Pest Megyi Hírlap, 1976. március (20. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-28 / 75. szám

1976. MÁRCIUS 28., VASÁRNAP %Xfaan líra és képzőművészet Nincs megállás. Élet és művészet egyre újabb vál­tozatokat és párhuzamos értékeket, teremt. Radóczy Mária is, Nánási Zsolt is huszonévesek. Tanárok' és a művészet jelöltjei, Gyá- lon dolgoznak. Kollégák két közegben. Több kiállításon szerepelt, Radóczy Mária Gyászt rögzítő batikja Da­bason, Örkényben, Százha­lombattán. Ez a mű megih­lette Nánási Zsoltot, és igé­nyes költői alkotás megírá­sára ösztönözte. A képzőművészet erre a figyelmességre illendően válaszolt: Radóczy Mária növényekből születő lány­arccal illusztrálta Nánási Zsolt kicsit még görcsös, de őszinte Capricció-ját. Érzékeny kézfogással segí­ti a lírai kibontakozást. Ki tudja, talán sikerrel, hi­szen Radóczy Mária is hosszú készülődés után lett iparművész. Nánási Zsolt most kopogtat a költészet ajtaján. L. M. Gyász Fekete fátylú, ráncos asszonyok Ballagnak a kormos égen. A csillagok kezében gyertya, Ez világítja sötét útjukat. Néha megállnak, roggyant lábaik Viselik az idő lángját. Tovább viszik terhüket mégis. Vezekelnek gyötrő fájdalommal. Lassan elérnek az áldozati helyre, S könnyüket hullatják a földre... Radóczy Mária batikképe Capriccio Indulót fújtak a harangok, és elindultam megkeresni téged. Gondolatok szép tömegében. Kezemben batyum, cipőm, befűzve. Rovom az Utat, pocsolyákat kerülve. Egyre csak megyek, a fák is mellettem, levelüket hullatják a porba csendesen. Hátam mögött már a város, a fényeket nem látom. Elhagyott helyeken járok. Egy lépés kellene még, s eléd roskadok. De lábaim nem bírják a terhet, sokáig téged kerestelek. Már süllyedek. Fogd meg a kezem, szoríts magadhoz! Hallgasd meg szívem, lüktetve érted verekszik! Csókold meg arcom, szádat könnyeim itatják! Rázd meg a fejem, aléltan csuklik rád! Érintsd meg mellem, tüdőm zilálva küzd levegőérti Fogd meg a kezem, szoríts magadhoz! Fogd meg a kezem, szoríts magadhoz, hogy hallhassam szíved verését! Hogy érintsem melledet! Már süllyedek. Elindultam megkeresni téged, Harcoltam magammal és veled. BALOGH BÉNI: Kuructoborzó KENEK GABOR: A kisgyerek a kakashintán ült és egy seszinű mű­anyag játékkal babrált. Homokot szórt bele, las­san, óvatosan, hogy egy szem se hulljon mellé, majd ami­kor a művelettel készen volt, az egészet kiborította. — Apu, gyere már játsza- ni-i-i...! Apu egyelőre nem mozdult, ült Anyu mellett, emelgette a Szimfóniás dobozt, a rárakott gyufával együtt. — Az ősszel már iskolába megy a Pici — mondta Anyu. — Igen, hamar nagy gye­rek lett — mondta Apu. A parkban sokan voltak. Mintha két óvodáscsoportot hoztak volna ki a friss leve­gőre, napra, - megannyi kócos ugrált, kiabált, kergette a nagy pöttyöst. A gyerek lekászálódott a hintáról, mire az felcsapódott. A műanyag kacsa messze buk­dácsolt. — Anyu, anyu, a kacsa...! — hívta Pici a szülét, de az nem figyelt. — Ezer forint elég lesz? — kérdezte Apu. — A táska megvan, ruha kelj. neki. Ruha kell és az drá­ga — mondta Anyu. — Ezeröt...? — kockáztat­ta meg Apu. — Füzetek, gyurma, cipő ... iskolaköpeny. — Ezeröt. Jó? — mondta inkább Apu, mint kérdezte, miközben szelektálta a ciga­rettákat. A gyerek