Pest Megyi Hírlap, 1976. február (20. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-01 / 27. szám

\ 1976. FEBRUAR 1., VASÄRNAP TMrtav 7 BALOGH BÉNI: Kísértetek szigete A ráckevei járás két községében az ötvenes évek derekán három esztendeig tanítottam. Már. akkor érdekes történeteket hallottam a régi Keviről, amelyekből nem hiányoztak a ro­mantikus-mesés elemek sem... Ezek azóta félig-meddig elho­mályosultak... Ám tavaly, a tél végén ismét előkerültek: mégpedig egy ráckevei író-olvasó találkozóm alkalmából. Ek­kor kedves gyenmekolvasóim és a lelkes könyvtárosnők újból felelevenítettek egypárat... Ezek közül dolgoztam fel az aláb­bi történetet. Nem tudja azt már senki — legalábbis a néphit szerint —, hogy ősz volt-e akkor vagy kora tavasz... Valószínűbb, hogy inkább az előbbi, mert bármilyen gyorsan száguldot­tak is a nomádok lovai, ősz­nél előbb nem érhettek a mai Ráckeve környékére. (Abban az időben ugyan nem ez volt a helység neve.) A hegyvidékeken az erdők­be, barlangokba menekült a nép .., De hová mehetett a síkságon? ... Csak a nádasok­ba, a mocsarakba, pontosab­ban azok szigeteire. Hajdanában még a kisebbik Dunát is nagy mocsaras terü­let ölelte körül. Így volt ez a mai Ráckeve környékén is. A tatárok közeledésének hí­rére nagy félelem lett úrrá az embereken. Nem minden ok nélkül... Batu kán seregei nem ismertek könyörületet. Nemcsak raboltak, fosztogat­tak, hanem öltek s gyújtogat­tak is. A keviek elődei is hal­lották mindezt! Jajveszékeltek hát az asszonyok, káromkod­tak a férfiak; a gyerekek eleinte nem értették a dolgot. A helység már akkor is a környék központja volt, ahol szíjgyártók, nyergesek, fazeka­sok, mészárosok árultak a pia­cokon s az országos vásáro­kon. Volt tehát mit félteni'... Meg is indult hamarosan a holmik összerakása, a lábas­jószágok összeterelése. Csak azt nem tudták még, hogy ho­vá meneküljenek? __ Nagy zű rzavar, általános felfordulás keletkezett volna, ha nincs a helységnek egy igen értelmes, eszes bírája, egy bizonyos Áb- ris nevű. Ez a derék férfiú azt javasolta a tanácsbelieknek, hogy a rossz hírben álló, „Kí­sértetek szigetére” menjenek. Ámúlva hallgatták ezt a jelen­levők. — Oda nem mehetünk! — szólott az egyik tanácsbéli ijedten. — Miért ne? — kérdezte a bíró. — Hiszen nincsenek ott boszorkányok? ... Vagy látta kendtek közül valaki? — Nem láttuk, de az asz- szonynépek mondják — szó­lott egy másik tanácsbeli. — Ha mi mennénk is, de ők nem mernek. — Pedig ez a legjobb hely — folytatta a bíró. — Mély vizek veszik körül. Sűrű, nagy erdőség van rajta. Oda nem lát be a tatár. Ott akár évekig is elélhet a falu. A tanácsbeliek helyeseltek, de tartottak az asszonyok ba­bonás félelmétől... Ám a bí­ró nem esett a feje lágyára. — Az idő ugyan nagyon szo­rít, de mégis meg kell tennünk. Ma délután én és Márton atya, a' plébánosunk beevezünk a szigetre, s füstölővel, szentelt­vízzel elűzzük onnan a „bo­szorkányokat”, a „rossz szel­lemeket”. A nem kevésbé babonás ta­nácsbeliek ebben megnyugod­tak, s menten hazafutottak asszonyaikhoz a nagy hírrel. Abris bíró uram szavait ha­marosan tett is követte, úgy, hogy a kisbíró este felé már ki is dobolhatta: „Miután bíró urunk s plébános urunk kiűzé a szigetről az ott búj káló go­nosz szellemeket, mindenki bátorságosan mehet oda ... Készüljön hát mindenki, hogy mikoron megfúvatnak a kür­tök, utcák szerint rendben in­duljon a szigetre...” Ezután a helység férfiai, a halászok s a molnárok sege­delmével csónakokra fektetett deszkákból hosszú hidat esz- kábáltak. Ezen mentek aztán az emberek, a holmikkal meg­rakott szekerek, no meg a sok számosállat. t Már éppen ideje volt!... Mert a szomszédos falvak te­tőire már fölröppent a vörös kakas, egyszóval lángba borul­tak a házak! — Itt vannak a tatárok! — szállt szájról szájra a vészes hír, miközben igyekeztek a szigeten új otthont találni. Már este volt, mikor az el­hagyott helységbe bevágtatott a tatársereg ... Hogy jobban lássanak, rögvest égő tűzcsó- vát dobtak a legközelebbi nád­tetős házra. Hamarosan egy egész házsor lángba borult... A szigetre menekültek keser­ves zokogásra fakadtak mert életük munkáját látták hamu­vá válni... Márton atya nem győzte őket vigasztalni... Ezalatt a tatárok beszágul- dották a falut, feltörték a templom sekrestyéjét, keresték a kincseket s az élelmet. Nagy méregre gyulladtak, amikor az égvilágon senkit és semmit nem találtak a helységben. — No, ha ezeket megtalál­juk, szíjat hasítunk a hátuk­ból! — kiáltozta mérgesen a tatárok vezére, egy csupaszőr- mók kán. Ezután parancsot adott a falu határában a sátrak leve­résére. A „Kísértetek szigetén” nagy nehezen nyugovóra tért a fáradt nép, mivel nagyon sajnálta hajlékának pusztulá­sát. Abris bíró uram, s Márton atya egész éjjel nem hunyta le a szemét. — Ezt a napot túléltük — kezdé a bíró. — De mi lesz holnap?... Ezek az átkozottak felfedeznek, beeveznek, s ak­kor majd lesz itt.haddelhadd! — Majd megsegít az Ür — szólott bizonytalanul Márton atya, de közben ő is azon tör­te a fejét, hogy s mint kéne cselekedniük. Már hajnalodott, mikor a helység két vezetője azt hatá­rozta, hogy föld alatti verme­ket, kunyhókat ásatnak, s azo­kat gallyakkal betakartatják. Ide kell az állatokat elrejte­ni, mert a tehénnek hiába mondják, hogy ne bőgjön, s a lónak is, hogy ne nyerítsen... Egyedül a kutyák értették meg a rendkívüli helyzetet, s oly hallgatagon viselkedtek, hogy az már valóságos csuda volt. Még aznap a lakosság szá­mára is készültek föld alatti lakhelyek, hiszen az éjszakák hűvösek voltak. Ezalatt a tatárok sem tétlen­kedtek ... Mokány lovaikon beszáguldották a környé­ket, s amit találtak, elvitték, s akit ott leltek, megölték. Ám a keviek elődjeinek el­tűnése nem hagyta a kánt nyu­godni. — Vajon hová tűnhettek az átkozottak? — mérgelődött az esti tábortűznél. Ekkor jelentették neki az őrök, hogy a folyó partján egy vak halászra akadtak. — Rögvest hozzátok elém! — parancsolta keményen. A harcosok egy fertályóra alatt odavonszolták a megkö­tött kezű, szakállas vénem­bert. — Szólj csak a tolmácsoló emberünknek! — parancsolta a kán. Nemsokára ott volt az is, valami besenyő vagy kun fé­le, aló jól értette a magyar szót — Ide figyelj te vénember — fordult hízelgő hangon az öreghez a kán. — Kapsz egy marék aranyat, ha megmon­dod, hová rejtőztek ,i tieid? — Nagylelkű vagy, vitéz ka­pitány — felelte a vén. — Hidd el, ingyen is megmon­danám, ha tudnám... Jól lát­hatod, hogy vak vagyok, nem láthattam, merre mehettek. — No nézzük meg, hogy igazat besizélsz-e? — mondot­ta gúnyos hangon a 'kán, majd egy égő fahasábot tartott egész közel az öreg szeméhez. A vénember egyetlen arciz­ma sem rezdült meg. — Jó, elhisszük, hogy nem látsz.,. De hallani, csak hal­lasz? — Csupán evezők csobbaná- sát hallottam... Bizonyára le­hajóztak a Dunán. — Vagy inkább valamelyik szigetre rejtőztek?... Nem? — Az is meglehet... Bár van itt tíz is... Ki tudja, me­lyikre mehettek? — És melyik közülük a leg­nagyobb? — vallatta a kán. — A „Kísértetek szigete” — szólott egykedvűen a vén vak- ember. — Kísértetek szigete? —. vonta össze a szemöldökét a tatár főember. Szóval olyan, ahol gonosz szellemek tanyáznak? — Igen, nagyuram... Már kora gyermekkoromban hal­lottam, hogy ott éjszakánként lebegő kísérteteket lehet látni. — És ugye te láttad is? — kérdezte gúnyosan a kán. Nagyot nevettek ezen az ott­levő tatár al vezérek, mert a vén halász szavait ostoba fecsegésnek tartották. Három nap is eltelt már, de a ’ keviek elődeire nem akadtak rá a tatárok. A vén vak halász ott ténfergett kö­zöttük, s mivel öreg volt, s vak volt, egy Ujjal sem nyúl­tak hozzá. Negyedik nap így szólt hoz­zá a kán: — No öreg, tudjuk már me­lyik a legnagyobb sziget... Lehet, hogy ezt nevezitek ti a „Kísértetek szigetének”, de bennünket ez nem érdekel. Mi olyan bátor és vitéz embe­rek vagyunk, hogy ilyen osto­ba szóbeszédre semmit se adunk. Holnap hajnalban be- úsztatunk oda, és senki em­berfiának nem lesz Irgalom... Mert tudd meg öreg, ahol te­hén bőg, ott emiber is van... Már pedig mi jól hallottuk a tehénbőgést — Ti tudjátok — szólott egykedvű tettetéssel a vén ha­lász, s mire még valamit akart mondani, már eltűnt onnan a kán. Hamarosan ismét fellobban­tak a sátrak között a tábor­tűzele, mivel már újra este lett. A hosszú nyársakon, a lángok fölött a rahlott kecs­kék, s birkák lapockái sültek. Nemsokára valami italféle is került elő a kecsketömlőből, s különös elnyújtott óbégatá- sok szálltak a Duna fölé. A kán ezen az estén nagy lakomát adott alvezérei tisz­teletére, így késő éjszakáig et-. tek-ittak, vigadoztek. Még javában lármáztak őkelméék, mikor hírnök ke­reste fel a kánt, s lihegve je­lentette neki: — Vitéz nagyúr! Az egyik szigeten hatalmas tüzek ég­nek! Menten kardot kötött a ta­tár vezér, s kísérletével lero­hant a folyó partjára. Ahogy odaértek, csaknem földbegyö­kerezett a lábuk!... A sziget egyik részén hatalmas tüzek égtek, s a szinte nappali fé­nyességben nagy fehérlepedős alakok hintáztak a fák ágai között. — A kísértetek! A gonosz szellemek! — dadogta az it­tas 'kán, kábult fejjel, s ret­tenetes ijedséggel. — A vén halász mondta! A vén halász mondta! A többi talár is döbbenten figyelte a valóban kísérteties jelenséget. Mindez azonban nem volt elég! Hamarosan — mintegy va­rázsütésre kialudtak a tüzek, s a koromsötétben égő halál­fejeli libegtek a sziget fölött. Ezzel aztán végképp betelt a mérték... — El innen!... El innen!... Ez csakugyan a kísértetek szi­gete — hebegte babonás féle­lemmel a kán, majd dadogva hozzá tette: még most. még ez órában mindenki lóra! Az immár alvó, s felriasz­tott tatár harcosokon vak fé­lelem lett úrrá, s eszeveszett sebességgel sizedték fel sátrai­kat, s isteneikhez óbégatva pattantak a nyeregbe. Mire kivirradt, egyetlen ta­tár sem maradt a régi keviek falujában. Ijedtükben a hete­dik határba futottak, s később is messzire elkerülték a hely­séget. • így menekültek meg a ke­viek elődei a tatárpusztítás­tól... Mindezt pedig első­sorban Abris bíró uramnak köszönhették, aki a „Kísérte­tek szigetére” telepítette őket, s ráadásul még kísértetkomé- diát is rendezett a tatárok „szórakoztatására”. ... Nem másként pedig, mint fehér lepedőket és batyukat kötte­tett a fák ágaira, amelyet alulról, kötélen ráncigáltak. De mik voltak az égő halál fejek? ... Közönséges „tök­lámpák”, amelyeket kibelezett tökökből készítettek, mikbe égő mécseseket helyeztek. A vén vak halász pedig nem volt más, mint Márton atya, aki álruhában kémkedett a ta­tárok között, s minden éjjel nagytitofcban „hazaevezett”, hogy beszámoljon a bírónak a legújabb helyzetről, s a látot­takról. Szinte az egész Osepel-szi- getet elpusztították a, tatárok, csak a keviek régi elődei úsz- ták meg a dolgot... S amikor kitakarodtak a tatárok, első­ként építették újjá helységü­ket. Abris bíró uram nevét pedig hét vármegyében is emleget­ték. .. Madaras Barnóth Zoltán tusrajza MÁTYÁS FERENC • Esőisten Esőisten sóhajt a tájon, mint szerelmes, ki ölbe vágy, erdő, mező leveti ingét, s pucéran kínálja magát. Áznak a bokrok gyöngybuborékban, felém kacsint egy körteszem, s piros bőréből kicsattanva szivárványt gyújt ki egemen. Honnét tudnám, hogy milliónyi éve minden gyümölcs remek, ha nem látnám — bölcs esőisten — minden él, míg öntöz kezed. De körtefám gyümölcse széthull, levél csörög az avaron, szélmankóin, az öreg ősz jár, sárban sír a virágszirom. Zöld gyík surran egy kis fűszálon, vele törpiil az ősvilág, a véges végtelen osztódik, s csak az elmúlás lesz szilárd. SOLYOM LÁSZLÓ: Fontossági sorrend A szolgáltató műhelyben Bors Balázs művezető részlegéhez hat szerelő tar­tozott.. A hat szerelő közül azon a reggelen az egyik szabadságra ment, a másik beteget jelentett, a harmadik kilépett, a negyedik munkába jövet elkallódott valahol. A megmaradt két szerelőnek Bors Balázs rövid habozás után a huszon­három sürgős és a hetvenhét kevésbé sürgős munkalap közül kiadta az óvo­dai csőrepedést. A két szerelő összepakolta a szerszá­mait, s már éppen indulni akart, ami­kor az alagsori műhelybe lerohant a főnök titkárnője személyesen, s mi­közben sajátkezűleg visszahúzta az aj­tóból a szerelőket, valamit súgott a művezető fülébe. Bors Balázs dörzsölgette a tarkóját, morgott a fogai között, aztán odaszólt az egyik szerelőnek, hogy az óvoda előtt lépjen be Angyali Birike művész­nőhöz, de igyekezzék. A másik szerelő addig is ... Ekkor szólt á telefon. Bors fölvette a kagylót, s a tapasztalt másik szerelő egyelőre nem indult el az óvodába. Aztán ‘‘elindult a főkönyvelő barát­jához. Bors Balázs pedig telefonált az óvo­dába, a türelmüket kérte, és miután mélységes részvéttel meghallgatta, hogy a kicsik az ágyukon kuporognak, az óvónők pedig fölkötötték a szoknyáju­kat — sej-haj — térdig, hogy járni tudjanak a vízben, megígérte, hogy ol­dalkocsis motorkerékpárján maga viszi oda fél órán belül a szerelőket. A művezető valóban el is robogott a szerelőiért, s kérlelhetetlenül félbeha­gyatta velük a munkát mind a művész­nő, mind a főkönyvelői barát lakásán, és elvitte őket. Mégpedig az egyiket Hajrá Bélához, az élsportolóhoz, a má­sikat dr. Igaz Péter ügyvéd úrhoz, mert így utasította őt a Kisközpontja. Azután elmotorozott aí óvodába, ahol a kicsinyek vigasztalására papírhajókat készített. A gyerekek nagyszerűen szó­rakoztak, és az óvónők szerencsére tud­tak úszni. Bors Balázs azonban — lévén maga is apa — nem látta túl megnyugtató­nak a helyzetet. Elhatározta, hogy elvi­szi a szerelőket az óvodába. Valóban — alig húsz perc múlva — vitte is a szerelőit. Mégpedig az egyiket Mohos főorvos úrhoz, aki a nagyköz­ponti főmérnök ^rból tavaly kiszedte az epeköveket, a másikat viszont — a főmérnök titkárnőjének fodrászához. Ezután a lelkiismeretes művezető is­mét elrobogott az óvodába, ahol tanúja volt annak a vidám víziparádénak, amit a gyerekek a fölfordított asztalokkal tutajozva rendeztek. Bors Balázsnak fölgerjedt apai szíve, s szentül megfogadta magában, hogy — ha megpukkad is a Kis- és Nagy­központ minden fejese — azonnal elvi­szi a szerelőit az óvodába, mert szakér­tői megítélése szerint a víz egy órán belül kicsurog a játszóteremből, s félő, hogy az ablakokat kinyomva a tutajozó gyerekeket az autók elé sodorja. Elhatározását perceken belül tett kö­vette, azaz vitte is mindkét szerelőjét a Zoborics-lakásba, mert Zoboricsné, a Felettes Szerv nagyfőnökének a kis felesége szólt le személyesen. Bors Balázs ekkor megtért irodájába és magába roskadt. Hosszú percekig tartó kábultságából a telefon csöröm­pölése ébresztette föl. Csak sökára ér­tette meg, hogy valami fejes hordja le őt, de egészen le a sárga földig —. amiért minden mást előbbrevalónas! tart, mint az óvodát. — Bocsánatot kérek, de úgy utasí­tottak ... — Ha maga az atyaúristen utasítja, akkor is az óvoda az első! — dörögte ellentmondást nem tűrően a hang. — Különben is ön állapítja meg minden esetben a sorrendet, és ha emiatt bánt­ják, forduljon hozzám! — Bocsánatot kérek, de kivel beszé­lek tulajdonképpen? — kérdezte hebeg­ve a művezető. — Zoborics vagyok a Felettes Szervtől. Bors Balázs alig tíz perc múlva vitte a két szerelőt az óvodába, és közben próbálta elképzelni, hogy milyen családi botrány lesz az este Zoboricséknál. 1 A i

Next

/
Oldalképek
Tartalom