Pest Megyi Hírlap, 1976. február (20. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-29 / 51. szám

xMdaa 1976. FEBRUAR 29., VASÁRNAP TV-FIGYELŐ A KONGRESSZUS A KÉP- í ERNYŐN. Menetrendszerű í pontossággal ülünk oda a te­levízió elé az elmúlt hét kedd­je óta. Tudjuk, hogy a Tv-hír- adó műsorvezetőinek pár per­ces jelentkezése után föltűnik Ipper Pál, aki rövid összefog­lalót ad az SZKP XXV. kong­resszusáról, majd ugyanígy ké­sőbb, este fél tíz, tíz óra táj­ban, amikor — Varga József vezetésével — a Tv-híradó kü­lönkiadását látjuk, ugyancsak Moszkvából. Ez a két jelentke­zés lett a főműsor. Az, amit megtudtunk, méltán foglalkoz­tatja az egész világot, s hogy a Magyar Televízió pontosan és gondosan szerkesztett, gondo­latban, látványban egyaránt gazdag tudósításokban foglal­ja össze a kongreszus üléseit — külön öröm. Az ilyen nagy eseményeknél derül ki igazán, hogy milyen felnőtt inár a mi televíziónk: látható és nem látható szakembereinek tudá­sa, technikai berendezése már a legnagyobb feladatok megol­dására Is alkalmassá teszi. MŰVÉSZETI MAGAZIN — arcokról meg álarcokról. A Fészek Klubból jelentkezett ezúttal a D. Fehér Zsuzsa szerkesztette műsor, mégpedig amolyan farsangi témával: ar­cokról és álarcokról esett szó benne. Rapcsányi László mű­sorvezető azt kutatta: neves művészeinket mennyire takar­ja el a szerep álarca; mikor és hogyan tudnak alakot váltani, mikor és hogyan tudnak visz- szatémi hétköznapi énjükhöz. Résztvevőnek, nézőnek egy­aránt izgalmas ez a kérdés, csakhogy valamilyen oldot­tabb, elevenebb megvitatás­ban. Fáradtság? Hangulat- nélküliség? Ki tudja! Tény, hogy inkább csak döcögött ez a műsor. Vánszorgott a téma zeneszerzőtől jelmeztervezőig, színésztől költőig. Ami az össz­hatást még lehangolóbbá tette, hogy ez az egész kérdés-fele­iek játék abban a Fészek Klubban zajlott le, amely — a hagyományok meg a hírek szerint — a művészek vitái­nak pezsgő otthona. NYITÓ KÉPSOROK. S ha már az arcokról meg álarcok­ról esett szó, jusson egy pár mondat a televízió egyes mű­sorainak bevezető képsorainak is, amelyek előbb — mintegy álarcként — eltakarják az utá­nuk következő adást, majd el­tűnve, magának az arcnak, vagyis a rendre visszatérő adá­sok valamelyikének engedik át a képernyőt. A csütörtök esti Falujárás­nak is van egy ilyen álarca, s mint mindig, mo6t is lengett abban búzakalász, pörgött kombájn, vonultak sorban ilyen-olyan gépek. A legkézen­fekvőbb mezőgazdasági szim­bólumok a legkézenfekvőbb megidézésben! És ugyanígy a legkézenfek­vőbb — legelhasználtabb — szimbólumok peregnek, az is­kolások természettudományos műsora, a Perpetuum Mobile bevezetőjeként meg még sok más, állandó program nyitá­nyaként. Szemfárasztó, szem­kápráztató. A néző természetesen tudja, hogy nem könnyű egy ilyen képsort kitalálni, megszerkesz­teni. De nem lehetetlen! Ott van példának a televízió klasz- szikusan szép műsorkezdő emblémája a betűkből kinövő Országházzal, Tudjuk, mostanában a kép- ugráltatás a divat, de hát tar­tós sikerű álarc ilyenekből nemigen kerekedik ki. Márpe­dig a néző állandó figyelmét igénylő műsorok elé mégis olyan bevezetések kellenének, amelyeket mindig szívesen lá­tunk és figyélemfelkelitőek, amelyek után valóban várjuk, milyen is lesz az az — arc. Akácz László HÉTFŐN Kezdődik a beíratás Hétfőn, március elsején kez­dődik az általános iskolák le­endő első osztályosainak be­hatása. Az érvényes rendel­kezések szerint' az általános iskolák első osztályába azokat a gyermekeket kell felvenni, akik hatodik életévüket szep­tember 1-ig betöltik. A behatásokat március 1. és 15. között, a tanácsok által meghatározott napokon bo­nyolítják le. A behatások pontos idejéről a szülőket a kialakult helyi szokásoknak megfelelően tájékoztatják. A tudnivalókat az igazgatók az iskolák kapuin, hirdetőtábláin elhelyezett közleményekben ismertetik, helyenként az is­kola írásban értesíti a szülő­ket. A szeptemberben első osztályba lépő gyermekeknek kötelező orvosi vizsgá­laton kell részt venniük. Erre az óvodába járó gyer­mekeknél a behatások előtt kerül sor, a nem óvodások or­vosi vizsgálatának helyéről és idejéről az iskolák igazgatói írásban értesítik a gondviselő­ket. A tanköteles korba lépő gyermekeket — az orvosi vizsgálat eredményétől füg­getlenül — a körzetileg illeté­kes általános iskolába kell be­íratni. A körzetek beosztásá­ról az iskolák igazgatói kész­séggel tájékoztatják a szülő­ket. Mohácson szombaton a már hagyományossá vált Schneider Lajos népdaléneklési verseny­nyel megkezdődött a Duna- parti város híres kétnapos far­sangi ünnepélye, a busójárás, amelynek gazdag kulturális kí­sérő programja van. A Kossuth Filmszínházban több mint száz általános és középiskolás lé­pett pódiumra szebbnél szebb dalokkal. A verseny győztesei este a Bartók Béla Művelődési Házban zenés-táncos műsor ke­retében folytatták a szereplést. Rajtuk kívül neves baranyai népi együttesek, továbbá Ju­goszláviából a Horvátországi Magyarok Szövetségének köz­ponti táncegyüttese szórakoz­tatta a farsangoló vendégeket. Az utóbbi években nem rendezik a busók szereplését, s úgy látszik, ez a kötetlen­ség, az egész belvárosra kiter­jedő lármás, látványos mulat­ság még vonzóbbá teszi a kar­nevált. Valóságos vendégost­romra számítanak ma a mohá­csiak. Csupán a szervezett cso­portokban érkezők száma hét­ezerre tehető, Megváltozott iskola Anyácsa-puszfán Egyszer csak nem voltunk egyedül A Pilis hegyvonulata előtt, Budapesttől 30 kilométerre, a Nyakas-hegy ölében terül el Anyácsa-puszta. A rossz útvi­szonyok miatt kissé elzártan él­nek ott a világtól. A maroknyi település, mindössze 125 lel­ket számlál. Összefogással A zsivaj messziről elárulja az iskola helyét. A gyerekek között egy magas, szemüveges fiatalember: Szabó László ta­nár. — Éppen testnevelés óra van. Szombatonként csak két órát tartunk. Utána testedzés és szabad foglalkozás következik. Benn, a felsősök osztályá­ban otthonos a légkör. Szól a magnó. A terem közepére elhelyezett asztalok körül né­gyesével ülnek. Sakk, társas­játék, könyv. Ki-ki kedve sze­rint tevékenykedik a szabad foglalkozáson. A tágas ablakok között csaknem kilátni az er­dővel borított hegyekre — gondosan készített, díszes fali­újság, versidézetekkel, rajzok­kal. A fal mellett könyvekkel teli szekrény. A polcokon dia­vetítő, rádió; a