Pest Megyi Hírlap, 1976. március (20. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-21 / 69. szám

1976. MÁRCIUS 31.. VASÁRNAP ^Miap Bemegyünk Endrédyékhez Füst, borszag, pára Tamás­napot köszön­teni — mondta hajdani iskolatársam, jogászkollégám, mezsgyés szomszé­dom: Tibor komám, és már tolt is a közeli kerítés leié. — Olyan sesta- kerti karcost diktálnak beléd, hogy a bicska is kinyílik a zsebedben ... A decemberi alkony szürke ködöt teregetett a telepi fasorra. A kertek mélyén egymás után gyulladtak fel a házacskák sárga-vörös ablaksze­mei. Túzokfogó dara szemerkélt, megcsikordult a talpunk alatt. Há­rom nap hiányzott karácsonyhoz, de néhány szomszédoló kutyán-macskán kívül élő lelket alig lehetett látni. A sorompótól az első utcáig senkivel sem találkoztunk. A telep lakói ott­honaikba húzódtak. — Még csodálom, hogy tárva nincs a kerti ajtó — nyomta le Tibor a kilincset. — Mostanában Endrédyék az egész telepet összecsődítik név­napra. Tamás bátyám, Gábor öcsém, Guszti fiam, Viola néni, Jolánka, Ibolyka, Aranka, Hajnalka, Orsika — működik a kalendárium. Szeret­nék bekötni az öt lány fejét... És Tamás bátyám úgy véli, biztonságo­sabb, ha homoki borokkal szédítgeti a legényeket, mint saját hajadon leányaival... — mindez olyan volt, ahogy vár­tuk. A finánc-nemlátta verpeléti pi­padohány, az ünnepi Regalitas, a ké­tes kocsányokból töltött „dritte sor­té” felhője, italok savanykás illa­ta, az ázottgallérú tiszti ulánkák birkabűze, az izzóra hevített vas­kutya széngáza — igazi névnapi han­gulatot árasztott. S valami hiányzott mégis — szokatlanul és érthetetlenül. Almáspite, mákoskalács — Soká éljen bátyánk. Tamás! Ezzel a szellemes versikével lökte be az ajtót Tibor komám, de mire a köszöntővel a házigazda elé pen- derült, egyazon szusszanatban hozzá­tette: — És a hölgyek...?! — Hol vannak a hölgyek? Csak most, mikor a második kér­désre sem felelt senki, csak most vet­tük észre, hogy az arcok sötétek és komorak. A házigazda szótlanul pa- rolázott, hellyel kínált, poharat nyo­mott a kezünkbe, töltött, s poha­runkhoz koccintotta a poharát: — Egészségetekre! — Kedves egészségére! — Minden jómagyarok üdvösségé­re... ! — reccsent meg a közös pohár- csörrenés után Keszler Kálmán ká- rolycsapat-keresztes baka-hadapród- őrmester, és úgy összevágta extra- bakancsait, hogy — ha sarkantyús csizma lett volna a lábán — tán ne­gyedóráig is pengett volna. De így csak erélyes szava pengett: — Az a véleményem, kedves bá­tyám, térnénk talán a tárgyra. Ahogy nézem: a telepi urak együtt vannak — kezdjünk talán hozzá. Nézzünk szemébe a dolgoknak és határozzunk! az egész­BÉKÉS ISTVÁN: Egy szót sem értettem bői. Ezek az urak, akiket napvilágnál árvaszéki ülnök­nek, nyugdíjas polgári iskolai tanár­nak, bankfőkönyvelőnek, katona­tisztnek ismertem, vagy éppen bíró­nak, mint a házigazdát, — most úgy ülnek itt, mint Schiller hara­miái vagy Bánk bánban a békétle- nek. Tiborra néztem. Arcáról lefa­gyott a gáláns érdeklődés, hegyesen összehúzta a száját, szemöldökét ráncba vonta, mintha a jelenlevők sűrített tükörképe volna. E pillanat­ban kísértetiesen hasonlított Keszler Kálmánra, az ősjogászra, akinek a doktor úri címet még a háború előtt adományozták az Arany Bika pincé­rei. Nyilván velem együtt fogalma sem volt arról, hogy mit beszélnek itt, s mit fognak beszélni, de a lelki- állapottal, amibe belecsöppentünk, pillanatok alatt sikerült azonosulnia. — Talán leghelyesebb lenne, ked­ves Kálmán öcsém — vágta el a a zsibcmgást a házigazda —, ha rö­viden összefoglalnád a tényállást. Mindenki felibe-harmadába hallotta csak, Tiborkáék. Zelenay bátyám, meg Schweighoffer Lenciék egyál­talán nem tudják, mi történt Fontos, jelentős ügy ez. nem szabad elkap­kodni. Beszélj, Kálmán! mordult