Pest Megyi Hírlap, 1976. június (20. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-13 / 139. szám
1976. JÚNIUS 13., VASÄRNAP 7 «erei * E gyedül a magas őr viselt csizmát, a többieken gumitalpú bakancs volt. Koppant a csizma a kövön. A cellákban, csupa megfeszített Krisztus tapadt testével a falra. — Jermela! Jermela!. 11 Csörögtek a kulcsok. Lehanyatlottak a falnak feszülő kezek. Nem ők következnek. — Jermela! Jermela! Az volt a szokása, hogy már a folyósó elején énekelte a fogoly nevét. Sok nevet énekelt végig a folyosón. Néha éjszaka is. Azok nem jöttek többé vissza. — Jermela! Jermela!... Megmerevedve állt a fa- priccs mellett Tehát őérte. Még csak egyszer volt kihallgatáson. Fölrepedt arcára szorította kezét, de nem ütötték meg. — Ne féljen, mi gentlemanek vagyunk!— Az őrnagy nevetett, szeme, mint a hiúzé éjjel, mintha madarat bűvölne. — Te magad fogod kérni, hogy vallhass, könyörögni fogsz, bizony! — nevetett az őrnagy. — Jermela! Jermela!... Falun nőtt fel a magas őr, arcán még a jóindulat nyomai. — No! — mondta, és intett a fejével. J ermela! — nézett rá a katona, aztán arcon ütötte. Sisakban volt a katona, izzadt. Az elöljáróság büféjéből vezették ki őket. A tér szinte levegő után kapkodott, olyan üres volt. Ponyva födte a teherautót, a két katona térd közé fogott fegyverrel ült az autó végében. Mögöttük szállt a por. Kéknek látta a hegyek karéját, amint dagadt arcára szorítotva kezét fölszállt a teherautóra, és még egyszer visszanézett. Kéknek. Egy ház előtt Jósé Zaharimo Gias. Ott vannak a kopasz hegy fölött a madarak, vagy azok is lezuhantak? Ott kell lenniük. Erre gondolt. Csak ne üssenek! A kórház emeletére sárgaréz lépcsőkorlát kígyózott. Olyan fényes volt, hogy nem nyúlt hozzá. Az orvos azt mondta, nagyon leromlott, föl kell egy kicsit javítani. Rövid haja voft az orvosnak, és kacsintott, amikor azt mondta, föl kell javítani. Egészen enyhe dózis, kétszázalékos. A katona kint várt a folyosón. Egy szép, kreol arcú asz- szisztensnő készítette elő az injekciót. Amikor vattával ledörzsölte a karját, összerán- dult. — Ö — mondta a kreol arcú —, ne féljen. A szúrást észre se vette. Az orvos megkínálta cigarettával. Aimkor kilépett áz ajtón, vállára tette a kzét. Csak egy pillanatra. Rohadékok. A sárgaréz lépcsőkorlát szikrázott a beeső napfénytől. Lehunyta szemét. — Gyerünk! — lökte meg hátulról a katona. Nem szabad hinni a káprázatoknak. A kórházzal szembeni ház falán még annyi látszott a fehér mészbetűkből: „VENCE...” Aztán rácsapták a rabszállító ajtaját. ti m iért? Az igazságért! — ÍVJ mondta. Értetek! Sört ittak. Az egyik bányász fölállt, aktatáskájában összekoccantak a sörkon- zervek. — Élnünk is kell. — Éppen ez az! A déliek, a szénbányászok... — Mi északiak vagyunk, és rezet bányászunk. — De ti is! — Majd azok is. Elment. A többiek ültek az asztal mellett, szívták a cigarettát, nem néztek egymásra. P ontosan ismerte a zajokat. A jajgatásokat is. Ezen a soron magánzárkák voltak. Csak saját sóhajain nem tudott eligazodni. Meg az orvoson. — Nem érez semmit? Megrázta a fejét. — Éreznie kell! Érti! Éreznie kell! fiiért olyan kétségbeesett, olyan rábeszélő az orvos hangja? JÁVOR OTTO: Madarak a hegy fölött Már negyedszer vitték a kórházba. — Emeljük az adagot, két ampullánál tartunk — énekelte az orvos. — írja, nővér! — A nővér írta, az orvos pedig az ablak felé fordulva szavalt: — A morfium élénkít, énekre, táncra serkent, haj, de milyen táncra! Nincs az a gitár, amelyik kísérni tudná! Ott táncolt fehér köpenyben az ablak előtt, hirtelen megfordult, hozzálépett, egészen közelről: — Érti? De magának én nem adok morfiumot egy milligrammot se. Csak beírom. Érti? A piszok. Súgva hazudnak. Nem elég, hogy beszorult a rókalyukba, még az ebek csa- holását is hallgassa !ba — Énekre, táncra serkent! Az orvos szeme könyörgő és rémült. — Érti? Nem értette. Talán mert a börtönben egyedül maga körül körözött, mint a kiterjesztett szárnyú madár, amelyik nem találja a sziklát, ahová visz- szaszállhat. Csak amikor a negyedik szúrás után se érzett semmit, akikor kezdett tombolni. A falak tiszta égbolttá tágultak körülötte. Ugrált, ri- koltozott, fejét fölvetette: — Három kocsma meg egy fél, Jaj, de csúnyán szerettél! Ahogy a torkán kifért. A magas őr csizmájának a kop- panását meg se hallotta. A kémlelőlyukon nézett be. — Három peso meg egy fél, Hideg reggel elmentél! — No! — vigyorgott az őr. — No? — Huhuhú! — Magasba dobta karját. Tudta, komédi- áznia kell. Nem hazudott az orvos. Nincs egyedül. Az őr kinyitotta az ajtót, intett, hogy kövesse. a z éjszakák hűvösek voltak. Szorongatta a pisztolyt és didergett. A bányák felől időnként kövek gurultak le a hegyoldalon. Ilyenkor mindig a tehetetlenség meg az elszakadás szomorúságát érezte. Este megmutatta a pisztolyt Jósé Zaharimo Giasnak. A fuvaros négy ócska Fordja ott állt az udvaron. — Ha reggel nem kezdi el a szállítást!... Zaharimo da's széttárta karját. — Látja —, s a meztelen motorházra mutatott. — A sofőrök pedig... — Arra ne legyen gondja! Amikor a ponyva alól viszszanézett, kéknek látta a kopasz hegyek karéját. Az egyik ház előtt Zaharimo Gias. Nem volt az arca se mosolygós, se diadalmas, mozdulatlan gyűlölet üszkösödött a szemében. Aztán egy rézből gyúrt indián fehér kalapban, majd a por, s valaki a ponyva alatt énekelni kezdett: — Három mérföld meg egy fél, De messzire elmentél... Vinnyogó hangját le-föl dobálta a teherautó. A katonák térdük közé szorították a fegyvert. Az egyik megszólalt: — Csönd! zett. Szeretett volna fölkacagni. Néma maradt. Az őrnagy intett, hogy vigyék. M otorkerékpárral mentek le az Atacamáig. A lapos tetejű villától deszkapalló vezetett a vízhez. A bárka propellerének egyik szárnya, mint egy haluszony, kiállt a vízből. A főnök kérdően nézett rá. A szél összeborzolta haját. Ö megrázta a fejét. — Visszamegyek. Hátha még... Amikor elvették a motor- kerékpárt, még mindig nem hitte. — Lenn, délen meg San- tiagóban biztosan ... — mondta. A többiek csöndben hallgatták. Az elöljáróság büféjébe csukták őket, közvetlenül a bejárat mellé. A büfé üres volt. A magas bárszékeken ültek, mint a gyászoló, kopasz nyakú madarak. Fejük beesve válluk közé. Aztán előállt a teherautó. — Jermela? — kérdezte a katona, és úgy arcon ütötte, hogy hátratántorodott. A kopár hegyeken kövek görögtek, de ő csak a kék karéjt látta egy villanásra a ponyva alól. J ermela! Jermela! — énekelte az őr végig a folyosón. Megnyílt a csigolyacsíkorgá- sú ajtó. — No! Egészen közel dugta az őr a képét. — Tudod, milyen nap van ma? He? — Mintha nyál csorogna le az állán. — A fogolyszabadító Mária napja van ma. Bizony! Nem felelt. A kórházzal szemben, a ház falán a meszelt felírásból any- nyi még ott maradt: „VE...” — Három varjú meg egy csíz... — Dúdolva ment föl az emeletre. De a szobában a színek baljós döbbeneté. Az asszisztens- nőnek vörös haja volt, az orvos pedig teljesen kopasz. Csak a barkója körül sötét. Megkapaszkodott. A többiek? Lihegett. Két tenyere szétterpesztve a falon, Krisztus-szögekre váró repdeső madárszárnyak, szélfútta Mária-kendője. A többiek? Akik eddig? — Hm. Négy ampulla! Az idegen oryos elismerő és gyűlölettől fátyolos szeme. — Szépen fölment. Hanem ez az utolsó, hallja! Többet nem kap, csak ha kinyitja a száját. Érti! Értette. Ez az utolsó lehetőség. Hogy mindent kitálaljon. De hiszen nincs egyedül. Az orvos, a másik, a nővér, a ... Kurtán belenevetett a fátyolos szemekbe, aztán feltűrte az ingét. Az injekció után még. ki tudott menni a folyosóra. Kezét magasba lökte, ahogy a fuldoklók, ahogy a tüntető bányászasszonyok. A katona hiába kapott utána. Ó, nem mint a kopár hegyoldalon guruló magányos kövek, hanem mint a hirtelen haláltól ütött szép madarak, a csillogó rézkorlát mellett gurult le teste a lépcsőn. Váratlan vendég Nem mindennapi jelenet N o, Jermela? Az őrnagy mosolygott. Ö az íróasztal előtt állt, és visszamosolygott a kvelyű- arcra. Kezét előrenyújtotta, hogy remegjen, mint a vasárnapi koldusoké a templom előtt, mint a tüntető bányász- asszonyoké, mikor magasba emelték a téren. Csapdosott, akár a fölriasztott madár, közben figyelte az őrnagyot. — Jól van, Jermela, megkapod, továbbra is megkapod az adagodat. Mindig megkapod. Aztán csak úgy mellékesen: — No. hova is vitted 11-én a tartományi főnököt? Leejtette szárnyát a madár, megtalálta a sziklát maga alatt. Nem hadonászott tovább. Tehát ezért. Arcán a vízmosások csöndje. — Na? Az őrnagy szemében ugyanaz az üszők, mint Zaharimóé- ban, amikor a port lengető ponyvás teherautó után né(Szín: szerényen berendezett szobácska. Amikor megszólal a csengő, a 70 év körüli népiké kttpegy ajtót nyitni.) Lajos: (40 éves, elegánsan öltözött férfi): özvegy Klammerstock Károly né? ' Néni: Én vágyóik az. Drága fiam! Lajos: Mama! (Átölelik egymást.) Néni: Micsoda meglepetés! Lajoskám, ülj le. Négy éve nem láttalak. Kérsz egy kamillateáit? Lajos: Köszönöm, mama, már uzsonnáztam. Hogy van a reumája? Néni: Megvan, fiam. Lajos: Miéid nem megy orvoshoz? Néni: Megyek én, fiam, de az orvos is reumás. Egymásnak szoktunk panaszkodni. Ti hogy vagytok, fiam? A feleséged még mindig a zöldségfeldolgozóba jár? Lajos: Dehogy. Kávéfőzőnő Budám. Néni: Magda otthagyta a zöldségfeldolgozót ? Lajos: A feleségem sohasem dolgozott a zöldségfeldolgozóban, és nem Magdának, hanem Irénnek hívják. Magdától egy éve elváltam, mert nem tudott főzni. Néni: Pistike kinél van? Lajos: A gyereket nekem ítélte a bíróság. Nagyon jól megvannak a kis Katival. Néni: Kati is van? Lajos: Tavaly született, négy kiló húsz dekával. Néni: Így kell megtudnom? Lajos: Nézze, mama, én az ötödik kerületben lakom, maga a tizenharmadikban. Az embernek annyi gondja, baja van. Elfeledkezik az ilyesmiről. De hoztam ám magának valamit. (Kis csomagot ad álJ Tessék! Néni: Mi ez? Lajos: Savanyúcukor. Tudom, hogy szereti. Néni: Köszönöm, de miért vered magad ilyen költségekbe? Lajos: Szóra sem érdemes. Szeretnék valamit mondani ... Tudom, hogy a mama elég nehéz körülmények között él. Néni: Ne hozzál zavarba, fiam. Pénzről ne beszéljünk. Lajos: De beszéljünk. Nagyon örülnék, ha a mama nélkülözni tudna kétszáz forintot ... Becsszóra visszaadom. Néni: Szerencséd van, fiam Éppen tegnap kaptam nyugdijat. Tessék a kétszáz forint Majd megadod azzal a háromszáz forinttal együtt, amit négy éve kértél becsszóra. Lajos: Köszönöm, most megyék, nincs több időm. De ne feledje el, mama, ha bármilyen problémája van, anyag vagy egyéb, csak írjon! Rám mindig számíthat! Kézit csókolom! (Elrohan.) Galambos Szilveszter Szentendrei művészet a Nemzeti Galériában A kiállítás anyagából Anna Margit: Szerelmesek Kocsis Imre: Ház Hunyadi István: A vadászat vége UJ VERSEK Gyarmati Farkas Dezső: Penyigei balbda Adj három kurta napot még s elejtem a madarat a tűztollú madarat. Csillag kiszakadt forgácsa lehet elvillan, mint gondolat, oly sebesen, őt akarom, a tüzes madarat, adj három kurta napot! Magasan surrog a szárnya, mint sűrű raj csattog a térben, vagy jég hull, jégre szitálva. Karom nehezül, tuskó a térdem, de nyoma sincs tűztollazatának csak én várom, egyedül én. Hajnalra hajnal, megsápad a hold, tűnődve várok madárlesen, Késik? Nem jön már sohasem? Hajam kifakult, beszegett az ökörnyál: Merre a távol és hol a közel? A. fák sudaráig se látok el. Adj három kurta napot még! Fábri Péter: Az este Az este lusta teste úgy hever, ahogy bolond hever pihenni ágyra. A szél a fák gitárján érte ver ki dallamot, színezve lágyra. De értem, én bolond magányomért ki verne még ki dalt okos gitáron? Ha még valóraváló álomért könyörgök, hallják azt e tájon? Ha sóhajokra kél mezőn a fű, erőt merít a rét az éjszakára. De az miből merít erőt, ki hű, ki bízza életét szavára? Színekben vált az este: álmodom, vagyok zengő érc, pengő cimbalom. Bugyrából kifordult fekete éjszaka, Fekete éjszaka, fekete éjszaka. Fekete ég alatt kilenc leány halt meg, kilenc leány halt meg, kilenc leány halt meg. Penyige községben kilenc anya gyászol kötik a koszorút mezei virágból. Kötik a koszorút, nem mátkának készül, Szenkének kavicsa aranyhajat fésül. Jaj, mátkám mért nem jössz segíteni rajtam, véled én Gyarmatra hogy menni akartam. Ottan áll vigalom, itten keserűség, itten keserűség, kilenc halál — hűség. Széttörte egy felhő Szenke aranyhídját, Szenke aranyhídját: bukó nap sugarát. Egyiknek lett volna lakodalma reggel. Másiknak lett volna lakodalma reggel. Kiveté magából testüket a mélység, kilenc legény gyászol: —fekete fehérség. Mosd le anyám testem, mossad hófehérre: uram a halál lett, elmegyek elébe! Harangoznak délre, jaj, nem délebédre: Kilenc leány teste most van kiterítve. Készítsd elő anyám hófehér párnámat, vesd meg nékem, vesd meg, örökös ágyamat! Meg van az már vetve, nehéz batár húzza: gyönge testeteket kilenc gödör várja. Mezei virágnak nagy a tisztessége: Mindenik két évben bédobják a vízbe. Szenke-víz, száradj ki! Apadj el örökre! Apadj el örökre! Apadj el örökre! / í
