Pest Megyi Hírlap, 1976. február (20. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-08 / 33. szám
MIT «ucm •j-----—-----—r sétált a férfi a I J ol-aLi I jeligés hirdetésre-----------------küldött levélben me gadott helyen. Kezében ismertetőjelnek a két újság, s azoktól függetlenül egy össze tolt esernyő. Eső készült. Nagy, súlyos cseppek csattantak ritkán a járdán. Első enyhe alkonyat volt a hűvös kora tavaszban. A találkozásra gondolt a férfi. Az ismeretlen nőre, akivel a magány iszonyatában, a társkeresés halk segélykiáltásával egymás felé dobták a sorsukat. S ahogy éppen megállt egy szövetbolt előtt, valaki melléje lépett és megszólította: — Merre van a Szvetenay utca? A szépnek mondott, negyvenes szőke asszony. Kinyílt, de még nem elvirágzott nő. — Én is arra megyek, majd megmutatom. A nő, aki korban hozzáillő, intelligens férfi ismeretségét kereste házasság céljából, jobban megnézte a férfit: — Szóval, maga az? Szétcsattant mellettük egykét nehéz esőcsepp. A férfi egy pillanatra föltekintett a felhőkre: — Üljünk be valahová. — Ha nem zavarja ez a pár csepp, sétáljunk inkább. •j--------—: lépéseiken egy kis I Első I bizonytalanság lát------------- szott, mint akik ho sszú mozdulatlanság után most próbálnak ismét járni. A nő kezdte a beszélgetést: — Miért ezt a jelmondatot választotta? — Ott van a tetemnéző. Valamilyen buta hangulatban éppen arra gondoltam. — Talán már járt ott? — Fiatal újságírókoromban elküldött egyszer a szerkesztőm. Orsós professzorral kellett interjút csinálnom valaGYIMESI FERENC: s Merre van a Szvetenay utca? milyen jubileuma alkalmából. — Újságíró? — Humorista vagyok. A nő gyanakodva nézett a férfira: — Ezt azért mondta, hogy hanyatt essek. — Humort írok. — Ezzel a beborult ábrázat- tal? — Sírni is minden arccal lehet. — A felesége? — Egy éve lesz, hogy eltemettem. — Azt írta, hogy elvált... — Nemcsak halottakat szoktunk eltemetni. — Értem. — Előtte tíz évig feküdt kiterítve bennem. no a férfi arcát leste: — Beszéljen az életéről. — Évtizedeket nehéz volna beleszorítani két-három utcahosszba. — öt flekket kap rá. — Talán a fele beleférne. — Tömörítsen. A férfi felkapta a fejét: — Szakmabeli, hogy ilyen jól beszéli ezt a műhelynyelvet? — Mielőtt tanítani kezdtem, két évig egy lap titkárságán dolgoztam. Érdekes volt ott maguk között. — Az adminisztráció egy kissé mindig anyáskodik fölöttünk. — Talán azért, mert nem képesek fölnőni egészen. Olyan nyakigláb kamaszok maradnak' örökre. — Hallgatott néhány pillanatig. — Szóval? PARDI ANNA: Ha. Ha ölellek: sérülést, zúzódást, sebeket ölelek benned. Bár mindezt tagadod. Mintha el lehetne kerülni egyetlen kelepcét is: annyi szirénnel zúg, s oly kevés helyen hívnak tengerek. Csak annyit tudsz: harminc éves vagy. Vagy annyi se. Valaki elindult feléd: félarca árnyékban. Árnyékba húzódsz hát te is. De várod. — Valamilyen csalódás után voltam éppen. És akkor jött ez a beduin nő. — Beduin volt? — A haja fekete és fényes, mint a szurok, arca sötétebb a kreolnál, fogsorai vakítóan fehérek és kemények, mint egy ragadozóé, a lehelete perzselt, minit a sivatagi szél, a teste forró, mint a sivatagi homok. Mintha a Szahara égette volna a bőrömet. Húszéves volt akkor, és én voltam a negyedik szerelme. — Bevallotta? — Először nyolcéves korában, a virágvasárnapi misén szerelmes lett az egyik mimist- ránsba. Két évvel később, fényképről, egy japán gyermekkórus szólistájába. Tizennégy éves korában pedig egy utcai balesetnél beleszeretett a men tőo rvos ba. — Megcsalta magát? — Nem hiszem. Szeretett. — Az anyagiakkal nem volt megelégedve? — Tíz év alatt csupán egyr szer mondta. Utazni készültünk, és azt számoltam, menynyi pénz kell. hozzá. Akkor olyasvalamit mondott: Borzasztó, hogy mindig kalkulálni leéli. lépésnyi szünetet tartott a férfi. — Halá- voltam bele. Neki I Néhány losan szerelmes Sohasem kacérkodott, elég volt, hogy megbámulják. Talán csak egyetlen titka volt: imádta a fehér Jaguár kocsikat. Véletlenül tudtam meg. Azt hiszem, attól kezdve sejtettem, hogy egyszer elhagy. S talán másfél év múlva levelet kaptam tőle Münchenből. Elvitte valaki. Kért, hogy bocsássák meg, és megesküdött, hogy most is csak engem szeret. Nem hagytam, hogy leverjen a csalódás. Nőket szedtem fájdalom ellen, de ez sem segített. Végül a fénykép használt, amelyet tőle kaptam, ö volt rajta egy fehér Jaguárral. A hűtőre támaszkodva állít a kocsija mellett A kép hátulján néhány üdvözlő szó, és hogy ez a harmadik kocsija, most kapta a születésnapjára. Még most is olyan bámulatosan szép volt. De csak a kocsit néztem. A négylábú fajA mikor az egyik reggel elszakadt a nadrágtartója, nem lepődött meg túlságosan. Már hetek óta érezte, hogy közeledik a pillanat, amikor el fog szakadni. öreg nadrágtartók elkerülhetetlen végzete, hogy egyszercsak elszakadnak. Egy halk pattanással, a legbetegebb résznél. — Viseld fiam egészséggel — mondta az apja húsz évvel ezelőtt, amikor egy nyakkendő társaságában születésnapi ajándékként átadta. — Üriember, hozentrágert visel, nem törődve a divattal. A nadrágszíj elszorítja a vérkeringést, ez meg elnéző lesz még a későbbi pocakoddal is. A nadrágtartó jóval túlélte az ajándékozót, közben megereszkedett régi rugalmassága, több helyen foszlott, mállóit és az utóbbi időben már csak valamiféle ragaszkodó hűség tartotta össze. Aztán nem bírta tovább. Becsomagolta és kicsit elprzékenyülten hántolta el a szekrény mélyén púposodó régi kacatok közé. Aztán elhatározta, hogy vesz egy újat, frisset, rugalmasai, amilyen ez volt valamikor. Átmenetileg megteszi a nadrágszíj is. Ahogy ment egy rövidáru üzlet felé, furcsa gondolatok motoszkáltak a fejében. A nadrágtartó ma nem divat, sőt egyenesen vaskalapos konzervatívnak számít, aki ilyet visel. Azok a fiatal fruskák, akik egy ilyen üzletben is sürgölődnek, biztosan jót nevetnek majd; ha beállít azzal, hogy kér egy nadrágtartót. Arról nem is szólva, ha véletlenül hózentráger csúszik ki a száján. Harsány hi- hihihi, az biztos, és ahogy majd odaadják, és amiket mondanak majd, ha kimegy az üzletből. még rágondolni is rettenetes! Majd azt mondom — határozta el —, hogy nagyon megszoktam. Nem, ez nem lesz jó, inkább azt, hogy tegnapelőtt rendelte az orvos egészségügyi okból. De nem, ez sem szerencsés, különböző találgatásra adna lehetőséget. Meg szemérmetlen kérdezősködésre, hogy igazán és tessék elárulni miért? Erre mit felelnék? Nahát, ez lenne a legrosszabb húzás a részemről! És mi lenne akkor — torpant meg hirtelen —, ha azt mondanám, egy kedves, öreg ismerősöm kért meg rá? Utóvégre igazán megkérhetett volna egy ismerősöm is! Mondjuk a Korompai, aki ugyancsak nadrágtartót hord. Neki is biztosan elszakadt már. Meg fogom kérdezni, olyankor ő hogy oldotta meg ezt a problémát? Na nem, öngólt azért nem rúgok! Amilyen csalánnyelvű az a Korompai, mindenkinek kikürtölné a vállaTÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Nadrágtartó latnál, hogy szégyelltem venni egy nadrágtartót! Izzadt, amikor belépett az üzletbe. Jól számítottam — nézett gyanakodva körül —, ,1 csupa füligérő szájú fruska. És ott az a kis dagi, rháris vihorászik. Mi lehet azon viho- rászni való, ha egy meglett korú férfi belép egy rövidáruboltba? Csak könnyedén. Az lesz a legjobb, ha könnyedén, hanyagul az órámra pillantva, mintha sürgős dolgom lenne valahol, sietve odavetem, hogy kérek egy nadrágtartót. Vagy talán vegyek egy zsebkendőt is? — Mivel szolgálhatok? Na persze, hogy az a kis dagi. Ki jöhetne ide megtudakolni mivel szolgálhat, mint a kis labdaképű. Legalább az a másik jönne, az a fekete, annak valamivel komolyabb arca van. De nem, ez áll itt és máris úgy bámul rám, mintha egy víziló cammogott volna be az üzlet.be. — Kérem szépen — kezdte önmaga előtt is ismeretlen, kicsit megvékonyodott hangon —, kérek egy nadrág ... egy nadrágot. — Alsónadrágot? — Nem. dehogy. Egy pantallót. — Pantallót? — Villant a labdaképű fogsora. — Mi nem árusítunk pantallót, ez rövidárubolt. Zsebkendő, nyakkendő, nadrágtartó. A nadrágszaküzlet egy sarokkal feljebb van. — Köszönöm — nyögte —, nagyon kedves ... valóban igen ... csakugyan itt... ugyebár... Hangos nevetés lebbenf utána, amikor kihátrált a boltból. Ügy érezte, az egész üzlet egy nagy nevető szájjá változott, benne legalább nyolcszáz foggal és egy hatalmas rózsaszín nyelvvel, amely kinyúlt utána még az utcára is. Na hiszen — gondolta keserűen —, mit lehet várni ezektől? Megjósoltam, ezt előre megjósoltam. Bár így jönne be a lottóm is, mint ez a röhögés. Ezekben nincs egy fikarcnyi tisztelet sem az idősebbek iránt! Dühösen ment el a nadrágszaküzletbe és vásárolt egy sötétszürke pantallót. Aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy végre túl van az egészen. Jegyespár Radóczy Mária batikképe (A dabasi kiállítás anyagából) testvéreinél százszorta véreng- zőbb vadállatot. Hány nőt ragadtak már el, mennyi boldogságot marcangoltak szét ezek a négykerekű, királyi fenevadak? Aztán őt néztem ismét, s közben saját szívemben éreztem az éles tépőfogakat. S akkor azzal a könnyed, magától értetődő pózzal arra a gyönyörű ragadozóra könyökölve, amely elrabolta tőlem, szemembe mosolygott a boldog áldozat. A fényképet visszatettem a borítékba és nem vettem elő többé. — Addig nem is próbálta el- feleiteni? — A túlélők emlékei nehezebben felejthetők. Ahhoz kevés volt tíz év. Ahhoz egyetlen pillanat kellett.------------------- megállít a nő I Hirtelen | egy kapu -------------------- előtt: — Itt vagyunk... . Néhány lépésnyire a vaskerítésen belül egyszerű fehér tábla a falra szegezve. Rajta fekete betűkkel a felirat. A férfi gyorsan elolvasta, aztán zavart tekintettel bámult a nőre. — Nem altar bemenni? — mosolygott a nő. — Orsós professzort ugyan, már nem találja itt. — A sarkon valamilyen más utcanév volt a táblán... — nézett körül tétován a férfi. — Azóta átkeresztelték. A férfi hangosan ránevetett a nőre: — Maga Kossuth-díjat érdemelne! » Egy kis elnéző dorgálással válaszolt a nő: — Tudja, hogy milyen csa- csiságot mondott? — Tudom. Szándékosan mondtam. Olyan jólesett valamilyen butaságot mondani, emberi és kritikai következmények nélkül. Nem is emlékszem, mikor beszéltem utoljára ilyen könnyen. Éppen csak hozzáért a nő kabátjához, a könyök és a váll között. Mégis annyi kifejezés, olyan görcsös megkapaszkodás volt ebben a felszeg mozdulatban, mint amikor valakit visz a víz és sikerül egy benyúló ágat elkapnia. MAGÁNÜGY, mégis elmondom, hogy tegnap megpen- dült bennem egy húr. — Te vagy az? — kérdezte a telefonban egy nő, s én bizonyosan tudtam, hogy Erzsébet van a drót túlsó végénél. Ezer közül is megismerném a hangját, bár vagy tíz esztendeje hallottam utoljára. Nem szerelmem volt ő, csak amolyan puszipajtásom, jóbar,- rosszban haverom, noha sokan állítják, hogy ilyen kapcsolat nem létezik férfi és nő között. Mi együtt jártunk színházba, moziba, neki mutattam meg elsőnek bírálat céljából az írásaimat, olykor náluk vacsoráztam, a mamája talán reményeket is táplált velem kap- tsolatbamTe — mondta Erzsi, aki már régóta tisztességes családanya —, van egy problémám. Nem, nem telefontéma. Felugranék hozzád, személyesen. Különben is régen láttalak. Egy óra múlva ott leszek. MiG HATVANSZOR köröz az óra percmutatója, sok minden megfordul az ember fejében. Én azt hánytam-vetet- tem magamban, ugyan miféle protekciót kérhet tőlem hajdani barátnőm? Régen, ifjúságunk idején szinte naponta elhalmozott teljesíthetetlen kéréseikkel. Emlékszem: el kellett volna intéznem, hogy felvegyék a Színművészeti Főiskolára, megkért, hogy szerezzek neki öröklakást, nagybátyjának valami könnyű, jól fizetett állást, mert úgymond, nekem messzire elér a kezem. A megbízatásokat persze, nem teljesítettem, mert sem. akarattal. sem hatalommal nem rendelkeztem a többnyire ferde ügyek elintézéséhez. x BARÁTNŐM percnyi pontossággal megjelent, s a kése-' delem nélküli érkezésből azt gyanítottam, hogy ez az ügy nem tűrhet halasztást. Feszült érdeklődéssel vártam, hogy előhozakodjék a nagy kéréssel, ami annyira fontos, hogy nem telefontéma. Ám ő egészein lényegtelen témákról fecsegett. Vagy fél órán át közös emlékeinket melegítette fel,, majd határozottan, komoly arccal rátért a tárgyra. — Szóval, olyan problémám van — mondta —, amin csak te tudsz segíteni. Képzeld, volt egy csodálatosan okos pulikutyánk, aminek sajnos, tegnap nyoma veszett. Te talán el tudod intézni, hogy a hirdetés soron kívül megjelenjen az újságban... FELELET HELYETT nagyot nyeltem. Hirtelen összevetettem Erzsi tíz évvel ezelőtti kéréseit a mostanival, s keserűen állapítottam meg, hogy hatalmam, képességeim borzalmas inflációt szenvedtek Erzsi barátnőm előtt. De az is lehet, hogy ő öregedett; a lehetőségek reális megítéléséhez. Talán ezért pendült meg bennem az a húr. FARKAS ILONA Egyre vénül Egyre vénül szemünkben a táj, minden átutazásunk egy évnek számít. Mondataink kopasz fejű vének, hangunk rossz gramafon, nyekergő, hetven éves lemez. Kigondolt álmaink, mint magtalan tojások a kotlós alatt — kiválnak. Akaratunk szúnyogcsípésként viszket. Rakétaként hullanak vágyaink, álmaink ejtőernyőin leszállunk minden éjjel valahol, mint a kémek. Napok kerékbetörötteiként forgunk perc-küllők között. DUDÁS SÁNDOR Visszanéző Kiöltözötten az idő egyszerre fölém magasult. Mellén villogó érdemrendek: éji csillagok. Lélegzet-ritmusára visszahullámzott az út. A küldetés törvénye szerinti. Szökjél vissza — suttogta halkan a bennem élő kisgyermek — mesefa fészekhez, mosolygó Holdhoz, eszmélet-tájhoz, vissza ahol még teljes az ígéret. Mielőtt rákérdezhettem volna hirtelen eltűnt. Megérintett ^ az elérhetőnél mindig távolabbi messzeség sugallata: legyen az asztalodon friss víz, kenyér és virág, ha kitárod ajtód. Ha jönnek a vándor holnapok. f é A SIMON LAJOS: Egy húr
