Pest Megyi Hírlap, 1976. február (20. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-15 / 39. szám
1976. FEBRUAR 15., VASÄRNAP 7 Pihenő asszony László Lilla rajza KAPUVÁRI G. BÉLA. Kamaszkorom •.. aztán felsőbb iskolák és felsőbb értelem. Kezdtem zsebre vágni a kezem, és lebiggyesztett ajakkal fitymáltam a világot, s a lányokat is, akik szembejöttek az utcán. Utánuk fütyültem, persze, és néhány már vissza is nézett. Tenger szép gondolat, céltalan Iobogás, dicsekvőn feszített inak. És lassan megtanultam repülni, föl, föl, repdesni, szárnyalni a Nap alatt, Rohanni, csalt a száguldásért, hisz lefogni úgyse tudott volna senki, és semmi nem volt még, mi irányt adjon. És fenn az égben, heverészés közben azt hittem; a világegyetem itt a zsebemben, a két kezem és mindenem megvan, és nincs mit elvesztenem. K ovács Lajos 49 éves kocsikísérő (161 centiméter magas, erősen kopaszodó, 59 kilogramm súlyú, rossz fogazató) 1975. november 11-én este negyed nyolcig boldog ember volt. Akkor öt perc alatt szertefoszlott selátó-sehalló öntódatiansága, és egy szörnyű érzés kezdett fészket rakni az idegeiben. Még a váróteremben is annyira jól érezte magát. Igaz, némi nyomást érzett a jobb oldalában, s kissé egész nap szédelgett, de minderre nem sokat adott, helyrehozha- tónak tűntek a dolgok. Némiképpen meg is feledkezett nyűgeiről, amint a nevük- nincs, csak az ottlétük időtartamára létező beszélgető-partnerekkel ismerősökkel csevegett. Olyan háborítatlanul elvitatkozgattak azon, hogy a fiatalabbik bajuszos beszélgető partner „haverja”, egy korosabb, leffedt ajkú, vörher.yes férfi megkapja-e a jogosítványát vagy sem. Kovács Lajos magyarázta, hogy volt neki egy pilótája, annak is magas volt a vérnyomása, aztán hiába pihent két hétig, a vizsgálóorvos mégis kiszúrta, és ugrott a jogsi, mehetett a pasas a karbantartókhoz, márpedig az a pilóta aki 25 éve tengelyen van és szereti a most-itt- vagyok, aztán-amott-életet, meg a széltolást a nőknél, a szabad, kötetlen világot, meg a fejront után azt az egy-két „felest”, nem szívesen ereszkedik az örökös kéztörölgető, csupa olaj karbantartók közé. A fiatal bajuszos bólogatott, mindez nemigen jutott el a tudatáig, izmos combjait szétvetve ült, kikezdhetetlenül, halálig tartó jó egészségben, és magyarázott, hogy ő itt még nem volt, nem is jön, mert bármi van, hátracsorgat négyöt felest, aztán máris egyenesbe állnak a dolgok, most is a haverját kísérte el, mert az olyan izgága, hogy a fene megette a természetét, öt percnél tovább képtelen a valagán nyugton megülni, pedig a jogsi már nagyón kell, mert ők üvegesek, a haver vezeti az oldalkocsist, aztán ők annyira össze vannak hangolódva, hogy annál jobban már nem is lehetne, munka után még felvállalnak egy-két beüvegezést, ide-oda elugranak, mert élni is kell valamiből, aztán igazán csak a maszekért érdemes, abból olyan szépen összefektet az ember két pirosat, hogy a szuflája észre sem veszi. Az idősebb nem szól közbe, hallgat, bólogat, szederjesen néma. A bajszos hangosan magyaráz, körbenéz, helyeslő tekinteteket keres. Kovács Lajos semmivel nem tartja se jobb, se rosszabb embernek magát, hát ő is előadja, hogy ilyen fuvar, meg ezt-azt feldobnak a platóra, persze ASPERJÁN GYÖRGY: Az utolsó „feles” söli múlik a pilótabácsin, a csupa nyámnyilákat nem állhatja, amikor ez a világ sora, meg az olyanokat sem, akik a fejront után észvesztve rohannak haza, aztán kotlának az asszony szoknyáján, mert olyan jó kicsit elácsorogni egy korsónál, és a többiekkel megbeszélni, ml van, hogy van, nem nagy dolgokat, mert azokat úgyis az ember feje fölött csinálják, azokhoz ugye kuss a kocsiíkísérőnék, csak az olyanokról érdemes szót ejteni, amik úgy napközben hozzáértek az emberhez. Aztán, mert ők hárman