Pest Megyi Hírlap, 1976. április (20. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-18 / 93. szám
Vízműfinálé 1978-ban Óvodabővítés, sz támogatassa Galgahávíz községben a lezárult tervidőszak öt esztendeje alatt főleg felújításokra, korszerűsítésekre költött a tanács. Az óvodai konyhára 280, a Szolgálati lakásokra 360 ezer forintot fordítottak. Az iskolában kialakítottak két új helyiséget, hogy megvalósíthassák a kabinet rendszerű oktatást: kifestették a művelődési otthont, s felújították az orvosi lakást, továbbá a körzeti rendelőt. Persze új létesítménynyel is' gyarapodott a község: egészségházat építettek 700 ezer forintért. Ebben kapott helyet a fogorvosi rendelő is. Az elmúlt ötéves tervben a községi tanács mintegy 560 ezer forintot fizetett be a vízműtársulat számlájára. A vizmű befejezésére a tervek szerint 1978-ban kerül sor. A tanács évi fejlesztési bevétele 300 ezer forint, erre alapozva készítették el az V. ötéves terv programját. Már elkezdődött az óvoda bővítése. Ehhez a tanács 600 ezer forint állami támogatást kapott, s a termelőszövetkezet 110 ezer forinttal járult hozzá az építéshez. Koméra növényvédő gépek Április elejéig az országban 1,6 milliárd forint értékű növényvédő szert vásároltak a mezőgazdasági termelők, akiknek idén több mint 6 milliárd forint értékű — a tavalyinál 6 százalékkal több — készítmény, áll rendelkezésükre. A mezőgazdasági nagyüzemek szántóföldi növényvédő gépei és a repülőgépes mező- gazdasági szolgálat egységei teljes kapacitással dolgoznak. Több mint egymillió hektáron az őszi vetésű gabonák adnak munkát. Idén azért is fontos a nagyhatású gyomirtóik kiszórása, mert a korábbi márciusi fagyok sokfelé megkárosították a növényeket és a búza fejlődése nehezebben indult meg, mint a kevésbé érzékeny gyomoké. Az agro- nómusok . határszemléi szerint, gondos gyomirtásra van szükség a kultúrnövények megóvása érdekében, ezért több minit tízezer növényvédő gép dolgozik a földeken és a szőlős-gyümölcsös kertelében, ahol ugyancsak halaszthatatlanná vált a munka. Azonnal jelentették Urnasírra bukkantak A Bag mellett — a 3-as számú főközlekedési út közelében — épülő vízmű munkálatai közben késő bronzkori sírra bukkantak a munkások. A leletet azonnal bejelentették, s Asztalos István, az aszódi Petőfi Múzeum igazgatója tüstént a helyszínre sietett. A leleteket kibontotta, majd a múzeumba szállíttatta. Egyetlen — úgynevezett — urnasír került elő, aránylag épségben maradt agyagedényekkel. A sír közelében feltárták a hulladékgödröt is, ahonnan számos cserépedénytöredék került a felszínre. E területen feltehetőleg temető volt, ugyanis tavaly már feltártak itt egy késő bronzkori sírt. Még annyit megjegyzünk: az építők lelkiismeretessége, hogy azonnal bejelentették a leletet, példamutató. Park — összefogással A gödöllői szolgáltatóház dolgozói társadalmi munkában parkosították a központi épület előtti térséget. Betonszegélyes virágágyásokat készítettek; fákat és cserjéket ültettek. A munka irányítását Deme István, a Városgazdálkodási Vállalat köve- zője vállalta. Gondoskodás az idős emberekről Mintegy háromszáz idős ember él a XVIII. században épült Grassalkovich-kastéiyban, Gödöllőn, amelyet szociális otthonnak rendeztek be. Felvételünkön: az otthon lakói az étteremben. Küküllősi Györgyné osztályos nővér az ebédet szolgálja fék A házi gyógyszertárban Szalay Gáborné nővér adja ki a gondozottaknak az orvos által előírt gyógyszereket. Ifj. Fekete József felvételei Hagyomány és kísérlet AMIKOR ÉVSZÁZADOKKAL ezelőtt Amerika keleti partjain találkoztak az indián bennszülöttek és az európai hódító felfedezők, csodálkozva tekintgettek egymásra: miféle szerzet ez a fehér, vagy ez a rézbőrű? A hódítók különös állatfajnak gondolták a bennszülötteket. Korabeli leírásokban olvasható, hogy az indiánokat például az egyik portugál alkirály