tanuláshoz szüséges segédeszközök. A sa­rokban ott áll a televízió. — Mindent, amit itt lát, pat- ronálóinknak köszönhetünk. Szocialista brigádok és K1SZ- esek összefogásával varázsol­tuk széppé az iskolát. Az alsósok osztályában ha­sonlóan barátságos minden. Padsorok, tiszta, világos fa­lak, televízió. Szabóné is taní­tó. Mosolyogva mutogatja kin­cseit: a számolókorongokat, a szemléltető eszközöket. Külön tisztálkodóhelyiség és úttörő­szoba áll a tanulók rendelke­zésére. Tanyáról a tanyára A mai iskolai foglalkozás­nak vége. A gyerekek felöltöz­nek, elköszönnek. Mi pedig a tanítólakás felé vesszük utun­kat. Kétszobás, modernül be­rendezett lakásban él a Sza­bó házaspár immár negyedik éve. Hogyan kerültek ide a kis tanyára, messzire a szülői ház­tól? — Tanyán születtem — kez­di a beszélgetést Szabó László —, tanyai gyerekek között nőttem fel. Talán már akkor elhatároztam, hogy tanyai ta­nító leszek. Egy kis kerülőút- tal ez meg is valósult. Az érett­ségi után — felvételem az EL- TÉ-n nem sikerült — a tuzséri Érdért Vállalatnál helyezked­tem el. Innen jelentkeztem a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemre, de két év után meggondoltam magam. Ügy éreztem, nekem tanítónak kell lennem. Így kerültem a Nyír­egyházi Tanárképző Főiskola biológiai szakára. Később megismerkedtem a feleségem­mel, összeházasodtunk. — Én sem közvetlenül az érettségi után végeztem el a tanítóképzőt — veszi át a szót Julika. — Először Muronyban voltam az állami gazdaság mű­velődési házának igazgatója, majd képesítés nélkül tanítot­tam. A Debreceni Tanítókép­zőt levelező tagozaton végez­tem. Házasságkötésünk után a békési tanyai diákotthon pe­dagógusai lettünk. — És utána következett Anyácsa-puszta. — Igen. Mi ugyanis szeret­tünk volna egyedül vállalni egy tanyai iskolát. Elképzelé­seink voltak, amiket meg akartunk valósítani. Amikor elolvastuk a Művelődésügyi Közlönyben a pályázati felhí­vást, gondoltuk, megpróbáljuk. Tetszett a környék: akkor ké­szült el a tanítói lakás. Ide­jöttünk. A gyerekekkel kezdtük — Néhány évvel ezelőtt a televízió az iskola elhanya­goltságáról adott hírt. Most pe­dig egy szépen berendezett, modern iskolát láthatunk. — Amikor ideköltöztünk, udvar helyett szemétdombot találtunk. Olajpadlós osztály- termeket, zsalus ablakokkal, nedves falakkal, vaskályhával. A gyerekekkel kezdtük el az Vándorélet MUNKÁK ÉS MINDENNAPOK; — Hé, Jancsi, add fel már a fándlit, meg a hóblimat is — szól le a maltert keverő fiú­nak. Az fürgén pattan, már nyújtja is a kőművesserpenyőt, még a fából készül falsimító lapátot. — Nem a kartecsnit kértem, te! Ott a fal mellett van a hób- li... Egytucat év A mennyezetre felcsapkodott habarcsot egy szélesebb simító- val egyengeti a mester, s csak dolga végeztével ugrik le a bakról. Közelebb jön a fóliával bevont ablakhoz. Homlokán, arcán, szeme sarkában a sza­bad ég alatt töltött évtizedek barázdái. Szája szigorú vonás, fekete szeme parancsolóan lán­got vet, ahogy figyeli a válasz­falat vakolok munkáját. Az­tán, amikor megszólal, és szája mosolyra nyílik, egész arcán egyszeriben szelídség, jóság árad el. Valójában a szigorú vonások baráti, emberszerető érzelmeket takarnak. — Sietnünk kell, pár nap és odébb áll az egész brigád. Egy másik kiemelt beruházásra he­lyeznek át bennünket. Tavaly április 6-án jöttünk ide, a diós- di csapágygyár-építkezésre. Maradnánk szívesen, de közbe­szól a vállalati érdek. A kőmű­ves az ország vándora. Sztancsik Jakab a 14 tagú kőműves aranykoszorús szocia­lista brigád vezetője. 1950-ben jött a Pest megyei Építőipari Vállalathoz, tizenkét évvel ez­előtt alakították a brigádot, az­óta együtt járják a megyét. Építettek a fővárosban is. Részt vettek a Csepeli Papír­gyár rekonstrukciós munkái­ban, falaztak a KlSZ-lakótele- pen, a szentendrei és piliscsa­bai lakásokhoz is őket küldték, amikor szorított a határidő. Itt, Diósdon szintén a gyor­saság, a jó minőség jellemzi munkájukat. A most épülő gyártócsarnok 420 köbméternyi válaszfalazásával tavaly nyá­ron egy hónappal a határidő előtt elkészültek, hogy minél előbb átadhassák a területet a szerelőiparnak. Most az iroda­házban, a fejépületben vakol­nak, az ütemterv szerint már március közepén járnak. Hét végén — segítséggel Hideg van. Bármennyire is több rétegesen öltöztek fel, a nádpadlóval, fóliával fedett ablakok rosszul szigetelnek, még a fűtést is alig venni ész­re. — A lakásokhoz irányították az Országos Szakipari Vállalat üvegeseit, hiába siettünk a fa­lazással decemberben, az üve­gezés elmaradt. Azért nem fagyunk meg. A kőműves ed­zett ember: nyáron a nap zá­porozza, a szél fújja, eső veri, télen a fagy szorongatja. Rég­óta bírom, negyvenhét éves va­gyok, megszoktam már a ké­nyelmetlen helyzeteket inas ko­romban, amikor tíz órákat dolgoztattak. Ha mozog, dolgo­zik az ember nem érzi úgy a hideget. Beszélgetni, viszont mégis csak kellemesebb Gombos György építésvezető irodájá­ban. Sztancsik Jakab egy simítás­sal lehúzza fejéről a svájcisap­kát. a kabát is leolvad róla az olajkályha duruzsoló melegé­ben. — A nagyapám Stájerország­ból vándorolt magyar földre. Kőműveslegény volt, letelepe­dett Franzstadtban. — Szóval a sváb szaknyelvet a nagyapjától tanulta — cél­zok a fándlira és hódlira. — Van benne valami — neveti el magát. — Állandóan ott koslattam körülötte. Ami­kor öregszüléim kiköltöztek So­roksárra, megszületett apám. Ö uradalmi cseléd volt. Soroksá­ron láttam meg a napot én is. Ott tanultam, ott építettem há­zat a régi helyén, amit az öt­venhatos földrengés szétve­tett. Sosem felejtem el felesé­gem rémült arcát... utánam utazott Albertfalvára, ahol ak­kor dolgoztam, s kétségbeeset­ten mondta, hogy nincs tető a fejünk felett. Kértem másfél hónap szabadságot a vállalat­tól, adtak ötezer forint támoga­tást is, aztán hozzáfogtam. Harmincezer tégla, száz mázsa cement... magam falaztam, az asszony volt a segédmunkásom, hét végén jöttek a munkatár­saim is segíteni. Hat hét alatt állt a ház, három szoba össz­komfortos. Mindig azt tartot­tam, amíg egészségem van és meg tudom\ fogni a malteros kanalat, nem félek semmitől. Az Igazgatói tanácsban Erős, nagy keze az asztalon nyugszik, a szerteágazó gör­csös erek rajza kidudorodik bőrén. Hány téglát emelhet­tek meg a vastag izületű uj­jak? Milliókra tehetőt... Kü­lön tanulmány a munkáskéz. Sokan elárul. A brigádvezető határozottságát, nyugodtságát, s azt, hogy sosem tért ki a munka elől. Amit szerzett, azt a két kezének köszönheli. A ház, a gépkocsi, Polski-Fiat; a család nyugalma, biztonsága, a gyermekét otthon nevelő anya öröme... Egy lánya van, már felnőtt, közgazdasági egyetemet végzett külkereske­delmi szakon. — Kiskorától színtiszta ki­tűnő tanuló volt, szívesen jár­tam szülői értekezletekre, csak dicséretet hallottam — mondja szeretettel, de kis szo­morúság bújkál szemében. — Huszonhárom éves ... hát ki­röppent a házból, esküvőre készülünk. — Jönnek majd az uno­kák ... — Persze, csak lányok le­gyenek. Derülünk nőimádatán, aztán újból komolyra fordítjuk a szót: — Ügy tudom, az igazgatói tanács tagja, hasznos felszó­lalásait több ízben elfogadták az anyagellátással, gépjavítá­sokkal kapcsolatban. Mit vál­toztatna meg a vállalatnál, ha az igazgatói székben ülne? — Nos — dörzsöli meg hom­lokát —, talán nagyobb fegyel­met követelnék, legalább olyant, mint a brigádomban. Nem lenne napközben sörözés, a nyolc órát le kell dolgozni, azért munkaidő. Na, de az építőiparban majd csak akkor lesz általános rend, ha orszá­gosan bezárulnak a kapuk a lógós, a munkahelyet kocsmá­val összetévesztő emberek előtt. Sztancsik Jakab szakszer­vezeti mühelybizottsági titkára az építésvezetőségnek. Most a kollektív szerződés összeállítá­sa előtt, a negyven dolgozóval elbeszélgetve számos olyan — túlóra bérezéssel, mun­kahelyi körülmények javításá­val kapcsolatos javaslatot kül­dött a budapesti központba, amelyre megérkezett a válasz­levél: véleményeiket az új kollektívszerződés-tervezetbe iktatják. Hat kiváló dolgozó, az Épí­tőipar kiváló dolgozója, a szakszervezeti munkáért elis­merés, a hazánkban ideiglene­sen állomásozó szovjet csapa­tok parancsnokságától dicsérő oklevél fémjelzi dolgos éveit. A jutalomutakról mindig le­mondott, nem akarta család­ját egyedül hagyni, Otthon vagy a brigáddal Szabad idejét otthonában tölti vagy a brigáddal. Együtt járnak meccsre, lánya is nagy Fradi-szurkoló. Fiatal munkás kopog be a barakk ablakán. A brigádve­zetőt a habarcskeverőhöz hív­ják. Fiatalosan kapja fel ka- rátját. Maltertól szikkadt, szá­raz nagy tenyerében elveszik a kezem, ahogy búcsúzunk. — Elnézést/... meg kell néz­nem, elég zsíros-e a habarcs, mert ha kevés benne a mész, sovány a massza, nem lehet szivattyúba nyomni, belesül. A malter 30—40 méteres csövön jut fel a vakolókhoz az eme­letre. Meg ha túl sovány, ne­hezen lehet kenni. Na majd mire ő is annyi idős lesz, mint én, megtanulja. Az ablakból nézzük, ahogy öles léptekkel megy a csar­nok felé, mellette az apró ter­metű fiú szaporázza. Az építésvezető sóhajtva for­dít hátat az ablaknak. — Egy éve sincs, hogy isme­rem, de biz’isten sajnálok megválni tőle. Az az ember, akire mindig lehet számítani, amit vállal, készpénznek ve­hető, minden szavának van hi­tele. Horváth Anita udvarrendezést. Futballpályát építettünk. Azután egyszer- csak nem voltunk egyedül. Jöttek a szocialista brigádok, Először Százhalombattáról te­levíziót hoztak, polcokat, fut- ballkaput. A Belkereskedelmi Szállítási Vállalat boyszolgá- latának Radnóti brigádja bar- kácsfelszerelést, az Iparterv komplex brigádja könyveket, diafilmeket hozott. A Buda­pesti Építőipari Szállítási Vál­lalat, a PEMÜ és a Gödöllői Agrártudományi Egyetem KISZ-esei is segítettek. Na­gyon sokat köszönhetünk ne­kik. Jó érzés, hogy vannak, hogy számíthatunk rájuk. A tanácstól kapott 40 ezer fo­rintból a gyerekeknek iskola­köpenyt, tornafelszerelést, tisz­taságcsomagot, váltócipőt vá­sároltunk. A két pedagógus mosolyog­va emlékszik vissza a dolgos évekre. Mintha természetes és magától értetődő lenne, hogy a tanításon kívül a polcok összeszögelése, ajtók, ablakok festése is hozzátartozik mun­kájukhoz. Most tervezgetnek: mi lenne a további lépés, ho­gyan lehetne még szebbé, ott­honosabbá tenni a rendelkezé­sükre álló helyiségeket. A végzettek tovább tanulnak — összevont tanulócsopor­tos iskolát vezetnek, mindket­tőjüknek egyszerre 4—4 osz­tállyal kell foglalkozniuk. Ez különleges követelményeket támaszt. Hogyan tanítanak? — Heti tervet készítünk. Ezeket úgy próbáljuk össze­állítani, hogy a csökkentett órák is tartalmazzák azt az anyagmennyiséget, melyet a nem összevont osztályokban tanítanak. Minden nap 20 órá­ra kell felkészülnünk. A tan­anyagba az iskolatele vízió óráit is beépítjük. Az élővilágot rendszerint kint tanítjuk a ter­mészetben. — Ehhez még hozzá kell tenni — mondja Szabó László —, az a célunk, hogy a ta­nulók kicsit otthonnak tekint­sék az iskolát. Ezért vezettük be délután 3-tól 6-ig a tanuló­szobát. Itt a gyerekek megta­nulhatják a leckét, utána még játszhatnak, olvashatnak, szó­rakozhatnak. A tanulószoba nem kötelező. Mégis mindenki itt van. Otthon ugyanis a többségnek nincs lehetősége a nyugodt tanulásra. A házak — melyekben laknak — régi cse­lédlakások, többnyire egyszo­bások, ahová összezsúfolódik két-három generáció. Emellett a legtöbb családban 3—4 gyer­mek van. A szülők jórésze a helybeli állami gazdaságban dolgozik vagy bejár valamelyik közeli faluba. Mindenképpen jobb, hogy a gyerekek nap­juk nagy részét itt töltik. — Együtt vezetik például a könyvtárat — szól közbe Ju­lika. — Mi ugyanis megszer­veztük a szabadpolcos rend­szert. Mindenki igényei sze­rint kölcsönözhet könyveket, méghozzá korlátlan határidőre. — Nyugodtan mondhatjuk, hogy kicsit szülőknek is te­kintenek bennünket. Ha vala­mi problémájuk, bánatuk van, őszintén fordulnak hozzánk, és mi mindig igyekszünk segí­teni. Amióta itt vagyunk, min­den végzősünk továbbtanult. Nevelni próbálunk — Négy éve élnek itt. Mik a további terveik? — A jövő tanévre a felsős korú gyermekek száma 10 alá csökken. Ebben az esetben összevonjuk az osztályokat, és egy nevelő is elegendő lesz. Akkor keresünk újabb tanyát magunknak, áhol még szükség van nevelésre, tanításra. Nem tettünk mi itt semmi különö­set, csak megpróbáltunk kö­zösségi élatre nevelni. Nem akartunk többet, csupán any- nyit, hogy a fiatalok jó útra- valóval induljanak, hasznos tagjaivá váljanak a társada­lomnak. És ha ebből valamit sikerült megvalósítanunk, ak­kor már elégedettnek mond­hatjuk magunkat. Tóth Andrea l i Megkezdődött a busójárás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom