Pest Megyi Hírlap, 1976. január (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-18 / 15. szám

%Mdm> 1976. JANUÁR 18., VASÁRNAP TV-F1G YELŐ Egy rendező remeklése. A bol­gár televízió estjéből a nézők minden bizonnyal a főműsor­ban bemutatott A fehér kéz cí­mű filmre emlékeznek majd legtovább. Nem véletlenül. Va­lóban különleges filmet lát­tunk, különleges remekelést. Nemcsak azért, mert Blagoj Sztratov, a rendező lemondott az emberi hang kifejezési lehe­tőségeiről, „néma” filmet csi­nált — ez önmagában üres for­mai trükk is lehetett volna — hanem mindenekelőtt azért, mert ez a feltűnő „hiány” az anyag, a cselekmény természe­tes részének tűnt. Azaz végül is nem hiány lett, hanem plusz, nyereség, hatásfokzó tényező. És nemcsak a rendezésre em­lékezünk: a főszerepet játszó kisfiú, Borisz Csernev játéká­ra is. Pedig nagyon nehéz dol­ga volt, nem kisfiús életanya­Gyermekek és Serdülők Nem zetközi Bizottsága a CIMEA.) A gyömrői klubfoglalkozáson szerepelt a titkár, Simon László, Töröcsik Sándor, a szerve­ző titkár és még sokan má­sok. Megmutatták pecsétjüket — saját készítmény! — kin' csesládájukat, jelvényeiket, még titkosírásukat is. Az is kiderült, hogy nemcsak ját­szanak, hanem nagyon komo­lyan veszik jelszavukat, a Bé­ke—Barátság—Szolidaritás jel­szót. Egy hónapig például pa­pírt gyűjtöttek a chilei gyere­kek javára, és vendégségbe is meghívták őket. A TTT váci riportalanya, Sporner Anikó úttörő, oly mér­tékben jeles közéleti ember, hogy lenyűgözőnek ígérkező KRESZ-parkot szerzett városá­nak. Tavaly ugyanis nem nyu­godott addig, amíg a közleke­got kellett közvetítenie. A szenvedéssel, a megpróbáltatás­sal való találkozás megrendítő élményét fejezte ki játéka. Meggyőzően, hitelesen, mint egy igazi színészé. Gyerekek a képernyőn, öröm­mel és gyönyörűséggel néztem péntek délután a Tízen Túliak Társaságának műsorát. Meny­nyi helyes, kedves, értelmes gyerek! Egyik jobban tetszett, mint a másik. Szimpatikus és imponáló volt például a hosszú hajú vásárhelyi lakatosta­nuló, aki szülei tanyáját ma­ga szerkesztette szélmalom se­gítségével villamosította. És mit szóljunk a debreceni Tü­csök együtteshez? Én bámulat­tal néztem őket, ahogy a ma­guk készítette népi hangszere­ken, köcsögdudán, dorombon, nádsípon zenéltek. Különösen az a prücsök tetszett, aki furu­lyáit, dorombon játszott, éne­kelt, s mindezt olyan szent ko­molysággal, hogy nem lehetett meghatottság nélkül nézni. A Pest megyei gyerekek a közéletben való jártasságukról tettek tanúbizonyságot. No, meg életrevalóságukról. A gyömrői általános iskolások például levelet írtak a tévének, s meghívták az 1975. szeptem­berében alakult CIMEA klub­juk egyik foglalkozására. Kiss Katalin elnökhelyettes számolt be arról, hogy a kezdeményező Gabi néni volt. (A tanárnő nép­szerűségére vall, hogy teljes nevét a gyerekek nem tartot­ták fontosnak közölni. Gondol­ták, így is mindenki ismeri.) Működésében láttuk a gyömrői klubot. (Aki nem tudná: a De­mokratikus Ifjúsági Világszö­vetség egyik szervezete, a desi parkra vonatkozó kérést a XI. pártkongresszus idején be nem juttatta abba a táskába, amelyet a tanácskozást köszön­tő úttörők Kádár Jánosnak ad­tak át. Azóta már épül a park. Honit János, a váci tanács műszaki osztályának vezetője mutatta be a tervét. A váci gyerekeket biztosan sokan irigyelni fogják érte. Játék a színházban. A ja­va még hátravan, most pénte­ken még csak elkezdődött a té­vé öt adásból álló új játékso­rozata, a kissé mesterkélt cí­mű Szín — játék — szín. De jól kezdődött. Jól éreztük ma­gunkat mi nézők és láthatólag jól érezték magukat az izgatott versenyzők is. Mindenek előtt azért, mert a Vitray Tamás ve­zette műsor szerkesztője — Lehel Judit — és