Pest Megyi Hírlap, 1975. december (19. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-07 / 287. szám

1975. DECEMBER 7., VASÄRVAP "xMiap 7 Kopasz Márta metszetei Tcrpszihoré (A ceglédi kisgrafikai kiállításon bemutatott görög múzsák sorozatból.) A SZEGEDEN ÉLŐ, alkotó Kopasz Márta drámai erejű, mégis lírai érzékenységű grafikáival tűnt ki legutóbb is Ceg­léden, a ll. országos kisgrafikai kiállításon. Több összetartozó esemény kapcsolja egybe az Alföld két központját, így egye­bek között az, hogy a szegedi munkásságé Tömörkény István Cegléden született. Amikor tehát Kopasz Márta Tömörkény István elmés mondásait kötetbe gyűjtött 1964-es kiadásának kísérő rajzait nézzük, vizsgáljuk, akkor joggal érezzük: e linóleummetszetek a nagy író gondolatait visszaszármaztat­ják Ceglédre. Ebben a szegedi Tömörkény István gimnázium gondozásában megjelent kiadványban olvashatjuk az intéz­mény névadójának híres megjegyzését: „Soha még aranyból és ezüstből, acélból és vasból nem csináltak olyan tisztessé­ges eszközöket, mint á skántovas és* á kaszá. Ek_a világ leg­szebb kardja”. Ugyanezen eszme mozgatta Vucsetics képze­letét „Kovácsoljunk ekét a kardokból” című szobrában. Kopasz Márta hozzájuk társulva szuronyszüntető kalapácsot rajzol, munkával helyettesíti a békétlenséget. E rajzait a Tömörkény István szakközépiskola hosszú ideig vezetése alatt álló grafikai szakkörének tagjai metszették. Bár a Comité National de la Gravure Francaise 1964-es összegező megálla­pításában eredeti grafikai műnek csak az a karc, metszet számít, melyet „teljes egészében egy és ugyanazon művész” alkot és kivitelez, ez többszörösen is eredeti mű, hiszen Mes­ter és tanítványok nevelő, növelő találkozását, indítást rejt magában. Különben is. ez megtisztelő epizód Kopasz Márta életművében, amikor irodalmunkat szolgáló grafikai gyakor­latában megosztja közös munkában rajzi elképzeléseit a fiai tatokkal. Kopasz Márta művészetét még közelebbről megismerhet­jük a Szelest Zoltán szerkesztette, tavaly megjelent minialbum adataiból, mely metszeteit tartalmazza. A HARMINCAS ÉVEKBEN Buday György által elindított „helyi fametszö kultúra hagyományait a mai szegedi grafika számára Kopasz Márta közvetítette" — mint az előszó is rá­mutat. — 1938-ban volt első szegedi tárlata, ekkor nyerte plakátjával az akkor induló szabadtéri * játékok pályázatát. A földgömbbel jelzett Európa térképén a szegedi dóm jelenik meg Ádám és Lucifer alakjával, mintegy invitálva egy egész világrész közönségét. Napjaink kulturális gyakorlata lett a hajdani Kopasz Márta-plakátból, a vonallal kifejezett város­szeretet általános gonddá és sikerré terebélyesült. Művésztanárként dolgozott a Szegedi Tanárképző Fősko- lán és a Tömörkény István művészeti gimnáziumban, rend­szeres fejlődését a nemzetközi elismerés is fémjelezte. Siker­rel szerepelt Budapest, Berlin, Krakkó, Nancy. Lipcse, Párizs, Cannes, Varsó kiállítótermeiben, 1967-ben a III. Malborki Ex libris biennálén bronzérmet nyert. Kiváló linóleum- és fametsző. Minden lapját biztos rajz- tudás és a modell iránti érzékenység, felfedező öröm jel­lemzi. harmonizált arányrend. Dürer, Hokusai mesterművei- ben a vonal, nála a folt dominál. Része van abban, hogy a műfaj eredeti kézművesi szintjét a mi századunk szegedi kör­nyezetének inspirativ megörökítésével képzőművészeti rangra emelte önálló törvényekkel. Schedel 1493-as világkrónikájá­nak 2000 fametszetét száz segéd készítette, Kopasz Márta szu­verén: a világ ősi és új jelenségeit a saját ösvényén szólal­tatja meg a fekete-fehér színekre osztott mezőben. FÁRADHATATLAN. A felszabadulás után készült első tankönyvek illusztrátorai között találjuk Bencze László és Vinkler László társaságában. Rendkívül igényes az a tizen­hat grafikai lapja, mely az 1969-ben kiadott „Szöged hírős város” című kötetben található. Ami Kopasz Marta 1974-es minialbumának metszeteit il­leti, bennük tárgyilagosan mérhetjük szellemiségének, rajzi fantáziájának töretlen fejlődését, termő állandóságát. Ügy igaz, ahogy önmagáról vall: „Szimbolikusak az alkotásaim, ám a szimbölikus elemek világosak, közérthetőek”. E kötet tömör lányfejei, asszonyarcai, Ortutay Gyula könyveibe rö­pülő madarai, IV. Béla lovas alakját idéző formái, egyetemi városkapuja, barokk emblémája, harsonásai, dorozsmai szél­malmának virághosszabbításai, Szent Györgye és városképe egyszerre jelképezi Szeged és a világ gondolati, cselekvő tör­ténéseit, melyet ex librisekben, a szegedi városháza napvirág­jával és fagömbjeivel perget le. ÖRÖMMEL ÜDVÖZÖLTÜK nemrégen lapunkban a görög múzsákról rajzolt sorozatát a ceglédi kisgrafikai kiállításon. Reméljük, hogy Kopasz Márta művei egyre intenzívebben sze­repelnek a jövőben Pest megye más helyein is. Losonci Miklós ASPERJAN GYÖRGY: Ballada az öregemberről és az eperfáról A látóhatárig tóduló földek súlyosan hallgatnak az őszi, kora esti szürkület­ben. A megbicsakló barázdák­ból varjak lobbannék sötéten, esetlenül. Nehéz, egyenetlen köröket írva közelednek a táj egyetlen magasló pontjához: a tanyaudvarban terebélyese­dő hatalmas eperfához. Itt éj­szakáznak. Korom-testük a le­vegőt befonó ágak közt tömö­rül. A faleveleket elterítette a tanya körül forgó szél, mely félve támadt Valahol messze, a a vékonyabb gallyakat már himbálja/ A ' párolgó sötétben csalt a tanya világlik: kegyetlenül fehéren, ■ magányosan. És egyre, közelednek károg­va a varjak. , Bent öregember haldokol.. Harmadik napja haldoklik, de nem jön a békítő nyuga­lom. A nyolcvanhárom éves Ko- han János nem tud meghalni — nem akar meghalni. Fekszik az ágyban. Nyakán a csíkos ing — csak legfelül — kigombolva. Arca vékony — áttünővé szíttá a szenve­dés. Kevés haj-a csapzottan ta­pad óriási, dudoros koponyá­jára. Csontos teste vógigfekszi az ágyat. Néha kinyitja a szemét, kö­rülhordozza pillantását. Gyerekei felváltva állják körül. Már a maguk megpi- henésére várják az öreg el- szenderülését. Harmadik napja tart a ha­lálharc. A harmadik alkony gyűjti már a sötétet —- az örök sö­tétet. De Kohan János, nyolcvan- három éves öregember nem adja még a lelkét. Születétótöi él itt a tanyán. Itt zárta le apja, anyja, két testvére szemét. Négy eperfát vágott ki a tanyaudvaron — fej fának. Már csak az övé él — ké­szül a téli szenderületre. Még az apja ültette, azon az őszön, hogy ő megszületett. Ültette — legyen majd fejfá­nak. Ez élt legtovább, majd­nem annyi idős, mint akinek porait jelzi majd 50—60> évig, mindkettőjük örökös élmú­lásáig. Az eperfát már megszállták a varjak. A fehéren fekvő, kifehére- dő haldokló nehezein lélegzik. Felesége, az öregasszony, töpörödve1 ül mellette a szé­ken, már három napja, kicsi­kén, feketén — feketéllve a szótlanságtól, a szomorú, köl­tözni akaró vágytól, gyásztól. O rvost nem hívtak. Mesz- sze van ide az orvos. A legközelebbi község is 8 kilométerre, de orvos ott sincs. De hát mit is tehetne ott az ember, ahol a természet mái- szólt és intézi dolgát? S ha jönne is az orvos?! Ide taláina-e? Ök alig találnak ide. A tanyához nem vezet út. A. gépiek, mert így egysze­rűbb: elszántották, bevetették. A tanyától már nem vezet út. Hófehéren áll a mezsgyéden, fekete földek közepén. Hányszor mondták a gyere­kek apjuknak, menjen velük a faluba — ott a nagy új ház. Ha a magáéban akar élni, építtetnek neki. De az őréig ilyenkor csak hallgatott. Hosszan, sokáig. S ha unta már a kérlelést, csak