komoly férfiak, szóba került, hogy ki mit szokott mármjnt inni, és Kovács Lajos kifejtette, hogy ő a sört, azt szívesen, azt se hólyag- pukkadásig, négy-öt korsóval mondjuk, tisztességesen, úgy elbeszélgetve, meg legfeljebb, ha hidege van belül az embernek, néhány féldeci, az még jöhet. A színes italokat nem szereti, azok megbolondítják az embert, persze, senki ne higgye, hogy őt valaki is látta, akár pityókásan is, a magáét megissza, mert emberek vagyunk, de azzal be van fejezve. A bajszos is kifejtette a maga elméletét, és Kovács Lajos a kellemes melegben emberekkel körülvéve, akik ugyanolyanok, mint ő, akiktől szerencsére, semmiben nem üt el, jól érezte magát. Az igazolványát már odaadta az öregedő asszisztensnőnek, aki akár fiatal is lehetne, mert Kovács Lajost a nők nem nagyon érdeklik, mivel egész élete során a nőik sem érdeklődtek különösebben utána. Ügy számította, hogy bent végez öt perc alatt, a dóktomő felír valamit, aztán hazafelé menet egy megállóval előbb leszáll a villamosról, kicsit el- ácsorog a megszokott helyén, két-három Kossuthot elfüstölve elszopogat két féldecit, aztán kellemes meleggel a hasában, bódult ürességgel a fejében, amely olyan megnyugtató tud lenni, hazaüget az albérletbe. és már be se fűt, egyenesen lefekszik, és remélhetőleg pihentetően, jól alszik, nem úgy, mint a múlt éjszaka, amikor ez a fene tudja micsoda betegség ide-oda forgatta az ágyában, és ma ugyancsak nehéznek tűntek a zöldséggel teli ládák. E z járt össze-vissza a fejében, amikor bemondta az asszisztensnő a nevét. Kovács Lajos készségesen és az egyszerű emberek szelídségével felugrott, a régi ismerősölt cinkosságával beszélgető társaira pillantott, hogy ő már szabadul, de ne nyugtalankodjanak, rájuk is sor kerül. A vizsgálat öt percnél tovább tartott, az orvos nyomkodta, vizsgálgatta, és ettől a hosszas, mind gondterheltebb gondosságtól, éppen 6zölcatlansága miatt, Kovács Lajos fokozatosan elikomorodott. Aztán az orvos utasította, hogy öltözzön fel, közben magyarázott, hogy hányféle kivizsgálás szükséges, aztán még hozzáfűzte: Kovács, Lajos élétében nincs több alkohol, nem végezhet nehéz munkát, mindenben kímélnie kell magát, mert nagyon beteg a mája. Kovács Lajos mindezt elduguló füllel hallgatta, aztán óvatosan ujjai közé csippentve a beutaló papírlapokat, hamuszürke arccal kilépett a váróba, s megindult a kijárat felé. A bajszos utána kiáltott, hogy viszlát, pajtás, Kovács Lajos megfordult, csodálkozva rámeredt és továbbindult. Kilépve megcsapta a hideg, s úgy érezte, az eltelt egy órában, amíg bent volt, erősen lehűlt a levegő. Hirtelen nyilallást érzett a jobb oldalában, mégpedig figyelmet ébresztő nyilallást, akaratos és tudatos fájdalmat, amely egyszersmind az agyába is beleette magát: ő most már más ember, mint a többiek, különbözik tőlük, SÁRÁNDI JÓZSEF: Föltámadás Siklasz rajtam akár a kígyó teste és hurkolsz hurkaiddal fürgén erőm örümös vesztőhelye Szűnjön a fölös beszéd! Borzas forró bozótjaival vár a tested és vár az ösvény mely elvezet talán egy boldogabb föltámadásig. mert valahogyan szerencsétlenebb lett, mindenben sikerü- letlenebb, félrefutottabb, s ezért gyámolítandóbb. Aprószemű eső szemerkélt. mj éhány zajos középiskolás |\ lány leszorította a járdá- . ról, belelépett a pocsolyába, rázogatta a lábát, és sértésnek érezte, hogy őt csak úgy leszorítják ezek a szarosok, és egyre sötétebb lett minden. Eddig is tudta,, hogy a felesége gonoszsága miatt ment szét a házassága, de most különösen vétlennek, áldozatnak látta magát, s ezért fájni kezdett, ami egykor szabadulásnak hatott. A két lánya is gonosz, nem törődnek vele: A BETEG APÁVAL. Csak azon csodálkozott, hogy eddig nem vette észre: teljesen hiábavalóan, fölöslegesen élt. A villamos az orra előtt ment eb Dühbe gurult, pedig máskor ez egyáltalán nem zavarta, békésen álldigálva várta a következőt. Most háborogva gyalog lódult neki az útnak, nem volt idege várni. És otthon nincs befűtve! És éjszaka megint egyedül lesz! És most már mindig egyedül lesz! A kocsmához ért. Egye meg a fene, legalább most még iszik egy felest, olyan nagyon nem árthat az, és talán ismerős is akad, akivel jól elbeszélgethet és mindez rossz érzés kifogy belőle. L etette a pultra maga elé az italt, körülményesen rágyújtott, aztán óvatosan megfogta az alján rováfckás kis poharat, és hátradobta az italt. Ebben a pillanatban újra be- lényilallt. A pulthoz visszahaj- ló keze megállt a levegőben, lassan körbenézett: körülötte csupa szerencsétlen ember, aki csuszmikolja a csatakos, agyonköpködött követ. Kovács Lajos keserűen és csakazértis ledobta a kőre a cigarettáját, életében először egy majdnem, egész cigarettát és az öregasszony 6zemeláttára, alaposan széttaposta, de az nem törődött vele, megszokta, hogy- semmibe veszik, amit csinál. Az üres poharat nagyon óvatosan leeresztette a pultra, s hirtelen rettenetes vágy tá- maradt benne, hogy forró vízben megfürödjön, tiszta pizsamát öltsön és békésen elbeszélgessen egy meleg kályha oldalánál ülve. Vágy támadt benne, hogy valahogy jő legyen, hátha ez a jóság mindent megfordíthatóvá, valamiképpen menthetővé tesz. De csak a fémes üresség ize jelentkezett válaszként a szájában. Nyelvével körbenyalta a fogait, megszívta a nyálát és undorral a padlóra köpött, s mert életének minden fontos eseményét gondolkodás nélkül, napra tudta, lassan mormolta ezt az új, mindent megváltoztatni látszó dátumot. BAUMANN LÁSZLÓ: Kapcsoló — Bírja majd a három műszakot? — kérdezte az üzemorvos, amikor a súlyát mérte. Mindössze negyvenhat kilót nyomott. — Kell a pénz! — válaszolta az asszony, miközben szedelőzködött. — Egy műszakban a felét keresném. — Igyekezzék jól táplálkozni! Rövidesen találkozunk. Abban az üzemben mindenki olajfertőzést kap. Nyolc nap múlva már éjszakára osztották be. Három gépet kezelt, csak az anyagot kellett adagolnia, meg a kész darabokat méret szerint külön rakni egy nagy vasládába. Szűkszavú, sovány, öregedő beállító-lakatos- hoz került, alig váltottak néhány mondatot. Eleinte sokat kellett. ugrálnia egyik géptől a másikig, alig maradt ideje, hogy egyen valamit. A normát teljesíteni akarta. ■— Pihenjen, mert kiborul — mondta neki az öreg. — Még csak az kell, hogy betegállományba menjen! Maguk után kapom én is a százalékot. Az első hetekben overállt viselt, de a zsá- volyanyag hamar fölszívta az olajat, alig bírt mozogni benne, s meleg is volt. Vékony nyári ruháját áldozta fel, az alját fölhajtotta, mert belelógott az olajba. Hátulról kislánynak tűnt. Ha behajolt az anyagért, kilátszott a combja. A kettes gépet adagolta, amikor a beállító melléje lépett, s kezét a derekára tette. Visz- szafordult, a férfi sunyin mosolyogva nézett rá. de a kezét nem vette el. — Legyen szíves, ne tapogasson — mondta nyugodtan. — Miért? Nem szabad? — Nem! — Nem lesz attól senkinek gyereke! — Akkor se! Fogdossa a feleségét! Az öreg arcáról lehervadt a mosoly. Nagyot nyelt, kiálló ádámcsutkája le-föl mozgott. Gúnvosan megjegyezte: *— Mit adja a szüzet! Nincs kakas a háznál, elkukorékolnék egy ilyen kis tyúknál egy- szer-kétszer. Nem bánná meg. Megdöbbenésében szinte elnémult. Aztán kirobbant belőle a kiáltás: — Menjen innen, mert... — s nyúlt a 6pénezőért. — Megbánja ezt még, angyalkám — szólt fenyegető csendesen a férfi és elódalgott. Az asszony sírva kuporodott az ülőkére. A gép üresen zörgött. A szomszéd sorról Rá- bicsné jött át megnézni, vagy Inkább megtudakolni, mi történt. — Rosszul vagy, Annuskám? — kérdezte, amikor meglátta. — Bántott valaki? ' — Hagyjon békén maga is, Mariska néni! — Azt hiszik, ínért elváltam, most már mindenki prédája leszek?! Idejön és tapogat. — A Feri bácsi? Nem kell tragikusan fölfogni a dolgot, öreg már, más öröme sincs. Különben is, nem jó haragban lenni a beállí- tóval, mert aztán várhatjuk, mikor jön megigazítani a gépet, ha baj van. Engem is meg- markolászott már nemegyszer, de én föl sem veszem. Majd megszokod, Annuskám — mondta Rábicsné és visszasétált a szomszéd sorra. Nehezen telt el az éjszaka. Két óra tájban beragadt az egyik kapcsoló, nem lehetett leállítani a hármas gépet. Átsétált a villanyszerelőkhöz, szólni az ügyeletesnek, javítsa meg. A villanyszerelő, szőke, göndör, fehér bőrű fiatalember, az asztal tetején aludt. Satu volt a párnája, laticelt tett rá, hogy ne nyomjon. Hanyatt feküdt, horkolt, két kezét a hasán összekulcsolta. Anna óvatosan megrázta a karját, a fiú oldalra fordult, valami érthetetlent mormolt és aludt tovább. Inge kicsúszott a derekánál. — Ébresztő! — mondta az asszony hangosan, s egy pillanatra feledve az előbbi kellemetlenséget, mosolygott, A villanyszerelő ijedten ugrott fel, s szinte vigyázzba merevedve állt meg az asztal előtt, mint aki nem tudja, hol is van hirtelenjében. — Megijesztettem? — Egy kicsit. Elkapott az alhatnék nagy unalmamban. Éppen arról álmodtam, hogy kihallgatásra visznek. De jó, hogy felébresztett. — Megnézné a gépemet? Beragadt a kapcsoló. — Magának, kislány, szívesen. — Régen voltam már kislány... — Az alakja után ítélve... — Hagyja abba, jó! Elegem van már ebből, érti, elegem van! — kiáltotta szinte hisztériásán. — Jól van, kedves, nem akartam megbántani. Csak azt akartam mondani... — Tudja mit!? Ne mondjon semmit! Csinálja meg a gépemet és kész. A villanyszerelő hamar végzett, csavarhúzóval kipiszkálta a beragadt kapcsolót, s már ment is. — De azért nincs harag, ugye? — szólt vissza. — Nincs, nincs — mondta Anna, de oda se nézett. Reggel nagyon fáradtnak érezte magát. Otthon még az előszobában ledobálta magáról a holmit. Futó pillantást vetett a tükörre. Karikás szem, szomorú arc tekintett rá visz- sza. Keserű grimaszt vágott. A szobában leeresztette a redőnyt, lefeküdt. A zajok hangosabbnak tűntek, mint máskor. Gyerekek zsi- vajogtak, valahonnan fűrészgép sivítása hallatszott, autó tülkölt, az ószeres kiabált. Nem bírt aludni. Fölkelt altatóért. Félálomban az öreget látta kukorékolni, meg a villanyszerelőt, vigyázzállásban. A fiú másnap megszólította. Azt kérdezte: jó-e a kapcsoló. Reggel hozzá csatlakozott az úton, mert ha ketten mennék, nem mennek gyalog. Nem sokat törődött vele, kedvetlenül válaszolgatott a kérdésekre. A buszmegállóban elköszöntek. A lakást ridegnek, üresnek érezte. Ma ho6z- szabban időzött a tükör előtt, kihúzogatta szeme körül a ráncokat, és éjszakai krémet kent az arcára. Az ebédlőben az egyedüllétről beszélgettek. — Nagyon magam vagyok — mondta a fiú. — A mai lányok mind üresek. Egy komoly nő mellett megtalálnám önmagamat. Mert valakihez tartozni kell. Igaz? Szórakozottan bólintott rá. Most kezdte csak alaposabban megnézni a villanyszerelőt. — Legalább tíz évvel fiatalabb nálam — gondolta. — Szép szeme van és nemes vonású arcéle. Finomak a kezei. Hirtelen szerette volna eldugni a saját kezét. Pórusaiba kisú- rolhatatlanul ülepedett a grafitpor, az olaj. János első alkalommal a konyhai csillárt jött fel megjavítani. Anna kávét főzött, sört hozatott a gyerekkel. Mindketten elmondták élettörténetüket. A fiú búcsúzáskor kezet csókolt. A szilvesztert együtt töltötték. Villanyoltás után sokáig nem bontakoztak ki az öleíésböl. Reggel a férfi öltözködés közben azt mondta: — Szeretnék véglegesen itt maradni nálad. Anna néhány másodpercnyi csend után csak annyit mondott: — Maradj. 1 k
