Pest Megyi Hírlap, 1976. április (20. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-11 / 87. szám
1976. ÁPRILIS 11., VASÁRNAP KÖLTÉSZET NAPJA ’76 JÓZSEF ATTILA: Jut most elég virág .1905. április 22-én született a XX. századi magyar líra világviszonylatban is egyik legkiemelkedőbb alakja. Születése évfordulóján ünnepeljük a költészet napját. Ha lei erős ember, erős az ő dolga, vagyok én a magam búsultató dolga. Kaszát kalapáltam s vittek háborúba, menjek hát, kaszával, menjek háborúba. Erős az én szívem s vagyok éhes, rongyos, nem akarok lenni én már éhes rongyos. Inkább akarok csúf, tapodott holt lenni, méginkább az új rendben sorsom ura lenni. Gsúf halottak sírja kivirágzik szépen, csúf halottak sírja csak besüpped szépen. De ki győzésig élt, följebb jut virága, szabad szeretőknek eljut a virága. Jut most elég virág majd a szabadoknak, tetszik is altkori finnyás szabadoknak. Tetszhet is: ma harc az igazoknak rendje s igazok harcának győzelem a rendje. Kiss Attila tollrajza TÓTH ÁRPÁD: Láng Kilencven éve, 1806. április 14-én született Tóth Árpád. Eldobtam egy gyufát, s legott Iletyke lobogásba fogott, Lábhegyre állt a kis nyúlánk, Hegyes sipkájú sárga láng, Vígat nyújtózott, furcsa törpe. Izgett-mozgott, előre, körbe, Lengett, táncolt, a zöldbe mart. Nyilván pompás tűzvészt akart, Piros csodát, izzó leget, Égő erdőt, kigyúlt eget; De gőggel álltak fenn a fák. És mosolygott minden virág. Nem rezzent senki fel a vészre, A száraz fű se vette észre, S a lázas törpe láng lehűlt, Elfáradt, és a földre ült. Lobban még egy-kettőt szegény, S meghalt a moha szőnyegén. Nem látta senki más, csak én. ILLYÉS GYULA: A mester gondjai Szögek, ezek!? Micsoda istenbarmai szabadultak a szakmába megint? Neked ezek — szögek? A rendelés szerint? Ezek fognak embernyi súlyt megbírni? Külön is üzentem, hogy minden harmadikát hosszabbra kovácsolják: két egymásra-tett lábfejet kell átüssenek s a fában két coll legalább, másképp: hol a — tartás?! Megbogy a szögiét kalaposra vagy gombásra: adják meg azért a formát; akad a csődületben is szakértő! Itt álljak neki fuserolni, üllő s jancsikalapács nélkül, hidegen? Na nem! Azt a keszeget talán ezek is megbirják, de amazt, a zsufa köpcösét, meg azt. a langalétát, azt nem vállalom. Kötözzétek oda, istránggal, hevederrel, bánom én, derékszíjjal, szoknyakorccal, mert úgyis: — megteve amit ember megtehet — #n, én megyek; nem fogok vörösödni a mások slendriánsága miatt. MARKO PAL: Egy volt cseléd halálára A szék karjai visszaidéznek téged, és esténként rólad beszélnek, pedig csak gyékénypapucsod s fakó szolgakalap maradt utánad. Ennyi az egész... Rücskös, görbe botod kivirágzott. Nyugodj békében! Őrizd örökkévaló erényedet: türelmes józanságodat... Nem kaptál haladékot a haláltól. S máig osztogatod, amid sose volt — a „maradékot”. Mit tehet a költő? A ez a dm nem kétségbeesett és komor, de konok §§ kérdőjelű, hiányt-kimondó és szigorú. Nemcsak a * költő küldetéstudatát kérdőjelezi meg, de a költő küldetéstudatának fontosságát hangsúlyozza, követeli; számonkéri a költő felelősségvállalását, a létre szögezett állandó figyelmét, a próba, a megváltoztatni-akarás, a jóravalö-élet makacs vállalását. Kérdőjeles formában hangsúlyozza azt, hogy a költő, a művész cselekvő akarat, hogy a költészet és a művészet folyamatos, meg- nem-állítható cselekvés, beavatkozás, a dolgok, az élet megváltoztatására irányuló csökönyös törekvés. A költő nem mondhat le erről, mert ezzel a költészet lényegéről mondana le, lemondana önmagáról. Minden versprózám egy alkalom szerelmének szülötte: költők születésnapja, jóbarát halála, írók hangot-bénító koporsója, ideges riportok, vacogtató-kényszerű vallomások, az Üj írás képzőművészeti folyóirat-tárlatai, kiállítások, gyönyörű elődök ünnepe, az eredetkutatás, a gyerekkorba révülés kötelező és adott alkalmai íratták velem a vers-prózákat. A goethei-értelmezésű aktualitás ihletettje és terméke minden verspróza, mégis föltörhetetlen gömb-héjaza- tú, pórusos mészkéreg-tartály, gömbszerűen zárt, egy- jelentésű, akár a vers. Ezért is mondom vers-prózának őket, s nemcsak azért, mert megfogalmazás módjukban, belső szerkezetükben, nyelvükben, mondat-építési módszerükben, kép-áradásukban szinte teljesen azonosak verseimmel. Én levelet is úgy írok, ahogy verset, vagy prózát, kis különbséget csak a gyakorlati tárgy (az elmondandó dolog: alkalmi, állandósult, belső vagy külső) ad a megfogalmazásban. De az értelmezés és a kimondás, a lényeget-kutatás és a szerkezet-röntgen-átvilágitás módja, ihlete és szenvedélye, szenvedése és megaláztatása mindig azonos: ha versről, ha prózáról, levélről, vagy akár egy üzenetről van is szó. Szeretem a versprózát, gyökér-esetlegességei, időszerűség-rücskei beleszövődnek és beleolvadnak az egész mű liúmuszába és életébe. így lesz a verspróza-kötet (a vallomások kő-kockáit az életszerelem habarcsával egymásra-ragasztva épületté) önvallomás és napló, történelem és költészet-életem története, gyarlóságaim és hitem új szárnya, aggódásaim, világ-féltésem, lét-szerelmem és emberiség-szerelmem vallomása. S hite annak, hogy a költészet és a költő ma (talán minden koroknál jobban) felelős a létért, az emberiségért. Mindig ki kell mondania hiányait, szenvedését és nyomorúságát, árvaságát és küzdelmeit, mindig ki kell mondania szépségét és fölemelkedését, ritka örömeit. JUHÁSZ FERENC BARANYI FERENC: Hegyibeszéd Boldogok a nyűt szívűek, akik—bár overál alá rejtették sokáig a szmokingjukat — ma már taktikából sem hódolnak a simléderes eleganciának, szinte hivalkodva mutatják ki a foguk fehérjét s a hitük fehérjét is, • nemhogy vörösre, de még rózsaszínűre sem igyekeznek dukkóztatni immár, bátran, képmutatás nélkül keresztülnéznek a vízvezetékszerelőn s kikérik maguknak az „elvtárs” megszólítást, mert az úr — ugye — a pokolban is úr. Es boldogok a felvetett fejűek, akik már azt is megtanulták, hogy az úr nem a pokolban, de a poklokon diadalmaskodók között lehet csak igazán úr, annyira úr, hogy még a feltétlenül szükséges heti három szót sem veti oda a gépkocsivezetőjének, pedig ennyit még a tanácsos úr sem sajnált annakidején a parádés kocsisától. Boldogok a békességesek, az otthonuknak élők, akik csak cipőtalpukra ragadt sár gyanánt hordják be a hazájukat kiporszívózott életükbe, de — hallván asszonyaik szidalmait — legközelebb kint, a lábtörlőin hagyják a talpnyi hazát is. Es boldogok a széplelkű lelki szegények, akik a közösségért kiáltott szót pusztába igyekeznek a közöny kábelein elvezetni, pisszegésük fújja el a meleget adó költők rőzselángját, s forró lihegésük szítja azokat, akik az individualizmus görögtüzekkel égő csipkebokrában mindenhatóan megjelennek önmaguk színe előtt. E boldogok miatt a közösségi (idegen szóval: kommunista) költő, olykor egy kicsit boldogtalan. WEÖRES SÁNDOR: Emlék Bokrok és kórok között az út szinte üldözött, a gyom úgy benőtte. Rossz kerítés, tört palánk sárga bogyó, csupa láng világít előtte. Fehér függők, pirosak, fázós kékes árnyasak, zöld liliom-kardok, barna fű, mit gaz megöl, szűnő lépések elől mily titkot takartok? Hol három nagy eb tutul, a sáros út kanyarul mint a liba-gége, fel-árnyékok, ereszek domb-lejtőre függenek: ott a világ vége. Tm.l+Ueul Fazekas Ferenc grafikája TÖRŐ ISTVÁN: A vallatok előtt El kellene menni valamerre! a kapukat is bezárni j fölfeszíteni szívemet s aztán jöjjön akármi . Megvagdalt ereimet foldozgatni hasztalan akarnám — ki kellene cserélni önmagam az indulathegyek szívemben elszabadult villáma a nyárnak kölyökkutyái a felhőknek mind-mind utamba állanak a leláncolt gondolatok kitörni merre fognak — még nem tudom, de elindultam s ez elég egy oknak. i k