át a Drótkerítés A székek le, kénytelen-kelletlen tanúja lett bi­zonyos anomáliáknak... türelmetlenül nyiko­rogtak az alatt a né­hány pillanat alatt, míg a szónok kifújta az orrát. Gon­dosan összehajtogatta zsebkendőjét, megtörülte ajkát, poharát, mit a bíró figyelmesen színig töltött, egy hajtásra kiürítette s végigsimított a homlokán: — Uraim, aligha van valaki is kö­zöttünk, alá előtt ismeretlen lenne ez a szó: bolseviki. Az apokalipszis rémei ezek, a haza, az egyház, a tu­lajdon ellenségeinek gyülevész ha­da. Felforgatók. Rablók. Gyilkosok. Satöbbi. Tudjuk, hogy Oroszország­ban már meggyalázták a trónt és a keresztet. Tudjuk, hogy a métely ha­zánkba is beszivárgott. De azt is tudtuk — legalábbis eddig úgy tud­tuk —, hogy városunk még mentes a fertőzéstől. Rosszul tudtuk, uraim. Agárdi-Suba Elemér barátom rész­ben személyes tapasztalatok alapján tudomásomra hozta: a Hungária ká­véházban napok óta bolsevikiek ta­nyáznak. Ez a tény, uraim! A rideg tény. Ami a rideg tényt illeti, Keszler Kálmán valóban ráhibázott. Mióta hazavergődtem a háborúból és be­szegődtem jogászbojtámak az egye­temre, magam is elücsörögtem hébe- hóba a Hungáriában. S tényleg, né­hány napj-í feltűnt az egyik asztal­nál egy bajszos, kecskeszakállas, megviselt arcú férfi, rangjelzés nél­küli katonaruhában — feje fölött a fogason prémes sapka lógott. Elő­ször csak kevesen ültek az asztalnál, aztán mind többen, olyanok is, aki­ket jól ismertem. Gergely Géza, köl­tő és újságíró, ő vitt oda az aszta­lukhoz és bemutatott. férfi nem tit­A keCnSke,szakállas f koita, ho£ Fojtott ..halljuk szobán, nem ‘----------------------------- afféle buzdító, harsány, mint banketten vagy választógyűlésen, hanem miniatűr mennydörgéshez hasonló. Keszler Kálmán közelébb húzódott az asz­talhoz és torokköszörülésére ér­zékeny székcsoszogás, talptopogás visszhangja felelt. — Mint az imént már pedzettem volt — kezdte el rövid, de hatásos szünet után —, a Hungária kávéház napok óta felháborító, s egyben ag­gasztó jelenségek színtere. Én, ma­gam részéről, nem frekventálom ezt a helyet. De Agárdi-Suba kamarai titkár, akivel boldogult nagyanyám révén atyafiságos viszonyban vagyok, tegnapelőtt közölte velem, a kaszinó­ban, hogy miután ő napi biliárd­partiját a Hungáriában bonyolítja bolsevik. Sőt mást se csinált, mint arról beszélt: mit cselekszenek a bolsevikiek, s mit kell tenni, hogy az országot bol­seviki módra szabadságra, ember­méltóságra, a nép felemelkedésére, jó életre lehessen vezetni. Nekem, bevallom, nagyon tetszett, amit mon­dott. Hallottunk mi már sok ilyet katonáéknál azoktól, akiket a hadi­fogságból a csóti táboron át vissza­szűrtek a hadseregbe. Gereben had­nagy egyszer azt.'is megsúgta né­hány un knak, hogy odakint vöröska­tonának állott. Erről veszedelmes volt beszélni, mert Lukachich gene­rális akkoriban könnyen falnak ál­lította a „veszélyes elemeket”. Dehát azóta Lukachichot hidegre tették, s furcsa, hogy nekünk itt a Tisztviselő- telepen titokban össze kell dugnunk a fejünket, mert a Hungária kávé- házban bolsevikiek ülnek... Még szerencse, hogy Agárdi-Suba engem nem látott meg a kávéház­ban. Ezek itt most mindjárt elha­rapnák a torkomat. A mindenségit... — A mindenségit! — szólalt meg a gondolatom, de másfelé billentett hangsúllyal. — A mindenségit — rázta a fejét Tibor komám. — Gyil­kosok a Hungária kávéházban...! Hogy mit kell az embernek meg­élni!? Schweighoffer Lend, főkönyvelő és sógora, Kerekes, árvaszéki ülnök tikkadtan lökték magukba az italt Izgalmi állapotukban régi szokásuk volt ez, s most a szokottnál is iz- gatottabbak voltak... Az öreg Zele­nay egyvégtében rázta a fejét: — Nem — hümmögött —, nem, ezt nem ... Ezt aztán nem... Ezt sem­miképpen ... — A házigazda szét­tárt kezekkel mutatott Keszler Kál­mánra: íme, az ember! — Uraim!