a csúszkához ment, feledte is már a giccses kacsát, és nézte, hogy a nagyfiúk, meg a nagylányok milyen me­részen csúszkálnak le a mű­anyag vályún. Beállt a sorba. De mindig csak hátrébb ke­rült, nem mintha félt volna, hanem az újak eléje álltak. — Te ki vagy? Még nem láttalak — lépett hozzá egy copfos. — Én Pici vagyok. Az ősz­szel iskolába megyek. Te is jössz? — kántálta. — Te menj innen, te nem vagy ismerős — mondta a kis­lány, tudomást sem véve a kérdésről. Pici megindult, majd hirtelen vágtába csapott át, és egyenest anyjához fu­tott —... ritkán kérdez. Akkor azt mondom, te elmentél. Dol­gozni. Messze. Megjöttél ara­nyom, édesem — nézett a gye­rekre Anyu. — Hol hagytad a kacsádat? — Nem akarsz inkább apu­val játszani? Gyere, csúsz­kálhatsz egyet. Apu megfogta Pici kezét, és odasétált a csúszkához. — Na, menjetek innen! — mondta Apu keményen és hát­ra szorította az éppen soros gyereket. — De bácsi kérem, most mi jövünk — szólt oda a kis cop­fos, mire Apu nagyon mérge­sen nézett rá. A gyerekek el- oldalogtak, egy-kettő maradt ott, nézni, ahogy egy Apu ját­szik a Picivel. — Fel tudok menni, ne rakj fel — kalimpált Pici, de Apu csak-csak felemelte a csúszka tetejére. — No, csússz. Bátran, hiszen nagy gyerek vagy. Pici ki akarta húzni kezét az apjáéból, de az nem enged­te. Apu meghúzta egy kicsit, mire Pici megindult. Kezénél fogva tartotta vissza, s így kí­nosan lassan, féloldalasán ért le Pici a homokba. A copfos kuncogott. — Félösz, félősz, félősz... mondogatta, kicsit selypítve. — No, lecsúszol még egy­szer? Pici alsó szájaszéle feltolta a felsőt, majd kikerekedett az egész gyerek feje, s belevörö- södött, ahogy könny nélkül bőgni kezdett. Apja kézen húz­va visszaléptette a pádhoz. — Gyámoltalan lett — mondta Anyunak. — Lányos, érzékeny. — Ne előtte. A pu rágyújtott, kétszer nem sikerült a gyufát meg- sercintenie, mindig eltör- rött. — Menj, Pici, menj játsza­ni... Keresd meg a kacsát. A gyerek hátrálva megin­dult, apját nézte, sokáig, na­gyokat pislantva. Apu bukszát vett elő, piros, meg lila papí­rokat adott Anyunak. Az meg kinyitotta a táskát, beletette, és a zsebkendővel a tenyerét nyomkodta. Apu hozzá akart nyúlni Anyuhoz, de meggon­dolta magát. — Mikor jössz? — Nem tudom — mondta Apu. — A feleségem... szóval nem szereti. Majd találko­zunk. A pénzt kapod, ugye? — Ühüm — mondta Anyu, és nem akart sírni. Ö soha­sem sír. — Itt a kép, amit kér­tél — mondta összeszorított szájjal. Odaadott Apunak egy pa­pírt, amin Pici nevetett,- nagy­ra nyílt szemmel, csodálkozva nézte, amint „repül a kisma­dár”. — Pici! Megyünk, gyere. Apu felállt, mondott vala­mit Anyunak, megfogta Pici lábát, megszorította, aztán el­ment. Sietett. — Anyu, anyu, a kacsa...! Anyu bekattintotta a táskát, megigazította a haját, és azt mondta: — Hagyjad, Pici, az úgysem volt igazi. Majd veszünk egy szebbet. — Szebbet? — élénkült fel Pici. — Olyan Nagy kéket? — Azt, kicsim. Egy igazit veszünk, egy sokkal szebbet — mondta, mikor a csúszka mel­lett mentek el. A kis copfos, aki éppen so­ros volt a csúszkánál, énekelve ismételgette a számára ismeretlen szót: nagykék, naaagykék, nagy- kééék... ;---------------r vagy még haj­I Reggel | naltájt, nem tud- ----------------- juk, mi lesz es­tig. A virradat, az ébredés, a kezdés csupa titok, rejtély, de bizakodás és erő is egyben. Ilyen volt a kuruc szabadság- harc is az 1703-as és 1704-es esztendőkben. Gyors, fényes sikerek növelték nagyra a ku­rucok és a fiatal fejedelem hírét-nevét. Északon már szinte minden vár és város az övék volt. A nagybányai és a körmöcbányai pénzverőházban immár nekik verték az ezüstpénzeket és a rézből készült libertásokat. Ám az Alföld déli része és a Dunántúl még nem növelte a kurucok erejét, hatalmát. Ezért jött a fejedelem előbb a Tápió völgyébe, majd az Alföld közepébe.--------------: városának széles Ce gléd I utcáin ide-oda kóborolt a csípős Cegléd, a Duna—Tisza közének egyik központja, történelmünk nem egy fordulópontján nagy szerepet játszott. Közismert Dózsa György ceglédi beszéde, Kos­suth Lajos honvédtoborzása — de a közbeeső szabad­ságharcról — Rákóczi Ferenc dicső koráról keveset jegy­zett fel a krónika. Pedig Rákóczi két ízben is járt Cegléden. Először 1704. április 21 és 27 között. Pontos napját, sajnos, nem jegyezte fel senki. Másodszor 1710. február 20 és 21. napján. Első alkalommal megszemlélte a ceglédi lovas­ságot, amely a három alföldi város, Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét ezredének fontos része volt. Ez a szemle va­lójában toborzásszámba ment, hiszen a kuruc szabad­ságharc felfelé ívelő szakaszában történt, amikor a fe­jedelem a Tiszántúl után a Duna—Tisza közét is fegy­verbe kívánja szólítani... Erről — és az előzményeiről — igyekeztem írni a kevés fellelhető tények és a töredékes néphagyomány alapján, valamint Pataki Ferenc tanár, helytörténész közléseinek segítségével. áprilisi szél. A városszéli csap- székekből, a nádtetős csárdák­ból vidám nótaszót sodort a belső részek felé. De bent a város szívében is zajos volt az előkelő vendégfogadó. Búcsú­szóra, búcsúpohárra gyűltek össze a kuruc táborba menők. Voltak pedig mindezek több mint másfél százan. Ezen az estén Cegléd főbí­rája vacsorát adott a két hely­béli lovas hadnagy tiszteleté­re. Bíró Mihály és Juhász György nem voltak már hol­mi tejfeles szájú legények — egy-két poronty várta otthon őket —, de jókötésű, harminc felé járók lehettek mind a ketten. A főbíróné asszonyság és két leánya remekelt a finom ételekkel. A két hadnagyné asszony — kik ugyancsak jelen voltak — nem győzték dicsérni a va­csorát. Bizony elhúzódott a vacsora csaknem tíz óráig. Ekkor a főbíró rövid pipa- szóra áthívta a két hadnagyot a szomszéd szobába. Mindkét férfin pompásan feszített az égszínkék atilla, meg a piros nadrág. — Vaj, mikor gyün ide Kecskemétről Verebélyi kapi­tány uram? — kérdezte a bo­dor füst eregetése közben a főbíró. — Már kora reggelre jelezte volt — felelte Bíró Mihály. — Ö akarja először fogadni a vá­ros végén, a szelei útnál a nagyságos fejedelmet. — No, ez jól vagyon, mivel űnéki adta volt ki parancso­latba, hogy a ceglédi lovas századot egrecérozza be — he­lyeselt a főbíró. Majd később megkérdezte: — No és kigyelmetek?! — Mi is takarosán elren­deztünk mindent — válaszolt most Juhász György hadnagy. — Éspeniglen úgy, ahogy az Verebélyi karabélyos kapitány úr leveliben írva vagyon. Ezzel kék atillája zsebébe nyúlt, hogy átnyújtsa a kapi­tány levelét. — Köszönöm, már jól ösmé- rem — hárította el a főbíró. — De talán még egy-két po­hár borocskát megihatnánk? — Immár nem élünk véle — köszönte csaknem egyszerre a két hadnagy. — Mink mostan házainkba kísérjük asszonyainkat, s az­tán a strázsamesterrel hár­masban végigjárjuk az összes csárdákat, csapszékeket, ahon­nan is a lovasoknak menen­dőket szépen hazatránszporál- juk. Hászen csupán 11 óráig engedtük meg nékik a búcsú- pohárt — magyarázta Bíró hadnagy. Ezután a két ceglédi had­nagy valóban hazakísérte fe- \ leségét, s aztán lóra ült, hogy , hármasban, a strázsamesterrel ’ — aki valójában az egyedüli, igazi lovas katona volt a ceg­lédiek között — végigjárják a csapszékeket, a csárdákat. Bizony vidám nóta- és mu­zsikaszó fogadta ott őket. Kénytelenek voltak itt-ott még közéjük is ülni. Igaz, csak pár percig! De aztán nem volt apelláta! Addig nem men­tek el, míg a csárdából haza nem ballagtak a leendő lova­sok. Ki tudja, mikoron fognak ismét ilyenben aludni? már kora reg­| Másnap | gél talpon volt------------------ szinte az egész vá ros. Sok helyt még hajnal­ban lelocfolták, fölsöpörték az utcákat, a házak elejét és a város tereit. A kapukat, ab­lakokat zöld gallyakkal dí­szítették. A nevezetesebb épü­leteken a város oroszláncíme­res zászlóját és Rákóczi piros lobogóját verdeste a kora ta­vaszi szél. A lovas katonák még otthon früstökölhettek, de szigorú parancsba adták, hogy nyolc órára mindenki készüljön föl, szedje rendbe lovát, magát, minden holmiját, fegyverét, mert pontban nyolckor trom­bitaszó harsan a város há­rom pontján, s ezután egy fertályóra elteltével mindenki a Fő térre lovagoljon. A la­kosság, különösen a gyerekek, nagy izgalommal várták a történendőket. Pontban nyolc órakor csak­ugyan megszólaltatták a trombitákat a kométások, a ezután a város különböző pontjairól lovak vágtatása hallatszott. Bíró Mihály és Juhász György szándékosan adtak ily kevés időt a gyüle­kezésre, hogy a kuruc lova­soknak módjuk legyen lo­vaglótudományuk bemutatá­sára. Ment is minden, mint a karikacsapás! 150 mén sebes futásban, dübörgő zajjal re­pült a Fő tér irányába. — Utat! Helyet — kiabál­ták a ceglédi vitézek, mert volt olyan bámész ember, akit csaknem letaposott a ló... Verebélyi Péter karabélyos kapitány kemény katona volt. Úgy hírlett, hogy már Thö­köly Imrének, a kuruckirály- nak a seregében is szolgált Bármint is volt, jól értette az egrecírozást. Alig érkezett meg Kecskemétről, máris hí­vatta a két ceglédi hadna­gyot, s töviről-hegyire kikér­dezte őket. A Fő téren is el­ső volt, aki várta a befutókat. — Micsoda cirkuszi mutat­vány ez? — háborgott a ba­jusza alatt, mikor a futást látta, pedig valójában tetszett neki a ceglédiek gyorsasága. — Gyakorlás céljából cse- lekedtük! — vágta ki magát a barna arcú, kissé ferde szemű Bíró Mihály. — Hát akkor elpróbáljuk a parádét — szólalt meg hama­rosan a kapitány, és aztán másfél órán keresztül megál­lás nélkül folyt az egrecíro- zás. — Két sorba fejlődj! Kar­dot ki! Tisztelegj! Ilyen és , ehhez hasonló vezényszavak csattogtak, pattogtak a város Fő terén, majd a Szelei úton. :-----—------: tájban rövid I Tíz óra I pihenőt ren- ------------------ delt el Verebé­lyi. Mindenki kicsinyég le­szállhatott lováról, de mellőle