rendezője — Horváth Ádám — kitűnően vá­logatta és állította össze az anyagot. A parádés adás — a Nemzeti Színháznak szinte az egész társulata fellépett benne — egyszerre tanított és szóra­koztatott, e szavak legneme­sebb értelmében. Ahogyan az első részt néztük, ugyanolyan jó érzésekkel, kí­váncsian várjuk a folytatást. Csontos Magda Budapestre érkezett Arkagyij Rajkin Szombaton Budapestre ér­kezett Arkagyij Rajkin a le- ningrádi Állami Miniatűr Színház művészeti vezetője. Társulatával, amely később érkezik Magyarországra, ja­nuár 25-én bemutatja a Pró­bababák című műsorát Kecs­keméten. A társulat ezenkí­vül Székesfehérvárott és Bu­dapesten vendégszerepei. Tevan Margit ötvösművész _ kitüntetése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Tevan Margit ötvösművésznek, a Magyar Népköztársaság érdemes mű­vészének eredményes művé­szi alkotó tevékenysége el­ismeréseként a Munka Ér­demrend arany fokozata ki­tüntetést adományozta. A ki­tüntetést dr. Molnár Ferenc kulturális államtitkár szom­baton adta át. Az átadásnál jelen volt a Magyar Képző­művészek Szövetségének kép­viseletében Kiss István Kos- suth-díjas szobrászművész és Vass Imre, a Művészeti Szak- szervezetek Szövetségének fő­titkára. Ismét látogathatók a Szépművészeti Múzeum kiállításai A Szépművészeti Múzeum kiállításai újból látogathatók, melyek szerelési munkák miatt hosszabb ideig zárva voltak. Ismét megkezdődnek a külön­böző szolgáltatások is, így fo­lyamatosan sor kerül a külföl­di szerzők műveinek bírálatai­ra, s- a szabadegyetemi előadá­sokat ismét a múzeum előadó­termében tartják. Az ifjúsági klub a félévi vizsgaidőszak »után februárban folytatja összejöve­teleit, a gyerekfoglalkozások január 20-tól minden kedden 14-től 17 óráig, minden pénte­ken 10-től 14 óráig látogatha­tók. Szentendrei művészek bemutatkozása Miskolcon Szentendrei művészek — Asszonyt Tamás, Csikszentmi- hályi Róbert, Ligeti Erika, Deim Pál, Gy. Molnár István, Jávor Piroslka és Kocsis Im­re — mutatkoznak be Mis­kolcon, a Kossuth Művelődési Ház hétfőn délután 5 órakor nyíló kiállításán. Megnyitja dr. Solymár István, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató- helyettese. 1. X Utoljára 1973 októberé­ben rendeztek Pécsett filmszemlét. Akkor a lebonyo­lítás rendszere még az volt, hogy az éves termésből előze­tes válogatással kiemeltek hat­nyolc filmet, s ezek verse­nyeztek; a legjobbak díjakat kaptak. 1973-ban hat olyan film is vetítésre került, ame­lyeket a szemle időpontjáig a mozikban még nem mutattak be. Köztük volt Kása Ferenc Nincs idő, Sándor Pál Régi idők focija, Gyarmathy Lívia Álljon meg a menet című filmje is. Akkor, a szemlét kí­sérő viták után, úgy fogal­maztak a beszámolók: nem volt rossz a filmtermés. Ha a versenyző és az előzetesen be­mutatott filmekre gondoltunk, az összkép valóban nem is volt kedvezőtlen. De ha az adott időszak teljes filmter­mését néztük, már súlyos problémákat észlelhettünk. Az említett filmekkel egyazon pe- riódusiban készültek ugyanis olyan filmek, mint a Nápolyi látni és ..., a Fuss, hogy utol­érjenek. az Emberrablás ma­gyar módra, A vőlegény nyolc­kor érkezik, a Csínom Palkó, s más, rosszul sikerült, vagy egyenesen sikerületlen alko­tások. Az előzetes válogatás elve tehát nem bizonyult helyes­nek, hiszen nem adott reális és teljes képet a magyar filmművészet helyzetéről egy- egy vizsgált időszakban. Arra azonban jó volt ez az elv, hogy valamiféle szakadékot nyisson az úgynevezett mű­vészfilmek és az úgynevezett szórakoztató filmek között. A vita, torzsalkodás akkor sem volt újkeletű, de akkor újra éledt. Pedig hát teljesen vi­lágos volt, hogy a szórakozta­tás igénye és a színvonal kö­vetelménye nem egymásnak ellentmondó fogalmak, s hogy egy kitünően megcsinált, igé­nyes szórakoztató film sem­mivel sem rosszabb, mint egy unalmas, érdektelen „mű­vészfilm”. •7 A most megrendezett — “* nyolcadik — pécsi játék­filmszemle lebonyolítását már a két évvel ezelőtti tapaszta­latok alapján szervezték meg. Az 1974-es magyar filmnapok­Filmszemle után tél számított egy év alatt ké­szült teljes termés, 22 film ke­rült bemutatásra. Verseny sem volt, csak a filmkritiku­sok szokásos évi dijait adták itt át. Jóval több vitát, kö­zönség-művész találkozót, több eszmecserét szerveztek mint 1973-ban. Számos új, a mozikban még be nem muta­tott film első vetítésére ke­rült sor, s több bemutató volt a vidéki városokban, nagy­községekben is, mint eddig bármikor. A pécsi szemle tehát a szer­vezeti formákat illetően meg­találta a jobb kereteket, a hasznosabb, eredményesebb technikai megoldásokat. De az idei szemlének nem ez a két­ségtelenül fontos tényező ad­ta meg az alaphangját, ha­nem az a sokoldalú érdemi muivka. amely a szemle nap­jai alatt a különböző vitafó­rumokon zajlott, no meg azok a bemutatók, amelyeken a szé­lesebb nyilvánosság is talál­kozhatott a legújabb termés­ből is a legújabb hét film­mel. A két vonal — az elméleti viták és a gyakorlat, azaz a filmek — mintha szervezetten segítette volna egymást. Hol­ott valójában arról volt szó, hogy az előadások, vitaindítók kiinduló pontja részint < konkrét filmtermés volt, ré. szint pedig az a vizsgálódás, amelynek során a valóságot, napjaink problematikáját, s a valóság filmjeinkben fellel­hető képét, ábrázolását vetet­ték egybe. 9 Milyen kép kerekedett ki ebből az összevetésből? A magyarázat világosabb lesi,' ha egy kicsit visszanyúlunk az időben. Köztudott, hogy az 1960-as évek közepének ma. gyár filmművészete — ponto­sabban: az 1963—68 közötti öt esztendő — a virágzás kora volt. Filmművészetünk a vi­lág élvonalában foglalt helyet, alkotások egész sora, új, fia­tal rendezők népes csoportja adta az alapot a nemzetközi ranghoz és hírnévhez, Jánosá­tól Kásáig, Szabó Istvántól Fábriig. A fellendülés oka — ma már világosan áll előttünk a magyarázat — az volt, hogy a filmművészet egyfajta pár­huzamban, egyidejűségbe ke­Mindkét keze tele volt munkával A haja alig őszül, az arca pirospozsgás, ha nem tudnám, hogy hazulról jött be erre a találkozóra, hiszen január else­jétől nyugdíjas, azt gondol­nám: ötvenes lehet, de jól Jartja magát. Két esztendeje, amikor meg­kapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát, úgy beszélt a munkájáról, terveiről, mint aki még évtizedben számol. Szira László, a főmérnök ezt mondta róla: „Nyugdíjba ment a jobb kezem. Tudja mit becsültem benne leginkább? A felelősség- érzetet. Amit egyszer megem­lítettem neki, hogy majd meg kell csinálni, afelől nyugodt lehettem, hogy meglesz. Többé nem kellett szóba hozni”. Nyugdíjasként is értelmesen élni — Megígéri, hogy nem szé­pít? Nem állom az olyan új­ságcikkeket, amiben minden tökéletes, a riportalany hibát­lan ember, és állandóan moso­lyog, Szóval, nem szeretek semmit ami émelygős. Én tu­dom, hogy jó munkás voltam, s remélem leszek is, még, hi­szen nyugdíjasként is lehet dol­gozni, értelmesen élni, de nem voltam regényhős. Az öreg sza­kikat úgy szokták bemutatni, mint a pontosság mintaképét; nos. én hatszor késtem el a gyárból, abból háromszor az utolsó évben. Pedig itt lakom, gyalog öt percre. | Itt, vagyis néhány száz mé­ternyire a kistarcsai fésűsfo­nó gyártól, ahol kerek harminc esztendeig dolgozott Péterffy Domonkos, a műszaki osztály kiemelt karbantartó csoport­vezetője. Kistarcsára nősült 1943-ban, innen hívták be a Károly-lak- tanyába egy évvel később. Ak­kor már teljes volt a zűrzavar a magyar hadseregben: a kato­náknak jó. ha sapka, meg fegy­ver jutott, civil ruhában kerget­ték ki őket a frontra, az őszi esőben. — Rám is ez a sors vár, gon­doltam, ha meg nem lépek. Egy nap jelentkeztem rakodó­nak az élelmiszeres kocsira. Amint eltávolodtunk a lakta­nyától, én bizony megléptem. Meg sem álltam Kispestig, édesanyám lakásáig. Ezt a cí­met nem ismerték a honvéd­ségnél, Kistarcsán meg ugyan kereshettek! Alighogy a pesti városrész felszabadult, munká­ra jelentkeztünk a sógorom­mal a Nyugati pályaudvaron. Műbútorasztalos volt a szak­mám, de itt ablakot üvegez­tünk, romökat takarítottunk. Március végén beléptem a Bú­toripari Vállalathoz, innen csá­bított el a kistarcsai fonógyár akkori igazgatója, aki üzemi asztalost keresett. — 1945 májusában léptem át először a gyár kapuját. Képle­tesen fejezem ki magam, mert kapu — az nem volt. Ajtók, ablakok sem. A fésűsfonó gépe­ket a volt tulajdonos, Cocrcn József és fiai leszerelték, s előbb Kőszegre, majd Nyugat­ra „mentették” Az itt maradt kártoltfonó-gépekröl hiányoz­tak különböző alkatrészek, s egy csepp nyersanyag nem maradt a raktárakban. A ki­tört ablakokon bevert a hó — akkoriban még esett — a mű­helyeken keresztül süvített a szél, eltűntek a bobinák, az orsók, csévék, a gyárat ellepte a szemét és a törmelék. Én voltam a 26. ember, aki mun­kára jelentkezett a gyárban. Ahogy as élet megkívánta Élete ettől kezdve összefo­nódott a gyárral. Ö volt az el­ső szakszervezeti bizalmi, majd titkár, s az első élelmiszer-be­szerző. („Egy rossz gebével, meg egy stráfkocsival jártuk a környékbeli falvakat, hogy kü­lönböző textilhulladékot cse­réljünk krumplira, babra, ku­koricára. s azzal fizettük a munkásokat az értéktelen millpengő helyett”) Volt szak- szervezeti káderes és üzemi személyzeti felelős; volt MDP- csúcstitkár és alapszervezeti titkár „ ke -bantartók pártszer­vezetében. — Ritkán jutott időm a lel­tározásra — mondja, a har­minc esztendei emlékekre cé­lozva —, mert nekem' mindig mindkét kezem tele volt mun­kával. Idebenn asztaloscsoport­vezető voltam, otthon pallér; házat építettem, jórészt a sa­ját kezemmel. — Azám, meglátszik-e, hogy műbútorasztalos a ház ura? — Részben, de a java majd ezután következik! Én csinál­tam a konyhabútorunkat, a családi ház összes épületasz­talos munkáit — az ajtókat, ablakokat, a parkettát, — tv­asz talt, virágállványokat. Van egy toldaléképület a ház mel­lett — abban lakik a lányom, vejem. meg a húszhónapos kisunokám —, azt teljesen ma­gam építettem. — És mi lesz a java? — Minden! Gyerekbútorók az unokámnak, szekrénykék, polcok, magunknak. A dokto- réknál láttam egy gyönyörű angolkertet, azt is szeretném a ház előtt megcsinálni. A 6zá- razdajkaság mellett erre is fut­ja majd az időmből. Hetenként kétszer vagyunk szárazdajkák a feleségemmel, amikor a fia­talok iskolába mennek. Együtt járnak a dolgozók esti gimná­ziumába. Bejön a munkaügyi osztály- vezető, úgy köszöntik egymást, mintha tíz éve nem találkoz­tak volna: kitörő örömmel. — Visszahúzta a szíve, Domi bácsi? — ugratja a „vendé­get”. — Vissza, a lábam; üzent a főnök, fontos ügyben feltét­lenül jöjjek be ma reggel. ""•«..(y . ■•wv» ■•••••.•■ ; *: ,.v > 1 A í ▼ \ Barkácsolni, szép i leni főnöki vagyis beszélt Szira László így Domokosról — Igazi, aranykezű ezermes­ter. Nehezen leszünk meg nél­küle. Az a fajta ember, aki­nek minden szerszám úgy áll a kezében, mintha odanőtt vol­na; aki nem ismert lehetetlent, sem fáradtságot. — Fáradt? — kérdeztem Domi bácsit. — Én?! — még egy kis sér­tődöttség is vegyül1 a hangjá­ba, tiltakozásul: — Tán attól a pár lépéstől lennék fáradt, amivel besétáltam? Nem mondom, a kisunoka néha megugráltat, megszalajt ben­nünket, de árra való a gye­rek, hogy körülötte forogjon