alkalmatlannak tartotta földművelésre és bányászkodásra, hisz nem érthetnek hozzá, nem emberek azok. Az indiánok — ellentétben a felfedezőkkel — nem a leg- alantasabbat, hanem világképük szerint a legmagasztosab- bat képzelték az európaiakról, és nem vélekedtek, hanem kísérleteztek. Azt hitték, hogy a fehér ember isteni lény. Tanulmányozták a jövevényeket. Ha sikerült foglyul ejteniük egy-egy európait, először víz alá nyomták, s lesték, hogy ugyanúgy fullad-e meg, mint ők? Aztán ki tették a napra, és figyelték, elrothad-e? EME KORAI történelmi esetek el gond olk oz ta t ók, már csak azért is, mert Amerika felfedezése idején — még a mai történelemkönyvek szerint is — Európa a kultúra és a civilizált emberiesség, az újonnan felfedezett földrész pedig a barbárság és az emberevő embertelenség hordozója volt Magasabb rendűnek i tartották az elviselhetetlen kínokat okozó kerékbetörést, a kegyetlen és céltalan háborúkat, mint azt, amikor az indián célszerűség okából háborúzott A régmúlt tanulságaként annyi talán megállapítható, hogy a társadalmi lét különböző szintjein más és más foglalata van a kultúrának; s hogy más-más környezetben különböző az emberek civilizációs és kulturális igénye, tevékenysége. Nem jobb és nem rosszabb hiszen tárgyilagos mércét nehéz alkalmazni — csak eltérő! Éppen ezért tiszteletben kell tartani az adott hagyományrendszerben gyökerező érzés- és gondolatvilágot, s a más tapasztalatokból táplálkozó közösségek tudását. Senki sem csalhatatlan. A közműveltség szükségessége nem azt jelenti, hogy a hivatásos és becsülendő elkötelezettséget érző műveltségterjesztőknek saját, különbejáraUí ízlésüket kell ráerőszakolni a „műveletlen” többségre. AZ ELTANULNIVALÖ kölcsönös, mert némely falusi ember talán nem tudja, mi a különbség Szinyei Merse Pál és Munkácsy Mihály festészete között, a városának viszont a búza és a rozs kalásza egyforma. A kétféle — tágabb kört tekintve többféle — ismeretrendszer közti különbségeket tudomásul kell venni, de a közműveltség érdekében a kultúra egységére van szükség! Nem az a cél, hogy a falusi soha ne gyönyörködjön a műalkotásokban és a városi ember számára csupán ünnepi szemlélődésre való táj maradjon a természet. Mert a kultúra a társadalom egészének terméke, és egyben kincse is. Hogy lehet tehát terjeszteni az értékes közműveltséget ? Hogyan válhat igénnyé az emberi tapasztalat, tudás és művészet megismerése, elsajátítása; a folyamatos, a társadalom és az egyén valóságos szükségletére épülő közművelődés ? Mindenképpen csak úgy, ha közművelődés munkása először a közösség vagy település hagyományaival, tudományaival ismerkedik meg. Ezután döntheti csak el, hogy a kultúrának mely tartománya lehet a település számára igény és szükséglet — elsajátítható, befogadható új tudás és élmény? Nem szellemi játékok kísérleti műhelye egy falu. Felnőtt lakosai nagykorúak, nem nevelésre, pedagógiai fogásokra alkalmas elemisták. Nem kell tehát senkit sem víz alá nyomni, s várni, hogy megfullad-e, vagy új módira tanítani, hogy kibírja-e? Mert ha kellemetlen hatású egy kísérlet, a nagykorú állampolgár nem lesz bolond még egyszer a víz partjára menni vagy szokatlan módira vállalkozni. A LELKES MŰVELTSÉG- TERJESZTŐK olykor elfeledkeznek arról, hogy nem mindenki velük egyfajta módon gondolkodik. És ha például szívének, lelkének legjobban az absztrakt festmény vagy a hímzéskiállítás tetszik a legIII. ÉVFOLYAM, 93. SZÁM 1976. ÁPRILIS 18., VASÁRNAP Asszony kötél esség Szeretik a munkát, tisztelik a teljesítményt A televízió április 15-én, csütörtökön este mutatta be Nádasy László rendezésében az Asszonykórus című dokumentumfilmet. Az újságíró — különvéleménye és kritikája helyett — kiegészítésül az alábbiakban pillanatképet ad néhány asszonynak a mindennapi tennivalóhoz való viszonyáról. A Hattyú a töviskésben „Még mesterségünk is emberséges próbának tetszik, ha jó nekifeszüléssel erőt veszünk nehézségein. Maga a gazdálkodás nehéz és sokszor keserves gond, de jól forgatni föl a földet, egyenletesen vetni el a magot, fáradhatatlanul kaszálni hajnaltól estig, az virtus és fogásait biztosan tudni jóleső teljesítmény” — írja Erdei Ferenc Parasztok című könyvében. És ha a munka körülményei változtak is azóta, a munkában való virtuskodás ma is él az asszonyokban. A hévízgyörki asszonyok nem tanulás által sajátították el, mi az asszonykötelesség. Már lánykorukban is feladatot kaptak, melyeket elvégezni tisztesség dolga volt. A gyereklány is tu$ta, hogyan következnek sorban a tennivalók. Gábor Antalné az ötvenes években a családi földeken dolgozott. — Tavaszkor jött a krumpliültetés. Gödrölni nem bírtunk vagy nem engedtek, de a krumplit nekünk köllött lerakni, aztán behúzni, azt már tudtuk. A búzát majdnem mindig olyan földbe vetették jobban, szellemileg fogyatékosnak, „megművelésre” köteles alanynak ítéld azt, aki nem ujjong az általa magas értékűnek minősített élményekért. És ha lelkesedése, ízlése megváltozik, nem ritka, hogy később kultúrától elhajlónak bélyegzi az absztrakt alkotások csodáiéit. Ha közvetlen vidékünket tekintjük, megállapítható, hogy járásunkban alapos szervező munkával számtalan pávakört, népitánc-csoportot sikerült éltre hívni, s megszerettetni az elfeledett népművészetet. De most újabb gondolat van kibontakozóban. Félre a népművészettel, ahol „nem igazi”, vagyis ahol faluban nem tudtak eredeti, helyi hagyományokat fölkutatni. Csakhogy azokban a falvakban is szívesen táncolnak és énekelnek, ahol a néphagyományoknak már a nyomai is eltűntek. Zavarjuk tehát szét a lelkes csoportokat? Elítélendő, ha alföldi vagy dunántúli dallamok szólalnak meg a gödöllői dombok között? Nem hinném ... A NÉPMŰVELÉS KIFEJEZÉST a szakemberek azért változtatták közművelődésre, mert a cél nem az, hogy a műveltségterjesztők a maguk kedve szerint művelgessék a képzetlenebb tömeget. Ma köz- művelődésről beszélünk, mert az a kívánalom, hogy a társadalom és az állampolgárok igényei, szükségletei szerint adjunk lehetőséget a köz művelődésére. És ha a közművelődés hivatásos munkásai erre törekednek, nem lesz üresen tátongó kísérleti műhely a művelődési otthon. Ö. E. I el, amibe előtte évbe kukorica volt, és mikor kikelt, kiszö- kellt a búza, mentünk végig a földeken, oszt szedtük össze a kukoricaszárakoí kosárval, oszt hoztuk a kévékbe. Oszt már jött a kapálnivaló meg a szedegetnivaló. De a lányokra, gyerekekre csak ilyen köny- nyebb jutott. Mondjuk mikor reggel megetettek, sok szárizik maradt, a tehenek lerágták a levelet, a szár megmaradt, nekünk reggel, este össze köllött szedni a tehenek alól. Azzal fűtötték a kemencéket, vagy összevagdosták és visszahán- ták a tehenek alá, hogy betapossák trágyának. Mindenre úgy vigyáztak, nem ment tönkre semmi. Gyűjtéskor nem számított, hogy szórakozni mennék. Nagyon sokszor ríva ettem meg én az ebédet a kocsin. Mer megtruccoltam a szüléimét, hogy mér egyek, úgyis itthon maradok, de édesapám azt mondta, hogy menni köll, hiába rítam. Oszt akkor édesanyám gyorsan valamit összekapott, hogy akkor már egyél a kocsin. Ott már meg köllött enni, ha azt akartam, hogy ne legyek éhes. — Jobban szerettem, amikor teheneket legeltettünk. Reggel elmentünk, oszt csak este jöttünk haza velek, a csordán nem törődtek úgy a jószággal, főleg amikor hasasak voltak, akkor köllött vigyázni. Nekünk is volt egy nagyon szép fehér tehenünk, a Hattyú. Kijártunk vele a hegy alá, olyan töviskés rész volt ott, a töviskék között megellett. Én voltam ’•*.le, de annyi, tán húsz gyerek is legeltetett ott. A nagyapa jött érte el kocsival. „Kinyírtam a dudlit” Dobronai Jánosné anya nélkül nevelkedett. Édesanyja halálakor, 1946-ban négy és fél éves volt. Az apa nyomdai segédmunkásként dolgozott a második világháború előtt, de felesége halála után a kis^ darabka juttatott és örökölt földön kezdett gazdálkodni. Három, első házasságából született gyermeke már felnőtt és családot alapított. Egyik asz- szony lánya a szomszédban lakott, s míg Ilonka (Dobro- nainé) kicsi volt, az asszonylány férjével együtt segített az apának a földművelésben. De a gyermeknek is volt feladata: nővére gyermekét gondozta. — Hétéves voltam, és főztem neki a rizsnyá'kot meg tejbegrízt, de olyan görcsöseket csináltam szeginnek, hát amilyet tudtam. Ha nem ment neki, kinyírtam a dudlit. Bizony annyiféle volt, amit nem is látott a testvérem, hogy hát tudjam cserélgetni, ha nem sikerült. Meg is fürdettem. Egyszer jön át a szomszéd- asszony, kis helyiségbe voltam, pokoli melegbe, a gyerek nagyon ordított, tiszta hintőpor volt, a szeme alig látszott. És én megfigyeltem, hogy csinálja a bábaasszony, és úgy kapkodtam a gyereket a hónom alá, kéthónapos korába. Aztán nagyon rítt, ette neki a szemit a hintő, oszt kérdi a szomszédasszony: te, mér ordít ez a gyerek? Hát amikor meglátta, hogy én fürdetek, majd megbolondult. Jaj* micsináltál, megrántottad a gyereket! Hát nekifogott megmérni, fogta a könyökit meg a csuklóját, oszt így keresztve összenyomkodta. Juuj, mondom, csakhogy ezt. is tudom, mer ha nagyon rí, meg is mérem. Ügy is volt. Ha nagyon rítt, mer tán a hasa fájt, hányszor megmértem szegint! „Bíztam is, meg nem is"’ Kovács Miklósáénak sokszor kellett édesanyját helyettesíteni, a maga tapasztalatából tanult meg főzni is. — Édesanyám elég beteges a szivivel, csak a közelebbi földeket tudta elintézni, és én még elég’ kislány voltam, de mindig mentem vele, hogy ne legyen egyedül, ha rosszul lenne. Sokat volt fekvő beteg. Negyedik osztályos lehettem, amikor mindennel odamentem az ágyához és kérdeztem, ha rántást csináltam, hogy édesanyám, ez már elég sűrű? Egyszer, sose felejtem el, nagyon sűrű bablevest főztem, és édesapámat kérdezgettem, hogy jó-e a leves. Jó, fiam, nagyon jó, de ettem már ennél ritkább főzeléket is. Egyszer ' meg rántott levest akartam főzni, és én úgy gondoltam, hogy nem kérdezem édesanyámat, elég a baja, majd én megcsinálom egyedül. Odatettem a zsírt, nem tettem bele lisztet, hogy azt majd megpirítom, oszt engedem föl, hanem a zsírba bele a paprikát, rá a vizet No, mondanom se köll,1 keserű is volt, meg úgy pattogott a zsír, hogy azt hittem, a kályha is elindul. De azért, hogy meg ne sértsenek, megették. Gergely Tiborné egyedüli segítsége volt a gazdálkodásban édesanyjának. Apja a városba járt dolgozni, két idősebb testvére már új családban élt, húga pedig még iskolába sem járt. — Nagyon sokszor eszemben van, hogy azokban az ötvenes években igen nagy zivatarok voltak. Amikor búzát meg szénát meg ilyesmit behord- tunk, és igyekeztünk, hogy no, majd ráhúzzuk a ponyvát. Bírtam is, meg nem is. A szél kikapta a kezemből. Megint csak kezdtük elölről, mentünk a létrára föl, vittük a ponyvát. Mi tényleg úgy nőttünk föl, hogy nekünk minden, de minden munkába részt köllött venni. Édesapámat még az állatok se ismerték. Egyszer otthón volt, tán mondta neki édesanyám, hogy itasson meg. Jött be, tudom, úgy káromkodott, olyan mérges volt, mer az a bikaborjú valósággal nekiment. Legalább egyéves lehetett, másfél éves korban adtuk le őket. Nem Galga menti különlegesség Gergely Tiborné. az Asz- szonykórus című filmben mondta, hogy a munkában való hajsza nem Galga menti különlegesség. Ügy tapasztalja, hogy városban is hajtják magukat a több jövedelemért. Az újságíró igazat ad a nyilatkozó asszonyoknak, de még egy megjegyzéssel kiegészítené. Hasznosabb lett volna, ha a rendező arról készít filmet, amiben különbözik a Galga mente a várostól vagy más vidékektől. Például arról, hogy az asszonyok őszintén szeretik ezt a m.unkát és tisztelik a teljesítményt. Örszigethy Erzsébet
