Pest Megyi Hírlap, 1976. június (20. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-27 / 151. szám
1976. JŰNIUS 27., VASÁRNAP Stem -tfjt/jr m ___ v/ oifap BORBÉLY TIBOR VERSEI Éjszakai eső Hét perccel múlt el éjfél. Blső eredt meg, hangtalan. Kettő körül már jéggel kopogtatott a járdán, a földhöz kért bebocsáttatást. Az aszfalt zár. Csatorna szája várta csak. Pedig talpunk alatt a föld. Elérhetőbben mint a csillagok. Nem ragyogtam Hazám egén én nem ragyogtam, csak csendesen felderengtem mint a hajnali fény, de hajnalt is idéz a nap mikor aludni tér az ég peremén. Obsitos A veterán, akinek szívére sok harci tűz védőzománcot égetett, körültekint a tájon és mereng. Tereptárgyak, vonatkozási pontok. Ennyi az, amit tudássá kibontott élete. Csak az ő nyugalma jött el, ezért kérdezi: a harci társak, erre élnek-e? Utcakép 1976 A szentségit körben röhögök! Segítsen végre valaki, a valóság embertársnyi részét talpra állítani! HERCEG JANOS: A. POPOVICS: Dicsőség A suszter változatlanul büszke az új házára. Más ember lett, egész életmódja megváltozott azóta, hogy a kőműves elvitte az utolsó malterosládát, s a facér szobafestő is elkocogott a csattogó létrával. Addig az udvar mélyében lakott. Egy szoba-konyhás kis keresztépületben, ahova jobbról és balról virágokkal szegélyezett keskeny járda vezetett, a zöldre festett ablakokban muskátli nyílt, az ajtó előtt pedig szőlőlugas volt. Ott verte ő a talpat egész nyáron a zöld levelek alatt, s hangosan fütyülve. Jókedve messzire elhallatszott. Most minden vasárnap délután felmegy feleségével az új ház utcára néző teraszára, s mintegy a helyzet magaslatáról, megelégedve tekint szét a poros falu fölött. Ünneplőben van, persze, fekete ruhában, fényesre kefélt kalappal a fején, s a felesége is kicsípte magát. Frissen on- dolált frizurával ül szemben az urával, egy fehérre festett, ingatag kis kerek asztalnál, melynek közepére karcsú, palackzöld vázát állítottak rózsaszín jácinttal, s úgy ülnek ott, mintha minden pillanatban megérkezhetne a fényképész, hogy ezt a szép jelenetet megörökítse. M ár illett, hogy én is elmenjek és megcsodáljam ezt a szegényesen modern kis házat, a padlásból ellopott „emeletet”, aztán a zuhanyt, amely ugyan csak akkor működik, ha az ember a falra szerelt szivattyút rángatni kezdi. De elsősorban a teraszt kellett megdicsérnem, az új ház ékességét, ahol ők ilyen boldogan tudják eltölteni az időt. Mindamellett az asszony boldogsága nem volt egészen zavartalan. — Csak azt sajnálom — mondta, s szeme sarkához emelte keményített zsebkendőjét —, hogy a gyerekeink elhaltak, s ha egyszer mi is elmegyünk utánuk, itt marad ez a mi szegénységünk gazdátlanul, idegenek terpeszkednek benne. — Elmegyünk, elmegyünk — utánozta siránkozását a mester és felállt, a pirosra festett vaskorláthoz lépett, mert az utca túlsó oldaláról lépteket hallott, s neki látnia kellett, ki megy el az ő új háza előtt. — Most élvezd és ne törődj vele, mi lesz, ha majd alulról szagoljuk az ibolyát. Na, mi az, Józsi? Együtt van a parti? Én nem. Én arról már lemondtam. E z az elmenőnek szólt, vidáman és fölényesen, s, az asszony elcsendesedett, készségesen engedte át az urának a szót. — Tisztelt uram — fordult felém emelt hangon a suszter, s ez is oly furcsa volt, minthogy azelőtt sokkal egyszerűbben szólt hozzám, s nem ilyen színpadiasán —neA terasz künk a gyerekekkel nincs szerencsénk. Három lett, hármat el is temettünk. Akkor azt mondtam a feleségemnek, többé nem akarlak úgy látni, hogy elöl rövidebb a szoknyád. Az asszony erre illő szeméremmel sütötte le a tekintetét, s a zsebkendőjét simogatta az ölében, a suszter meg így folytatta: — Azt mondtam, minek dolgozok én? Hátul lakjak a putriban holtomiglan, és benézzen mindenki, aki erre jár? Volt,egy kis spórom a bankban, meg egy kevés kölcsönt vettem fel, az építőmester meg jó kollégám, hát mondom, gyerünk. Ezt legalább nem veheti el tőlem senki. Még az isten se a magas égben! És keményen felmutatott az égbolt felhőtlen kékségébe. — Jani, ne vétkezz! —szólt rá a felesége. — Azt az ember sose tudja, hogy a gondviselés mit akar vele. Ami engem illet, megmondom ahogy van, nem tudnék ilyen biztos lenni a sorsomban. — Én tudok. Ki építette ezt a házat, mondd meg? Én! Nem is volt itt más, csak a kollégám, akit említettem. Mert én is odaálltam melléje, hordtam a téglát, a maltert, és amikor minden ott volt a keze alatt, falaztam én is. — Szó sincs róla — enyhült meg engedelmesen az asz- szony. — Nahát! Ebbe a teraszba, tisztelt uram, tizenhét mázsa vasat tettünk bele. A cementet nem is számoltam, csak azt tudom, hogy nem győztem hordani a zsákokat. De ez most legalább örökös. Lehajolt, begörbített mutatóujjával megkopogtatta a betont és diadalmasan nézett rám: — Mint az üveg! — Azóta az én uram nem jár sehova. Régente ő is elment kicsit kártyázni, vagy kuglizni a férfiakkal, mert megvoltak, ugyebár, a barátai. Most, tetszett látni, hiába is hívják. — Itt érzem jól magam, ez az egész! — hagyta jóvá a mester. P ersze, megdicsértem én is mindent, de nem sokáig maradtam. Az utca felől hatalmas norfelhő szállt, el kellett fordulni, s akkor az udvarmélyi kis házon akadt meg a tekintetem, amely úgy állt ott, mintha kifosztották volna. Ablakaiból hiányzott a muskátli, lugasa alól a füttyös kedvű mester. Az udvar kopáran, feldúltan terült el alattunk, mészfoltok, és téglarakások tarkították. Mintha mindent feláldozott volna a suszter ezért az új házért, a teraszért, ahonnan estefelé és vasárnap délután úgy néz széjjel, mint a kapitány a hajó fedélzetéről. Ezért nem sajnált semmi áldozatot, ezért mondott le a kugliról, kártyáról, a barátairól is. Ügy búcsúztam el tőle, hogy .irigyeltem, s egyben sajnáltam is. — Margitunk meg egyetemre jár! — mondta az öreg mama. Féloldalasam nézett rám, kissé restelkedve, és némi vidám gúnnyal: mit szólok hozzá. — A Színiakadémiára? — mondtam mohó örömmel. Micsoda téma! Margit már aknor színésznő aikart lenni, amikor még az elemi iskola padjait hiniaztattuk együtt, egészen elfeküdve vízszintesen elnyújtott karjaink között, es vágyakozva énekeltük a szünetDen, miközben a pocsolyákat kerülgetve ugrándoztunk az agyagos udvaron: „Pesten jártam iskolába, térdig jártam a rózsába’, láttam a Böskét, szedte a büszkét, kértem tőle, nem adott, hopp!” Karunk ilyenkor egymás felé feszült, mint az andráskeresat, a hopp !-nál ösz- saehangoltan együtt fordultunk. Micsoda riportot fogok én ebből írni ... Csak az bántott, hogy akadémiát találtam mondani a nagymamának. Fölényesnek tűnhettem, holmi beavatottnak, fantoskodónak. — Nem — ingatta meg a fejét, füle fölé hajtogatott barnakockás kendőjében, az öregasszony: — fogorvosira jár. Átirányították. Naiv, amilyen voltam: fellelkesültem egy percre. Mindig túlságosan, nagy jelentőséget tulajdonítottam a szavaknak. Most például annak, hogy ez a parasztasszony, aki a vasárnap tiszteletére még mindig téglaformán vasalt, fényes fekete kötényt illeszt a hasa elé, ilyen természetesen bánik modern korunknak ezzel a terv- gaxdátkodásos alapfogalmával. „Átirányították”. De ugyanakkor le is hervadtam valahogy. Elment a kedvem a lelkesült riporttól. Évekkel később azt hallottam aztán, az éjjel-nappali közértben összeakadván a szülőfalunkbeti volt EMBER MÁRIA: Hopp! úri szabó irigy özvegyével, hogy Margitnak igencsak felvitte az isten a dolgát: hozzáment egy évfolyamtársához, Aratás szintén fogorvoshoz, s az egyik távolabbi Tisza-menti községben „nyitottak praxist”. így mondta, tudálékosan —mintha üzletet. Hány év telt el közben? Tizenöt, huszonegy? Az embert úgy elsodorja a saját élete: nem is jutottak eszembe szinte soha. De a Margit nevét, előtte a dr., mögötte, hogy fogszakorvos, azonnal felismertem a nagy zom áncos táblán, habár az volt a második, a középső — fölötte a férjéé, alatta meg, külöm-külön, a rendelési ideik. Riportúton megint, az a környékbeli tanító vitt oda a Trabantján, aki helytörténeti tárgykörben írogatni is szokott. De én most nem muzeális témában utaztam, hanem a falu jelenkori egészségügyi ellátása érdekelt. A tanító egy férfinevet mondott (nem tudtam, hogy a Margit férjéét). Még akkor sem gondoltam semmire, amikor lefékezett a villa előtt. — Ügy látszik, rendelés van — mpndta nagy helyismerettel. — Épp jókor jövünk. Tiltakozni akartam, de bennem rekedt a szó: hogy dehogyis akarnám én munka közben zavarni. A ház előtt annyian vártak — az hökkentett meg. Az árok partján ülve, néhány an a lépcsőn szorongva, békés tereferében, lehettek vagy százhúszan. Egész hetivásár — csúszott ki a számon. A házat drága kovácsoltvas kerítés vette körül, alighanem a felkelő napot ábrázoló sugárkévékkel, ha jól tudtam kiegészíteni a terméskőalape-k fő JóTT? Ó—ÍV' f J t Z. . Túri Tóth Tibor metszete zaton is sorbaülő nép háta mögött. A tanító becsöngetett, bágyadtan tiltakozó mozdulatomról tudomást sem véve. A lakkozott parkettához hasonló, aranybarna ajtó nem nyílt ki. De legalább lenézett egy nő az ugyancsak felkelő napot mintázó vaskorlát mögül, az emeleti teraszról. Bikiniben volt. napozás közben zavarhattuk: hogy jobban odanéztem, a nyugágy tarka vásznát is láttam, s a napernyő hosszú fehér rojtjait. — Pá, Bercikéin — szólt le a tanítónak. — Gyulámat keresik? ... Már rég itthon kellene lennie, rendelési ideje van. — Jobb keze üres tenyerével a várakozók felé intett. — Látom — nevetett a tanító. — Egész hetivásár, ha nem országos! Margit visszanevetett a teraszrács mögül. Még mindig arányosan szép volt a teste, egészséges, napbarnított a fénylő olajréteg sugárzásában. A fehér fogorvosi köpeny is jól állhat fekete-kun fejéhez. — Az elnök hivatta —. nyújtott készséges felvilágosítást. — Golfpályát akarnák csinálni, vagy mit. Mondaná meg neki, Bercikéin, hogy már kezdek ideges lenni — az a tenyér megint a várakozók felé intett. — Dolgunk van estére! — Hazazavarom, Gréti, legyen egész nyugodt! — integetett a tanító, és már nyitotta előttem a kocsi ajtaját. Töprengve szálltam be, s felszabadulva is, hogy nem kellett felújítanom a régi ismeretséget Nem Margitnak hívják? — kérdeztem mégis. — A táblán mintha... — A táblán — legyintett a tanító. Azután kissé elbátorta- lanodva rámnézett Ásítást vagy sóhajtást nyomott el. — Akkor hát: az elnökhöz? Szerencsém volt: még csak nem is kellett latbavet- nem minden rábeszélő képességemet, hogy dolgom végezetlen térhessek vissza Pestre. TASNADI VARGA ÉVA. Zöld partokon Zöld partokon betűket ír a patak, mint jegykendőt a legény, úgy adja át a rétnek, cserébe friss gólyahír lágy testét ölelgeti, mert hatalmas március indult el seregével, és én a fűből nézem, meddig tart vonulása, mezei nyulak, cinkék szökdelnek közel hozzám, felvarázsolják arcát, akit tavaly szerettem, s kontyom szálai közül a legszebbet kihúzom. I A következő két tisztelőm megjegyezte: a zakóm olyan rosszul áll rajtam, hogy a hátam dimbje-domja a púpostevének is dicsőségére válna, s ha a következő esetben újra a képernyőre tolom a képem, legjobb lesz bepelenkáztatnom magam... Űjra felcseng a telefon. — Na, ki az már megint? — ordítom magamból kikelve. — Mit vett észre a kedves néző? Nem nyír atom divatosan a barkóm? Nem egyenesen Párizsból hozatom az öltönyöm? — Nem, nem. — hallatszott egy nyugodt, derűs női hang. Minden csodálatos volt... Olyan okosan, szépen, temperamentumosán beszéltél, hogy az egyenesen... — Köszönöm, mama. — sóhajtottam és letettem a kagylót. Baraté Rozália fordítása r) letemben először szerepei- Ijf. tem a televízióban. Az an- tik kultúráról beszéltem. Nem kétséges: finoman, okosan, tudományosan, egyszóval ragyogóan. Rögtön éreztem, hogy ez az adás nem akármilyen. Dicsőség! Édes a dicsőség súlya, édes! Most hazafelé tartok és tudom: ha belépek, csengeni fog a telefon. Ismerősök, ismeretlenek, férfiak, nők, egészen fiatal lányok gratulálnak majd. Megköszönik, hogy elvezettem őket a csodálatos antik világ művészetébe. Amint ez a' gondolat felötlött bennem, abban a pillanatban megcsörrent a telefon. A szívem vadul zakatolt, amikor fülemhez emeltem a kagylót. Oh, hogyan is kezdjem el, hogyan is beszéljek, mit is mondjak tisztelőimnek majd a siker kapcsán? Minden esetre méltóságteljes leszek, de ezen belül érezhetően szerény ... — Szevasz, öregem! — hallatszott a vonal túlsó végéről gyerekkori barátom hangja. — Hogy s mint pajtikám? Épp az előbb láttalak a tévében.., „Méltóságteljesen, de azért csak szerényen". — biztattam önmagam és azt mondtam: — Köszönöm.... — Mi a csodát köszöngetsz te nekem? Mondd, ki hord manapság ilyen vacak nyakkendőt? Ne is tagadd, a kőkorszakból való ... Egy perc múltán újra csengett a telefon. — Giorgescu elvtárs? Nagyon kérem, bocsásson meg nekem, de árulja el, hol nyíratkozott utoljára? Mint öreg fodrász be kell, hogy vall- jam: a maga barkójának hosz- sza, ha-ha-ha, nevetséges, jócskán meghaladja a jóízlés határait ... Amikor a telefon harmadszorra is felberregett, bevallom, nem minden izgalom nélkül nyúltam a kagyló után. És nem tévedtem! Egy címeres ökör izgalomtól elfúló hangon közölte, hogy én rosszul ejtem a susogó és sziszegő hangokat, s ezért az ilyen tökfejeknek semmi keresnivalójuk a képernyőn.