— vette aztán át a szót ' —, Kálmánunknak konkrét javas­lata van. Kálmán nemcsak feltárta és leleplezte a városunkba befészke- lődő alvilágot, hanem komoly ered­ménnyel kecsegtető tervezetet is kí­ván előterjeszteni arravonatkozólag, hogy a bolseviki veszedelemtől ma­gunkat, családunkat és javainkat megvédelmezzük. Szánjunk, uraim, néhány percet erre a szent feladatra, mert, ha összefogunk — egy szív, egy lélek! —, akkor a vörös vész nem tör át kapuinkon! Olyan ostoba voltam, hogy mi­kor szétoszlottunk, vitába ereszked­tem Tibor komámmal. De nem tud­tam hallgatni. Hogy a rátótiak zsák­ba akarták gyűjteni a napfényt, hogy lebontották a házat, mert - a létra nem fért keresztbe az ajtón, hogy a kecskét nyakánál fogva húzták fel legelni a templom tetejére — ez mind bölcsesség ahhoz képest, amit a telepi urak 1913 Tamás-napján határoztak... A nézetek csak a kivitel részletei tekintetében tértek el. Ami Éeszler Kálmán tervének lényegét illette, azt halványan felcsillanó meggondolá­sok után, zajos helyesléssel fogadták el. Eldöntötték, hogy a bolseviki megrohanás ellen a Telep körül — a sorompótól az István út elágazá­sáig egyfelől, a Huszár utcától a Szo- boszlai útig másfelől — szögesdrót­kerítést húznak. Voltak ugyan egye­sek, akik keletre, egészen a Salét­rom-laktanyáig szerették volna ve­zetni a drótsövényt, mert arrafelé is volt valamicske ingatlanuk. Má­sok viszont a Vásártér felé terjesz­kedtek volna, és csak a legpróbál- tabb stratégák: Vincze tanár, géhás főhadnagy és a népfölkelő százados. Kerekes megfontolásaira hallgatva állottak el ettől. A város térképén pontosan kitűzték a tüskésdrót vo­nalát, megállapodtak a cölöpök szá­mában és méretében, letárgyalták a beszerzés módozatait is. A költség- vetés elkészítését, az anyagiak előte­remtését és a szükséges vásárláso­kat egy szőkébb bizottságra bízták, amelynek élén Endrédy Tamás bá­tyám átlőtt és amelynek titkári teen­dőire Tibor komám jelentkezett. — Te — veregette az arcomat Ta­más bátyám —, te vagy jóformán a legfiatalabb, s te csak hallgatsz. Hej, ez a mai ifjúság... Nincs ben­netek hazafias szellem. Kozmopoli­ták lettetek. Tudsz még latinul? Hannibal ante portás! Iám procul ardet Ucalegon!... Közelben ég már Ucalegon háza... Oltani, fiam! Ol­tani... Oltani...! Te málészájú! viszolygásom miatt Hä mäkafS 1 nem tartanak má­--------- * lészájúnak, mint ob sitos tüzérre még rám bízzák a Telep arzenáljának megszervezését. Mannlicher- meg Werndl-puska nem egy házban akadt, sörétes meg Lan­caster volt a vadászoknál, flóber a gyerekeknél, s állítólag Keszler Kál­mán egy szétszedett géppuskát is tartogatott a spájzban. Még valami kis tábori ágyút kellett volna sze­rezni. Esetleg kettőt. De Tamás bá­tyám megvetően végignézett rajtam és legyintett: — Anyámasszony katonája Ti.! gyors volt, a Az elhatározás tett kissé elhú­zódott. A pénz nehezen gyűlt össze, s ami össze­gyűlt, az Tibor komám kezén per­cek alatt elfolyt. A család — a tele­pi urak erélyes fellépésére — egy- szer-kétszer megtérítette a hiányt, aztán eljött a tavasz és az egész ab­bamaradt. A részleteket nem isme­rem — közben felkerültem Pestre. Március végén odahaza jártam. 1919 március végén. Vérpezsdítő szelek fújtak a város­ban, a világ nagy vihara ide is el­verődött. De a telepi agyakat nem tisztította meg. Mentem egyedül a hosszú faso­ron. Néztem a fákat, hogyan készü­lődnek a tavaszra. A rügyesedő ága­kon verebek csiripeltek. Az ég már a május kékjeiből sejtetett valamit. Házuk kapujából Tibor komám lépett ki. Megállított. — Szervusz — köszöntött fanya­rul. — Hallom, átnyergeltél a bölcsé­szeire. Én bizony faképnél hagytam az egyetemet... Tanuljak...?[Ezek­nek ...?! A nyelvem hegyéig futott a mér­ges szó. De mielőtt kiszaladt volna a számon. Tibor komám hozzámha­jolt és a fülembe sziszegte: — Hej, ha akkor azt a drótkerí­tést megépítjük... Drótkerítés. Szöges drótkerítés .. .1 Borzadva gondolok vissza ostoba, sunyi képére. Vörös Nap Bortnyik Sándor festménye Pap János versei Pap János ígéret. Verset ír, zenét szerez, szobrot farag — az élet és a művészet jelöltje; tizennyolc éves ráckevei diák. Tombol benne a ritmus, a vidámság, a szerelem; szomorúság is. S még valami — az értelemmel és érzelemmel meghódítha­tó holnap varázsa. Diák és alkotó ember, tanárnak is dicsére­tére valló műsorokat szerkeszt. Bátran, önállóan — a gondol­kodás és az arányérzék elmélyültségével. Zenében, bölcselőkedvben, derűlátásban, holnap-akarás­ban lendülő verseit átnyújtjuk az olvasónak —, ki tudja, ta­lán egy új költészet, de mindenképpen egy ígéretes emberi életpálya nyitányát. ”‘Ed L. M. Hang-csend Almavirágon alszik az álom, két virág közt halva találom, Eperlevélen mesél a verem, két tenyeremből öledbe mérem. Almalevélen epervirágom, két tenyeredben halt meg az ÁLOM. Nem mondtam, csak gondoltam Szél szalad a szalmaszálon, kúszva száll a szó a szádon, mikor mondod: — Szeretlek! Tél dalol az almaágon, meleg hóként hull az álom, mikor mondom: — Szeretlek! D übörögve zúdult le d hullámvasút, s befutott a végállomásra. Az egyik ülésen egy nő bújt a mellette ülő széles vállú, jóképű férfi mellére, és még mindég resz­ketett. — Bocsánat, hogy ismeretle­nül a nyakába csimpaszkod­tam — mondta zavartan a nő —, de nagyon féltem. — Kérem nem történt sem­mi — biccentett a férfi, és máris eltűnt a kavargó forga­tagban. Néhány perc múlva már ott állt a büfé pultjánál, és virslit evett mustárral. — Inkább tormával, az az igazi — duruzsolta mögötte egy kedves női hang. Az úti­társa volt a hullámvasúiról. — Igazán ne értsen félre, de ha maga is egyedül van itt, men­jünk el együtt az elvarázsolt kastélyba. — A kastélyban már voltam, de a dodzsemre szívesen meg­hívom — mosolygott a férfi. — Köszönöm. De csak ki-ki alapon. Ehhez ragaszkodom. Sajnos, elég rosszul sikerült a házasságom. A férjem mindig Bachot, Beethovent hallgatná, én viszont a körhintát imádom. T ud j a mi a tét — A körhinta hozzám is kö­zel áll — bólintott komolyan a férfi. — Akkor mehetünk. G yönyörű perceket töltöt­tek a tobogánon, igazi kikapcsolódás volt a „lökd meg a kecskét” elneve­zésű mutatványos játék. A nő zavartan hozzásimult a part­neréhez és halkan, elfogadot­tan így szólt: — Első, feledhetetlen szerel­mem egy céllövöbajnok volt. Itt van előttünk a céllövölde. Látja azt a pléhböhócot. Tíz lövés közül, ha egyszer is elta­lálja a sipkáját, még ma fel­megyek magához. — Elfogadom — válaszolt ünnepélyesen a férfi, és oda­szólt a micisapkás üzletveze­tőnek: — Tíz töltényt kérek. Hosszan, megfontoltan cél­zott a bohóc sipkájára, aztán eldördült a lövés. Néhány cen­tivel fölé ment, a második lö­vés egy kicsit balra, a harma­dik kissé jobbra, tr negyedik méterekkel a cél fölött csapó­dott be. A nő gyengéden meg­simogatta a férfi homlokát: —. Remeg a keze. Ne legyen ideges! Én bízom magában, hiszen tudja, mi a tét. — Fél szemét behunyva, vál­lához emelte a puskát a férfi és lőtt. De a kilencedik lövés sem talált és a tizedik sem. — Ügyetlen, tehetségtelen fráter! Ennyire sem volt képes értem! Látni sem akarom töb­bé! — kiáltotta a nő izzó ha­raggal és elrohant. A céllövöl- dés ámultán kérdezte: — Mester, én ismerem önt. ön Európa céllövöbajnoka. Hogyan lehet az, hogy tíz lövés közül egyszer sem talált? j férfi cigarettára gyúj- tott és könnyedén elmo­solyodott: :— Nagyon nehéz volt mellé céloznom, de ez a nő, sajnos, nem a zsánerem ... Galambos Szilveszter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom