Pest Megyi Hírlap, 1975. december (19. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-21 / 299. szám
1975. DECEMBER 21., VASÄRNAP y/fítiav A konyhaasztalnál ^ kedvetlenül csipegette fel a szétszóródott zsemlyemorzsát a virágos abroszról, s rakosgatta őket karikára szép sorjában. Felesége sietős léptei hallatán remegni kezdett a gyomra, teljesen váratlanul, csaknem érthetetlennek ítélte maga is a dolgot, s ösztönösen fordult el a reggeli maradványainak látványától. — Papot akar — szökkent be a folyosóról az asszony. — Beszélj vele ... mégis a te apád. Mindenáron papot követel. — Papot? — Azt. Megijedt? Érzi tán, hogy nem húzza soká? Ki tudja ... Papot akar. Arca elfehéredett, de percnyi töprengés után csak a vállát vonta meg, felállt, s a fürdőszoba felé tartott. — Most mi lesz? Beszélj már — nógatta az asszony. — Mit tudom én! Letusolok, az lesz. — És az öreg? — Majd elhívom a papot. Mondd neki, hogy elhívom. — El? — ütődött meg az asszony. — Mondd neki, hogy el — szótagolta. — Megnyugszik. — S hogy a másik nem mozdult, türelmetlenül szólt rá: — Hallottad, nem? Persze... hozom az orvost is. Amint jó fél óra múltán, gondosan, ám szerényen öltözve a tornácra lépett, felesége éppen az előszoba ajtaját nyitotta óvatosan — az utcai bejárat felől. Hogy őt megpillantotta, virrasztástól sápadt arca enyhén megszínesedett. Magához intette. — Kint jártál, igaz? Az asszony tekintete a fekete-fehéren táncoló kőkockákra meredt. — Pizsamát vettem neki. Űjat — mondta hirtelen el- szánással. RAFF AI SAROLTA: A pizsama ö sarkonfordult, s ment be a konyhába. Az asszony megszeppenve követte. — Pizsamát — állt meg a helyiségbe lépve, felesége mögé hajolt, s behúzta az ajtót. — Ovos jön... pap jön... kibeszélnek bennünket. Csupa reves minden inge... mosni is alig lehet, Lajcsikám. — Mutasd — intett a szatyor felé. Az, átlátszó tasakban finom selyempuplin pompázott galambszürkén, fényes kék ere- zéssel. — Na jó — sóhajtott békü- lékenyen. — Tedd tisztába, öltöztestd fel, ha ugyan... — s legyintett. Azzal a kijáratnak fordult, s vissza sem nézett. A szövetkezeti irodába már eljutott a hír — falun ne jutna el? — s várták őt. Mind a három munkatárs arca fájdalmas együttérzésről tanúskodott. Ö szó nélkül szorította meg a feléje nyújtott kezeket, majd az ablakhoz lépett, s a poros úttestet nézte elmélázva, percekig, csak azután mondta halkan, visszafogottan, még mindig háttal a várakozóknak: — Kösznöm, barátaim. — Végre megfordult, intett: — Folytassátok, mintha itt se lennék — s a telefonhoz lépett. — Halló — emelte meg, s igazította hivatalossá a hangját —, igen én. Sittkei Lajos, elnök-igazgató! Jó... megbocsátom. Halló! Ma ne várjanak ... apám rosszabbul van. Igen. Rosz-szab-bul! — Kis szünet után ingerültebben szólt: — Maga tudja, maga a WEÖRES SÁNDOR: Tündérkert Tüncférkértben jártam, körülveszi bodza, kerítése kristály, mint jég behavazva, egy napi járóföld minden szélte-hossza, nem is tudom kié, nincsen benne gazda. Bent magas fenyőfák gyantát illatoznak, sövények, bozótok szépen virágoznak, nagy fűben fácánok, őzek játszadoznak, fölöttük madarak égen sátoroznak. Közepében fakad tiszta forrás habja, árjának sudarát négyfelé fölcsapja, majd tizenkét ágra bomlik, áradatja, mely az egész kertet harmattal itatja. Bizony nem is tudom, hogy kerültem ide, hol minden napsütött, mégis habtól üde, hol ijedtség nélkül sétálgat a csibe, kár, hogy el kell mennem a föld közepibe. HUNYADI ISTVÁN: Novemberi invokáció A tél fagya messze. Az Alpok csúcsain pattognak jégereszek, hogy e szelíd vidékre rádőljenek egyszer hófúvással — távoli készülésük rettegni kora még. A csönd betakar. A bogár érzi csak a levélnesszel mint közelít elmúlása, áléivá hallgat, elillant virágtora, de csípős füstje száll őrjöngő lakomáknak, gyűrött kacat maradt, pár enyves facsonk töppedt koszorúk savanykás erjedése. Leszakadt ködben, pasztell-figurákban szelídebb nyár képe borong. Eltűnt ifjú-koromra se gondolok immár! Nem siratom sűrű vétkem s az egykori jókra se vágyom. Nevetni való a vén, fogavesztett keserű száj, ha a csókot visszakívánja. Mindent idején. Hála isteneimnek létem fonalát haladékul hosszúra szabták. Kell, hogy időm bölcsebb mérséklet s jóravaló szándék noszogassa. ízekre lebontom egy óramű fogaskerekét, az agyszövedék forgását, mint hajlik példásra, nemesre, de vásott angyalai letaszítják az egy-igaz útró' Szél rángatja a fát, a hajlót, de kőrepedésben talaját tapogatja csápos gyökerekkel. Embernek népe az ágyás. Rostjain át keringeti nedvét, hogy peckesen álljon. Nemzők ereje táplálja, magja ne veszne nehéz-sorsuknak, bár látja a szintet, de egét letagadták, ellopták csillagait. Jobb sorsra nemzzen utódot az ős! Szaggatni régi cserényt, repeszteni sziklát, gördítse sírja elől szivacsos kőnehezékét Zúzza a kőtáblát, ha gyalázat-sorsra vetette. Keresse társa kezét a boldogulásra. főkönyvelő... vagy megkérdezzem, miért éppen maga?! ... Na, ugye... Csak hiba ne legyen. Jó ... nem bánom. Amikor letette a kagylót, s megtöröl gette verejtékező homlokát, a három közül a legkisebb, a kopasz felnézett. — Kávét, elnök elvtárs? Parancsolsz egy jó erős... Ö fanyalgott: — Van is most kedvem ... Magam se tudom, mit szeretnék. De ... azért nem bánom. A kopasz a kicsihez fordult: — Szólj Margitkának. Az meg szó nélkül viharzott ki, nagy buzgalommal. Kínos szünet következett. — Meddig rendel az orvos? — kérdezte ő megelégedve. — Délig. Ügy tudom, délig — mondta a kopasz. Szenvedőn hunyta le a szemét, majd résnyira nyitotta meg, elmélázott. — Ez a ... no... hogy is hívják? Ez a... Margitka... felhívhatná a kedvemért. Beszélhetne vele. Hogy ... szóljon ide, ha a többivel végzett. Nem túl sürgős, de megnézhetné az öregemet... mégis inkább itt várakoznék. Barátok között. A sovány felugrott, kisietett. —• Nehezemre esik még a lélegzetvétel is. A kopasz tollat forgatott tétova ujjai között, s bólogatott megértőén. A másik kettő egyszerre jött be, a kicsi hozta a tálcát. — És ti? — nézett körül a vendég kávéját kavargatva. — Túl vagyunk rajta, elnök elvtárs — mondta a kopasz. — No, persze... hol van' már a reggel, ugye? Hanem ... kutya fáradt vagyok. Nincs valamelyikteknél kártya véletlenül? Ultizhatnánk egyet... gyorsabban múlnék az idő. A három férfi kapkodva szabadította fel az asztalokat, s a három szempár tekintete legfeljebb, ha-véletlenül akadt össze — kínos szándékossággal kerülte egymást. Az öregember hat óra tájban ébredt — a kertben már megnyúltak az árnyak. Lassan eszmélt, fejét a szokottnál is nehezebbnek érezte. S hogy akkurátusán, szépen elrendeződtek a dolgok körülötte, már a hangokat is érzékelni tudta újra. Figyelt., Fia monoton beszédmódjára bárhol ráismert volna. A szavak nem jutottak el hozzá tisztán, érthetően a nyitott ajtón-ab- lakon át, de a fia itt van azért, itthon, elérhető közelben. Hunyorgott. S mintha karnyújtásnyira állott volna előtte az egyetlen, számára még megmaradt emberi lény fiatalon, karcsún, gyermekien tiszta arcán a régi, huncutkás mosoly uralkodott, összecsippentve mindkét szeme sarkát, s a szemek eggyéolvadtak, nőttek, egyre nőttek, míg a dióbarna írisz betöltötte az ablak világító négyszögét, s kitartóan sugárzott. Éjfélre járt már, amikor az öregember megbékélt mosolyra húzta az ajkát, azután minden elcsendesedett. Fia elfordult, hogy ne lássa megfakulni az előbb még eleven arcot. Zsebkendőjét ajkára szorította, s a szélesre tárt ablakhoz lépett. Azután az ágy mellett üldögélő feleségéhez fordult: — És most? — Áthívom ángyikát — hüppögte az. — Felöltöztetjük. Ángyika érti... akár egyedül is elbajlódik vele. A férfi a tetemet nézte, az ágyat, a takarót, a csenevész karokat, s maga is elfehéredett. — Majd mi levetkőztetjük ... inkább csak mi magunk — mondta csendesen. Az asszony ajka reszketni kezdett. — Ne haragudj... nem is tudom. Félek. De ő már az összeesett mellkas fölött matatott, a gombokat kereste. — Nedves szivacsot hozz legalább — mondta összeszorított fogakkal, alig hallhatóan. — Szivacsot! Az öregember szobája sötét volt már, az ég éppen csak világosodott. A tornácon le- föl sétálgatott sokáig, sehogyan sem akarózott lefeküdnie. Felesége a konyhaszéken ült bóbiskolva, kimerültén, arcát a villanyfény kegyetlenül töppedtté nyomorította, testét fázósan fogta össze. — Hol az a pizsama? — állt meg a küszöbön. — Odabe — intett az asz- szony a fürdőszoba felé. — Hozd csak ki. — De Lajcsikám... itt virrad ránk... ^ — Hozzad, ha mondom. Az asszony kelletlenül tápászkodott fel, s kínlódva indult. Szédült, az ajtófélfába kapaszkodott, csaknem elbot- lott a küszöbön. Az ura a puplinhalomra pillantott. — Vasald ki szépen. Gondosan — mondta. — Most? Hisz ki se mostam még... — Kimosni? — mosolyodott el bágyadtan, finoman, fen- sőbbséggel. — Hogy elveszítse a tartását? Különben is... a forró vas biztosabban fertőtlenít, Azután meg.., alig használta szegény. — Mit... mit akarsz vele? — Ne faggass. Tedd, amit mondtam. Azután majd én összehajtogatom, becsomagolom. Az már az én szakmám. Az asszony még mindig értetlenül állott, iftint a bálvány, megvastagodott szemhéja nehézkesen emelkedett. A férfi elhúzta a száját. A délelőtti kártyapartnerekre gondolt, no meg a hatalmas üzlethálózat képzeletbeli nyilaira, amint összekötik a járás egész területét, s a láthatatlan bogot tenyerében érezve behajlította gondozott, rószaszín kör-mű ujjait. — .Becserélik, ne félj semmit. - Vagy visszaváltják — mondta. Karjait széttárta lazán, föld felé lóbálva, tehetetlenül: — Fájdalom, szükség már nem volt rá — mó- rikálta magát, arca megnyúlt, szemében fájdalom sötétlett. Azután újra feleségére nézett, ásított. — Mozdulj már. A végén valóban itt virrad ránk a reggel. Neki meg — intett a sötét kisszoba felé — neki úgyis mindegy már. Csak mi- nékünk kell ügyeskednünk ebben a nyomorult világban. Fák a domboldalon Papp Albert rajza ORSZAGHEGYI KAROLY: Szentendre felé Elhagyva Pest határait az út a róna látszatába fut. Jobbra ott a sík mező s a vén Dunánk csak sejthető mert fák növelnek ág-bogat, szemünk tüzének védfalat. De nézz előre jó utas! Előre mindig érdemes. Egy régi csillag felragyog: előtted ősi város ácsorog. ölelve nyújtja tornyait, miként barátod, hívva int. E vén falak, ez ős tetők ezernyi kincset rejtenek. A lány ha szűz s ruhája hull s veszítve nyer gyanútlanul, az adja így önnön magát, mint e város, e vén barát. FARKAS ILONA: Tél Fagyot szült éjjel a szél, begyújtanak a műhelyben, hogy elgémberedett gépek dolgozni tudjanak. Fázósan húzódik közelebb a földhöz a füst is. Megfagytak a pocsolyák, merev a testük. A naptár tavalyi virágok préselt gyűjteménye, hópelyhek bámulják, mint első telüket élő cicák bámulják a hópöttyös határt. MEZEY KATALIN: Vándorlások í. mennyit mentem mindenfelé de sehol sem vártál 2. nem tudom nem nézni az ajtót v amelyiken úgysem fogsz belépni füst a tükör előtt tükör a füst előtt. N ini, hull a hó! — kiáltott föl Pitykepotyka, mikor elhúzta a függönyt és kinézett az ablakon. Már szedte is a lábát, az udvarig meg sem állt. Vidáman ugrált ott, s gyönyörködött a szállingózó hópihékben. Azok meg rászálltak a tenyerére, kinyíltak rajta, majd a kéz melegétől szétolvadtak. Szegény hó- pihe virágok, rövidke élet adatott meg számukra Pityke tenyerén. Ujjongó jókedvének édesanyja vetett véget. — Pityke, gyere fel, átázik a pulóvered, beteg leszel. — Fehér karácsonyunk lesz — mondta boldog lihegéssel, mikor belépett az ajtón. — Talán, ha az időjárás meg nem tréfál bennünket. De az bizony nem volt tréfálkozó kedvében. A folyók befagytak, a házak csatornái, ról pedig hosszú jégcsapol: lógtak. Másnap karácsony napja volt. Csodálatos este A környék hegyoldalait fiúk, lányok jókedvű csapata népesítette be. Csúszkáltak, szánkóztak, volt aki sítalapat kötött és társai nagy derültségére azzal bukdácsolt. Pityke nem tartott velük. Ö a ház körül tett-vett, segített. Amióta édesapját eltemették, az otthoni munkából több hárult rá, becsületére legyen mondva, el is végezte tisztességgel. A délután a fenyőfa díszítésével kezdődött. A fiatal luc gyantás, friss illata betöltötte az egész lakást. Öntöttvas tartóba faragták talpát, s a nagyszobába, az állólámpa helyére állították. Volt vagy két méter, ezért Pityke a kisszék- ről is csak nyújtózkodva érte el a magasabb ágakat. A fehér angyalhaj, a vörös, lila üveggömbök és a fénylő ezüst szalagok sorra előkerültek a papírdobozból, hogy aztán a fán pompázzanak. Mikorra beköszöntött az est, ott díszelgett színes ruhájában a fenyő. Csúcsán a nagy arany süveggel. A havas táj fölött kígyúltak a csillagok, s két hófelhő között kíváncsiskodva kikandikált a kerek Hold. Mit láthatott? Sok pici házikót a dombok között. Ablakaik apró parazsak zsarátlottak a csöndes estében. Gyertyagyújtáshoz készülődtek a családok. Pitykepotykáék is. A vacsora elkészült, az asztal megterítve. Pityke a konyhában várt a csengő hívó hangjára. Szobába lépve, szíve heve sebben vert. Tele volt izgalommal. Az ajándékok, könyvek, társasjátékok és egy korcsolya, melyre annyira vágyott, a fenyőfa alatt sorakoztak. Hamarjában nem is tudta, mihez nyúljon. De mielőtt bármit is kézbe vett volna, a mamához lépett, két kézzel kulcsolta át drága arcát, s úgy köszönt meg mindent neki. A lemezjátszón felcsendült a karácsonyi dal. A mama is énekelt, Pityke folytatta. Míg egymás mellett állva nézték a csillogó fát, csak rá gondoltak, édesapára. Pityke lehunyta a szemét. A gyertyák lángnyelvei megnyúltak, a csillagszórók tűzdáliái kibomlott lángszir ■ mokkái világítottak, s távolról hamályosan fölbukkant édesapa bajuszos, elfáradt arca. Kint nagy pelyhekben hullott a hó. Csodálatos, szép karácsony este volt. Orosz László t