nem távozhatott. Tí z és egy fértályőra lehe­tett, amikor elhangzott a lóra vezényszó. A 150 lovas — va­lahány kék atillában és tűz­piros nadrágban — élen a két ceglédi hadnaggyal és legelői Verebélyi kapitánnyal, no meg a két-két kornétással, a város vége felé indult. A la­kosok; nők, férfiak, gyerekek vegyesen, a lovasok után tó­dultak ... Csaknem a város utolsó há­zainál megállította a menetet a kapitány, s Bíró Mihály és Szűcs György díszszemlére felállította a lovasokat. Itt az utca már igen széles volt, bőven elfértek a vitézek. Elmúlt azonban bőven ti­zenegy óra, de érkező sereg­nek se híre, se hamva nem volt A bámész népség lassan- lassan elunta a dolgot, s ami­kor a toronyban megzendült a harang, sokan azt hitték, már a „levesnótát” húzzák és eltávoztak. Pedig épp ekkor ért a város szélére a fejedelem előőrse. A toronyból az őrség Jól lát­ta mindezt, s azért hamarosan a város összes harangjai meg- kondultak. Az előőrs 24 talpig piros ru­hás palotás katonából állott, akik előtt három kornétás egyszerre trombitált. Ekkor az elosztóban levő tömeg visszafutott, majd anélkül, hogy látták volna Rákóczit, harsány éljenzésben törtek ki. Verebélyi kapitány mérgesen vágtatott oda, és csendre in­tette őket.- ------------- ebben a pilla­| Ekkor, I natban, két-két-------------— lovas között, eg y fél lóhosszal megelőzve azokat, feltűnt a fejedelem nyusztprémes mentében, fején tollas kuruckalpagban, vállá­ról bő bársony köpeny hullott alá. A karabélyos kapitánynak alig volt ideje a helyére ug­ratni, máris a ceglédi lovas­század előtt állott Rákóczi. — Vitézek, parádéra! — kiáltotta el magát Verebélyi — s bár eredetileg úgy beszél­ték meg, hogy csak a két had­nagy áll ifi vont karddal —, most az összes ceglédi lovas kirántotta a kardját. A feje­delem sejtette, hogy itt vala­mi nem egészen jól megy, de a lovasok egyenes tartása és a pompás fegyelem elégedett, kedves mosolyt csalt szép, barna arcára. A kapitány katonás, ke­mény hangon jelentette, hogy a ceglédi lovasok kiállták a próbákat, akár csatába is me­hetnek, s várják Rákóczi pa­rancsát. — Köszönöm kegyelmednek, de főként a ceglédieknek, hogy hívó szavamra lóra ül­tek! — kezdte szép, erős hangján a fejedelem. — Nem­csak a hegyek, a síkok népe is szereti, becsüli a szabadságot, mit a gaz császár és katona­sága lábbal tipor. Mink nem nyugodhatunk, míg hazánk javát meg nem szerzőnk, s azt mindörökké meg népi tartjuk! — Vivát Rákóczi! Vivát! — zúgott fel hirtelen a szemlét figyelő nép hangja. És hiába volt már Verebé­lyi kapitány szava, s haragos tekintete, a ceglédi nép csak vivátozott, csak éljenezett. ;----------------r a fejedelem I Ezután I magához intet­----------------- te a kapitányt, ak ivel szépen elrendeztette a bevonulási sorrendet. Legelői a ceglédiek lovagoltak, mint­egy „vezetve” Rákóczit és kíséretét. Aztán újra megkon- dultak a harangok és zúgtak- zúgtak Cegléd falai között: fennen hirdetve, hogy a ma­gyar szabadság fejedelme megérkezett... 1 Nagykék VÁRNAY DEA: Nem tudom Nem tudom, hogy benned útjaid pálmaágát vibrál-e még. r„;ráerihé]tja Nem ‘udom­Nem tudom, hogy árnyékod aranyporát a várakozás merre hordja sárga indexe a forgószél.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom