Pest Megyi Hírlap, 1976. június (20. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-20 / 145. szám
\ 1976. JÜNIUS 20., VASÁRNAP Fiatal mongol frő. Hazájában több elbeszéléskötete és regénye jelent meg. Regény írt Szühebátorról, a forradalom vezéréről. A mongol írószövetség titkára. Magyarul egy elbeszélése jelent meg a Fiaváró öregapó című kötetben. (Európa, 1971.) IV esztelenül nyílt az ajtó, és ’ egy magas, fehér köpenyes fiatalember lépett a kórterembe. Jobb válláról vadonatúj FED fényképezőgép lógott le, a balon kis táskamag- metofan himbálózott. Odaült az ágyhoz, amelyen a fehér szakállas, erős mellkasú öregember feküdt. Az öreg nehézkesen felült, gyanakodva rápislogott a surrogó magnóra, és az ágy szélébe fogódzva halkan beszélni kezdett. — Amikor annyi idős voltam, mint most te, elmentem Szühebátor népfölkelő seregébe. Egy napon hivatott a fő- parancsnok: Nehéz feladatot szeretnék rád bízni. Lehet, hogy nem térsz vissza. Életed árán is vállalod? — kérdezte. Vállalom. Jól van — szólt Szühebátor. — A népért áldozott élet az igazi öröklét. És az az egyetlen igaz halál, ha ősi nemzetünk fennmaradásáért ontjuk vérünket. Elindultam Urgába, amit akkor, tudod, a gemingek tartottak megszállva. A főparancsnok levelét kellett átadnom a városban működő elvtársainknak. Veszélyes volt az út: nappal rejtőzködtem, éjszaka mentem. Visszafelé azonban minden óvatosságom ellenére egy ellenséges járőr karjaiba futottam. Elfogtak és kínvallatásnak vetettek alá. Meztelen testemet vízben áztatott marhabőrbe csavarták és nyakig bevarrtak. Az izmaim akkoriban még olyanok voltak, mint a vas: tüdőmet levegővel jól teleszíva, minden erőmet megfeszítve, a bőr iszonyú szorításán enyhítettem. Ellenségeim azt gondolták, hogy ilyen .kínos helyzetben majd vallani fogok. Makacs düh fogott el. „A ti istenetek nem parancsol nekem!” — mondtam. „No, majd meglátjuk!” — fenyegetőztek. Testem egésze elernyedt az erőlködéstől, de a bőr szorítása valamit csökkent. Alkonyaikor azonban erősödni kezdett a hideg, és a vizes bőr csontke* ményre fagyott. El tudod képzelni. mit jelent egy erős férfinak magatehetetlenül bőrbe varrva feküdni. Ml dolog, hogy bepelenkázzák az embert, mint egy csecsemőt? A fagy ereje egyre nőtt. Ahogy a bőr fagyott, hányásra ingerlő szaga csökkent egy LODONGIN TÜDEV: Boldogság kicsit, de úgy szorított, mint a fogó, már alig kaptam levegőt. Estefelé szédülni kezdtem, zúgott a fejem. „Ügy halok meg, hogy még nem csináltam, nem láttam semmit” — cikázott át rajtam a gondolat, és a hajam az égnek állt a félelemtől. A bőr recsegett-ropo- gott fagyás közben, és égető fájdalommal marta a testemet, ahogy összehúzódva erősödött a szorítása. Felfordult a gyomrom — kigúvadt a szemem, levegő után kapkodtam. I eszállt az éjszaka. A ge- J mingek azt gondolták, hogy úgysem tudok elszökni, hát nem siettek tömlöcbe vetni, hanem az őrház mögötti udvarra dobtak. Aludt minden élőlény, csak a kutyák vonítottak gyötrelmesen. Tudtam, hogy ha így maradok mozdulatlanul fekve, nem érem meg a reggelt. Lázasan kutattam agyamban a menekülés módját. „Bőrbe varrva nemhogy elszökni, de még moccanni se tudok — töprengtem. — Mitévő legyek?” Azt eszeltem ki, hogy megpróbálok az oldalamra fordulva gurulni. Csakhogy ez nehezebbnek bizonyult, mint hittem. A kéz segítsége nélkül gurulni nem is olyan egyszerű dolog. Néhány fordulat után újból elfogodott a szédülés, rámjött a hányás. Pihentem egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Elgémberedett testem felmelegedett, lassanként hozzászoktam a forgáshoz, és kisvártatva már szakadt rólam a verejték, ahogy vonszoltam magam. Fogaimat összeszorítva kigördültem az utcára. Körös-körül nem volt egy lélek se. Csak egy-két kóbor kutyával találkoztam, azok is mesz- sze elkerültek. Aztán egy dögevő kutyafalka közepébe gördültem. Morogva jártak körül, bele-belekaptak a bőrbe, noha vörös pofájukon látszott valami félelem. „Mozdulatlanul kell feküdnöm” — gondoltam,'" és amikor eszembe jutott a halál, kivert a hideg veríték. Megpróbáltam tovább gurulni, de a helyzetem csak rosszabbodott: a kutyák szakadatlanul ugattak, mire máshonnan újabb kóbor ebek jöttek, úgyhogy a vérszomjas falka egyre nőtt. Az egyik vörös dög a varrásnál a bőrbe méORSZAGHEGYI KAROLY Hívogató Kip-kop, kip-kop, kopognak az ácsok. Fönn a téren színház készül, nézzétek meg majd ha arra jártok! Jutka Pcrzsi táncra perdül, szinte öröm nézni, zöldségesbolt kávéház lesz és ki tudja még mi. Parányi tér, szép mese, nem felejti senki se. Kip-kop, kip-kop, kopognak az ácsok. Fenn a téren színház készül, nézzétek meg majd ha arra jártok! Kóbor lovag malmokat győz, Sancho Panza lódít, s rá a templom régi tornya szemérmesen bólint. Parányi tér, szép mese, nem felejti senki se. Kip-kop, kip-kop, kopognak az ácsok. Fenn a téren színház készül, megnézni egy nyári estén ió ha arra jártok. Jó ha arra jártok. ISZLAI ZOLTÁN Ha bűzein Valami derengő kavics. Rövidsugarú szemek. Valami hamvas délután. Jó felnőtt, jó gyerek. Valami befőzött gyönyör, cserépben, polcokon, dió. birsalma, bádogíz, csöndesszavú rokon — valami fürdető világ: levél-árny hűs vizen; bőrszárnyú angyaliskoia. Megőriz, ha hiszem. lyesztette a fogait, és dühösen kurrogva kiszakított egy darabot. Fedetlen combomat égette forró leheletük, ahogy csaholtak. Valamelyikük be- léimmart. Még kapálózni se tudtam. Vigyázva, hogy a lyukon át ismét meg ne harapjanak, újból gurulni kezdtem, mire a felborzolt szőrű őrjöngő kutyák visszahőköltek, de aztán megint támadtak. „Mit tegyek, hogy ne a kutyák torkában leljem halálomat?” — gondoltam. Ekkor reccsenés hallatszott és á húsomba belé- hasított a fájdalom: most a vállamat harapták meg. Karomból csurgóit a meleg vér. Ugyanakkor a kezemben valami hideget is éreztem; megmozdítottam, hogy megnézzem, hát látom, a bőr varrata felszakadt. Kiszabadítottam a kezem, és a földön kotorászva egy nagy követ találtam. Ahogy elhajítottam, az egyik kutya vinnyogva nyüszített. Jobb kezemmel új kő után tapogatóztam, és nagyot kiáltva közibük vágtam. No, ha sikerül támadó kedvüket egy kissé lehűtenem, egy pár dög azért nem tágított mellőlem. Próbáltam a másik kezemet is kiszabadítani, nem tudtam. Miközben hangosan átkozód- tam, átharapott izmomból dőlt a vér, és már-már elvesztettem az eszméletemet. Váratlanul lódobogásra lettem figyelmes. „Jótevőm, ments meg!” — kiáltottam. A lovas meghallotta és elindult felém, ö mentett meg a biztos haláltól... TI arcoltam északon is, ami- kor bevettük Kjahtát. Megsebesültem, de akkor sem pihentem: sebemet sárga dohánylevéllel kötöztem be és máris a nyugati határra indultam újabb megbízatással. Levelet vittem a Szárul gün kolostorba. Tudod-e, fiam, hogy ott mi mindent éltünk át? Több mint negyven napig voltunk körülzárva — csupa fér- fi: mongolok, oroszok. Éhségünkben még a macskákat is leöldöstük. Én ugyan először nem nyúltam hozzájuk, de aztán mégiscsak ráfanyalodtam. Vizünk se volt: az ing a piszoktól odaragadt a testünkhöz, szemünk előtt tetvek futkostak. Néhány katona sebes lába elgennyesedett, mint a kikészített juhbőr, úgy bűzlött. Az orosz doktor eszközök híján tehetetlen volt. Végül, hogy a szenvedőket megmentse a haláltól, fafűrésszel fogott az amputáláshoz. Recsegett, ropogott a csont, ahogy fűrészelt, de a sebesültek még csak nem is nyögtök. Hozzájuk képest én nem is vagyok igazi férfi! Negyvenötben, amikor a japánok ellen harcoltam, egy bomba leszakította a bal karomat. csalt egy ín tartotta, azon fityegett. Amikor levágták és a földre hullott, én bizony sírtam ... — Untatlak még egy kicsit a fecsegésemmel, fiam. Egyszerű ember vagyok, nem vittem végbe hőstetteket, bár egész életemet harcban töltöttem. A forradalom után a határt védtem, harminckettőben részt vettem az ellenforradalmi zendülés leverésében, harminchéttől kezdve pedig megint csak határőrszolgálatot teljesítettem. Életem akkori folyását Ulambajar író is megírta az egyik könyvében... Aztán ötven évi szakadatlan szolgálat után elbúcsúztam a fegyverzajitól, pihen a dobhártyám ... Van egy veled egyivású fiam is. De már tíz éve rám se nyitja az ajtót... lVjost, hogy szállásom, éte- ■LTJ" lem-italom és nyugalmam megvan, már békében, megpihenhetnék. De legyőzött a korom, elgyengültem, és én, aki valaha annyi embernek segítettem, most egy fabatkát se érek. Ez az egy szomorít csak, fiam, meg az, hogy vétségemre kórházba kerültem. Az öreg elhallgatott és elgondolkozva a mennyezetre függesztette a tekintetét. — Bácsi? — szólt a fiatal riporter. — Maga annyit szenvedett és az életet nem is élvezhette! — Mit beszélsz? — sipította az öreg, és nagy erőfeszítéssel újra felemelkedett. Aszott, inas kezével dühösen az ajtóra mutatott: — Takarodj a szemem elől! — kiáltotta köhögésbe fúló hangon, A fiatalember meghökkenve állt föl. — Engem, aki tűzön-vízen keresztülmentem, hogy nektek, taknyosoknak tele legyen a hasatok és hogy sima legyen az életutatok, engem tartasz te szerencsétlennek?! Elég legyen ! Attól én nem lettem szerencsétlen, hogy annyi szenvedést álltam ki. Mi a boldogság, ha nem az, hogy a gyerekeinkért harcoljunk? Hogy merészelsz engem boldogtalannak nevezni? Mars ki! Az öreg zihálva hanyatlott vissza a párnára, s mérges tekintetet vetett a riporter ott felejtett napszemüvegére. Zahemszky László fordítása Szentendrei művészet a Nemzeti Galériában A KIÁLLÍTÁS ANYAGÁBÓL Papachrisztosz Andreasz: Portré Asszonyi Tamás: Ars longa ——------------- hiányzott a kettőhöz. A | Öt perc | műhelyben nem sokan------------------ voltak. Legtöbben már hár omnegyedkor befejezték a szerszámok rendezgetését. Ilyenkor lassan megtelik az öltözőkhöz vezető folyosó. Zsák István komótosan rakta helyre szerszámait. Kezét olajos kócdarabbal törölte, majd zubbonya újjához dörzsöl- gette. Máskor sem hagyta el munkaidő vége előtt a műhelyt. Neki még most is fülébe cseng a gyári műszak végét hirdető fájront-kürt pedig évek óta nem használják. Kinek is jelezné a műszak végét? Kettőkor már csak ő és még néhány lelkiismeretes vagy ráérős lakatos lézeng a munkapadok között. A többség a zuhany alatt áll. Ma különlegesen nem volt kedve sietni. Már hajnal óta — attól a perctől kezdve, hogy 5 órakor kinyitotta szemét a derengő szürkeségben, vekker nékül is pontosan ébredve, mint sok éve minden nap — érezte, hogy valami nem stimmel. Ma valaminek történnie kell. És nem szokott csalódni a megérzéseiben. *-------------------------- tekintetét. A műI Körbejártatta | helyt lemezekből --------------------------- tákolt fal választotta el a csarnok többi részétől. A munkapadok közötti szűk labirintusban csukott szemmel is eligazodna. Mikor, szinte gyerekként — több mint harminc évvel ezelőtt — a gyárba jött dolgozni, ez a csarnok még nem állt. Talán 15 éve építhették. De ennyi idő is elég volt, hogy szinte beleívódjék lényébe a műhely minden zuga. Szemben vele Zsigrai Feri tett-vett. — Biztosan türelmetlen a gyerek. — gondolta Zsák. Szerette a fiút. öt éve került ide, még mint inas. Ma már jókezű lakatos. Nem hagy magával kibabrálni. A legnehezebb munkát is vállalja, de ha valami nem tetszik neki a művezetőnek is megmondja a véleményét. Zsáknak tetszett ez a fiatalos hevesség, és gyakran beszélgetett Ferivel. Meghallgatta szombat esti kalandjait, és óvta a IáKét óra után nyok hálójától. Mert Feri minden szombaton belehabarodott egy jószabású csajba. Bár igaz, hetek óta egy lány után szalad nagyon. Hiába inti Zsák: — Vigyázz, öcsém! Minden nő egyet akar, férjet fogni! A fiú befejezte a rámolást. Zsák is bezárta a szekrényét. A műhelyajtóban megvárta a fiút: — Pista bácsi, beszélnék magával! — Gyere föl az öltözőbe! Menet közben is elmondhatod — felelte Zsák, és megint érezte gyomrában az idegességet. A lépcsőn szótlanul mentek föl. Öltözőszekrényük egymás mellett állt. Tavaly hagyta itt Seregélyesi Imre a gyárat. Ö volt Zsák szekrény szomszéd ja. Akkor szólt a fiúnak, költözzön mellé. A műhelyben mondogatták is: az öreg Zsák megtalálta a foltját!---------------------- csaknem üres volt az | Most már | öltöző. A fiú a lakat- ---------------------- tál babrált, és anélkül, hogy felnézett volna, csendesen mondta: — Pista bácsi, én kilépek! Az öreg felkapta a fejét: — Mit csinálsz? — Elmegyek a Motorgyárba. Egytíz- zel magasabb órabért adnak. Magának szólok először. Zsák ránézett: — De hiszen már öt éve itt dolgozol! Itt tanultad a szakmát, megbecsülnek. Nem mondhatod, . hogy nem becsülnek meg! Néhány forintért mindent felrúgnál? A fiú még mindig nem emelte fel a fejét: — Sajnálom Pista bácsi. Higyje el, sajnálom. De kell a pénz! — Kell a pénz, ezt értitek! Mi a fészkes fenének kell a pénz? Taknyos vagy, és háromezret keresel! Tudod, én menynyivel kezdtem? Feri szinte könyörgőn nézett az öregre:— Ne kiabáljon velem Pista bácsi! Magát hagyom itt a legnehezebben. De- hát fiatal vagyok, élni akarok. Meg a lakás is kellene. Meg akarok házasodni... Az a barna lány, akiről beszéltem ... Zsák füléig alig jutottak el a szavak. Csak az járt a fejében, hogy tanította, nevelte, lakatost faragott belőle. Smost rongyos pár fillérért itt hagyná az egészet. Egy szó ragadta csak meg a figyelmét: — A lakás? Azt hiszed, nekünk ingyen adták? Negyven évig gürcöltem, amíg sikerült a házamat teljesen felépíteni ! Most már a fiú is kiabált: — Ezzel most jól meggyőzött! Hát én nem akarok negyven évig nyomorogni! Nekem most kell a lakás. Mert gyerekeket akarok csinálni, sok-sok gyereket. Mert nem akarok úgy járni, mint maga! Kinek épített? Minek épített? Megeheti a házát! ■J 77-----------—-—r ezekre a szavakra | Összeszűkült | Zsák szeme. Talán --------------------------ezt a fiút is a gyereke helyett szerette, mert neki soha nem volt. Mikor még lehetett volna, másra kellett a pénz, eztán meg az asz- szonyt baleset érte: házépítés közben leesett az állványról. Nem magasról zuhant, de szerencsétlenül. Nem tudott többé gyereket szülni. De mit érthet ebből ez a taknyos, ez a zöldfülű kölyök? Ezeknek semmi sem elég, semmi sem szent. Elöntötte fejét a vér. Nehéz, munkához szokott keze előre lendült. A f iú arca furcsán eltorzult az ütéstől. Szempillája megrebbent, teste megingott, átfordult a pádon. Feje beleütődött a szekrényajtóba. Végül ott feküdt a szűk szekrénysorok között, kitekere- dett pózban. Szeme lecsukva, mintha aludna. Zsák döbbenten nézte. Előbb a fiút, majd a kezét. Nem értette. Zajt hallott. Fekete és Szűcs állt mögötte. Meglátták a földön heverő fiút, odarohantak. Mikor föl akarták emelni, Feri kinyitotta a szemét. — Megszédültem — mondta. — Hagyjatok! Zsákra pillantott, s csak ő látta, milyen furcsán csillog az öreg szeme. LAKATOS TAMAS I / i
