Pest Megyi Hírlap, 1976. február (20. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-29 / 51. szám
1976. FEBRUÁR 29., VASÁRNAP SMttm j—7------—-------------; házak fe| A nádtetős | ketén ~ “ aludtak a kora tavaszi éjszakában. Néha fanyar szél támadt, de aztán újra csönd lett; nagy mélyfekete csönd. Ebbe a különös csendességbe zörgött bele egy szekér. A falu közepén egy ház előtt megállt. Az egyetlen ló hajtója sietős léptekkel ment az udvarra. Türelmetlenül megzörgette az ajtót, s mintha csak várták volna, hirtelen kinyílott. Másnap széltében-hosszá- ban beszélték Nagykátán: a múlt éjjel a magyar honvédsereg felderítő kémje járt a faluban! — Közelednek a mieink — gyúlt ki a reménység a lakók szívében. Mert félelmetes hírek is keringtek: jön Jella- sich és minden magyaron bosszút áll. De a magyar sereg csak nem akart megérkezni. Bizony jóval elmúlt már a reggel, amikor egy lovas hajdú vágtatott végig a Főutcán: — Itt vannak! Meggyüttek! — kiáltozta. S nem telik bele egy jó óra sem, a kátai széles utcákat elözönlik a honvédek. Egyszer csak híre fut, hogy Klapka tábornok érkezett meg, s máris a bíróval és a nótáriussal tárgyal a faluházán. Hamarosan tisztek egy csoportját rendeli maga elé. — Dipold őrnagy úr! — szól az egyik tiszthez. — ön egy órán belül összeszedi dandárét, és Tápiábicske felé indul. j-—-----—-r nem merI ilgesz ejjel | ték lehunyni — ------------------ a szemüket a b icskeiek, csak a gyerekek aludtak úgy-ahogy. Már kora reggel szekerek zörögtek végig az utcákon, német és hor- vát vezényszavak hangzottak. Egyszer csak a falu bíráját hivatták a kvártélyos tiszthez. — Megparancsolom, hogy azonnal veresse meg kend a dobot, és hirdettesse ki a községben. hogy minden épkézláb ember gyülekezzen a vásártéren. Sírás, jajveszékelés fogadta a dolgot. A horvát graniesá- rok azonban hajthatatlanok; akit csak otthon találnak, kemény szitkozódások közepette a vásártérre hajtják. Alig érnek oda, máris puskalövések ^ hallatszanak a templom felől. Percek' múlva szárnyra kap a vészes hír: — Bárdi András egyházfit agyonlőtték. Meg a kisfiát. Mert a toronyban félre akarták verni a harangokat. Evvel akartak jelezni a magyaroknak. Ijedtség, tehetetlen gyűlölet lesz úrrá az egybeterelt tömegen. De hirtelen, mint a kámfor, úgy eltűnnek az őrök, a gra- nicsárok. Pár perc múlva heves puskaropogás hallatszik a falu vége felől, a kátai út irányából. — Itt vannak a honvédek! — kiáltja valaki boldogan, és az egybehajtott nép egy-kettőre szerte-széjjel fut. Mindenki otthonába igyekszik, hogy illőképpen fogadja a magyar sereget.-—;--------------- nem érkezAm azok nek meg a ------------------- faluba. Valaki egy eperfa tetejéről figyeli a csatát. — Futnak a mieink! — kiáltja elkeseredetten... — Már vissza is verték őket, túl a Kis-Tápió hídján is! Félelem, rettegés szállja meg ismét a népet. A Kis-Tápió hídja körül véres ütközet tombol. Klapka dandárai kegyetlen tusában verekednek az osztrák és a Töprengő Miklosovits László rajza HUNYADI ISTVÁN: Mai pásztorok Attikában Ez a vidék elűzi pásztorát. Perzselt sík, iszapos, szikkadt folyómeder kék vize buggyan itt-ott, kopasz kőszálai eget bezúzó szitkok katlanaiban forr, tajtékzik a düh. Az erre tévedt ölyv visít a sasok szárnya döghús-szelet kavar, miben reménykedel még hegylakó? Kőbarázdák csikorgó állkapcsai közt zúzódol vasaddal, erős ökleiddel s a felszín ellenáll, térdre roskaszt, tengődsz kecskéd tején, az is sovány mint földanyád fonnyadt csecse. A barmod pár juhod, napvert, magányos olajfa hűvösén szorong. Hol vannak nimfáid s a faun-sípok bővérű isteneid, kik titkos légyottra leszöktek párás hegyeidből? Szomjas, szelíd pásztordalod talán barlangfalak verik fel néhanap, esetten tébolyogsz, átkozva sorsodat. CZIGANY GYÖRGY: Pavane Bőrén át benső Nap fénye világít Sárgabarackos kert ballag utána Lepke-föld mentén, mákos mosolyánál Látni a fákat Déli nap s éjfél egymáson cikázik Robban az árnyék, repeszeit szórja Nyárfa-torony-sor árnyai madárként Érte repülnek Mielőtt kővé válik remegése Mozdulatában tündérek mulatnak Mennyei kényszer dédelgeti táncát Fény-tremolóval. LASZLOFY ZSUZSANNA: Tavaszi esküvő A mikor először mentem végig a mű- helyen, megijedtem. Ennyi férfi! Hiába próbáltam észrevétlenül és lehetőleg gyorsan járni a gépek között, amint beléptem az ajtón, abbahagyták a munkát, és elkezdődött a füttykoncert. Csak egy fiú nem tartott a többiekkel. Mintha észre sem vette volna, hogy bejöttem, dolgozott tovább. Egyszer visszanéztem rá az ajtóból: akkor vettem észre, hogy lopva utánam pillant, mert a tekintetünk találkozott. Jót nevettem magamban, amint kiléptem az udvarra: milyen szemérmes ez a fiú, nem akarja észrevétetni, hogy tetszem neki. Egypár hónapig az emeleten dolgoztam, aztán lekerültem én is a földszintre, a műhely szomszédságába, a meó- ba. Mikor már jól értettem a munkát, behívtak az üzemvezetőhöz, s mondták, „Klárika”, maga érettségizett kislány. Eddig fizikai munkásként is megállta a helyét. Most kellene nekünk egy jó munkaerő az irodába. Jöjjön át ide.” Igaz, hogy én értek sokféle irodai munkához, mert közgazdasági technikumba jártam, de nem volt kedvem ülni egész nap, „én inkább műhelyben maradnék ..., meós szeretnék lenni” — válaszoltam. — Meós! Egy ilyen fiatal kislány!... jV éhány hét múlva mégis meós let- ’ tem, s most már nem én mentem át naponta többször a szomszédos műhelyen, hanem a fiúk látogattak át hozzám. Egyszer éppen egy ládát készültem felemelni, amikor valaki mellém lépett. — Szabad segíteni? — Jókor kérdi, amikor már készen van. — Ránézek, akkor ismerem meg: ez az én szemérmes hódolóm: Aznap, amikor kimentem a gyárkapun, ott állt a buszmegállónál. Egy kocsira szálltunk. Másnap is. Harmadnap egyórás megbeszélésünk volt a meó- ban. Hát nem ott állt a buszmegállóban, még fél ötkor is! Azt gondoltam, próbát teszek: a tér felé indultam gyalog. Ó is elindult — utánam. Mit tagadjam, jóleső érzés volt. Akadt udvarlóm, szombatonként táncolni jártam velük, sörözni mentünk vagy moziba. De másra vágytam már. Amikor eddig értem gondolatban, megszólalt mellettem az én szemérmes hódolóm: —Ugye, nem haragszik? Hiszen mi már hónapok óta ismerjük egymást, de én még szólni sem mertem ... így kezdődött a mi történetünk. Al1 bérleti lakásomig kísért, s a hosszú út alatt sok mindent elmondtunk egymásról. Beszélt az édesanyjáról, beszélt a házról, amit négy éven át szinte egymaga épített, a televízióról, amire csaknem együtt már a pénze. De magáról alig akart szót ejteni. — Tudja, Klárika, én mindig dolgoztam, sokat dolgoztam. Jó esztergályos lettem, meg jó kőműves is, míg a házamat építettem. A rádiószerelést is megtanultam, míg összeraktam egy rádiót. De egyvalamire nem értem rá: iskolába járni. Csak hét évig ültem a pad- ban ... Maga tizenkettőig, tudom. Jól gondolja meg ezt, Klárika ... Attól kezdve mindennap találkoztunk Gáborral. Három hét múlva elvitt az édesanyjához. Olyan megilletődött voltam, amint beléptem az ajtón, s arra gondoltam: ez mind az ő keze munkája, ezt mind ő építette. Az édesanyja megcsókolt az ajtóban. Az asztalon vaníliás sütemény illatozott, a sarokban, Gábor rádiós könyvei mellett már ott állt a televízió. "L1 ste hazafelé azt kérdezte: „Hozzám ■*-* jönnél feleségül? Egy ilyen.., hételemishez?” — Nálad jobb embert nem is tudnék elképzelni — feleltem. — És nem is kell, hogy „hételemis” maradj. — Vén fejjel járjak iskolába? — Én is megyek majd ősszel, esti technikumba, elvégzem a vegyiparit. Csak egy évvel végzek előbb, mint te. — Szóval, már azt is eltervezted, hogy én is megyek majd technikumba? — nézett rám megütközve. — Hát majd, ha kedved lesz — mondtam —, de ha nem, akkor legalább ezt az utolsó évet járd végig. — Miért? Olyan fontos ez neked? — Miért, miért? Hogy mondhatsz ilyet? Ha majd a gyerekünk lesz nyolcadikos, és kérdez tőled valamit, mit fogsz mondani neki, hogy én azt az osztályt már nem végeztem el?... Az esküvőt tavaszra terveztük. Gábor már nem tiltakozik az iskola ellen. Panaszkodik viszont az édesanyja, persze csak bizalmasan. Azt mondja: gyerekes dolgai vannak mostanában az ő komoly fiának. A minap például rájött, hogy titokban a hetedik osztályosok földrajzkönyvét magolja. /S sszel valóban gyerekek leszünk egy kicsit. Mindketten beülünk az iskolapadba. S tudom: Gábor utolér, majd szerényen, szinte észrevételenül lép mellém, mint januárban, az első közös sétánk idején. 1 j horvát csapatokkal. Hiba történt. Rosszul derítették fel az ellenséget, és Klapka katonái nagy ellenállásba ütköztek. Kénytelenek voltak visszavonulni. Az osztrák-horvát sereg támad. Bömbölnek az ágyúk, hátrál a magyar sereg, és kegyetlenül pusztulnak a honvédek. És ekkor, ebben a vészteljes órában, Nagykáta felől, az úton feltűnnek Damjanich vörössipkásai. Nemrég érkeztek Kátára. Mivel azonban a tábornok ágyúszót hallott Bicske irányából, rögvest útnak indította hadtestét. Épp idejében! — Ti gyáva kutyák! Hová futtok? — bődül el oroszláni hangon Damjanich, amint meglátja a rendetlenül visszavonulókat. Ijedten ugornak szét a hátrálok, majd tanácstalanul megtorpannak. — Vissza! Vissza— kiált fel újra Damjanich, majd kedves vörössipkásaihoz fordul lelkesítőén. — Előre fiaim! Előre! Klapka ottmaradt katonáiban új reménység éled, s most már egyesült erővel újra támadnak. — Megérkezett Görgey tábornok! — kiáltja az egyik tiszt. — Itt a fővezérünk! — teszi hozzá a másik. És a kátai úton csakugyan feltűnik rohanó pejparipája nyergében Görgey, sápadt, hosszú arcával, kemény, fürkésző tekintetével. — -----------------r közelében I A fővezér | két század-------------------- magyar huszár vár a rohamra. Görgey magához inti parancsnokukat, Sebő Alajos alezredest. — önnek, alezredes uram, az ágyúkat kell megvédenie. De a végsőkig! — Igenis, tábornok úr! — válaszolja katonásan Sebő, aki 30 év körüli, nyurga, barna férfi, nyírott bajússzal. Restich, a császári sereg vezére meglepve látja a magyarok sikereit. — Riedesel báró úr — kiált — látja ott a túloldalon a magyar ágyúkat? — Természetesen, fővezér úr! — ön azokat tapossa le, de azonnal! Riedesel, a hatalmas termetű osztrák dalia máris sarkantyúba kap, és felhangzik parancsszava: — Előre, Előre! A báni lovasok rögvest sebes vágtába kezdenek. Sebő, aki egykedvűen nézi a tomboló ütközetet, a váratlan lovasroham zajára felriad. — Vigyázz! Kardot ki! —parancsolja gyorsan huszárjainak. De váratlan dolog történik. Negyven-ötven méterre a császári lovasok megtoipannak, Riedesel álljt parancsol. Sebő nem érti, mi történhetett. Szemöldökét összehúzva, élesen előre néz. És ekkor idegesen megrándul az arca. Felismeri a császári lovascsapat parancsnokát, aki az osztrák hadsereg leghíresebb vívója, s akivel már volt szerencséje találkozni. De Riedesel mintha kiáltana valamit, és int is hosszú, pallosszerű kardjával. — Csak nem párbajozni akar? — döbben meg Sebő. A helyzet azonban félreérthetetlen. Ez a gőgös osztrák tiszt baj vívást akar a csatatér kellős közepén.-------:------r mi lehet az az I Vajon, I ok, amely őter--------------- re kényszeríti? Gő g, dicsőség, ifjonti sérelem? Avagy egy leány, akinek szívét mindketten bírni akarták? Minden lehet, hiszen hír szerint egy városban éltek, egy katonaiskolába jártak. Ki tudja? De most Sebőnek mennie kell, mert egy magyar huszártiszt nem utasíthat vissza ilyen nyílt kihívást. Mit is mondanának huszárjai, ha ez elől kitérne? Visszaint hát a karjával, hogy a kihívást'elfogadja. Aztán a báni huszárokhoz, az arcvonal elé vágtat. A két csapat némán és merően figyel. Egy pillanat múlva összecsengenek a kardok. Hatalmas, nagy ütés volt mindkettő. De eredménytelen. Üjra keil kezdeni!-j---------------------: ismét szikI A két kard | rázik. De ---------------------- nincs megállás. Üjabb vágások. Csattanás, villanás. Riedesel röstelli, hogy ő, a híres vívó még mindig nem győzött. Vad elszá- nással, éktelen dühvei ugrat neki ellenségének. Sebő arrább léptet. Mindketten egy pillanatra fölemelkednek a kengyelben, s aztán csaknem egyszerre csapnak le. És most mindkét ütés talál. Ri edesel báró, a híres vívó, a hatalmas termetű osztrák tiszt meginog nyergében, majd nagy ívbén holtan bukik le a vizenyős zsombékra. — Vivát Sebő! Éljen Sebő! — harsan fel a boldog kiáltás a magyar huszárok ajkáról. A horvát katonák döbbenten látják parancsnokuk pusztulását, aztán ijedten, vak félelemmel visszafordulnak. — Utánuk! Utánuk! — kiáltja Sebő alezredes, és csak most veszi észre, hogy jobb csuklójából patakokban ömlik a vér. De nem állhat meg. Vágtatnia kell huszárjaival az ellenség után. És amíg e különös párbaj folyt, a magyar ágyúk kedvükre tüzelhettek, pusztíthatták az ellenséget. Nem volt aki elfoglalja azokat. így segítette a sikeres bajvívás a csata teljes győzelemre fordulását. De késő alkonyat lett, mire a nehéz csata befejeződött... Görgey, a seregek fővezére hadijelentést írt a csatáról. Egyetlen szó sincs azonban benne Sebő alezredes párbajáról. Elfelejtette volna Görgey? Vagy nem tulajdonított neki jelentőséget. Egyik sem hihető. Inkább az emberi gyengeség: az irigység. A tápióbicskei csatában Görgey bebizonyította, hogy nagy hadvezér, de elhallgatta Sebő alezredes nagyszerű tettét! Ennek ellenére minden seregnél tudták, ismerték Sebő történetét, s úgy emlegették — teljes joggal — mint a bicskei diadal egyik jelentős hősét... r————---- egykori | lápiobicske | derék bí------------------------ rája, Fejér István és felesége, Csikós Terézia közös sírba temettette el a hősöket a nagykátai út mellett, 1882-ben. Hantjuk fölé fehér kőkeresztet emeltetett, amely még ma is áll... Azokat a honvédeket pedig, kik a Tápió partjánál haltak hősi halált, 1912-ben helyezték közös sírba. A kripta fölé, Horvay János emlékművét — a budavári honvédszobor mását helyezték él. Két helyen pihennék hát a bicskei hősök csontjai, s minién április 4-én, csaknem fél évszázad óta idejön ki a falu ipraja-nagyja, hogy emlékezzen a dicső napra és tisztelegjen a hősök emléke előtt... Ugyanakkor él még egy kedves népszokás is. Az iskola udvarán zsemlét osztanak a gyerekeknek. Mert Fejér István bíró nemcsak kőkeresztet emeltetett, hanem alapítványt is tett. ... Hogy amíg Tápió- Bicskén magyar gyerek él, minden év április 4-én, minién gyermek kapjon ec/y-egy zsemlét, emlékezve arra, hogy ízt a földet, mely nékik a fehér kenyeret termi, a magyar hősök vére öntözte... BALOGH BÉNI: Párbaj a Tápió partján Tavaly novemberben a tápióbicskei találkozómon kedves gyermekolvasóim említették az 1849. évi április 4-i híres bicskei csatát, s annak egy érdekes epizódját: egy magyar huszártiszt és egy osztrák lovastiszt párbaját. Jókai A Kőszívű ember fiai című remekművében az isaszegi csatába helyezi át e küzdelmet, de — a valóságtól eltérően — nem Sebő és Riedesel, hanem Baradlay Richard és Palvicz Ottó néven szerepelteti a hősöket... írásomban igyekeztem alapul venni a történeti tényeket, de figyelembe vettem a helyi néphagyományt is. Utóbbit Maksa Ferenc tanár szakdolgozatának segítségével. ‘