annyit mondott: — Itt születtem, itt halok meg. Élete során csak rövid idő­re ment el a tanyából: kato­nának és háborúzni. Megjárta a világot és aztán sorsa: meg­kötözött, elfogadott sorsa sze­rint élt tovább a tanyán. Nem is tudott volna máshol. Ügy szerette a földet, hogy meg tudta volna enni: két kézzel tömni magába és nyelni, rág­ni. Csak ez volt neki a világ — ez a világ! Felnyög, nyugatalanul for­golódni kezd. Szeme riadtan mered a mestergerendára. Kínlódva két könyékre küzdi magát, de visszahanyatlik. Behunyja szemét, s hirtelen könnyűnek érzi magát. Valami vonulni kezd a sze­me előtt. Jobban odafigyel: ő vágtat a lovon, nyalkán, huszárosán, ő, a vorreiter, az előlovas, utána a többiek. A kép el­mosódik, de gyorsan újabb színeződik. Apját, látja, fia­talon, anyját, nagyon öre­gen. És újra magát. Fehér ingben áll a tanya végén; messzi bámul és a semmiből előszivárványlifk a felesége, fiatalon, tarkán, mellette a hat gyerek. Hirtelen csupa fekete-fehér lesz a kép: a megszakasztó munka, a megalázás. Fekete­fehér a kín. a kínlódás. Mindent jól lát, pontosan, élesen. ' Kínt már sötét van. De ő nem tévedne el: a gö­röngyöt is ismeri, a gödröt is ismeri, a szelet is ismeri, az esőt is ismeri, a füveket is is­meri. Ismer itt mindent, is­meri itt minden. Ami az életében nem itt történt, az álom volt Ide köti n yolc v an három év, ide köti egy hosszú emberélet. M áshol csak guruina értel­metlenül, céltalanul, mint a szelét-kergető ördögszekér. Itt van az ő gyökere, mélyem, mint az utolsó leveleit széibefektető eperfáé. Az ő gyökerei még mélyeb­ben vannak, mert ember, aki érez és emlékezik. Ezért nem ment innen. Csak örökre akar innen menni, de úgyis nehezen, mert nem akar megválni a világtól, ettől a világtól: a háztól, a kútágastól, a tanya­udvartól, a csillagoktól, a föl­dektől, a fáktól, az állatoktól és — az eperfától. Megvan-e minden? —1 jut hirtelerl eszébe. Világos elmével ül f^}. Könnyen, segítség nélkül. Ki­száll, indul az ^-udvarra. A gyerekei nem mernek szólni, csak követik. Hatalmas, csontos termetét most is meghajlítja, hogy ki­léphessen az udvarra. Kicsit megáll. Nézi a sötétet. Meg­indul. Szinte lebegve körül­járja a tanyát. S ekkor zúgva szólítja az eperfa. Megrezzen. A fa zúg, zúg, zúg. S ő megy, megy, megy. Odamegy a zúgó fához. Reszketni kezd. Mindketten reszketnek. Fél, hogy össze­esik. Átkarolja, átöleli a fát. Nem éri a vastag törzset, de öleli, erősen, szorosan, s úgy érzi, a fa visszaölel, de any- nyira, hogy ropog bele a csontja. Lassan ereszkedik le a föld­re. Gyerekei felemelik. Az ágyba halottat fektetnek vissza. K ét óra múlva fejszék erős csapásaitól meg­inog a hatalmas eperfa. Recsegve, ropogva dől. Mene­külnek károgva a varjaik, szétszóródnak a sötétbe... ILLYÉS GYULA: Erdőben Nem érdekel, mi a neved fűzöld-fejű madár. Azzal is kevesebb köztünk az akadály. Nem nyomul közénk ennyivel sem a világ. Se nyom, se jel, se rubrikák! A hangodat, a szavadat sem ismerem. Szót ért csak annál hamarabb szíved s szívem. Fű-zöld fejű, hó-begyű. kék­hasú társ, édeni, nem lehet elég lent: elég elölről kezdeni! G. SZABÓ LÁSZLÓ VERSEI » Te vagy a szavakban mondhatatlan harsonákban hallhatatlan száz halálban halhatatlan méretekben mérhetetlen bárkinek kihagyhatatlan csak nekem elérhetetlen pondró-létemet kijátszó mégis általam teremtett értem nyíló nekem rendelt szétsugárzó Nagy Csoda — hihetetlen soha-nem-volt örömökkel teli mennybolt láthatatlan csillaga 5X4 Madár szavak tündér igék égnek nyíló zsaluk — hol röptötök, hol fényetek? Fölöttem béka-luk. Csörgősipkája elgurult száján kicsüng a kóc — mókázik még holtában is az agyonvert bohóc. Csalán mar megtépáz bozót körül bámész vadak... Jólét tülekvő rabja más — én itt vagyok szabad! Ideje már, hogy észrevedd hisz ég-föld gúny-kacaj éget — győzelmed sántít módfelett s tökéletes a vereséged. Gonosz esőcskék szöszmötölnek az ég-szegély derűt ígér. Az avar dörmögd: dögölj meg — az új lomb azt suttogja: élj! Ha ■ meggyötör... Ha meggyötör a déli nap, nehogy az éjt sírd vissza, ember — hisz megdermednél hidegén! Árnyat keress a fák alatt, barátkozz hős-ölű vizekkel — de soha-soha ne feledd el, hogy életelemed a FÉNY! M VOLFSZON: Tapasztalat­csere A csengetésre ^Szvetlána Andréjevna nyitott ajtót. Meglátva az érfíezőt, csodálkozva csapta össze a kezét. — Hozta isten! Vovka, fogadd a vendéget! Vovka kifutott a szobából és Tatjána Alek­széjevnával, az osztályfőnökével találta ma­gát szemben. — Egy amolyan hivatalos ügyet kell meg­beszélnünk! — Vetkezzen le, Tatjána Alekszéjevna, és kerüljön beljebb. Vovocska, készíts teát a vendégnek. Amikor megitták a teát és Vovát kitessé­kelték a szobából, a tanítónő a szülőkhöz for­dult: — Kezdjük! És azt ajánlom, vágjunk rög­tön a dolgok közepébe... Vova az iskola egyik legjobb tanulója. Az önök nevelési mód­szerét feltétlenül meg kell ismertetni vala­mennyi szülővel. Elhatároztam, hogy a leg­közelebbi szülői értekezleten önök részle­tesen ismertetni fogják a nevelési módsze­rüket. A szülők összenéztek: — De hiszen nekünk nincs semmiféle kü­lönleges nevelési módszerünk — szabadko­zott szinte meggyőzően az apa. — Vova magától nem válhatott olyan nagy­szerű gyermekké — erősítgette a magáét az osztályfőnöknő. — Mint önök is tudják, ne­kem is van egy Vovával egyidős fiam, aki már dohányozni is merészel... Nem tudjuk leszoktatni! A nadrágszíj sem segít! — Hogy ragadtathatják el annyira magu­kat, hogy szíjjal verjék a gyereket?! — ször- r.yedt el Szvetlána Andréjevna. — A szülők saját következetes és okos cse­lekedeteikkel, példaadással nevelik a gyere­küket! — vetette ellen Vova édesapja. — En fogom a fiacskám kezét, és együtt megyek vele a piacra bevásárolni — mondja szerényen a ház asszonya. — A piacon aztán, mint felnőtt a felnőttel, egyenlő rangú part­nerként megtanácskozzuk, miből és mennyit vásároljunk. Tudja, ez erősíti benne a pénz­nek a tiszteletét meg a takarékosságot. — En pedig bevittem az üzembe, ahol dol­gozom, hogy lássa a munkámat. Ez szin­tén ... ahogy mondani szokták... serkentő­leg hat. — Ez mind természetes és hasznos — Tat­jána Alekszéjevna szigorú tekintettel mérte végig a szülőket. — De a fiatalemberke, aki­ről már esett szó, aki bagózni merészel úton- útfélen, szintén tapasztalhatja, hogy a szülei köztiszteletben álló személyek, akik szintén becsületesen megdolgoznak a keresetükért. O pedig... De hagyjuk ezt... Az önök gyer­meke milyen könyveket szokott olvasni? — Hogy milyen könyveket? — kérdezett vissza az édesapa. — Az igazság az, hogy Vova elég sokféle könyvet szokott olvasni. De ha az igazat akarom mondani, akkor Tat­jána Alekszéjevna, el kell árulnom, hogy a mi Vovánk nagyon szereti böngészni a lexi­konokat, szótárakat, szinte falja az útirajzo­kat, kalendáriumokat. — Értem — suttogta halkan a vendég. —- Ennek ellenére én mégis ragaszkodom a szü­lői értekezlet megtartásához. Kérem, készül­jenek fel rá. Hazatérve az osztály főnöknő magához hívta fiacskáját, és komoran közölte vele: — Mától kezdve minden gyökeresen meg­változott. Holnaptól jársz velem a piacra be­vásárolni. Most pedig lehelj rám! Te ismét cigarettázni mertél?! Te életem megszomorí- tója. Pokolra kínzol egyetlen ostobaságoddal! Sokkal okosabb lenne, ha leülnél, és olvas­nád a lexikont, meg a kalendáriumot... (Sigér Imre fordítása) 4 « !

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom