Pest Megyi Hírlap, 1975. november (19. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-23 / 275. szám
1975. NOVEMBER 23., VASÁRNAP vAäfa» KoZVGllCnÜl a háború után Pestre jöttem a falumból, hogy szerencsét próbáljak. Éppen befejeztem a négy polgárit és az lett volna a szerencse, ha Pesten továbbtanulhatok, mivel otthon erre nem volt lehetőség, azaz: pénz. Terveim azonban nem sikerült és jó ideig alkalmi munkákat végeztem, hogy ha már á jövőmet nem is tudtam, legalább a jelenemet biztosítsam. Hányattatásaim során többféle ipari szakmával is próbálkoztam, magyarán inaskod- tam, mert ehhez kosztot, kvártélyt is kaptam. Egyebek között úri és hölgyfodrászatot is tanultam néhány hónapig, s az elmúlt napokban kedvem tá- • madt, hogy felkeressem azt a külvárosi üzletet, s elmerengjek a múltakon. Az üzlet azonban sehol sincs, mert az egész környéket szanálták. Csak azt tehettem, hogy képzeletben építettem meg a régi, rozzant, földszintes bérházat, benne az üzletet s vele együtt akkori életem egy darabját A tulajdonosnő, akinél újsághirdetés alapján jelentkeztem, hatalmas termetű, dús keblű, bogárfekete nő volt, s igen barátságosnak mutatkozott. Első pillanattól magázott, és azt mondta: „Ügy szeretném, kvázi, ha jól együttműködnénk ...” Ez igen tetszett nekem. Az is tetszett, hogy bőbeszédű volt a nagyságos asszony. Sokat kérdezgetett, s gyakran felkacagott szavaimon. — Józsi pr majd bevezeti magát — mondta befejezésül. — Előbb a férfirészlegben érjen el némi haladást, aztán próbálkozhat a hölgyfodrászatban is. — A segédhez fordult: — Magyarázza el, Józsi úr, amit kell. igen? — Ezután kezet nyújtott, s azt mondta, — Viszontlátásra, Gyula úr! Józsi úr nem szólt közbe. Egy karosszéknek támaszkodva állt, egyik lábát keresztbe tette a másik előtt és a fogát piszkálta, ötven év körülinek látszott, s rendkívül hosszúkás, kétoldalt összenyomott feje volt. Arra gondoltam: úgy néz ki, mint egy disznósajt, amikor kiveszik a prés alóL Amint a tulajdonosnő távozott, azonnal megélénkült Józsi úr. Ellökte magát a széktől, s járkálni kezdett, akár egy töprengő professzor. — Jó dolga lesz Itt magának, meglátja — magyarázta. — Télen melegben, nyáron hűvösben és mindig tisztán. — Megrázta magán a fehér köpenyt. — Nem cserélném el egy főorvoséval! ...Magának csak az a dolga, hogy amikor jön a vendég, beteríti, szappanozza, aztán átkopog itt a faCSAK GYULA: Úri és hölgyfodrászat Ion. Így... — Anélkül, hogy a falhoz ért volna, mutatta a kopogás mikéntjét. Aztán felemelte nagyon fehér, hosszú mutatóujját: — Csak a nacs- cságával vigyázzon! Nem mondta meg: miért kell vigyáznom, ellenben igen trágár módon szidalmazni kezdte a főnökasszonyt. Látszott, hogy nagyon gyűlöli. — A naccságának nem megmondani, hogy odaát vagyok! — emelte fel ismét komikus mutatóujját. Úgy zajlott minden, ahogy Józsi úr előírta. Mikor jött a vendég, udvariasan köszöntem — Józsi úr megmutatta, hogyan kell meghajolnom és „Van szerencsém, jónapot kívánok” — aztán beterítettem a vendéget, majd szappanozni kezdtem. Mikor éreztem, hogy most már fokhagymaszagú, akkor — átkopogtam. Józsi úr jött frissen, derűsen, s már fente a kést, sercegtette a szakállat. — Na, Gyula úr — szólt, miután a maradék szőrt lekaparta —, lemosni, kölnit, púdert a vendég úrnak, s mehet az esküvőre. Alászolgája, viszontlátás ... Ismét elvonult a szomszédba, ahol egy piszkos kis italmérés állt. Nem mondhatom, hogy iszákos volt Józsi úr, azt hiszem, csak szeretett odaát lenni. Színesebb volt az élet, nagyobb volt a mozgás és persze el-elkortyolt naponta öthat hosszúlépést is. — Nekem ez a fenővíz — magyarázta egyszer. — Jobban fog tőle a borotva. Estefelé rendszerint kivörösödött a képe és vizenyőssé lett a tekintete. Szétdobálta magáról a köpenyt, a kitaposott cipőket, s ezeket nekem össze kellett szedni és egy mentőlá- dikóba hajtogatni. Utcai holmikba öltözött Józsi úr, és távozás előtt csokornyakkendőt kötött. Kilépvén, szivart is dugott a szájába és égre fújta a füstöt. — Le a rolóval! — mondta, aztán az égről a cipőjére fordította tekintetét. Én nem mertem odanézni, mert mindig röhöghetnékem támadt, valahányszor Józsi úr túlzottan kifelé álló lábfejére esett pillantásom. — Kísérjen el, ha ráér — ajánlotta —, nem árt, ha ismerkedik kicsit az élettel. Megszerettem Józsi urat, mert nem élt vissza a hatalKISS DENES: Velük Mindennapok boldogaival söröspohár bajnokokkal önfeledtkezni itt az alkalom Kik a csillagok értelmét éppen úgy fürkészik szent fáradtságuk után mint vasak görbülését fák szijács-vedlését búzatáblák nyári hullámzását Velük kellene tartanom Faraghatnék szavakból mutatós káromkodásokat gyűjthetnék semmittevést vénség páncélszekrényébe Még ez is jobb lenne hiábavalóságom hétpecsétes tudat-jegyzőkönyveinél melyeket lebélyegeztek réges-régen a galaktikák Jobb lenne díszdüheim rám hulló kitüntetéseinél Itt adják magukat egymásnak és nekem, nekem ezerszer akikkel együtt mehetnék ha nem fednének el naponta látomások hegyomlásai ha nem rakna minden pillanatban hűvös tárgylencséje alá valami istentelen isten! mával. Noszogatás helyett inkább a lassú munkára ösztökélt. „A munka mindig megvárja az embert. Nem medve, hogy elszaladjon. Mit ugrál? Nem ismeri a közmondást, hogy a munka nem esik jól?... Azt hiszi, meg van ez magának fizetve? Csak> a naccságát gyarapítja! A jogaira ügyeljen inkább és ne hagyja magát kizsákmányolni. Hallom, fát vágott tegnap a naccságánál. Látszik magán, hogy paraszt volt. Olyan süketen él, mint tetű a matrac alatt. Nyílhatna már egy kicsit a csipája. Sose lesz magából rendes ember, ha így ugrál a tulajok előtt.” Nélláll> hét elmúltával, egyik reggelen, szokása szerint átlépkedett Józsi úr az italmérésbe. Alig tűnt el, a tulajdonosnő libbent be, még agyi rendetlenségben. Saját házában volt az üzlet, s pongyolában osont elő a hátsó bejáraton. A fejéről lebontott kendő alól óriási, fekete kóc- fömeg tűnt elő. A tükör elé állt és hosszasan nézegette magát. — 'Józsi úr? — kérdezte á tükörből. — Beteg — rebegtem ijedten és imádkoztam, hogy csak most ne jöjjön férfi vendég. — Elment a patikába... — Szegény — mondta az asszony, de éreztem, hogy máson jár az esze. — Maga hogy halad? Összébbhúzta a pongyolája övét, miáltal előre feszültekés majdnem felrobbantak óriási keblei. — Kipróbáljuk, mennyit haladt,' jó? Lesz szíves a fejemet megmosni, igen? Rákvörös voltam és nem mertem ránézni. Ügy ugrottam, mint akit farba rúgtak, hogy előkészítsem az edényeket. A fejmosó kagylóhoz igazította tarkóját és legyezőalakban szétterítette a haját. — Ne féljen tőle, dörzsölje csak jól... Hátranyúlt a feje fölé, megfogta a csuklómat és mutatta, hogy milyen erővel dörzsöljem. Közben kacarászott. — Erősen csavarja ki belőle a vizet, legyen szíves... Gyakran láttam otthon, hogy miképpen csavarja kezére a haját anyám fejmosás után és hasonlóképpen cselekedtem. Csakhogy nekem kérges, széles, erős markom volt, s amint tekertem egyet a kezemre ifcirkolt hajfonaton, menten elvissantotta magát az asszony. A kezemhez kapott ésr félájultan ejtette fejét a kagyló gumiperemére. — Hagyja — intett bágyadtan —, majd én. Ügy látom, nem megy ez mpg magának. Pedig azt gondoltam, hogy ha maga betanult, Józsi urat kirúgom ... — Azt tetszett mondani, hogy... — Jó, jó. Nincsen semmi baj... Menjen át a kocsmába Józsi úrért, igen? És máskor ne hazudjon nekem, igen? Olyan ügyefogyottan álldogáltam, annyira csepegett rólam a kétségbeesés, hogy megszánt az asszony. — Különben maradjon. Hozza ide a csipeszesdöbozt. Pattantam és úgy nyújtottam át a kért holmit, mintha a szívemet nyújtanám. — Hát ez még nem megy magának — mondta később enyhültebben. — Azt hiszem, nehéz a keze. Miért nemkré- mezi? Józsi úr úgy röhögött, hogy majd kiesett a nadrágjából. — Hallom, ismerkedett a hölgyfodrászattal... Bosszantott az öröme, ezért megjegyeztem: — A naccságos asszony tudja, hogy Józsi úr a kocsmába jár. — Persze, hogy tud ja — bólintott a segéd, továbbra is vigyorogva. — Látja, magát is idehozta, hogy engem kirúgjon. Pedig nekem nagy családom van. öt olyan gyerekem van, mint maga. Csakhogy engem nem tud nélkülözni. Nem olyan könnyű ebben a háborús időben jó szakembert kapni. Magát akarta, de maga lenyúzta a fejbőrét! Megtépte, mint a libát szokták a parasztok. Paraszt maga, hallja, hiába ismerkedik itt a városi élettel. Győzelemittasult volt és táncléptekkel lejtett végig az üzleten. Hirtelen megsajnáltam. Nekem aztán nem kell az ő kenyere, gondoltam. Azért, hogy még jobb kedvet csináljak neki, én is elvigyorodtam és azt mondtam: — Megtéptem a naccságát, mint a libát... örültem, hogy örömet okozhattam a viháncoló Józsi úrnak. Később azonban félrevonultam és sirdogálni kezdtem, mert magamat is sajnáltam. Munkáslány Barcsay Jenő festménye MÁTYÁS FERENC: Forr a bor A fák, mint lézengő katonák futnak az út porában, szél lobogtatja lombok zászlaját, suhognak, mint a fecskeszárnyak. s miként a felhős ég, az árnyak híznak, akár a kismamák, beért a nyár minden gyümölcse, csecses a szőlő, zörög a mák, nyaralni mennek a vadlibák, tollászkodik az éhes vércse, sebeink kezdenek kinyílni, minden gondolat egy-egy vércsepp. Üj hiányokkal szegényülve megroggyant bennünk valami szép, mit tenni kellett volna érted világtalan emberiség. A vágyak Hiroshima-füstje szétszállt, emléke sem maradt, a csörgő falevél sem hinti bezárt szívünkre a vigaszt. Fekete az ég, készül a gyászra a tél, mely nem ád csak rabol, ám, de a láng még sem aludt ki; kint a hegyalján forr a bor. A gépész keze fejével széttörölte szája fölött a bajuszát, aztán odaszólt csendesen a fűtőnek: — Vigyázz a tűzre! Nem volt ebben semmi különös, napjában többször is kiment a kazánházból néhány percre, s a hajó éppúgy úszott a vízen, a kapitány fönn állt a parancsnoki hídon, a kormányosok a fülkéjükben, nem volt semmi hiba. Most azonban nem a konyhába nézett be a gépész, ahol mindig volt egy falat hús, ha megéhezett, s egy korty konyak, ha megkívánta. Most nem maradt lenn a hajófenékben felment a napsütötte fedélzetre, mint a nászutasok vagy az unatkozó angolok a luxushajókon. Most a korlátra támaszkodott, mintha nem is gépész lett volna, akinek a | helye lenn van a mélyben, s csak nézte a tengert, a hegyeket, amint szürke sziklákkal és apró, karszti erdőkkel a partot szegélyezték, míg a sirályok oly élesen röppentek fel, s oly váratlanul csaptak le azután, mint egy halk sikoly. A kapitány letette távcsövét, és a korlát felé fordult. „Mit akar ez a gépész?” — kérdezte magában. Még nem kiáltott le neki, csak nézte döbbenten, mint aki valami rettenetes dologtól fél. Mintha azt várta volna, hogy a hullámok közé vesse magát a gépész, mint aki egyszerre megunta az életét. A gépész azonban csak állt mozdulatlanul, és szemmel láthatóan elrévedve, csak állt a kék ingében, melynek szakadt volt az egyik ujja, állt kormos arccal, ahogy oldalról szemmel tartotta a kapitány, s gyér hajába szelíden kapott bele az enyhe szél. Az este együtt pókereztek, semmi baja se volt. Megitta a szokásos adag rumot, aztán elment aludni. Talán odahaza nincs valami rendben nála! Van egy lánya, s a lányának egy udvarlója, akiről a gépész hallani sem akart. Ezen HERCEG JANOS: Megy a hajó búsulna most? Emiatt lett neki egyszerre szűk a gépház? Mert alapjában véve jó kedélyű fickó volt, nem csinált semmiből különös gondot magának, harminc éve élt a tengeren, úgy hogy csak a téli hónapokban került haza egy kis időre. Esténként pókerezett, nappal a gépházban állt, mert éjszakára a fiatalabb gépész váltotta fel, harminc év alatt nem volt vele semmi baj. Az éles napsütésben most valahogy egészen furcsán festett abban a kék gépészingberi a korlátnál állva. A kapitány csodálkozva vette észre, hogy a tarkója kopasz. Csodálatos! Naponta együtt vannak, s ő ezt nem látta eddig. Es milyen görnyedt és öreges, ahogy megereszkedett izmokkal áll! Ö, ez korántsem az a hangos és magabiztos ember, akinek eddig ismerte, hosszú esztendők óta tartó közös szolgálatuk alatt. — Te — fordult a fiatal segédtiszthez —, állj csak a helyemre, lemegyek kicsit a fedélzetre. — S a fiú fütyü- részve nézett utána, hogy mi ütött az öregbe, a kapitányba, mit akar a fedélzeten? Talán a matrózok munkáját megy ellenőrizni ilyen szokatlan időben. Lábujjhegyen osont a kapitány, mint a tolvaj. Lélegzete elszorult, homlokán verejték gyöngyözött. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor észrevétlenül a gépész háta mögé ért. — Mit nézel, pajtás, ezen az unalmas vízen? — szólalt meg csendesen, s szelíden megfogta a karját. — Én látni se szeretem! A gépész nem fordult hátra, és nem felelt mindjárt. A kapitány is szótlanul állt elengedte a karját, és arra gondolt, hogy mégis odahaza történhetett valami, amiért ennyire búsulásnak adta a fejét a gépész. A lányával, a feleségével ... Vagy talán rosszullét fogta el hirtelen? Szédült volna odalenn, a zakatoló gépek között, s ezért jött a fedélzetre? — Érdekes — szólalt meg akkor a gépész, és megfordult, s furcsán mosolygott —, az olajfák már elvirág- zottak, a pineák pedig egészen megszürkültek ebben a nyárban! A kapitány nem felelt. Mit is mondhatott volna erre, hiszen nemcsak a tengertől, a tájtól is megcsömörlött, ha a partok közelében jártak. Igen, gondolta aztán, forró nyár volt az idén, s a nagy meleget a fák se bírják, nemcsak az ember! — De a sirályok azért fáradhatatlanok — tűnődött továb együgyűen a gépész, mint akinek újdonság a tenger. Vagy csak úgy, mint alá nagyon régen látta. — Könyörtelenül csapnak le a kis halakra! Ök nem változtak! Ilyenek voltak akkor is, amikor hajóra kerültem! Harminc éve lesz az idén! — Nem baj! — nevetett kényszeredetten a kapitány, és a hangja rekedt volt. — De azért elnyerem tőled estére az üveg bort. nyugodt lehetsz! Azzal el is indult, lassú léptekkel, látszólag egykedvűen, fel a parancsnoki hídra. Attól félt, hogy a gépész visszafordul, s ő nem bírta volna elviselni most a tekintetét. D e az csak állt egy ideig még, nézte a szép, ragadozó madarakat, a fehéren izzó sziklákat, az ezüstös fákat, s aztán mosolygósán és csendesen visszaballagott a hajófenékbe. Odafent pedig közömbösen nyújtotta át a látcsövet a fiatal segédtiszt a kapitánynak. De az előbb a zsebkendőjét húzta elő, megtörölte a szemét, s csak akkor nézett messze-messze a végtelen vízen.
