem magam az ajtón, hogy lássam is, amit tudtam már. A szétroppant deszkákat, a felgyűrődött sárhányót. Visz- szamásztam, megpróbáltam kikecmeregni, de hát ezt már a Mazda sem bírta.

— Ez ügyes volt — nézett rám Mari —, előre kell menni segítségért, mi? — Akkor megmondtam neki, hogy eltévedtünk. Mint bajban mindig, Mari most is csak a lényegre koncentrált. — Hát akkor siessünk, hamar esteledik erre, azt írja az útikönyv. — Bírod még? — tétováztam —, nem lesz semmi komplikáció?

— Ugyan, rutinműtét volt, értsd már meg. — És md lesz a cuccal?

— Talán itt kellene maradni egykünknek. Akarod, hogy itt maradjak? — kérdezte ártatlanul, én meg besétáltam a csapdába. — Ittmaradnál? — Persze hogy — bólogatott. — Ledekkolok itt szépen, és ha jön két-három marcona rabló, holtomig védem a... na, mit is, ja igen, a te kék pizsamádat meg az én fekete zsorzsettblúzomat. Mert inkább itt döglöm meg, de a jogos pizsamádat megvédem. —t Tudott velem bánni. Muszáj volt elnevetnem magam. Muszáj volt odadörmögnöm neki: hát bocs, kisöreg, úgy látszik, van férfiklimax is. Tudod, hogy nem úgy gondoljam. És akkor már rendben is volt minden. Egy mosoly. — Ó-ó, nézd azt a fát. Lefogadom, kétezer éve is így állt itt. — Az a befelé néző, halvány jade-ragyogás az arcán. — Tudod, hova kellene jövőre mennünk? Bagdadba, amikor az a hónap van, a Ramadan. Olvastam róla a kórházban. — Lehet, lehetséges.

— És meglengettem a táskát. Ketten voltunk megint, mint három éve minden pillanatban. Mint három éve is. — Emlékszel, akkor mentünk így, amikor átértünk a határon. — Hát igen, pont eny- nyink volt. Azért azóta már vittük valamire.

j így lett, hogy mikor le■------------- ültünk egy földhány

ásra pihenni, már egészen természetesen simult hozzám. Én meg átfogtam a vállát, végigcsúsztattam a kezem a hátán. Azonnal eler- nyedt, mint mindig: de mikor egy pillanatra elengedtem, hogy félrehajtsam feje alól a töviskés gazt, felugrott... — Nem ... ezt most még nem lehet, hát tudod. Na gyere, induljunk.

Megkerültünk egy ritkás facsoportot, aztán már fent voltunk a dombon: szerencsénk volt. 'Távolabb néhány birka legelészett, mögöttük egy kalyiba állt. Az oldalánál kivén- hedt teherkocsi, talán még a gépkocsizás hőskorából. — Van isten — nevettem Marira —, úgy látszik a tenyerén

hord minket. Mint tavaly a svédeknél, emlékszel? — Lassan alkonyodobt már, jól kiléptünk.

Már közel voltunk a kunyhóhoz, mikor észrevették minket. Először egy magas, őszes férfi lépett ki, valaha-volt katonai lemberdzsek lógott sovány vállain. Aztán, hogy hátraszólt, még négyen gomolyogtak utána a cserényszerű alkotmány alacsony bejárati nyílásán. Valamiért mintha izgatottak lettek volna. Arra gondoltam, talán ritkán látnak idegeneket erre. Minden tudásomat összeszedve köszöntöttem őket: meglepődtek.

— Te beszéled a nyelvünket?

Hogy megértettek, és én is megértettem őket, megjött az önbizalmam. — Honfitársaitokkal dolgoztam együtt, két éve — magyaráztam, aztán elmondtam, milyen bajba kerültünk. És hozzátettem azt is:

— Nem ingyen gondolom a segítséget.