a világ. Beszélni még nem tud, de minden . kívánságát megérteti. — Nem is úgy gondoltam, hogy ma kifáradt, hanem ... a kortól... úgy általában ... hiszen gyerekkorától kezdve sokat dolgozott — magyaráz­kodom. — És még mennyit akarok! Peterffy — pattan fel fürgén, búcsú­zéban. — Most akarom pótol­ni a ház körül, amire eddig nem telt az időmből. Barká­csolni, szépíteni... Jó egészséget hozzá! Nyíri Éva rült a nagy társadalmi kérdé­sekkel, a magyar társadalmat ekkor leginkább izgató prob- lémáklcal. Arról beszélt, ami akkor mindenkit érdekelt. Ezért volt eredeti, új, tartair más, formáiban is újat kere­ső, s ezért volt közönségsike­re is. Ha ma a közönség el­szokott a mozikból, h,a csök­kent a magyar filmek nézői­nek száma, akkor ennek nem az azóta milliós nagyságrend­be^ elterjedt televíziós ké­szülékek az okai, hanem az, hogy a magyar film ma nem tükrözi olyan szinten, olyan izgalmas tartalmi és formai megfogalmazásban az 1970-es évek közepének magyar tár­sadalmi problémáit, mint tet­te tiz-tizenkét évvel ezelőtt. A jelenlegi politikai, gazda­sági szituáció sok vonatkozás­ban egészen más, mint akár csak az öt évvel ezelőtti is volt. De ebből a más-hói sok filmünk vagy alig valamit vesz észre, vagy a felületi, pe­riférikus témákat ragadja meg, érdektelen dolgokról be­szél érdektelenül. A szándék ugyan gyakorta az, hogy lé­nyeges kérdéseket vessenek fel, s ábrázoljanak, de a té­mák kiválasztása, a konflik­tusok felvázolása valahogyan nem jut el a lényeges 1 kérdé­sekig. Számos olyan film van az elmúlt esztendő termésé­ben, amelyre éppen ez a nem teljesen megvalósított szán­dék, ez a saját lehetőségei alatt maradás a jellemző. (Ereszd el a szakállamat, Ke­nyér és cigaretta, Az öreg, Az jidők kezdetén, Kopjások, Örökbefogadás). Más filmek egyszerűen hibás alapállásból ragadták meg témájukat (Hol­nap lesz fácán, Várakozók), vagy szépelgésibe, esztétizálás- ba fúltak (Déryné, hol van?) Hogy a legemlékezetesebb film — s a filmkritikusok dí­jának jutalmazottja — éppen egy elsőfilmes, Dárday Ist­ván alkotása, a Jutalomuta­zás lett, az nem véletlen. E film hozott sajátos látásmó­dot, ebben találkoztunk ere­deti szerkesztésmóddal és technikai megoldással, ennek módszere volt újszerű. Dár­day a dókumentumfilm és a játékfilm sajátos egymásba építését hozta, témájában pe­dig azt az egyik legfontosab­bat feszegette — a tudat el­maradt az anyagi szint mö­gött — amiről nem lehetne eleget beszélni. A A még bemutatásra vá- ró filmek közül több is azzal biztat, hogy filmművé­szetünk felgyorsulóban van, igyekszünk megközelíteni a mai magyar valóság tempó­ját, igyekszik észrevenni a lé­nyeges társadalmi helyzete­ket, s igyekszik ezeket megfe­lelő művészi eszközökkel filmmé formálni. Ugyancsak elsőfilmes az a három rende­ző — Grunwalsky Ferenc, Lugossy László, Zsombolyai János J, akiknek filmjei — a Vörös rekviem, az Azonosítás és a Kenguru — felvillantják egy új alkotói korszak remé­nyét. Persze, a filmművészetben is, mint más művészetekben, egyetlen esztendő termése nem mindig alkalmas a reális összkép kirajzolására. Vannak folyamatok, melyeiknek kibon­takozásához esetleg évek kelle­nek. Türelmetlennek lennünk helytelen volna. Inkább arra kell törekednünk — mint ed­dig is tettük —, hogy segítsük a jó alkotói törekvéseket, se­gítsük a magyar filmet, hogy kilábaljon a hullámvölgyből. A kilábaláshoz persze, első­sorban művek szükségesek. Csak konkrét alkotások segít­hetnek megváltoztatni a ma­gyar filmről igen sokak által vallott rossz véleményt. Csak jó filmek hódíthatják vissza a nézőt, s adhatják vissza a magyar filmművészet korábbi rangját, tekintélyét. Takács István k t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom