Pest Megyi Hírlap, 1975. december (19. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-25 / 302. szám
\ A gondok jellege ® 4 KÖZSÉG EMBER IDÉZET Amióta ember az ember, voltak s lesznek gondjai. Mert. hisz* gondok sorából állt a puszta lét, az enni-, innivaló előteremtése, a fedél a fejek fölé, a tél fagyától, a nap hevétől védő ruha. A köznapi, apró gondokból kirakható egy kor hatalmas mozaikképe; rész és egész, egész és rész, megoldott és megoldatlan gondok tömege. S ezért a gondok jellege nemcsak embert, egyént világít meg, hanem az adott társadalmat is. DOBOGOK OI DECEMBER , 1947. december 5—7. között Dobogókőn megbeszélést tartottak a Független Ifjúság Országos Szövetsége, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, a Népi Ifjúsági Szövetség és a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom "vezetői. Az általuk elfogadott program a többi között kimondta: „A kormányzat a szegénypa- raszt-ifjúság számára teremtsen munkaalkalmat a mezőgazdaság belterjesítésével, az iparban való elhelyezkedés elősegítésével és közmunkák létesítésével. Alkalmazzák a közmunkáknál a munka nélküli parasztfiatalokból szervezett közös munkásbrigádjainkat. A parasztfjúság egészségügyi helyzetének javítására és a nép- , betegségek megakadályozására szükségesnek tartjuk az évenkénti kötelező ingyenes orvosi vizsgálat bevezetését. A parasztifjúság ismeretkörének bővítésére városlátogatásokat szervezünk. Ennek rendszeresítését támogassa és segítse elő a kormányzat. Az ifjúsági szervezetek legfontosabb feladatai közé tartozik a tanulni vágyó falusi leányok felső iskolába való juttatásának megszervezése. Ezért követeljük a kultuszkormányzattól, hogy fokozottabb mértékben támogassa a leánykollégiumok létesítését." MOSOLYOGVA OLVASÖ Csend van a törteli házban, szülők, férj, két gyerek hallgatja, amint Demeter Jánosné már másodszor olvassa fel az előbb idézetteket. Demeter Jánosné''1947 decemberében született, akkor, amikor „A dobogókői parasztifjúsági program” néven ismert dokumentumot elfogadták. Huszonnyolc esztendős tehát, s míg egyik mondatot követi a másik, mosolyog. Miért a derű? — Olyan ez, mintha Péternek meg Juliskának a meséskönyvből olvasnék. — Melyikből? — Mindegy. Van nekik vagy harminc darab. Demeterné konzervgyári dolgozó, férje a Volánnál autószerelő, a szülőkkel laknak együtt a közösen épített, háromszobás házban. Milyen gondjai vannak a huszonnyolc éves munkásnőnek? Sorolja: Péter tanulhatna jobban, elég öreg a televíziónk, kis képernyős, ki kellene cserélni, még nem tudtuk kicsempézni a fürdőszobát ... Elhallgat, legyint. „Ezek nem igazi gondok.” Hanem? Neki most az a legnagyobb gondja, hogy befejezze a nyolc osztályt. Tizenhat éves korában kezdett dolgozni, de addig csak az általános iskola hatodik osztályát végezte el. Tanyán laktak „a fenébe, kinn”. Tizennyolc volt, amikor férjhez ment. Egy év múlva elkezdte — a dolgozók iskolájában — a hetedik osztályt, de terhes lett, abbahagyta. Még kétszer rugaszkodott neki. Mert közbejött, hogy benn, a községben építkezni kezdtek, azután Juliska jött közbe; tankönyvek helyett pelenkák. Végül sikerült letennie a vizsgát, a hat mellé most már odasorolt a hetedik osztály is, de még mindig hiányzott a nyolcadik: azt mondja: „Röstellet- tem nagyon a botladozásomat, mert a gyár mindenkinek segít, aki tanulni akar, igazán megad hozzá annyit, amennyi csak kell.” Elkezdte a nyolcadikat, abbahagyta. Juliska sokat betegeskedett, a férje váltóműszakba került, édesanyja eltörte a lábát, rámaradt minden a házban. Most idén ismét járja a nyolcat, s ha igaz, akkor túljut rajta. — Ez a legnagyobb gondja? — Ez. Mert röstelli, hogy csak a férje tud a gyerekeknek a leckecsinálásnál segíteni. Mert csak lehajtott fejjel mondja, ha bárhol kérdezik iskolai végzettségét, hogy hét osztály. Mert a brigádban már csak ő van egyedül, akinek nincsen meg a nyolc általánosa. Mert nem is a világ, hanem ő maga furcsállja, hogy hiányzik neki az, ami — szavai szerint — „ma a legkevesebb”. EZ MtJLT IDŐ 4 iiiiimiimmimiimimiiiiiiimiiiiiiiiiiiriiimnmiitii KARÁCSONY, 1575 1940-ben jelent meg Erdei Ferenc átfogó munkája, a Magyar falu. Annak 189. lapján írja: „Nem sokat változtak a falusi szegénység hajlékai. Parasztelv szerint épült házak, helyi anyagiból és a szükségleteknek megfelelő, szigorú rend szerint, viszont minden higiénia és kényelem hiányzik belőlük. Annyira hiányzik, hogy a legtöbbjük nyomorúságos, zsúfolt, nedves és szellö- zetlen, télen hideg, nyáron dohosán hűvös lakás, amelyben lakni kész betegség. Csakhogy itt újra nem az a társadalmi kérdés, hogy mért nem építenek jobban, hanem az a társadalmi kérdés, hogy miből építhetnének különb lakásokat. Itt nem a ház formájával és a benne lakók ízlésével van a baj — ez legtöbbször nagyon épen megvan —, hanem a ház lakójának a gazdasági helyzetével.” Amire Nicsik István azt mondja, hogy ez a múlt idő. TÁSKÁBAN A PÉNZ Hetven ház épült fel egyetlen esztendő alatt Nagykátán. Nicsik Istváné közöttük van, két nagy szobával, fürdőszobával, minden mással, ami illik. Az alapterület harmincszor negyven, azaz százhúsz négyzetméter. Nicsik István betanított munkás, a Taurus Gumiipari Vállalat Kerepesi úti gyárában dolgozik. Felesége termelőszövetkezeti tag, háromszor szült, de egy élő gyermekük van, két pici néhány hónapos korában itthagyta őket. A családfő negyvenöt, társa negyvenkét esztendős, fiúk tizenhét, ipart szakmunkás lesz, ka-<1 rosszérialakatos. Megtakarított pénzük, gyári segítség és OTP-kölcsön adta együtt az alapot a házépítéshez. Volt saját házuk, felesége szülei laktak benne, előbb vertfalú, öreg, a férfi azt mondja, „örömmel rontottuk le a fiammal, amikor ebbe beköltözhettünk”. S mutatja, a porta másik részén sejthető háznyomokat miként tünteti el az idő; ribiszkebokrok guggoltak oda. Néhány év, s csak a család képzeletében idéződik fel a tapasztott padló, a megroggyant tető, az évtizedek szárította-repesztette ajtó- és ablaktokok. — Sok gond volt az építéssel? — Kérem, én táskában hordtam a pénzt, úgy szaladgáltam üzletből telepre, telepről hivatalba. Mert hol ezt nem lehetett légyen kapni, hol amazt, s valaki mindig akadt, aki kiderítette, hogy hozzak még egy ilyen meg olyan papírt, pecsétet. Két éven át ilyesmire ment el a szabadságom, meg a műszakok előtti, utáni időm. — Beleunt? — Azt nem! Én mióta a magam lábán állok — s bíz’ az korán meglett, tizenkettő voltam, amikor apám meghalt, öt esztendő múlva anyámat kísérhettem ki a temetőbe —, azt akartam, hogy emberi otthonom legyen. — Mit ért azon, hogy emberi? — Például, hpgy sok ablakon süssön be a nap. A gyárban annyi gázt, kormot nyelek, annyi füstöt látok, annyi bűzt érzek, hogy mikor hazaérek, harapom a levegőt. Meg ide teszem a fürdőszobát. A tisztaságot. Mert nekem apám is, anyám is volt „büdös paraszt”. Ezt az én fejemből nem tudja kiverni senki. — Mi a legnagyobb gondja? — Készen legyen teljesen a ház! Láthatta, mi minden hiányzik. Parketta az előszobából, bojler a fürdőszobából — nagy fazékban hordjuk be a forró vizet, de használjuk! —, fel akarom csempézni a kamra oldalfalát. A házban víz, villany van. Palackos gázzal főznek, olajkályhával fűtenek. A Nagykátán egy év alatt felépült hetven lakásból hatvanhét két- vagy több szobás, mind a hetvenben világít a villany, negyvenhétben csak el kell fordítani a csapot, s folyik a víz, s a hetven új otthonból negyvenötöt már eleve fürdőszobával építettek. MEGKb LÖNBÖZTETNI 1975 márciusában, a XI. kongresz- szuson, Benke Valéria, a párt Politikai Bizottságának tagja, a Társadalmi Szemle főszerkesztője a többi között elmondotta: felszólalásomra készülve átlapoztam az elmúlt két évben különböző fórumokon hozzám intézett kérdéseket. A kérdezők között voltak pártmunkások és társadalmi aktivisták, munkások, 'téesz-parasztok, pedagógusok, orvosok, tudósok. Kérdéseiket ösz- szehasonlitottam a nyolc-tíz évvel ezelőttiekkel, és szembetűnőek a különbségek. A közéleti és kulturális érdeklődés gazdagodása és ami a legmegragadóbb: egységessé hálása az a jelentős különbség, amely itt feltűnik. Ma az orvos, a pedagógus ismerni akarja a gazdasági folyamatokat, és azok hatását, a munkás, a téesz-tag tájékozódni akar a közművelődés, a közoktatás, az egészségügy viszonyairól é$ valamennyien együtt az egész ország helyzetéről, nemzetközi kapcsolatainkról, a világban végbemenő fejleményekről. Az arányok eltérhettek, de mindenütt az állampolgári felelősség növekedése, a társadalmi tudatosság magasabb szintje, a szöcializ- mus iránti elkötelezettség jutott kifejezésre. A közügyek iránti érdeklődés és a társadalom problémáinak megértésére irányuló szándék is jelzi, hogy a kommunisták'— és egyre tömegesebben a pártonkívüliek is — szeretnének tisztán látni az ellentmondásos folyamatok világában, hogy meg tudják különböztetni a tőlünk függetlenül alakulót — amihez alkalmazkodnunk kell — attól, amin változtatni tudunk; a téves elgondolásokat a következetlen végrehajtástól vagy éppen személyes hibáktól.” . - A Pilisi Parkerdő Gazdaság-. Parkerdőnek — esővédő ?£ ■*“ ^ A .KW.íAulák', sétányok arculata. lóutak,sétányok arculata. Számtalan pihenőparkot, erdei tornapályát, tábortűzrakóhelyet építettek. Az azokon felállított használati tárgyak többsége fából készült az erdőgazdaság visegrádi feldolgozó üzemében. Ott azonban nemcsak a parkerdő reszere gyártanak ma már padokat, asztalokat, esővédő sátrakat (a képen), hatalmas állatfigurákat, hanem a Fővárosi Kertészeti Vállalat is megrendelői közé tartozik. . . .. . Gardos Katalin felvétele, .»itnmiiiin!»i.iifiiini».iiu.«»i...m.«!»i!imii»iiiiiii|i«ti,,n»,,ma BEGYÓGYULT SEB Két ciklusbn át volt tanácstag Tóth Ambrus, a Csepel Autógyár szakmunkása, s akkor — ahogy mondja -—„kiejtették”. Jogosan, jogtalanul? Ö úgy érezte, hogy jogtalanul. Választói úgy, hogy jogosan. Utóbbit most már ő is látja. — Az volt a baj, hogy hamar elkedvetlenedtem. Próbálkoztam ezzel, azzal, s ahogy a gyárban megszoktam, azt hittem, elég azt mondani, így kell, s akkor úgy lesz. Tévedtem, s mikor láttam, hogy az elígérkezett harminckét emberből csak magamagammal is négyen vagyunk a társadalmi munkán, azt mondtam, egye meg a fene, ha a jó sem kell az embereknek. Nem tartozom a túl beszédes fajtához, tanácsülésen ritkán szóltam, erre azt vágták a fejemhez a körzetemben, hogy „ezzel a kuka Tótlhtal nem megyünk semmire”. Ettől azután teljesen görcs lett bennem, s amikor megmondták, hogy nem jelölnek újra, magamban azt sóhajtottam, hála istennek. — örült? — Azt nem mondtam. Fájt. Ügy éreztem, hogy igyekeztem. — Ma is úgy látja? — Nem. Tanulni kell ezt is. Én meg csak belepottyantam. Mert itt, a gyárban kevés szóból értjük egymást, a községben viszont annyifajta az ember. Annyifajta; mennyifajta? Dunaha- raszti mindazt magán hordja, amit az agglomerációs övezet hasonló, nagy településein belül megtalálhatunk. Városias részeket és emberekkel zsúfolt fáskamrákat, öslakókat és betelepülteket, akik szidják egymást és összeházasodnak, birtokháborításért a szabálysértési hatósághoz járnak, s együtt indulnak társadalmi munkára. Tóth Ambrus — és a Tóth Ambrusok — túl egyszerűen akarta megváltatni a nagyon is bonyolult világot, s amikor az nem hagyta magát, a gyürkőzőből, a türelmetlen ösztönzőből sértődött ember lett. — Ma is az? — Ugyan, hagyja már. Egy idő után azon kaptam magam, hogy hiányzik az a fajta munka. Beszélni, vitatkozni az emberekkel, mondani, mi lenne jó, mit tudunk érte tenni, szóval az ilyesmi. Ha otthon nem sikerült, akkor majd a gyárban, gondoltam, s kezdtem itt jobban figyelni a dolgokat, véleményt kialakítani, s ha megvolt, akkor másoknak megmondani, mit gondolnak ők arról. Az ember valahogy manapság már nem rekeszti ki magát a világból, ha akarja, ha nem, szembenéz vele mindennapon. Láttad a tévében? Benne volt AZ EGÉSZ NÉP MUNKÁJA az újságban. Ilyesfajta mondatokkal kezdődnek a beszélgetések az öltözőben, az ebédlőben, s az az igazság, hogy ma szégyelli a segédmunkás is, ha hallgat a többiek között, ha neki nincs véleménye. Lassan ott tartottam, hogy már az okozott gondot, amit elvállaltam. Tele voltam feladatokkal, a fiatalok is rámkaptak, Ambrus bácsi így, úgy, nekik sem mondhattam nemet. — Mi a legnagyobb gondja túl az ötvenen? — Talán nem jó, hogy beszélek róla. De szóltam a párttitkárunknak, két jó szaktársam ajánlana, szeretnék belépni a pártba,, s ngnji mi lesz a válasza áTvézétőseífoeR'. , A KÖZMONDÁS Évszázadokon át előkerült és eltűnt, büszkélkedtek vele és letagadták. Az ókori Róma négyszavas bölcsessége ez: „quorum pars magna fűi". Azaz, „magam is részt vettem benne,”, valamiben nagy részem volt. Természetes emberi tulajdonság lenne, hogy örömeinket, sikereinket szívesen vállaljuk közösen, de gondjainkat, bajainkat másokra mutogatva soroljuk? Avagy e magatartás inkább meghatározott társadalmi viszonyok terméke, s egy ideig még tovább él a megváltozott társadalmi viszonyok között is? Bizonyára. S így él tovább — jogosulatlanul, de lassan visszaszorulva — napjaink magyar társadalmában. Csakhogy: mind többen vannak azok, akik rájöttek, a közös gondok attól nem lesznek kisebbek, ha 6k félreállnak, elhúzzák vállukat a teher alól. E fölismerés az állampolgári tudatosság alappillére. Aki erre építkezik, szilárd épületet rakhat. S aki még nem jutott idáig? JÓKAT SZÖVEGELÜNK Várni kell Kvasnyák Tamásra, átugrott valamelyik barátjához, de rögtön jön vissza. Édesanyja addig szóval tart, míg megfő a kávé, s így mire a kerekképű, hosszú hajú fiú beront, már tudom, hogy rengeteg a barátja, megőrül a motorokért és az autókért, letöltötte a katonaidejét s nősülni még esze ágában sincsen. Kvasnyák Tamás huszonkettő múlt, tanult mestersége a villanyszerelés, s bár itt, helyben, Szobon is találna munkát, bejár Vácra, az Egyesült Izzó gyárába. Kedves pimaszsággal ő kezdi: na, akkor szövegelhetünk. És szövegelünk. Arról, hogy — betű szerint ezt mondja — „a legkisebb gond valahol elhelyezkedni, valahová átmenni.” Mi a nagyobb gond? Az például, hogy jó haverokat találjon az ember a munkahelyén, akikkel jókat szövegelhet. Azután az sem mindegy, milyen a főnök, érti-e a tréfát, mert „mi, fiatalok, sokat mar- háskodunk”. A mostani főnöke „jó nála”, a pénze „rendes”. így csordogál nagy békességben szavunk, amikor óvatatlanul fölteszem a kérdést: milyen népgazdasági gondokról hall mostanában? Néz, „A fejlett szocialista társadalom csak az egész nép munkájával építhető fel, csak a nép műveként jöhet létre. Ez más szóval azt jelenti számunkra, hogy a népfrontpolitikát kell folytatnunk, a szocialista nemzeti ösz- szefogást kell még mélyebbé és erősebbé tennünk, még jobban kiszélesítenünk. Meggyőződéssel valljuk, hogy a fejlett szocialista társadalmat nem építhetik fel csak a kommunisták; ehhez az egész nép munkája és erőfeszítése kell. S ezt úgy értelmezzük, hogy e társadalomban egyenlő és törvényes helye lesz — párttagságától, világnézeti és foglalkozásbeli különbségtől függetlenül — mindenkinek, aki az építőmunka részese volt. Az eljövendő — s szilárd meggyőződésünk szerint az eddigieknél szebb, emberibb — társadalom az egész nép otthona lesz, ahol mindenki egyenrangú, megbecsült lakónak érezheti magát.” Mészáros Ottó mint aki rosszul hall, s hogy zavarából kivágja magát, azt feleli: „ja, a politika”. Igyekszik a fiú, sorolja: válság a világgazdaságban (látszik, ennél többet azután ne várjak tőle), meg drágább lesz ez meg amaz (igaz, hogy az autó is? — nyugtalankodik, s a tagadó válaszra sóhajt), többet kell dolgozni, mert a termelékenység, az emberek hiánya.. Leintem, hagyja. Csúfondáros képpel néz rám, s korosztálya utánozhatatlan nyíltságával meg is kérdi: „nem ezt várta”? Mire én az idősebb fensőbbségével: azt hittem, komolyabban veszi, a kérdést. Cseppet vitatkozgátunk, hogy mi a komoly, mi nem, s hogy valakinek elég-e, ha a televízióból, a rádióból, az újságból „szövegdarabok másznak a fülébe”. Elbizonytalanodik, mert magyarázni kezd. Arról, hogy időnként nem tudnak mit kezdeni magukkal itthon, de a gyárban sem, de az is igaz, hogy 6k sem törik nagyon a fejüket, miként lehetne értelmesebben csinálni munkát, szórakozást. Ugyan megtörtént vele — jut az eszébe —, hogy volt egy ötlete, s elmondta a főnökének, aki kapott rajta. Attól kezdve másként szervezték meg az ún. futómunkákat, s ezért jutalmat adtak neki. Megint diskurálunk, s a fiú, hogy az előbbi kis csetepatét feloldja, mint egy kitüntetést akasztja rám: látja, magával' is egész jól elszövegelünk. Na, végre, föltehetem a másoknak is nekiszegezett kérdést: mi a legnagyobb gondja? Húzza a vállát. Gond? Neki? Mit mondjon? Majd szövegelnek róla a haverokkal.