I Az őszes hajú megráz■--------------- ta a fejét,

mint aki nem érti, mit akarok, s a cserényszerű alkotmány bejáratánál lecövekeló- dött sötét bőrű férfi felé nézett, aki félig hunyt szemhéjai alól lustán vizsgált minket. Nagy darab, ellenszenves kinézetű fickó volt, nem csodálom, hogy Mari idegesen hadarni kezdett. — Állapodj már meg velük, az istenért, vagy menjünk tovább, hallod?

— De hát tudtam, hogy a szokások errefelé nem tűrik a sürgetést: úgy tettem, mintha türelemmel várnék.

Akkor a sötét bőrű pattintott egyet az ujjával, mint aki azt akarja kifejezni, hogy ilyen esetben mit sem számít a fizetség: és végre elmosolyodott. — Rendben van, majd ő elmegy magukkal — intett a lémberdzsekes felé. — Mondja meg a feleségének, hogy nem kell félnie. Mi kereskedők vagyunk, ezek meg pásztorok ketten. Maguk meg... a vendégeink. — Ki mondta, hogy félek — vágta rá Mari kihívóan, amikor lefordítottam neki, mit mondott a sötét bőrű. Persze, azért félt. — Nem mehetnénk már?

— Csak ketten vagytok? — kérdezte akkor a lemberdzse- kes. Egy pillanatra azért megfordult a fejemben, hogy magunkhoz hazudok még kettőt, aki a kocsiban maradt, de aztán az igazat mondtam. Jól megnézett mindkettőnket, különösen Marit. — Messziről jöttetek?

— Mondd meg nekik, hogy három éve már kifaggattak minket, de akkor legalább hellyel kínáltak — hisztériá- zott Mari. — Az isten áldjon meg, hallgass néha egy kicsit

— vesztettem el a türelmem. Az őszhajú meg a sötétbőrű erre összenevetett: egy karton cigarettát varázsoltak elő valahonnan, odanyújtották felém. — Fogadd el, barátom — mondta az őszhajú. Aztán a lemberdzsek mély zsebéből egy parfümös üveget húzott elő. — Ezt pedig add a feleségednek. Az asszonyok örülnek az ilyen holmiknak. Biztosan bánkódik a feleséged, hogy eljöttetek otthonról, azért olyan ingerült.

Egyszerűen képtelenség volt elmagyarázni a helyzetet, meg hát miért is tettem volna, így csak rábólintottam. — Mert az asázonyok mindig csak otthon szeretnének ülni — folytatta az őszhajú —, a gyerekeik mellett, igaz? — Így van

— mondtam, s magamban hálálkodtam, hogy Mari annyira képtelen megtanulni egy nyelvet.

De azért már türelmetlenkedtem: mindjárt egészen besötétedik, ezek meg csak kérdés-feleletet játszanak velünk. — Nem mehetnénk? Csak egy kötél kellene. Igen, igen — bólogatott az őszhajú,

de nem moccant, senki sem moccant: álltunk egymással szemközt és mosolyogtunk. — Ugyanis sietünk — próbálkoztam megint. — Már csak néhány napunk van erre, aztán haza kell mennünk. — Persze — bólintott megint az őszhajú —, haza, a gyerekekhez.

| Elfáradtam addigra már

*------------------ ettől az udvariask

odástól, vagy egyébként is fáradt lehettem. — Nincs gyerekünk. Megyünk erre-ar- ra, ma itt élünk, holnap ott... nincs gyerek.

Mosolyogtak: de mintha valami megváltozott volna az arcukon. Azt az előbbi, kis tiszteletfélével vegyes kíváncsiságot kemény értetlenség váltotta fel a tekintetükben. Még a sötétbőrű is közelebb lépett, úgy kérdezte: — Jönnek, mennek? Hova mennek?

— Tudtam, hogy nem szabad türelmetlennek mutatkoznom, az errefelé sértésnek számít.

— Hát csak úgy megyünk, így szeretünk élni. Nem tudunk megmaradni egy helyütt.

— Aztán megpróbáltam enyhíteni: hozzáhazudtam egy kicsit. — Majd egyszer. Később. Ha már...

A lemberdzsekes eldobta a cigarettát, megindult a teherkocsi felé. Csak úgy menet közben szólt vissza, a válla felett. — Hát akkor induljunk. — Felsegítettem Marit a platóra, leültünk, hátunkat a vezetőfülkének nyomtuk, vártuk, mikor kapja el a motort az önindító. Mikor megindultunk, Mari megkönnyebbülten sóhajtott. — Azt hittem, holnapig itt kell állnunk. Kereskedők...? Csempészek ezek, fiam. Ezzel az erővel persze azt is hazudhatták volna, hogy királyok. — A vál- lam vonogattam, nem mindegy? Meg a fénytelen, sötét eget néztem: az útikönyv szerint ritka erre az eső, de azért előfordul.

| Egy év múlva váltunk----------------------- el, amikor bementem a követségre a hazatelepedési engedélyért.

Ví

zparton

1 t- • '*.

.

y •?'>

m

o ‘ *

• ' .V.'. V fiP

. é*

. V-J§&

•—Sk;

„ /ÍN'.,,

Jóba Éva rajza

PINTER TAMÁS:

Félórás lázadás

T úl voltak az ebéden, lus- tán, unottan itták a hideg söröket. Három felé járt, a kerthelyiség kezdett kiürülni.

A tűző napon álló asztalokról a pincérek leszedték az abroszt, a csupasz, zöld bádoglapokra csak hamutartókat tettek. Étkező vendégekre egy ideig nemigen lehetett számítani.

— Nem megyünk? — kérdezte az asszony.

Jó karban levő, túltáplált nő volt, elegáns nyersselyem ruhában, csuklóján széles arany karpereccel, A férje, aki szemben ült vele, kissé gyűrött shortot viselt, kockás sportingjét végig kigombolta. Az asszony kérdésére megrázta a fejét és belekortyolt a pohárba.

— Este máshol vacsorázunk

BARANYI FERENCGerelyes

Maradsz pohár, mi illetetlen, mikor a koccintás csupán kompromisszum a megnyeretlen félbemaradt viták után,

maradsz a vétó tintafoltja a kifogástalan, precíz kéziraton, ha a sorokba hfgan vegyülne sanda íz,

maradsz ünneprontó a bálban, ahol a lelkiismeret a csábosán ledér ruhában táncoló hírre vet szemet,

maradsz a tél valódi képe míg délibáb csak a tavasz rohanva káprázók szemébe visszacsapódó gally maradsz

s maradsz döfés-szigorral ojtott hajtás a törzsön majd, amíg a nehezen virágbabomlott fákat gyümölcsök nem lepik.

PARDI ANNA.

Idő

Bizony elkél,

elkél a vigasz mindenkinek.

A dél nagy hanggyűjtő bokrán szól a Nap-madár; este lesz, és az árnyék elégetett csontvázait átadja a sötétedésnek,

s az ének nyugtalansággal zengi az átmenetet;

hitelen műit el a dél, s hirtelen lett újra est.

— jelentette ki a nő. — Nem smakkol nekem ez a hely.

A férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna. Rendkívüli módon izzadt, az ing lucskos volt rajta.

— Látom, nem figyel rám — mondta az asszony mártírhangon.

— Hallgatom...

— Géza, törölje meg a homlokát — szólt rá pár perc múlva az asszony.

— A sörtől van — jegyezte meg a férfi.

— Csúnyán izzadt a homloka.

A férfi bólintott.

— Tudom, drágám.

— Gusztustalan, ha valaki így izzad.

— Ne nézzen ide.

— Igazán beszélhetne velem másképp is.

— Csőrepedésem van — mondta a férfi. — Hiába törülközöm. Ezen a törülközés nem segít.

— Ne mondja, hogy hiába.

— Nem mondom.

— Maga örül, ha bosszanthat engem. — Az asszony zsebkendőt vett elő és a férfi felé nyújtotta. — Tessék törölje meg a homlokát.

— Mást ne? A fürdőgatya alatt is izzadt vagyok.

Az asszonyban egyre jobban gyűlt a düh. Csak rövid ideig tudta türtőztetni magát.

— Ügy izzad, mint egy ló — mondta panaszosan.

— Mint egy csődör, amelyik sok sört ivott — felelte a férfi.

— Úriember nem izzad — vetette oda az asszony epésen. A férfi ránézett, majd hirtelen elhatározással levetette az inget és az egyik székre dobta.

— Szétrobbanok — sóhajtott fel a nő. — Itt ül nekem csupasz testtel.

— Nem vagyok úriember — felelte a férfi ingerülten.

— Magának adnia kell ilyesmire — magyarázta az asz- szony. Megpróbált hatni a férjére. Csendes, rábeszélő hangon duruzsolt.

— Mások is vannak itt ing nélkül — közölte a férfi.

— A mások, azok mások — jelentette ki az asszony. — Házasságunk kezdete óta mindig csak arra kértem, hogy adjon magára. Nemcsak magát hozza szégyenbe, hanem engem is.

A férfi ivott. Egyáltalán

’r%’ nem kívánta már a sört, nem is érezte már az ízét, csak dühében ivott.

— Nem érdekel.

— Nem érdekli, amit mondok?

— Azt mondtam, hogy senki nem érdekeL

— Nem értem magát — mondta elkeseredetten az asz- szony.

— Mit nem ért?

— Teljesen el vagyok keseredve.

— Tényleg?

— Ne vicceljen, Géza.

A férfi bizonytalanul feltá- pászkodott, és lehúzta a shortját. Fürdőruhában ült vissza az asztal mellé.

— Nem viccelek — mondta.

Az asszony összeszorította

a száját, tehetetlenül félrefordult.

— Van még valami? — kérdezte a férfi.

— Megártott magának az ital. Csak ezzel tudom magyarázni a viselkedését.

— Még egy szót szól és ráköpök az asztalra — közölte a férfi.

— Ráköp az asztalra?

— Rá is csinálok, Nyuszikám.

— Maga megőrült, Géza.

— Egy évben egyszer vagyok csak szabadságon, legalább akkor érezhessem jól magam.

— Még jó, hogy a fürdő- dxesszt nem veti le.

— Levessem? Vallja be, hogy nagyon szeretné. — Az asszony félig felemelkedett a székről.

— Ezt nekem mondta?

— Tudok különbeket is.

— Nem vagyok köteles eltűrni a brutalitásait.

— Ebben maradtunk.

Az asszony leforrázva hallgatott, majd idegesen előkotorta a puderkompaktját, rendbehozta a száját és az arcát. Szótlanul, elszántan készülődött.

A férfi az asztalra könyökölve dúdolt. Nem sokkal azután, hogy a felesége elment, odaintette a pincért és újabb üveg sört rendelt. Jókedvűen bámulta az utca forgalmát, a parkoló kocsikat és a strand felé igyekvő nyaralókat.

1/ ésőbb egy fiatal párra figyelt fel, egymásba kapaszkodva jöttek a sövény mellett, a kerthelyiség bejárata felé. A férfi egyszerre gyors, kapkodó mozdulatokkal belebújt a shortba és magára vette az inget. Végig begombolta. A fiatal nő és a férfi azonnal felfedezték őt, egyenesen az asztala felé tartottak.

— Sziesztázunk? Sziesztá- zunk? — kérdezte kissé leereszkedő kedélyeskedéssel a fiatalember.

— Parancsoljanak helyet foglalni — ugrott fel a férfi.

— Micsoda kánikula! — mondta a nő.

— Pokoli — bólogatott a férfi. — Az ember nem győzi törölgetni magát.!

I